Pages

2015. július 30., csütörtök

Balatoni víkend

Egy életérzés....
Teljesen lemaradtam a blogos krónikámmal, de most úgy döntöttem, hogy nélkülözöm az időrendiséget - vagy visszafelé haladok esetleg, majd még meglátom - és kezdem a legutóbbi hétvégénkkel.
Amit a Balatonon töltöttünk, hatosban.
Zoli péntek este érkezett hozzánk - iszonyú hőségben. Mi éppen a Balatonban múlattuk az időt - szerintem már órák óta - ő pedig gyorsan csatlakozott.
Egy vidám vacsora után elkerekeztünk Zolival kettesben egy hűsítő ital erejéig az aznap felfedezett új boglári "jó kis helyre", a Paletta borbárba. Ide úgy jutottunk el még aznap korábban a gyerekekkel, hogy megkérdeztem Mónit, volt kolléganőmet, aki közös munkánk óta remek cukrászkarriert (is) fut be, hogy hol vehetünk hetedhét országban híres sütijeiből, és hát pont a Palettát jelölte meg Bogláron. (A sütiket legott teszteltük és csak elragadtatással beszélhetek/írhatok róluk!!!). Szóval az esti Paletta-hangulat is megtetszett, ezért foglaltunk másnapra vacsora-helyet mind a hatunknak.

Szombat reggel korán keltünk Zitával és Emmával, a két vállalkozókedvű lányommal, hogy megcélozzuk a fonyódi piacot. Mit ne mondjuk, sok vállalkozókedvű (vagy hőségkerülő?) ember lehet ezen a környéken, mert egyáltalán nem voltunk magányosak a piacon.... Amit amúgy nagyon kedvelünk. Beszereztük a már telefonon előre megrendelt, igazi, udvaron kapirgáló csirkék emberi fogyasztásra alkalmas (és erősen ajánlott) "földi maradványait", nem tudtunk és nem akartunk ellenállni némi nyálcsorgatóan gusztusos kolbász-szerűségnek, majd megvettünk egy kisebb ipari mennyiségű piros gyümölcsöt lekvárkészítési célokból, továbbá egy kilónyit az év paradicsomából (sajnos, ezt a minősítést csak kóstolás után kaphatta meg, így későn derült ki, hogy több kilónyit kellett volna még vásárolni). A piaci bagett is igazán hívogató volt - "mentünk" is és vettük is.

Hazatérve, az Ikrek már (éppen hogy) ébren voltak, Zoli csak egy kicsit később kelt fel. A reggeli a teraszon (friss bagett, étvágygerjesztő kolbász és őrületesen illatozó paradicsom, no meg a többi "kötelező" hozzávalók) egyszerűen pazar volt. Utána nem sokkal már a Balaton vizében mozogtuk le a magunkhoz szólított kalóriák egy részét (legalább). Csak akkor jöttünk ki, amikor már teljesen szétázott a bőrünk.

Szinte nem is ebédeltünk (a reggeli inkább reggebéd vagy angolosabban "brunch" volt), a hőség elveszi az étvágyat.... Kivéve talán Imoláét....:)

A legnagyobb hőségben kártyázni illik, esetleg olvasni (köszönjük, kedves Leiner Laura, a Szent Johanna Gimi sorozatot - az Ikrek függők lettek a nyári szünet során). De mi lekvárt is főztünk Zitával. Készítettünk szépséges málnát, gyönyörű ribizlit és rendelésre ringlót is (Zita rendelésére :) ). Húsz üveg várta este a dunsztban, hogy az ősszel és a télen elhozza nekünk a nyár ízeit... (ha addig kitart....). Közben Zoli és a többiek azért fürödtek is egy jót. A koraesti zuhé egészen jól esett.

Estefelé bringára pattant a család (mármint hatan hat kerékpárra... :) ) és eltekertünk a vacsoránk színhelyére, a Paletta borbárba. Ahol az elvárásainknak, reményeinknek megfelelően sikerült eltöltenünk az estét, és elköltenünk a vacsoránkat. Grillest volt, finom és hangulatos. Olyan kicsit, mintha egy családi kertipartyba kerültünk volna. A kikötő a lemenő napban pedig hát... olyan igazán balatoni és gyönyörű látvány volt kísérőnek az ínycsiklandó falatokhoz. 
Hát, ezen egy kicsit látszik, hogy letettük a fényképezőgépet egy padra...

A kedvenc hölgykoszorúm - balatoni naplementében

A távolban több vitorlás is

Paletta Borbisztró


Kikötő - ahogyan Klára látta
Kikötő - ahogy Zita látta

Már sötét volt, amikor hazabicikliztünk nagy vidáman. Meleg volt, de már nem az a fullasztó. Pihentetőbbnek ígérkező álomért hajtottuk a fejünket a párnára.

Másnap reggel későn keltünk, lassan indultunk. De végül csak összeszedtük magunkat és nekivágtunk a betervezett programunknak! Elkerekeztünk a hajóállomásra. A bicikliket a hajó elejére pakolták, mi pedig az utastérben foglaltunk helyet. Elég sokat bohóckodtunk, jó pár fotó is született belőle...
Majom-család

Majom-család 2.

Majom-család 3.

Révfülöpön szálltunk újra szárazföldre. A célunk a Káli-medence felfedezése volt, bár ez eléggé leszűkült, tekintettel arra, hogy már dél volt, amikor hajóra szálltunk. De azért feltekertünk Kővágóörsre, onnan Köveskálra. Addigra már meg is éheztünk, és miután több "felkapott" Balaton-felvidéki vendéglátóegységről "lepattantunk" (nem volt foglalásunk, és hat ember nem igazán tud csak úgy beesni ilyen helyekre, megértem), végül a Káli Kövek borozójának kertjében kötöttünk ki, egy diófa alatt. Az ebéd jól elhúzódott, kellemes volt, itt is bolondoztunk egy kicsit - megint sok fotó készült.
"Csendélet" diófával

Lányok - egy poháron át nézve
Köveskál után Kékkútra mentünk, hogy megkóstoljuk a Theodora forrás vízének igazi ízét. Onnan megint Kővágóörs és végül vissza Révfülöpre. Útközben megcsodáltuk ennek a pompás tájnak minden "kellékét": szalmabálák, napraforgók, szürke szarvasmarhák, csüngőhasú malacok, gólyák, dimbek és dombok.... Persze jó sok fotó készült. :)





Azt hiszem, a napraforgó-témát kiveséztük... :)
Készül a fotó

Íme a fotó
Szürke szarvasmarha és Zita haja.... :)
Bálák - imádom!!!!


Malacék
Imó és a kedvencei

És akkor ott, a lankás (hol emelkedő, hol pazarul lejtő) úton tekerve, a sort zárva, bevillant: itt van előttem minden, a mindenség: a legkedvesebb és egyben örökre megunhatatlan "sorozatom" =a gyerekeim), a legelején pedig az, akivel "létrehoztuk" ezt a sorozatot :) És tekerünk itt, olyan "Balatonrajólesz" bringákkal  is (némelyik kicsit nyikorog, másiknak a nyerge mozog kicsit, a harmadiknak a váltója kerepel néha, de vannak egész jó állapotúak is - és mind eléggé biztonságos azért, csak más a kihívás :) ), szép a táj, van út előttünk és mögöttünk, van honnan és van hová mennünk. Tervek és emlékek - szép emlékek és akár még megvalósítható tervek. És sütött egy kicsit a nap, meg egy finom ebéd után voltunk, a bor íze is még ott volt valahol hátul, a szájpadlásom és a lelkem között. Szóval olyan elégedett teljesség érzetem lett; nem hiányzott semmi. Talán, ez a luxus.  


A hazafelé út előtt még ittunk egy jó kávét/üdítőt a révfülöpi kikötőnél lévő bárban (amúgy a "királyi" tévé "Balatoni nyár" című műsor helyszíne is, amint később rájöttünk). A visszafelé vezető hajóúton mit is csinálhattunk volna? Naná, hogy bohóckodtunk! És persze jó sok kép őrzi ennek az emlékét is. :)




Egy pillanatnyi komolyság
A nyaralóhoz visszaérve pedig már ott vártak minket a szüleim, akik, amikor csak tudnak, csatlakoznak a balatoni napjainkhoz (és hát, a nyaraló is az övék :) ). Így aztán este egy jót bridzseltünk velük.

Szóval egyszerűen, de nagyszerűen csak jó volt ez a hétvége. Ami ismét emlékeztetett arra, amit szinte sosem felejtek el: szerencsém van. Szerencsém van abban, hogy ilyen családom van, ilyen napokat tölthetek velük, ilyen környezetben, ilyen hangulatban. Kérem az Égieket, hogy ez maradjon is így.

2015. június 3., szerda

A kreativitás maga

Azt szoktam rá mondani - természetesen viccelődve -, hogy Őt kihívásnak küldte számunkra a Sors. És ebben van valami - az elmúlt egy évtized komoly tanulási folyamat volt számunkra a "Szülők iskolájában". Nehéz döntéseket hoztunk: kitartsunk-e az általunk megfogalmazatlanul is követett nevelési elvek mellett, vagy dobjunk félre mindent és foglaljunk el egy olyan álláspontot, amit egyébként leginkább ő írt körül a számunkra? Mivel teszünk jót és mivel teszünk rosszat?

Hogy ki az, aki miatt közel tíz éve törjük a szülői fejünket többé-kevésbé folyamatosan? Hát persze, hogy Klára!

Igen, de ő az, aki több, mint tíz éve egy olyan színkavalkádot, egy olyan ötletgazdagságot, egy olyan sajátságos és csillogóan értelmes látásmódot - és humort! - hozott a családunkba, hogy az természetesen mindig is feledteti a vele járó nehézségeket (persze, ha nem lenne ilyen sziporkázóan okos és kreatív, akkor is imádnánk őt, az általa támasztott kihívás ellenére is :) ).

Nos, Klára az, akinél nem kell azon aggódnom, hogy mit csinálna, ha nem járna annyit edzeni vagy ha nem kötném őt le kellő mennyiségű dologgal. Mert ő kitalál magának sokkal pazarabb ötleteket, mint amik nekünk, egyszerű halandóknak, valaha támadhatnának. És főleg, kivitelezi őket. És egyébként pedig, akkora szíve és lelke van ám ennek a még mindig nádszálvékony, ámde egyre izmosabb kis leányzónak, hogy a fél világ belefér és még marad benne hely. :) Így aztán, kreativitásának egy része arra irányul, hogy az egész családot bevonja az ő ötleteinek megvalósításába.

Így vettünk például részt, a Klára által kitalált és levezényelt "Húsvétváró" programsorozaton. Volt itt rajzos feladat, színes ismeret-terjesztő a Húsvétról, kinyomtatva; volt szaladgálos-keresős móka a kertben, volt hungarocell-tojások szervezett festése (igen, még Zoli is festett tojást! saját bevallása szerint, életében először). A foglalkozásokra "fel kellett iratkozni" (ki volt téve pár napig az étkezőasztalra egy jelentkezési ív :) ), aztán pedig megfelelő "igazolás" hiányában kötelezően részt is kellett venni. De szívesen tettük! (Bár egyik-másik tesó néha morgott :) ).



Klára másik nagyon jófej kreatív tevékenysége arra irányult, hogy Imolának "korrepetálásokat" tart. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kitalál egy témakört (Karácsony, tavasz, sport, stb.), arról interneten rákeresve készít egy összeállítást (fotók, szövegek). Azt odaadja Imónak, majd megtanulja vele, végül felmérőt is írat vele.... Van neki tanári mappája, Imolának meg tanulói. Készül értékelés, sőt bizonyítvány is! Mi több, szülőire is kellett mennem!!!! Hát nem zseniális? Mondjuk, Imó néha próbált ellenállni. No de Klárának azért sokáig nem lehet! (ld. bevezető rész....) És szerintem tényleg segített is ezzel Imónak (aki azért túl komolyan nem szorul ám korrepetálásra).









Elég jó a bizi! :)

Aztán Klára készített "szórólapokat" is, pl. ilyet:

Ezen konkrétan meghatódtam.

A rímfaragó készsége továbbra is pazar, legutóbb az anyák napi verse sikerült igazán remekre:

És persze, prózában vagy színdarabírásban is remekel, ahogyan azt már elmeséltem a karácsonyi történet kapcsán, amit az osztálytársaival együtt adtak elő.

A kézügyessége is lenyűgöző: rajzolni is úgy rajzol, ahogyan azt a burjánzó képzelőereje diktálja neki. Mindig olyan eredeti dolgok kerülnek ki a kezei közül, hogy nem győzök ámuldozni. Tulajdonképpen az ő sajátságos megközelítése bármi felé jelenik meg minden "művében".

És amit még imádok nála: azt, ahogyan játszik! Sokszor elvonul a szobájukba, ahol aztán vagy tanárnőset játszik egymaga - dolgozatokat oszt ki és szed össze, "rossz" tanulókat kér számon, magyaráz és táblára ír -, hol pedig "főnöknőset". Ez utóbbinál használja valamelyiket a régi, nem működő mobiljaink közül, fel-alá járkál mindenféle "fontos" iratokat (még inkább: mappákat!) szorítva magához és pattogósan osztja ki a már említett telefonon a beosztottjait. Különösen egy bizonyos Frank jár rendszeresen pórul. Őt elég sokszor ki is rúgja.... :)

Szerintem nem sikerülne összegezni mindazt a sok apró mozzanatot és vonást, amitől ő nap mint nap lenyűgöz minket a kreativitásával, csak gondoltam, rögzítek pár részletet - nehogy bármennyire is feledésbe merüljön az utóbbi idők "termése".

Szóval Klára egy igazi kincs, illetve egy kincsesbánya. Hamarosan - ahogyan Imola is - befejezi az alsó tagozatot. Jaj. Leírni is fáj. Most éppen úgy tűnik, hogy a felső tagozatot külön utakon járják majd. De erről majd később. A kívánságomat azért leírom: remélem, hogy azok a pedagógusok, akik Klárit tanítják majd, megérzik benne ezt a burjánzó kreativitást és kellőképpen kiaknázzák - ami egyértelműen szolgálná az ő, a mi és Klára örömét (és épülését).

2015. április 27., hétfő

"Egyedfejlődés az anyaságon belül", avagy: egy névnap margójára

"Volt idő mikor még nem voltál,
S nem éreztem, hogy fájna majd, ha nem volnál;
és most látod, féltelek, őrizlek, védelek;
Mert lesz idő, meglehet, hogy nem leszel már."

Szóval, a helyzet az, hogy tulajdonképpen Balázs Fecó dalának sorai mesélik el sokkal szebben azt az érzést, amit beazonosítva rájöttem, hogy Zoli lesz az igazi. Mert őt már féltettem! :) És ezzel a féltés, az aggodalom és ezeknek minden alfaja beköltözött örökre az életembe. :)

Mert Zoli "után", Zolival jöttek a gyerekek.... :)

És megérkezett Zitus.... Unalomig mesélem neki, hogy születése másnapján (itt már nyilván felsóhajt: "már megint ezt hozza fel Anya... :)" ) felhívtam Anyukámat, neki szegezve a kérdést: "Hogy tudtál te engem egy teljes hónapra elengedni egyedül Ausztráliába 21 éves koromban?! Én ezt a gyereket soha, sehová nem engedem majd el egyedül, még a szomszédba sem!!!!" (Ilyenkor Zita meg szokta jegyezni: "Na, a szomszédba nem is mentem soha, Anya, sem veled, sem egyedül :)").

Teltek az évek. Zita óvodába ment 3 éves korában (ő kérlelt engem - én még otthon tartottam volna a rá következő szeptemberig, de ő közösségbe vágyott). Nagyon élvezte, persze csak délig maradt ott. :) Aztán eljött az első ovis kirándulás ideje - busszal és anyukák nélkül. Jaj! Rögtön lepörgött előttem az évtized összes buszos balesetéről szóló rettenetes hír. És ekkor jött az első érdekesség. Mert egy picit azt kívántam, hogy legyen inkább egy pöttyet náthás Zitus, csak ne kelljen őt elengednem. Na! Ilyet soha többet nem kívántam, és mindenkinek azt tanácsolom, hogy eszébe ne jusson! Ugyanis Zita egy "kicsit" náthás lett - amiből egy akkora betegség kerekedett, hogy a kórházban kötött ki (orr-melléküreg gyulladással, ami az arcüreg-gyulladásnak egy olyan fajtája, ami könnyen agyhártya-gyulladásba fajulhat.....).

Ekkor eltökéltem: ahová szeretne menni, oda el fogom őt engedni (és titkon már csak abban bíztam, hogy sosem érez majd késztetést bungee-jumpingra.... :) ).

És lőn. Zita megtanult biciklizni, síelni, lovagolni (na, ez már komoly fokozat!!!! én is lovagoltam a terhességeim előtt, de utána már nem mertem rá visszaülni - magamat féltettem a gyereke(i)m miatt), elment minden ovis és iskolai kirándulásra.

Aztán egy nap azzal jött haza, hogy akkor ő most menne iskolai szervezésben Angliába. Busszal. Esti indulással. Családoknál lakva. Hú.... Fújtam nagyot magamban (erről írtam is :) )  És elengedtük!

Közben már külföldi versenyeken is vív. Eddig mindig Zoli vitte/kísérte őt: autóval vagy repülővel. Én minden ilyen útnál végig izgulok. De nem akadályozom meg....

Amikor múlt ősszel Zitus azt mondta, hogy megint lesz egy jó kis út a sulival: Belgium, Anglia, Párizs, akkor már-már rutinosan, rezzenéstelen arccal csak a(z anyagi...) részletekről érdeklődtem....

És Zitus el is utazott a húsvéti szünet alatt. Elintegettük őt a busz mellől - én persze összeszorult gyomorral. Zoli csúfolt. Mert szerinte én MINDIG találok valami aggódni- vagy izgulni-valót. Jó, ez egyébként kb. így van. Számomra az tud megnyugtató lenni, ha mind ülünk a vacsora-asztal körül vagy a nappaliban, tévét nézve, ez tény... Akkor egy picit, pár percre ellazulok :)

Szóval Zita elment az európai körútra, jól érezte magát, átkompoztak Angliába, visszafelé az általam különösen rettegett Csalagúton is végigjöttek, kaptam tőle az sms-eket és nagyon örültem, amikor megláttam a buszt bekanyarodni a sulijuknál.... Ő meg sajnálta, hogy véget ért a kaland.

De azért még mindig tudja fokozni.... Április legelején felhívott Zitus edzőjének fia, hogy van itt egy lehetőség Zita számára: fizetett repülőjeggyel és ott-tartózkodással egy hét Kanadában, edzés és verseny. Na.... Hát azért erre már igen komoly erőfeszítésembe került, hogy azt vágjam rá: hát persze, mehet!!!!

De végül persze oda is elengedtük. Jó páran a szívükhöz kaptak - még Zita is!!!! - , volt, aki azt mondta, ő nem engedné. Mi meg azt mondtuk: milyen alapon tagadhatnánk meg tőle egy ilyen fantasztikus lehetőséget?! Azért, mert féltjük?!

És Zita, az igazán bátor, remek, ügyes és okos lányunk nekivágott. Teljesen egyedül. És mindent megoldott: átszállást, ottani megérkezést, az őt váró hölgy meglelését, az ottani kommunikációt. Nem volt szívbajos, bátran edzett. A versenyzésnél lehetett csak egy kicsit megérezni,  hogy nagyon magányos volt, míg minden más versenyzőnek "volt ott valakije". De azért ügyes volt persze, és nem jön haza üres kézzel. :)

Itthon nagyon lassan telt ez a hét. Az odaútját végigizgultam, aztán persze éjszaka kommunikáltunk a wifinek hála, aztán távolról izgultunk érte a versenyeken, távolról vigasztaltuk, ha kellett és távolról gratuláltunk, amikor lehetett. És végig úgy hiányzott!!!!

És ma, a névnapján, végre hazajön. Jaj, annyira várom! Olyan büszke vagyok rá!!!! (És egy kicsit magamra is, hogy sikerül leküzdenem az aggódásom-szorongásom-izgulásom, vagy legalább is annyira, hogy segíthessem őt abban, hogy éljen a lehetőségeivel!!!!) Azt mondta, jövőre is szeretne menni. De ha lehet, nem egyedül....

Boldog névnapot, Zita!!!!
Zita ezt a képet küldte el Londonból nekünk... Innen is izgalmas utazások indulnak...



(fotókkal majd frissítem, ha majd ad :) )

2015. április 13., hétfő

Már ő is tini....

Egyszerűen száguldoznak a hetek, sőt a hónapok. Ahogyan a fejemben is a megírnivalók.... De aztán azokból van, ami spontán "kiesik", és van, amit kénytelen vagyok kilökdösni, mert valamiért kényes, nem biztos, hogy leírandó, leírható.... Kicsit néha el is gondolkodom a blog létjogosultságán így, hogy már két tinink van meg két mindjártfelsősünk. Ugyanakkor meg szeretem rögzíteni valamilyen krónikában azt a sok érdekeset, ami történik velünk, amit nem szeretnék elfelejteni. Még kitalálom a módját, hogy hogyan oldjam ezeket az ellentétes dolgokat fel... Majd csak kieszelek valamit. :)

Szóval, az utóbbi idők egyik nagy eseménye az volt, hogy Emma, a mi Emmus-babánk, is tinédzser korba lépett, azaz 13 éves lett. Hogy azt állítsam, hogy ez hihetetlen szinte már automatizmus. De az ő esetében ez a köbre emelkedik....
Igen, ő Emma. De nem, már nem 12 éves. :)
Viszont röplabdás. És UTE-s. Nagyon.
Meg 13 éves. És imádnivaló. Nagyon.
Mindegy, azért mesélnék egy kicsit róla, meg a születésnapjáról. Szóval, az a helyzet, hogy Emmával nagyot fordult a világ, amióta röplabda-egyesületet váltott. Jó döntésnek bizonyult a tovább-lépés, ezt már bizton állíthatom, és ebben csak megerősít az, amikor hallom a csapattársaitól, hogy "De miért nem jöttél hamarabb, Emma?" Hogy egy lelkes és kedves csapattárs-anyukát idézzek: "Emma úgy beilleszkedett pikk-pakk ebbe a csapatba, mintha mindig is ide járt volna!" De tényleg....

És hát, Emma jár lelkesen, szorgalmasan és alig várja a versenyeket. Amiből jutott jó pár már, némelyik komoly (aranyérmes... :) ) sikerrel. De túl azon, hogy persze nagyon jó érzés azt látni, ahogyan örül; talán még jobb azt, hogy szemlátomást ÉLVEZI az egészet. Tovább megyek: ez szárnyakat ad neki más fronton is. A sulira gondolok például, ahol nagyot ugrott a teljesítménye január-februárban (hogy aztán lett egy kis visszaesés, na annak is látom okát, majd mindjárt mondom azt is), meg arra, hogy talán elindult az összeszedettség és tudatosság rögös útján. Miközben megmaradt ugyanannak az álmodozó kismacseknek lenni... :)

Összefoglalva: úgy látom, hogy Emma bimbózó kamaszkorának is jót tesz a sport, a rendszer, a célok, amelyeket ezen a területen most már meg tud fogalmazni magának (hiszen ott vannak előtte nap-mint-nap). Teljesen kiegyensúlyozott, vidám lányunk van - "megkockáztatom", boldog. És ez jó. Ez a lényeg. Persze, sokat segít neki az a rendkívül jó természete, ami által annyira könnyen megszerethető ő. :)
Egy (nagyon) jól sikerült verseny emlékképei

Egy másiké.... :)

És ezt nehéz abbahagyni....
És mivel ő megszerethető, mi, szurkoló szülők is hamar befogadásra leltünk a többi szülő körében. Volt Szegeden egy kétnapos torna, amelyen Emmáék fergetegesen jól játszottak - és mi, szülők, pedig hatalmasakat szurkolhattunk. Komolyan mondom, nagy buli volt. Alig várjuk a május eleji országos bajnokságot (mert bár azóta is voltak és addig is lesznek kisebb tornák, ez lesz kb. ugyanolyan nagyszabású)!

Visszatérve Emma születésnapjára. Az a helyzet, hogy már évek óta vágyakozik - és minden közelgő ünnep kívánság-listáján szerepelteti - a tablet nevű kütyüt. Mondjuk Emma kütyü- és képernyőfüggő, sajnos - ez ellen is jó gyógyszer a sport egyébként. Szóval, gondolkodtunk Zolival, és látván a suliban is szárnyaló lánykánkat, úgy gondoltuk, hogy na, most akkor már kaphat egy ilyet. Az egész tágan vett család (ideértve a keresztszülőket is) részéről kapta végül meg - kiegészítő ajándékként az UTE-s melegítőjét tőlünk még (aminek legalább annyira örült :) ). És tényleg találó ajándék volt, nagyon örült neki - még egy héttel a születésnapja után is azon kaptam, hogy merengve nézi a "kütyüjét" és azt motyogja "Én még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az enyém."
Születésnapi reggel - ajándékbontogatás

Már megint a röpi, már megint az UTE :)

Születésnapi reggeli csendélet
Viszont túlzottan "rákapott", főleg egy-két játékra (eddig ez nálunk nem volt jellemző - mármint a gépen való játék). Így -vélhetőleg ennek köszönhetően- márciusra visszaesett az addig remek iskolai teljesítménye. Beszélgettünk vele, és úgy tűnik, talán megpróbál önmérsékletet tanúsítani. Először azt javasolta, hogy vonjuk meg tőle a tabletet, de ezt én nem szeretném. Jobb lenne, ha ő találná meg a mértéket. Hosszú távon kifizetődőbb.
De mivel egyre jobb az idő, és van egy mini-röplabdahálónk, egyre több időt tölt a kertben, a labda bűvöletében (és mindig talál pár vállalkozó családtagot). Bár ez a tanulást nem segíti elő. :)

Emmát természetesen meg is ünnepeltük. Részletekben... Mi, "szűk" család, a szokásos módon: az ünnep napján reggel várták őt az ajándékok, egy kis harapnivaló és 13 elfújandó gyertya társaságában. A tágan vett család a többi februári születésnappal összevonva köszöntötte őt. Laci, a Keresztapa, a tablet "érdemi intézője" azzal ünnepelte meg őt, hogy a születésnapján ő fuvarozta el az edzésre. Verus, a Keresztanya pedig Balatonfüreden köszöntötte meg egy finom tortával, egy ott-töltött igencsak bonyolultra, de azért remekre sikerült hétvége során. És volt baráti buli is - össznépi korcsolyázással, majd nálunk való ottalvós variációval.

És végül, hogy bemutassam, mennyire megmaradt emmásnak a mi Emmánk, jöjjön három kis szösszenet tőle:

I)
Emma: Anya, tudod mit tanultunk ma biológiából?!
Én: Nem. Mit? Mesélj!
Emma: Hát, most nekem sem jut az eszembe.......

II)
Én, telefonon: Emma, légy szíves, szóljál Klárának, hogy készülődjön, mert mindjárt ott leszek érte. És légyszi, kérdezd meg Jutka Mamát, hogy kivasalta-e esetleg Klára judo-ruháját! Ha még nem, akkor kérd meg légyszi, hogy vasalja ki. Ott szárad a fűtőtesten.
Emma: (erősen bizonytalanul) Jóóóóó.
Én, (továbbra is telefonon, érezve a bizonytalanságot): Értetted, hogy mit kértem?
Emma: Persze. Jutka Mama vasalja ki Klára judo-ruháját és utána teregesse ki a fűtőtestre.

Aaaaaaaah. 

III)
Emma: Anya, segíthetek valamit?
Én: Igen. Légy szíves, szedjél szét gerezdekre egy fokhagymát és pucold meg a gerezdeket. És légyszi, pucoljál meg egy vöröshagymát is! Az olyan, mint a lilahagyma, csak más a színe - értelemszerűen, olyan barnás-vöröses.
Emma: Jó.
Pár perc eltelik, jön Emma, kezében egy szépen megpucolt LILAhagyma:
Emma: Anya, így jó lesz?
Én: De, Emma, EZ a lilahagyma!!! Pont azt kértem, hogy ne ilyet, hanem vöröset!
Emma: Jól van na. Gondoltam, belül ez sem lila.

Aaaaaah. (Biztos ennyire UTE-s lett a szíve - a hagymából sem hajlandó másra nézni, csak a lilára.... :) ) A történelmi hűség kedvéért: a fokhagymát felismerte és szakszerűen "ellátta".

Imádom ám  a mi Emmánkat!!!!! NAGYON!