The climb

Azt szoktam szajkózni elsősorban magamnak, de a családtagjaimnak is, hogy ha valami nem jó, nem érezzük benne jól magunkat, nem tetszik (most nyilván nem egy cipőre gondolva), akkor azon változtatni kell. Másként csinálni, kijavítani, megoldani, elmenni, visszajönni. De nem szabad úgy hagyni, mert az károsít. Lelket, kapcsolatot, egészséget, hangulatot.

Persze, kimondani könnyebb, mint követni is ezt a tanácsot. De nyughatatlan fajta vagyok, és ha nem is mindig látványosan, de követem ezt az elvet; el nem engedem. Csak egy életünk van, ugyanis. A drága fajtából.

Ez az útmutatás most sok szempontból kavarog bennem. Több mindenben érzem ezt a váltás-szükségességet, igyekszem is mindenhol rendezni a terepet. Mert annyi minden őröl, hogy az hosszú távon pontosan az lesz, amivel magamnak is meg fennhangon is szoktam fenyegetőzni: káros.

Itt van ez a munkahely dolog is. Kissé belesétálva egy csapdába, itt találom most magamat nyolc órában egy olyan munkakörben, amit nem bírok megszeretni és megszokni. Pedig... Munkatársakra, főnökökre és megértésre nem csak diplomáciából nem panaszkodnék, hanem, mert tényleg nem tudnék. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki kattog a munkahely és az otthoni teendők sűrűjében, de engem ez mostanában nagyon felemészt. Valahogy, gyakran úgy gondolom, hogy nem ott a helyem, ahol vagyok, nem így kéne, nem ezt kéne. Pattogni négy gyermekkel és egy amúgy igen korrekt fizetéssel nem egyszerű, nem hiszem, hogy rajzot igényel.... Viszont. Mi a fontosabb, de tényleg? Azt már tudom, a válasz azonnal beugrik. Hogyan jussak el oda, no, az már kacskaringós...

És íme ez a ragyogó Nagylány. Olyan szép, olyan okos, olyan mosolygós, olyan jó kamasz... És szegénykém, cipel magával egy nagy vödör kishitűséget... Néha kiönti, és akkor minden kerek, máskor meg pont akkor telik meg, amikor annyira nem kéne az oda... Úgy látom, a vívás most kezd egy kicsit túl nagy jelentőséget kapni az életében. Ami alapvetően nem lenne gond. Hiszen remekül becsatornázza az energiáit, a figyelmét, könnyebb így mindannyiunknak átvészelni ezt a nehéznek titulált serdülőkort. Iszonyú elszánt: egész nyáron futott rendszeresen, most minden nap megy edzeni, hétvégeken fut. Magyarázza nekem, hogy versenyek előtt még osztálykirándulásra sem megy, nehogy fáradt legyen. És szülinapi buliba sem, még ha vasárnap is van a verseny, a buli meg pénteken. Igen, és ügyes, és odaáll a pástra, és néhányan böködik a többiek egymást: "hú, látod, hogy milyen jól csinálja?" Aztán történik valami, abban az okos fejben, jön a vödör kishitűség, a zoknija mellett sétál fel a pástra és tálcán felkínálja az asszót a következő ellenfélnek.

Igen, itt is érzem: változtatni, javítani, lépni kell. Vagy el kell engedni vágyakat, vagy másként kell megközelíteni dolgokat, vagy szakember kell. Egyelőre maradnak az éjbe nyúló beszélgetések. Keverem a maltert, rakom a téglát, építem őt fel. Csak még a védelmi rendszert is ki kell fundálni, mert ha jön az önbizalomhiány nevű buldózer, akkor is az építménynek kell erősebbnek lennie....

Emmám hatodikos. És már megint rágódom. Mert látok rajta egy fordulatot. Most lett felsős, úgy érzem. Igen, de ezt ötödikben kellett volna. Vagy most kellene ötödikesnek lenni. Örök marcang számomra: vissza kellett volna tartani, vissza lehetett volna. Ezt ugye sehogy sem tudnám elintézni... De van azért megoldás. Keresem, kutatom, ötletelek, keresgélek, kérdezősködöm. És noszogatom őt. Úgy látom, jól van ő. Csak ez a hatodik vízválasztó. Sokan megpróbálnak majd elmenni a suliból. Jó ez? Akarjuk mi is, hogy ő is akarjon? Tolni kell őt, különóráztatni, vagy tényleg megkeresni azt a pillanatot, amikor vissza lehet neki adni azt az egy évet? Itt a döntés még várat magára, de elkerülhetetlen lesz. Lépni kell, helyben járni nem lehet. Csak merre?

Harcosabb, harciasabb Ikrem is zakatoltatja az agyamat. Nem jó az, hogy nem szeret iskolába járni. Nem jó az, hogy hamar konfliktusba kerül a tanító nénivel. Csak az ő verzióját ismerem (meg Imóét, de ő már hivatalosan is Klára ügyvédévé vált). És néha nehezemre esik a tanító néni pártjára állni, pedig megígértem magamnak, hogy ez lesz az alapelv; meggyőződésem, hogy erősen kontraproduktív, ha a szülő ellentétes álláspontra helyezkedik az iskolai meglátásokkal. Mondanom sem kell, azért ezt az elvemet sem tartottam mindig be. Most is el-elgondolkozom, hogy itt mi lenne a bölcs. Valahogy egy váltás érzek itt is érni. De persze, ez sem lesz sebbel és lobbal; no meg persze beszélgetek, győzködök, érvelek, bátorítok, biztatok. Az amúgy hihetetlenül jó tanuló Klárával, Klárának, Kláráért.

Imókám nyugis. Ő még mindig nagyon kötelességtudó. Belehabarodott a vívásba. Őt meg noszogatni kell mindenért, kicsit lustika, de nekem ez olyan egészségesnek tűnik. Csak megint a kérdések: mennyire hagyjam, mennyire nyüstöljem? Mert az ő nyugalmára nagyon nagy szükségem van ám. Olyan ajándék ez most ebben a vibrálós időszakban, hogy azt leírni sem tudnám.

Zoli most a helyén van. Csak annyira sodornak az események, a hétköznapok és a mostanában sűrű hétvégék is, hogy alig találunk időt. Magunkra. Pedig kell. Színházjegyekre gondoltam. Az szellőzteti az agyat, összehozza a párokat... :-) És ó, félkerek évfordulóra készülünk... Már lefoglaltuk a szállást. Csak kettőnknek, két éjszakára.

Van itt tehát annyi kibogozandó lélekgubanc, megoldandó feladat és sok-sok kérdés, hogy most egy kicsit úgy érzem, elfáradtam. Pedig az élet olyan, mint ez a dal.... A lényeg az út, amíg eljutunk valahová....

http://www.youtube.com/watch?v=NG2zyeVRcbs