Volt egyszer.....

1. ...... egy karácsony

Karácsony előtt, apukám elvitte a lányokat cirkuszba. Ide, a fővárosiba - nagyon lelkesen tértek vissza; mindenki élvezte, nagyapát is beleértve. Pedig picit aggódtam - távolról nem tűnt túl izgalmasnak a műsor - közelről viszont állítólag az volt.... Ez a cirkusznyi időszak pont elég volt ahhoz, hogy utolérjem magam a nem kicsit rohanós befutóban (most már odajutottam, hogy nem is álmodozom arról, hogy mindennel elkészüljek időre, illetve kicsit előtte - mission impossible)....

Karácsony előtti napon elmentünk már-már hagyományszerűen a kedvenc éttermünkbe. Ah! Olyankor és ott már valami olyan hangulat lesz rajtunk úrrá... igazán szívmelengető. A séta a Bazilikánál lévő vásárban utána erre még rátett.

A 23-i karácsonyfa-díszítés amolyan "valóságízű" (vagy legalább is szeleburdicsaládos) lett: a lányok vették át az irányítást és gyakorlatilag minden boa, dísz és gömb kapcsán vérre menő viták alakultak ki. Zolit kissé kiborította ez, én először még befejeztem a konyhai sütögetésem, majd rezignáltan kötözgettem a madzagokat a madzag-nélküli gömbökre, illetve arra a pár szaloncukorra, ami átment a szín-rostán (az íz soha senkit sem érdekelt, így nálunk csak mutatóban vannak ezek a fa-kellékek, és hát nem mindegy milyen színben pompáznak). Aztán persze, ahogy a szirupos amerikai filmekben is lenni szokott; mire a csúcsot próbálta Zita felügyeskedni a fa tetejére, már együtt és békében szurkoltunk azért, hogy ne boruljon fel a fa és a Nagylány is épségben megússza.

Amikor lefeküdt mindenki, végre megteríthettem azzal a gyönyörű új étkészletünkkel, amit még a házassági évfordulónkra kellett volna elkészíteni annak a keramikusnak, akihez oly' gyakran járunk a Balatonon, a Légli (borász) testvérek harmadika - dehát művész-lélek, így kissé kicsúszott az időből. Sebaj... Elkészült, imádjuk, és külön báját adja a tudat, hogy ismerjük a helyet, ahonnan jött és azt is, aki a saját kezével készítette el az összes darabot.
És hát, az éj során benépesült a fa alja is sok szép ajándékkal.... :-)

A családi reggeliző-asztalunk, ahogy igazán szeretem!

Igen, a Karácsony nálunk reggel kezdődik. Nagy örömmel, izgatottsággal, csomag-bontogatással és az év legklasszabb reggelijével. A reggeli után folytatjuk a "fa alatti létet", mindenki nézegeti, próbálgatja, élvezi újonnan kapott dolgait. A karácsonyi ebéd legalább olyan nagy élmény nekem, mint az ajándék-bontás és az azt követő reggeli. Pedig mindig olyan egyszerű (de nagyszerű!), semmi teljesítmény-kényszer, semmi nyomás, szép idő, együttlét, nyugalom. A család jelentős része még ezt az étkezést is pizsamában éli át. Szíve joga!

A vacsora ismét, mint mindig, Anyuéknál zajlott. No, az már más! Összegyűlünk mindannyian, énekelünk (hogy elnyomjuk Bátyám hihetetlenül hamis szólamát), csiniruhában vagyunk és egy idő után az asztalnál ülve elfogyasztjuk Anyu legfergetesebb vacsoráját.

25-én premiert éltünk meg. Zolit megszállta valami kisangyal, és úgy döntött, hogy ne mi menjünk az ő szüleihez, és ne is én sürögjek-forogjak a konyhában, hanem majd ő!!!!! Tehát: Zoli főzte a húslevest, a halászlevet, készítette el a pontyot Stahl egyik receptje alapján, csinált krumplipürét, rizst, salátát. Azt azért "megengedte", hogy Anyukája hozzon némi sültet és rántottat. Az egész folyamat alatt nagyon büszke volt magára, nem szűkölködött az öndicséretben,és csak azon morgott, hogy én mégis "bekontárkodtam magamat" a konyhába egy karácsonyi "Fatörzs" (Zita szerint Fatuskó...) elkészítésének erejéig...
Zoli szüleinek és Lacinak, akik jöttek tehát hozzánk ebédre természetesen minden ízlett (noha, megkockáztatom, hogy ha rántott mosogatórongyot tálalt volna fel szüleinek az egyszem "pici" fiuk, azt is elragadtatással fogyasztották volna.... :-) ), és amúgy tényleg finoman sikerült mindaz, amit én is megkóstoltam (halászlé nélkül elég jól le tudnám élni az életemet, úgyhogy azt kihagytam).
Mondtam Zolinak, hogy remek, ezentúl átveheti tőlem a konyhát!!!! Ki tudja miért, de jól kinevetett... :-)

Zoli húslevese - teljesen úgy néz ki, mint egy húsleves, nem?

Zoli "tepsis hala burgonyával" (nevezzük mondjuk így)

Fatörzs - a remekmű, amivel megzavartam Zoli konyhai tevékenységét

Most karácsonykor kivételesen nem utaztunk el síelni. Kicsit sajnáltuk, nincs is annál jobb dolog, de lehet, hogy a hómennyiség nem nyűgözött volna minket le; nem hiszem, hogy ez a tavaszias tél jót tesz a síterepeknek.
26-a is békésen telt minálunk, otthon. Kicsit mozogtunk, kicsit kutyáztunk, sokat játszottunk, tévéztünk, nem keveset ettünk, jól elvoltunk. Karácsony, család, nyugi. (Lehet, hogy jó, hogy ennyivel később írom ezt le, mert ha voltak is összecsapások, azokra már nem emlékszem.)

"Love is all around" - Zita ajándéka,
és egyben utalás az egyik kedvenc karácsonyi filmünkre
(cenzúrázott változatban, of course)

Idén (jaj, nem is: tavaly!!!!) egészen jól teljesítettem sütés-fronton. Egész decemberben gyártottam a kókuszgolyókat, a csokigolyókat, a keksz-féleségeket, és a pizzás-csiga halmokat az összes gyermek különböző évvégi rendezvényére (nagyon népszerű mostanság nálunk ez a "csemege"), igazán jól sikerült a bejglim, a zserbóm is - a mézes zserbó-kísérletem viszont kudarcba fulladt, csúfolt is érte rendesen Zoli; a karácsonyi kalács-koszorúm is pofás lett, a különböző méretű és színű muffinjaim is, de a legszebb (és nagyon finom!!!) talán mégis a már fentebb is említett fatörzs lett.

Karácsonyi kalács-koszorú, előtérben és háttérben muffinok,
minimuffinok és kakaós cisgák 

Volt tehát nálunk is karácsony. Szomorú, hogy már mennyire távolinak tűnik - a hétvégén most már felszámolom a fát és a díszeket is. Lejárt, sajnos. Kicsit sajnálom Klárát, aki kért egy szánkót négyőjüknek, amit még csak ki sem tudtak próbálni, és valahogy nagyon úgy néz ki, hogy egy darabig még nem is fognak. Szóval karácsony jó volt, csak hiányzott, hiányzik a tél nevű évszak hozzá.

Álmodtam...

... vagy csak álmodoztam talán? Visszaröppentem pár évet. Babaillat lengte még be a házat, Két kis Apróság totyogott ide-oda, két alig nagyobb Apróság játszadozott a nappaliban. És amikor eljött az este - egészen korán, úgy 1/2 8-8 körül, ők már mind frissen mosdottan, kissé álmos szemmel, nagy békében egymás mellett a fotelekben ülve itták az esti italukat.
A Legnagyobbnak még Hamupipőkét kellett mesélni fejből, három bállal, először aranyszínű, aztán ezüstszínű, majd végül rózsaszínű ruhával, még halk "cssssss" altató hang kiadásával és hátsimogatással szunnyadtak el a legkisebbek, és még összebújva lehetett elaludni a Középsővel (ezt még most is engedi).
Még a vad műanyag-motorozások okozta hatalmas és annál hatalmasabb "bibiket" kellett ellátni és szépséges figurás ragtapasszal leragasztani, még hintákat kellett lökni kifulladásig, még a szőnyegen hasalva kellett órákig játszani. Még volt délutáni csendes pihenő, még volt pürésített babaétel, még voltak fogzás miatt gyötört babákkal töltött álmatlan - folyosó sétálós éjszakák. A délutánok nagy része a játszótérről, a friss levegőről, a felöltöz(te)tés és levetkőz(te)tés nehézségeiről szólt.

Távol voltunk még az iskolák, a különórák és a versenyek szorításától, a kamaszodás közös fájdalmaitól, a leckék néha nehézkes megírásától, a kikérdezésektől, a noszogatástól, a lelki panaszoktól, a testvérek néha igen pengés szóbeli viszályaitól, az ajtócsapkodástól, a hőzöngéstől, a munkahelyi és az otthoni teendők megoldásának folyamatos, sokszor felőrlő kihívásaitól. Távol még sok ránctól, aggodalomtól, döntési felelősségtől.

Álmodtam. Vagy álmodoztam, nem is tudom. Jó volt. Igen, a pillanatot kell megélni és élvezni, minden "Nagy" megmondja. Én mégis beleugranék egy picit az időgépbe és kb. 6-8 évet visszaröppennék. Vessen meg érte, aki akar.

Decemberi B.Z.-k

Amikor Zolival megismerkedtem, kiderült, hogy a hétvégék (meg a hétköznap esték) teljesen másképpen is eltölthetőek, mint ahogy én azt addig tettem. Addig úgy gondoltam, hogy hétvégén nem árt pihenni, kicsit szórakozni, netán házat, háztartást rendbe szedni, lazítani, meg ilyesmi. Hétköznap esténként is csak színházban, moziban gondolkoztam.
Zolival más lett az életem. Kiderült, hogy szombat, sőt! akár vasárnap, reggel is lehet (és "kell") korán kelni, mert annyi minden vár ránk: lovaglás, úszás, squash, hirtelen bécsi kirándulás, vagy csak egy jó futás. A sport hamar uralni kezdte a hétvégeket.... és a hétköznapokat is. Onnantól munka után is valami mozgásformát céloztunk be, aztán persze még jöhetett színház, mozi, baráti iszogatás. Mit ne mondjak, egy bő félév eltelte után már sokkal fittebb voltam - meg fáradtabb.
Amikor Zita megszületett, hamar világossá vált: Zoli génjeiből, lelki és testi alkatából, természetéből és főleg LENDÜLETÉBŐL rengeteget örökölt. Az első, kissé "beetetős", babéve után Zitáról is kiderült, hogy az alvást felesleges flancnak tartja, ellenben a folyamatos mozgás, tevékenység - és hamarosan a BESZÉD! is - a természetes lételemévé vált. És úgy is maradt.
Zita és Zoli decemberben, a Nyilas jegyében születtek. Mindketten irgalmatlan energiával bírnak, fáradhatatlanok, bevállalósak és megállíthatatlanok. Én meg egyre fáradtabb.... :-)
Már a nyáron kitaláltam közös születésnapi ajándékukat. Mindketten vágytak az Örök Városba. Zita a hetedikes történelmi tanulmányai által is befolyásolva, Zoli meg csak úgy. Egyszer, ugyebár, már majdnem eljutottunk Zolival kettesben Rómába (a tizedik házassági évfordulónk ajándéka gyanánt), de az akkor még létező Malév sztrájkolt... No, majd most, gondoltam!
Zolival leegyeztettem azért, hiszen a munkája miatt nem tudtam volna teljes meglepetést szervezni. Zita nem tudott semmiről, csak egy idő után arról, hogy "valami nagyot és nagyon klasszat" kap majd.
A repülőjegyeket egy fapados járatra foglaltam, igen időben ahhoz, hogy ne járjak túl rosszul. :-) A szállást a nagyszülők állták, de letárgyaltam azt is, hogy útikönyvet is kapjanak majd szülinapi ajándékként más családtagoktól, meg ilyeneket.
Érdekes módon, Zita nem duzzogott különösebben azon, hogy összevonom a családi ünneplését az apja születésnapjával, pedig ő ezeket zokon szokta venni. Volt valami félig-meddig valós kifogásom is rá, és elfogadta (persze, végül is, ajándékot hamarabb kapni, az nem olyan rossz).
November utolsó napján köszöntöttük meg a két decemberit.... Zita nagyon örült!!! Persze Zoli is, a meglepetés erejének híján is! Sokat gondolkoztam azon, hogy mikorra "küldjem el őket Rómába", végül a december mellett döntöttem, amiben nagy befolyással volt Zita zsúfolt versenynaptára is (január és február gyakorlatilag telis-de-teli van). Meg hát, advent Rómában... nem hangzott rosszul.
Tehát, miután a Mikulás hétvégéjét ugyancsak kettesben (illetve sokadmagukkal, de a családból ketten) töltötték Németországban, egy vívóversenyen, a múlt hétvégén, csütörtök estétől vasárnap estéig (micsoda szervezés: csak egy nap munka/suli maradt így ki nekik!) Rómában járt az én két. B.Z. monogrammú, Nyilas jegyében született drága családtagom!

Zita és a Trev-kút - nehéz eldöntenem, melyikük a szebb! :-)

Zoli a római decemberi tavaszban - a Vatikánnál

Karácsonyi kávé Rómában

Apa és lánya.....

Apa és lánya - este, Rómában, decemberben

Télimádók tortája: iglu, pingvin, hó és jég - 

no meg két hóember, amit a Húgok készítettk

14 éves NAGYLÁNY!!!!

Imádták! Gyönyörű idejük volt (amin Zita kissé duzzogott, hiszen ő ködös-szürke-havas december-imádó), és persze, a két perpetuum mobile MINDENT megnézett, amit csak "kellett". Reggeltől estig járták a várost, lelkendeztek, szüleimnek a neten integettek (vannak fix webcamek a neten). Én meg örültem, hogy örültek - és "tartottam itthon a frontot" a másik három leányzóval.
Vasárnap éjjel értek haza - már 16-a, azaz Zita születésnapja volt, mire betoppantak. Ezért aztán még "átadtuk" neki a meglepetés ajándékunkat is: egy kis fotós filmösszeállítást kb. 14 percben az ő 14 évéről. Benne azzal a fantasztikus évezredvégi decemberrel (Once upon a december), a számunkra száguldó idővel (Slipping through my fingers), a családdal (We are family), a barátokkal (Best friends for eternity) és mindazokkal a lehetőségekkel és adottságokkal, amik Zitában rejlenek, zenétől elkezdve a sportokon keresztül a tanulmányokon át bájos szépségéig (Hall of fame). Nagyon tetszett neki (majd felteszem a linket, ha sikerül feltöltenem).
Még mindig a napján, 16-án, volt Emma és Imola karácsonyi zongora-koncertje, aminek a végén a két húg elpöntyögte neki a boldog születsénapot! Kapott még egy szépséges tortát (ezt most nem én készítettem, a családi ünneplős gyümölcsös-túrósat igen). Amolyan igazi télieset, a nagy hideg- és hóimádónak!
Boldog születésnapot Zita, és persze boldog születésnapot Zoli is!!!!

(u.i.: azért nem írtam erről eddig, mert kissé "babonás" vagyok - előbb történejen meg minden rendben, amjd utána mesélek... :-) )

Ikres vívódás

Vágtatnak a hetek, én meg csak nem jutok oda, hogy lepötyögjem a lepötyögnivalókat, pedig sorakoznak itt, türemkednek, már-már szinte lökdösődnek a témák a fejemben: "én! én! én akarok az első lenni! de hiszem én fontosabb vagyok! de én meg aktuálisabb! na és? én voltam itt előbb!" Szóval ez zajlik itt bent, remélem, nem hallatszik ki...

Szóval, most kiválasztottam egyet (lesz nagy ribillió a "többiek" részéről... :-) ). Mert itten van ez a "kicsi bibi" (nagyobb sose legyen!!!!), amit valahogy okosan kellene kezelne, esetleg orvosolni.

Szóval, az van, hogy nehezen letagadható az a tény, hogy Klárának erős könnyebbsége van szinte minden területen. Imóval szemben, természetesen, de - persze büszkén vállalva az elfogultság vádját - úgy általános összehasonlításban is. Gyakorlatilag úgy néz ki a dolog, hogy amibe Klára belefog, abban ügyes, jó, jól teljesít, tehetségesnek bizonyul, rögtön "kiszúrják", stb... Így van a helyesírástól kezdve a zenélésen át a sporton keresztül a meseírásig mindenben. Kreatív, szorgalmas, gyors észjárású, jól koncentráló, versenyző alkatú gyermek.

Nos, ez persze mind szép és jó, és természetesen nagyon büszkék tudunk rá lenni. Csak Klára nem egyke... Olyannyira nem, hogy még egy saját különbejáratú ikertesóval is rendelkezik. Aki ugyancsak okos és ügyes, csak neki egy kicsit több erőfeszítés kell mindenhez, nem megy neki olyan könnyedén, nem megy neki minden olyan könnyedén.... És bizony, néha összehasonlításba kerül a Másikkal, azzal a lazán profin teljesítővel.

Mit tehet egy szülő? Természetesen igyekszik a lehető legjobban elkerülni minden összehasonlítást. Ez persze már ott gellert kap, hogy egy osztályba járatja mindkettőt. Dehát ez meg a "Mindkettő" kívánsága, és tulajdonképpen jó is ez nekik - bizonyos eredmények megismerésének pillanatait kivéve. De valahogy az iskolában még elsimulnak a dolgok. Pedig így, harmadik osztályban, már előfordulnak jelentős különbségek. És csak nagyon ritkán Imó javára (kivéve a magatartást! :-) ott ő az örök példás, Klára meg a "rosszcsont").

A zenélést szerencsére külön folytatják - a közös zongorázás sem ért volna jó véget, van egy olyan gyanúm... Klára most a vágyott gitárját pengeti egy fél éve, és mást sem hoz haza, mint órai munkára ötöst, netán csillagos ötöst és rengeteg dicséretet (egy szigorú hírében álló tanár nénitől). Imó és a zongora, nos.... hát őt nem dicsérik agyon. Pedig gyakorol. Amolyan imósan. Lazán, a maga szerencsésen nemtörődöm hozzáállásával.

Ez a laza, kissé Buddha-szerű természete mentette meg Imót eddig - meglátásom szerint - attól, hogy ne forduljon ez az érezhető kiegyensúlyozatlanság részéről valami ellenszenvbe Klára irányában. Mondhatnám, eddig jól tűrte a természetnek (sorsnak?) ezt a pici igazságtalanságát. De nemrégiben történt valami, ami már őt is kizökkentette ebből az elbűvölő zen-állapotból.....

A helyzet az, hogy ahogy már írtam korábban is, Imola beleszeretett a vívásba. Ennek nagyon örülünk, mert Imola eddig nem volt igazán mozgás- és sportrajongó. Most pedig az történik, hogy a gyermek megpróbál minden alkalmat megragadni arra, hogy edzésre mehessen. Pillákat rebegtet -természetesen ellenállhatatlanul - , hogy hétfőnként is járhasson, néha még a szolfézst is ellógja, hogy még csütörtökön is elzarándokoljon a BVSC-be.... És lubickol a vívóteremben! Vannak új barátai - Anyut néha megfűzi, hogy ne kelljen sietnie edzés végén, hogy "csacsoghasson" az öltözőben - és bizony, dicséreteket is kap az általa és Zita által nagyra tartott edzőktől (méghozzá úgy, hogy az egyik, aki megdicsérte, akkor még nem tudta, hogy Zita húga). Madarat lehetett volna vele fogatni azon a napon, amikor megkapta első iskoláját a Mestertől (azaz csak vele foglalkozik ilyenkor az edző, tanítja a fortélyokra - ez nagyon fontos része a vívóképzésnek). Szóval, úgy tűnik, Imola is a kardvívásban találta meg álmai sportját - persze még kérdés, hogy hogy megy majd neki, de miért is ne menne jól.

Ezzel szemben, Klára még a hezitálás stádiumában van. Ő nagyon megszerette a judót, az edzőjét, a hangulatát az egésznek - és jár is tisztességgel az őrületesen kemény edzésekre. "Persze" (lassan már természetesnek kellene vennem) itt is rögtön kipécéztek, az edzőnek "tervei vannak" vele. Mert éles eszén túl még egy hihetetlenül jó izomzattal is meg van áldva a "nyavalyás"... De Klára azért vívogatni is jár. Eleinte Imola "megtámogatása" végett kezdte el egy kicsit, no meg persze, hogy ebbe is belekóstoljon, mert még nem tudta pontosan, hogy melyiket is akarja csinálni. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy a judo-edzéseket nem hagyja ki, de ha ugyanazon a napon lenne vívás és judo, akkor a vívásra inkább nem megy, "mert nem bírná"... Meg hát, tanulni is kell valamikor, ugyebár, és az számára nagyon fontos, hogy ott is a csúcson teljesítsen. Szóval, kb. fele annyiszor jut el vívni, mint Imola.

Múlt hétvégén volt a BVSC-ben egy kis házi "vívó" verseny az idén kezdőknek. Elég sokan, pontosabban rengetegen voltak (azt hiszem, a Szilágyi Áron hatás még tart, sok kisgyerek készül vívó olimpiai bajnoknak). Ez a verseny ügyességi és gyorsasági részből, vívó-lépés gyakorlásból és elméleti részből állt (meg kellett tanulniuk a felszerelés részeit, a vívó olimpiai bajnokok nevét, meg ilyenek). Imola már hetek óta a "tananyagot" bújta, és már előre kikötötte, hogy a verseny hetében nem megy szolfézsra, inkább gyakorol még az edzőteremben... Ezzel szemben, Klára csak belekukkantott a papírokba, továbbra is a judo-edzéseket helyezte előre a rangsorban, és a verseny napján NEM akart menni vívásra. Szent meggyőződésem, hogy azért, mert nem tanulta meg a "tananyagot", és ő azt nem viseli el, ha nem teljesít valamiben minimum 100%-on.... Én viszont azt mondtam neki, hogy márpedig megy és kész, ez olyan, mint egy zeneiskolai vizsga, nem hagyjuk ki, sőt, azt is hozzátettem, hogy szerintem megbánná utólag, ha nem menne. Hm.... Az iskolától az edzés helyszínéig Klára teljesen "kikapcsolta" a külvilágot, és a papírokat bújva magolt. Lenyűgözve figyeltem a visszapillantó tükörben, ahogy a semmibe meredve, némán mozgatva ajkait, mondja fel magának a megtanulandókat. Egészen meghatódtam ennyi elszántságtól és akarattól. És tudtam, hogy mire odaérünk, behozza majd a lemaradását, megtanul majd mindent. Így lett.

A versenyen mindketten vidáman vettek részt. Nagy örömömre, az ügyességi-gyorsasági részen hajszálpontosan ugyanúgy teljesítettek (remekül), azt tudtam, hogy az elmélettel sem lesz gond. Úgy tűnik, a vívólépések a kevesebb gyakorlás ellenére is Klárának mentek jobban...

Mert Klára dobogós lett, Imó nem. No, és itt eltört a mécses szegény Imolánál... Úgy elkeseredett szegénykém, ahogyan régen nem már. És nem lehetett őt megvigasztalni.... Egész este és másnap szomorkodott. A szívem szakadt szanaszéjjel. Klári meg... nagyon örült a kupácskájának, és egy idő után már kérdezgetett, hogy de ugye azért én örülök az ő sikerének? Hát persze!!!! De azért, hazafelé valahogy az cikázott át az agyamon, hogy lehet, hogy annak örülnék mégis jobban, ha a judot választaná....

Zoli szerint nem szabad ilyet gondoloni, nincs jogunk visszafogni Klárát, ha egyszer neki ilyen jól megy szinte minden. Bár persze, ahogyan a családban mindenki, ő is abban bízott, hogy Imó is legalább olyan jó eredményt ér el, vagy akár jobbat is, mint Klára. Ez persze leírva retttenetesnek tűnhet. Netán az egyiknek jobban szurkolunk, mint a másiknak? De olyan nehéz ez.... Zita, a maga kamaszos őszinteségével szokta mondani Imónak, hogy "legyen valami Imola, amiben te jobb vagy, mint a Klára!", és Zita egyébként azt szeretné, hogy csak Imola vívjon. Az ember persze minden gyerekének sikert és boldogságot kíván, bármit is jelent ez egyénre szabottan. De mit csinál és mond ugyanez az ember egy ilyen helyzetben? Hiba volt engedni, hogy együtt kezdjenek neki ennek is? De tiltani sem lehet...

Szóval. Imola azóta megnyugodott, és szerencsére ugyanakkora lendülettel jár vívni, mint eddig. Én viszont szorongva várom a következő megmérettetést. Azt hittem, annál nem lehet "rosszabb" már, mint izgulni a gyermekért egy-egy verseny alatt. Hát az Ikrek majd megcifrázzák: "jaj, nehogy az egyik (sokkal) rosszabbul végezzen, mint a másik, jaj, nehogy egymás ellen kelljen küzdeniük..." Egyébként Zita korosztályában van egy ikerpár; nemrégiben összebarátkoztam egy kicsit az anyukájukkal és kifaggattam őt e témában. Az a két lányka már úgy híresült el, mint "az ügyesebbik, meg a másik".... Az anyuka azt mondta, hogy ha tehetem, kerüljem el, hogy mindketten vívjanak... A legutóbbi versenyen elmesélte, hogy a két lánynak az előző napi versenyen egymás ellen kellett vívniuk, komoly volt a tét. Azt mondta, nagyon rossz estéjük volt... Bah.

Szóval, ezen "vívódom" mostanság - oly sok minden más mellett.

Ikrek és sportok "összecsapása" - csak békésen

Imola - Zita vívócuccában

Most inkább judosan

Egy iker...

...meg még egy iker,

... azért az egy továbbra is nagyon cinkos ikerpár!

A nagymamák adnak

A Nagymamák mindig adnak. Adnak a szeretetükből, a végtelen türelmükből (érdekes, hogy ez szülőként hamar hiánycikké fut ki), az oly' drága idejükből. Adnak a frissen sült kuglófukból (gyakorlatilag az egészet odaadják...), a kézzel gyúrt tésztájukból, a lekvárjukból és a kakukkfűből is, ha kell, sűrűbb napokon még vacsorát is varázsolnak. Adnak a tudásukból, matekot korrepetálnak és hímezni tanítanak. Adnak sokat az odafigyelésből: meghallgatnak, mesélnek, társasoznak, sétálnak, hintát löknek, könnyet szárítanak, ringatnak és álmot őriznek.

A nagymamák ilyenek. A lányaim nagymamái legalább is. Fantasztikusak. Az ő folyamatos szerető "adásuknak", adományuknak hála válhattam én olyan anyává, amilyen lettem. Hála ennek a körülölelő, gyengéd segítségnek lehetett Zita is olyan remek unokájuk, amilyen lett. Hogy Zita eddig is már elérte azt, amit elért, nagyban köszönhető ennek a szerető és megértő nagyszülői háttérnek. Hála nekik tudtuk őt mindig úgy és akkor elkísérni, mellette lenni a szó minden értelmében, hogy az neki jó legyen.

Tehát az, hogy tegnap Zita életében először (és hiszem, nem utoljára) átvehetett egy (ösztön)díjat, ami azt tükrözi, hogy tehetséges, okos, ügyes és kitartó gyermek (ah! méghogy gyermek: szépséges Nagylány!) számomra azt is jelentette, hogy meg kell köszönni ezt a nagyszülői támogatást.

Polgármesteri gratuláció

Ügyesség, ész, szorgalom, no és némi szépség is :-)

Az összes díjazott együtt

Zita remek csaj. Büszkék lehetünk rá. Köszönjük, hogy ilyen lett, és ezt köszönjük a Nagymamáknak is. Akik mindig adnak. A tegnap délutánnal, mint megannyi más, hétköznapibb és egyéb ünnepi pillanattal, úgy remélem, kapnak is.

(u.i.: A kerületünkben meghirdettek egy "Tehetséges gyermekek" típusú ösztöndíjat. Ahhoz, hogy a havi fix összegű juttatást és a megtiszteltetést elnyerje a 4-12. osztályos gyermek, nagyon jó bizonyítvány kell, továbbá igazolt magas szintű eredmények, akár a sportban, akár a tanulmányi versenyeken, akár zenében is. Pontosan meghatároztaák, hogy milyen szinten mi az elvárás. Zita magasan megfelelt ezeknek, ráadásul előny, ha valaki nagycsaládból származik; bár úgy tudom, hogy Zita esetében nem is kellett mérlegelni. :-) Hiába, az elmúlt két év (mert ekkora időszakot néznek) négy országos bajnoksága, egyéni OB 3. helyezése, a Budapesti Bajnokság elért két dobogós hely, a Diákolimpia, a Bolyai-versenyen elért helyezés, a zeneiskolai ajánlás, a kerületi sportversenyeken elért helyezések -kidobós, futás -, illetve az éppen, hogy csak nem 5-ös bizonyítvány-átlag mind-mind indokolttá tették.)

Talán elkezdődött....

Nálunk már az összes lányt a közelgő Advent, a Mikulás, a Karácsony, a készülődés foglalkoztatja. Tervezgetnek, leveleket írnak listákkal, kihúznak belőle, kiegészítik, morfondíroznak, elkezdték a Várakozást.

És igen. Már reggel is sötét van ébredéskor, jöhetnek a gyertyák. Szerintem iszonyú korán kell kelnünk, de akkor is kell az a fél óra, kettesben, Zolival, mielőtt felkel a csatársor. Először csak csendben, kissé robotszerűen tesszük a dolgunkat a konyhában, szemünk épp' csak egy-egy csík, amin kipislogunk a félhomályba. Én a tízórais dobozok tartalmát készítem össze, Zoli a kávéról és egyéb reggelis előkészületekről gondoskodik. A saját reggelinkhez aztán leülünk, és végre beszélgetünk egy kicsit. Az előző nap el nem meséltek végre elmesélődnek, jobban kielemezzük a minket aktuálisan foglalkoztató (családi, gyerek-) ügyeket. A kávé meleg, ébred vele a testünk és a lelkünk.

Klára növeszti a haját. Cuki ez az állapot: amikor kikászálódik az ágyból, akkor megy a haja mindenfelé: égnek, oldalt, a szemébe... Álmosan túrja és sorolja a reggeli-igényeit. Még nem tudja, hogy jó ötlet-e egy bringa karácsonyra, mert bár nagyon szeretné, de télvíz idején?! Örömmel hozta haza a karácsonyi dalos gitár-kottáját, kitartóan, hosszan gyakorolja. Annyira lenyűgöz, hogy milyen igényes saját magával szemben! Az iskolai karácsonyi műsorra mese-előadást ír, rendez, fontoskodik. Készül.

Zenél Emma is. Lassan már éjjel-nappal. Ezt zongorázza (próbálja...) folyton: http://www.youtube.com/watch?v=BYGMHZeIoxw. Én imádom, Zita már felnyög, ha meghallja az első taktusokat. Emma már megint nyúlt, már megint más. Bár még mindig "emmás".... :-) Csillog a szeme, és úgy tudjuk, nem csak a karácsonyi csillagszórók hamarosan következő megjelenése miatt :-)

Imola most a Mikulást várja. Főleg a Mikulás-kupát! Amit majd a víváson tartanak, amolyan háziversenyszerűen. Imola belehabarodott a vívásba! És megy neki! És szereti! Egyre többször szeretne járni - az eddigi heti háromhoz most kisírt még egy alkalmat, nem kevés plusz-feladatot róva szegény Anyura, aki viszont örömmel vállalja, mert tényleg olyan jó látni ezt a lelkesedést! Nem is reméltem, hogy Imó valaha is ennyire rajong majd egy sportért! Úgy tűnik, már másodjára lehetek hálás a vívásnak.

Egyszer már Zita miatt vagyok az. Zita is a vívásban, a vívásnak él, még akkor is, ha ez néha mélypontokat is jelent. De többnyire azért inkább örömöt! Például a vívásnak (is) köszönheti azt, hogy holnap majd mehet átvenni a kerületi tehetségek számára elnyerhető ösztöndíját.... Zita amúgy a december gyermeke! Alig várja már a Vörösmarty-téren lévő vásárt, a téli budapesti sétánkat, amit beígértem neki, az adventi naptárt, a sütéseket, a szöszölést, a születésnapját, a további korizásokat.

Szóval.... Borul az idő, rövidülnek a nappalok. Szövődnek a tervek, a vágyak. Tegnap este elaludtam a Kicsiknél, amíg Klári is felolvasta a maga adagját a kötelező olvasmányukból. Imó kezdte előtte, bölcsen, mert ő már Klára első sorai után elszunnyadt... A mese végeztével bebújtam egy picit Klárához. Vihogott rám, ölelt, majd mondta: most már jó éjszakát, mehetek nyugodtan (:-) ).... kifelé menet láttam, hogy Zoli Emmánál aludt el egy kicsit. Az ágyban olvastam, mikor Zitus bújt be pár percre mellém és mesélt, magyarázott, távoli, bájos terveiről. Ahogy kiment, félretettem Szabó Magdát, leoltottam a lámpát. Igen, akkor belém villant: elkezdődött! Nálunk itt az Advent!

"Őszöltünk"

A gyerekek őszi szünete alatt igazán "kényeztetett" az élet engem... Először ugyebár egy hétvége kettesben Zolival, utána pedig szabadságon voltam az egész szünet ideje alatt. Ezúttal felért ez egy kisebb "ráncfelvarrással". Megjegyzem, a háztartásnak is... Szóval sétáltunk a környékünkön, mentek a lányok edzésre, gyűjtögettük a hozzávalókat Emma növény-gyűjteményéhez, fodrásznál jártunk, görkorcsolyáztunk és jó sokat társasoztunk az Ikrek egy új "szerzeményével", a Next-tel. Jó volt, csak úgy, egyszerűen és nagyszerűen.

A hét első három napját Zita nélkül töltöttük - őt az a (rég vágyott) megtiszteltetés érte, hogy beválogatták egy szövetségi edzőtáborba, Dunavarsányba. Általában nem szívesen megy edzőtáborokba - ez most nagyon más volt! Már az "gyanús" volt, hogy alig kommunikált velünk. Első este rettentő lelkesen számolt be mindenről (azt hiszem, hogy eddig is imádta a vívást - ez most még hatványozódott), tetszett neki az edzés, az edzők, a helyszín, a társaság, és még a kaja is. Másnap este már alig három mondatot mondott - olyan fáradt volt. De továbbra is lelkes.

Csütörtök délben szedtük őt össze, és megcéloztuk a SZÉP-kártyás "őszölésünk" helyszínét: Szegedet. Először kicsit túlszaladtunk rajta (direkt ám!!!), hogy megnézzük Makó új "nevezetességét", a lombkoronasétányt. Persze a lányok - élükön az igencsak fáradt és éhes Zitával - először nyivákoltak, hogy nem akarnak ők sétálni, meg együnk, meg menjünk rögtön a szállodába, stb. Kitartottam, és persze már a séta elején úgy viháncoltak, mint egy szélnek eresztett ménes, a számomra kissé csalódást okozóan nem túl hosszú lombkoronasétány kissé kalandparkos akadályain már határozottan lelkesen keltek át, végül az "extrém" csúszdát alig akarták otthagyni. Szóval, jópofa ez a hely, bár azt hittem, hogy ez egy hosszabb program lesz (persze a csúszda ismétlése a végtelenségig meghosszabítja, ráadásul sportolásnak sem utolsó, mert jócskán kell lépcsőzni a tetejéig).

Emma a csúszda tetején

.... és az alján.

Makó után Szeged belvárosában álltunk először meg, hogy megízleljük a "hírös" cukrászda kínálatának néhány termékét - Zita nem kis örömére. Ahogy elnéztem, hogy mi mindent magához szólított serdülő leánykám, hát elhittem, hogy jó éhes volt... :-)

Sétáltunk egy nagyot az igazán kellemes és enyhe időben: megcsodáltunk egy rakat szobrot (úgy tűnik, Szegeden nagyon szeretik a szobrokat - és mi is szeretjük, Szegedet és a szobrokat is), az Egyetemet, a Dómot.

 

Klára és Szent-Györgyi Albert

Zita jól fotóz

A séta után "végre" elindultunk a szállodába ... ami egy csodás víziparadicsom tőszomszédságában volt - leszármazottjaink nem kis örömére. Így aztán a szobánk elfoglalása után már rángattuk is magunkra a fürdőholmit, és "bevettük" a csúszda-komplexumot. Persze, a lányok sokkal bátrabbak voltak, mint én - nekem aznap nagyjából elég is volt csak egy kis ázás a vízben, nem vágytam különösebb adrenalin-löketekre. Két óra intenzív őrület után visszatértünk a szállásra egy vacsora és egy kissé álmos családi társas erejéig ... és hát, senkit sem kellett ringatni.

Másnap már reggel mentek volna a hölgyemények a vízicsodákhoz, de valahogy úgy éreztem, hogy egy teljes nap ott nem lett volna túl jó ötlet. Így egy bowling után ellenmondást nem tűrően jeleztem, hogy márpedig szabadtéri program lesz. Némi dohogás és a vadaspark gondolatának ízlelgetése után már megint ugyanaz történt, mint előző nap: mindenki nagyon jól érezte magát az inkább állatkertnek nevezhető parkban. Ahol ráadásul sok olyan fajtát is megcsodálhattunk, amiket Pesten nem. Mivel pont november elseje volt, a vadaspark vezetői úgy gondolták, hogy jó ötlet tököket adni az állatoknak, és megnézni, hogy mit kezdenek vele. Elég mókás jeleneteket szült ez a dolog!

"Kötelező gyakorlat" I.

"Kötelező gyakorlat" II.

Ez a fej! :-)

Remélem, Imó sosem lesz ekkora (és ilyen félelmetes)

A hópárducok előadásának első sorban ülő nézői

Egy késői belvárosi ebéd után (pizza-ebéd, sajnos nem halászlé....) már nem volt kifogás: ismét a víziparadicsomban lubickoltunk! Ezúttal Zoli is, meg én is kivettük a részünket a csúszdázásból, de volt alkalmunk az ún. "csendes wellness"-t is kipróbálni és élvezni.

Estére az előző napihoz hasonló fáradtsági szintet értük el - már társasozni sem volt mindenkinek ereje a vacsora után.

A második éjszaka után már csomagoltunk is - Zita sűrű versenynaptára szólított minket vissza Pestre. Mondjuk, ha máskor is így versenyez, akkor hajlandó vagyok még jópár kilométert utazni... :-) Tényleg nagyon jó lehetett az az edzőtábor.

A szünet végére, vasárnapra, amolyan igazi, novemberi, szürke, esős nap köszöntött ránk. A lányok tehát úgy döntöttek, hogy hurrá, akkor mostantól várják a decembert, az adventet, a Mikulást és a karácsonyt. Ezt megünnepelvén, rávettek, hogy menjünk egyet korizni. Az eső miatt beszorultunk, a Jégpalotába mentünk. Jó hideg volt. Egész téli hangulatunk lett. Elkezdtük tervezgetni a téli szünetet.
Alig várom. :-)