Klára-napi programkavalkád 1.

Nyári névnap, nyári ünneplés: nagyon klassz, mert lehet a kertben tartani, az estébe jól belenyúlóan. Nem annyira klassz, mert nehéz összeszedni az ünneplő társaságot, a szabadságolások összeegyeztethetetlensége (tejóég! micsoda hosszú szót sikerült eszkábálnom!!!) miatt... Hát igen, így esett, hogy ugyan sikerült Kláránkat "jó alaposan" megünnepelnünk - mindezt azért több, egészen pontosan három, részletben tettük.

1. Rész - A napja, napraforgókkal és csacsikkal

Csütörtökön, augusztus 12-én, Klára napon, Emma reggel teniszedzésen vett részt. Az itteni, boglári, edzőjét, véletlenül pont Klárinak hívják! Így aztán, amíg Emmus püfölte a labdát, én átugrottam a közeli és tündéri boglári piacra és vettem egy aranyos nénitől három-három napraforgót a két Klárának.

Visszatérévén a nyaralóba, át is nyújtottuk az, aznap szerencsére jókedvű, ünnepeltünknek a virágot, aki ezt kitörő örömmel fogadta. Nem sokkal később már autóba is szálltunk: Klára, Imó, Emma, Jutka "mama" (azaz Zoli anyukája, aki most itt van velünk egy darabig), Viszt célozva meg célállomásul. A Boglárhoz közel eső Visz nevű falucskáról két dolgot tudtam meg az utóbbi időben, hála szüleim egy kis túrájának még júliusban: van egy csodálatos kastélya, sokak (mint pl. a Time Out Budapest és a szüleim) szerint Magyarország legjobb éttermével és séfjével, és van ott egy "csacsifarm" is, édes és jámbor csacsikkal.

Nos, a kastéllyal és annak éttermével várunk még egy kicsit... Csak amíg a gyerekek ízlése is kifinomul ahhoz, hogy élvezzenek egy ilyen gasztronómiai álomutazást - és amíg a pénztárcánkat is felhízlaljuk ahhoz, hogy beleférjen egy ottani családi lakoma... Most inkább a csacsikra koncentráltunk.

Az odavezető út is bájos már, hiszen csacsirajzokat találhatunk egy-egy fára feltűzve, egy-egy "csacsinévvel", így tudhatjuk meg, hogy jófelé haladunk. Maga a farm egy csodás völgyben fekszik, és számunkra felejthetetlen élményt nyújtott. Ugyanis, itt úgy ülhetnek fel a gyerekek a felnyergelt szamarakra, hogy utána vagy ők próbálják meg haladásra sarkallni - szó szerint - vagy a gyermek egyik hozzátartozója vezetheti a néha kissé csökönyös állatot. Amikor ez így kiderült, és kezébe nyomták Rudi-csacsi vezetőszárát, Jutka kissé elsápadt... Dehát nem volt választása... És, saját bevallása szerint, a végére egészen megkedvelte ezeket az állatokat...

Remekül szórakoztunk ötösben, a két szamárral. A gyerekek váltogatták egymást és a csacsikat, mindenki vezetett mindenkit, Emma persze egyedül szamaragolt és közben hatalmasakat kacagtunk, egy-egy megmakacsolás során. Nagy örömömre, Klára, az ünnepelt, aki el sem akart oda menni, pompásan érezte magát, és ezt többször el is mondta: "micsoda jó névnapi program"!

Vagy egy órán át húztuk-vontuk Matyit és Rudit, amikor fájó szívvel "leadtuk" őket.

Azért még alaposan körülnéztünk a jópofa helyen. Az ottlévő "csacsis" legény "idegenvezetett" is egy kicsit. Megmutatta pl. a főépület "emeletét", ahol a városi ember számára egy igen vadregényes szállási lehetőséget kínálnak: kis fülkékbe osztva, zsákfüggönyökkel elzárva, szalmán (szénán?! na tessék!) lehet aludni. Akár hálózsákban, akár csak úgy "á la natúr". A csajok teljesen belelkesültek! Még a végén kipróbáljuk egyszer.... Mondjuk a másik, frissen - a leégett helyett -felépített "mesebeli" panzió-épület is elnyerte tetszésüket, ahol azért ágy és fürdőszoba is található...

Szóval, döntésük egyöntetű volt: ide, Viszre vissza kell jönni!
A csacsifarmról távozva még annyira a hely hatása alatt voltam én is, hogy el is felejtettem a kastély felé kanyarodni, hogy azt is meglessük - kívülről. No de sebaj: úgyis visszajövünk!        

Tábor

Teljesen tisztán emlékszem az indulásokra: állunk-ülünk a vonaton, feldobódva attól, hogy egy év elteltével ismét találkozunk, és attól is, hogy két hétre a Balatonra mehetünk! Szüleimnek vidáman integetek, és eszembe sem jut aggódni. Semmin sem. Sem azon, hogy a hétvégi látogatáson kívül nem látom a családomat két hétig, sem azon, hogy miként fogok aludni (ez nem volt kérdés: jól, és pótágyon!). Minden évben, hatéves koromtól, Apukám vállalati üdülőjében nyaraltam két hetet Balatonszéplakon, a többi "vállalati" gyerekkel, szülőktől mentesen. Mindig remekül éreztem magamat, pedig az étel legtöbbször ehetetlen volt, az időjárás pedig sokszor zord. Játszottunk, dumáltunk, fagyiztunk, palacsintáztunk, Balcsiztunk, leveleket írtunk és kaptunk (a Bátyám mindig írt, amikor már nem tartott velem: ő volt az áldozat, aki a - kitűnő-bizonyítványomat átvehette helyettem, és emiatt végighallgathatta igazgatónőnk beszédét - erről mindig beszámolt- én pedig a hasamat fogtam a levelét olvasva), a szúnyogcsípések és a hámló bőrünk miatt a szőnyegpadlón vakaróztunk, és közben életre szóló élményeket gyűjtöttünk.

Később jártam a sulival is egyszer-kétszer táborban, de azok nem maradtak meg ilyen katarktikus momentumonként, sőt... A svájci iskolai éveim hasonló túráiról nem is beszélve, amit kifejezetten utáltam. Legközelebb a kinti kézis táborok tetszettek, egyetemista koromban, a hegyekben, vidámságban és kellemes izomlázban.

Zoli rengeteget táborozott zsenge és kevésbé zsenge ifjúságában, nyaranta, szinte "életmódszerűen". Focista gyerekkorának hála, mind külföldön mind belföldön sok edzőtáborban vett részt, és imádta ezt a létet. Gimnazistaként, a cserediák program keretében, többször is járt Franciaországban és azon belül is Bretagne-ban, ami annyira tetszett neki, hogy a mai napig tartja a kapcsolatot az akkori társával. És a mai napig visszavágyik Bretagne-ba. (Itt üzenem neki: egyszer elmegyünk együtt, Drágám!)

Nos, ami a mi gyerekeinket illeti, eleddig SENKI nem vágyott és nem is ment "ottalvós" táborba. Sőt! Idén, a tábor iránti igény teljesen lelapadt, még a bejárósokra is... Ajánlottam Emmának egy aranyos iskolai-ámde-mégis-családias tábort, de nem is hagyta, hogy végigmondjam. A lovastáborok is elmaradtak idén, mert a megszokott lovardánkban olyan összegekért szerveződtek, hogy még mindig jobban megérte bérletet váltanom és elhordanom gyakran a csajokat. És nem is reklamáltak. A Kicsik végképp' nem vágytak semmi,"anyától-távol" dologra. El is gondolkoztam azon, hogy nem láncolom-e őket túlzottan magamhoz.... De végül is arra jutottam, hogy csak arról van szó, hogy a nagy nyári szabadságban több időnk jut egymásra, és ők most még erre vágynak. Én pedig örülök neki -és annak is, hogy kisebb trükköket alkalmazva, a munkámat is meg tudom még így oldani.

Mindazonáltal, nagyon örültünk, hogy egyetlen egy táborba mégis csak el szeretett volna menni a mi Zitánk. És ez pedig a vívó edzőtábor. Mert számára fontos ez a sport. Ezt a vágyát többször is kifejezte. Mi pedig elképedtünk lelki erején! Pont ő akar egy nyolcéjszakás keszthelyi távollétet bevállalni, aki inkább lemondott az idei iskolai erdei iskoláról, semmint, hogy máshol és nélkülünk kelljen aludnia három éjszakát?! És igen, és kitartott... Egészen a szüleimmel való túra (amire majd visszatérek - valamikor) utolsó estéjéig, azaz e hét csütörtökéig, két nappal a tábor kezdete előttig. Zokogva hívott fel telefonon, hogy ő mégsem menne, mert fél, hogy nem fog tudni aludni (miközben az elmúlt félévben már nem volt ilyen gondja). Időt - és pénzt... - nem kímélve próbáltam belé lelket verni 1300 km távolságból (ekkor már Genfben voltak), és úgy tűnt, sikerült is valamelyest.

Péntek reggel landoltak Ferihegyen, és kora délután már indultak is ide, Boglárra, Zolival. Az itt töltött fél napban félóránként egyszer lekonyult a szája: neki ez nem fog menni....Mi pedig biztattuk mindenfélével: úgyis olyan fáradt lesz majd az intenzív edzések után, hogy majd kidől, csak az első éjszakát bírja ki; ha nagy a vész, ott vagyunk egy óra alatt, ha még nagyobb, hát éljen a hihetetlenül kedves Mónika még hihetetlenül kedvesebb ajánlatával és hívja fel, aludjon nála; gondoljon bele, hogy ez milyen jól megalapozza majd a vívószezonját; milyen klassz, hogy a legjobb barátnőjével tölthet egy hetet, stb... Mivel szinte hajnalban kelt, este semmi gondja nem volt az elalvással - pláne nem úgy, hogy kibulizta, hogy velem aludhasson.

Vasárnap délben kellett őt "leadnunk" a Hotel Via-ban, Keszthelyen. Lelkes, izgatott, kissé körömrágós volt. Az edzőnek a lelkére kötöttük, hogy van ez a kis alvás-gond, figyeljen rá oda. Zitus nem hívogatott percenként, és amikor mégis megcsörgetett, vidám volt. Mi közben egy nem egyszerű programot bonyolítottunk a másik három leányzónkkal, és elég későn értünk vissza a bázisunkra (erre is írok majd). Már éppen nyugovóra akartunk térni, amikor örömmel állapítottam meg, hogy Zita fel sem hívott. Ugyanis egyébként biztosítottam őt arról, hogy éjjel-nappal telefonközelben leszek és ha nem tud aludni, engem hívhat.

Hát hívott.... Éjfél jócskán elmúlt már... Mindenfélét csacsogtam neki, legvégén pedig azt a tippet, hogy gondolja végig jó alaposan, hogy merre járt a nyáron és mi mindent csinált- az majd átviszi őt az álmok tengerére. Már nem hívott többet, én viszont hajnali fél négyig hánykolódtam: tényleg jó döntés volt elengedni? Tényleg csak egy éjszaka lesz a nehéz? Tényleg most kell neki elűznie a másodikban átélt trauma szellemét? Nem fog megártani a szervezetének a terhelés, megfelelő mennyiségű alvás nélkül? Bírja majd a kis szíve?

Utána már csak reggel fél nyolckor keltett.... Elmondása szerint kb. 4-5 órát aludt. Korán keltek, reggel 7-kor kezdődött a bemelgítő futás és gimnasztika, és akkor pedig már éppen a reggelihez készülődtek.

A mai napi, kora esti beszámolója alapján, még két, hosszabb és keményebb edzést tartottak. Fájlalta a lábát (izomláz), és meglehetősen ábrándozósan válaszolgatott a kérdésáradatomra.

Elvileg tízkor volt takarodó. Még nem hívott. Ma estére azt a tippet adtam neki, hogy vegye az abc betűit sorba, és minden egyes betűre keressen öt lánynevet. Ha netán végigérne az abc-n még ébren, kezdheti a fiúnevekkel. Remélem, hogy nem is volt erre szüksége. Remélem, hogy már alszik és nem hív fel. Remélem, hogy jó döntés volt elengedni majd kicsit "elküldeni" őt. Móni, még egyszer köszönöm!
(a kép a szálloda parkolójában készült, a búcsú "pillanat" előtt kicsivel- szerintem látszik a Drágámon a bizonytalanság: tényleg örül ő most ennek?!?!)                

Klára kívánságai

Klára már vagy féléve a névnapjára készül... De Imola névnapja óta biztos. És Kláránkban a legnagyobb mostanság a megszerzési-megtartási-birtoklási vágy. Így aztán az elmúlt félévben kb. ezer és egy dologra mondta azt, hogy ő akkor majd olyat kér a névnapjára. Ezek közé tartozott minden olyasmi, amit testvérei esetleg kaptak, megtaláltak, használtak, viseltek -és neki nem volt pont ugyanolyan. Egy konkrét példa: mindkét Iker számára sikerült találnom a kinőtt holmik között egy-egy farmershortot. Bő két méret már köztük a különbség, így volt ez lehetséges. Igenám, de nem két teljesen egyforma farmershort volt! Így aztán a "teljesen-ugyanolyan-short-mint-Imóé" is felkerült egy darabig a névnapi kívánság-listára.

Mindazonáltal, az utóbbi hetekben csillapodott Klára harácsolós mániája, és kezdett ez a bizonyos lista kikritályosodni. Még mielőtt leírnám a tételeket, tisztáznék valamit. Mégpedig azt, hogy miért is hagyunk teret egy ilyen nagy névnap-kultusznak, hogy még kívánság-listát is össze lehessen állítani. Egészen egyszerűen azért, mert egy iker-gyereknek ez az egyetlen önálló ünnepe! Hiszen még a születésnapja sem csak a sajátja, mivel ott ül mellette egy másik kisgyerek, aki egy másik tortán pont ugyanannyi gyertyát fúj el, mint ő-és akkor még nem beszéltünk a Karácsonyról, Mikulásrólés Húsvétról, ami mind KÖZÖS ünnep. Viszont a neve és annak napja és ünnepe csak az övé! Naná, hogy szinte jobban várja, mint a születésnapját! És mi, megértő szülők, szívesen teszünk a kedvére, és komoly ünnepként üljük meg a neve napját!

A lista ráadásul remekül jellemzi a mi Kláránkat, a neve jelentése alapján is fényes-okos-világos kis ropilábú lányunkat. Klárát, aki olyan más, mint a másik három, Klárát, aki hihetetlenül öntörvényű, határozott, karakán és.... hisztis. Klárát, aki szinte mindig mást akar, mint a többiek, Klárát, akinek úgy pörög az esze, hogy mi csak döbbenten pislogunk, Klárát, aki folyamatosan igényelné az exkluzív figyelmet, Klárát, aki képes órákon át elmélyülten remekműveket rajzolni, Klárát aki úgy fiús, hogy még véletlenül sem nézné senki fiúnak, Klárát, aki méregzsák és kifinomultság egyszerre, Klárát, akinek nincs nagyon kedvünk ellent mondani, Klárát, aki úgy fél a vihartól, hogy zokogva bújik be a takarója alá, ha meghall egy dörgést. Klárát, akit úgy imádunk, ahogy van. Klárát, aki kell a mi családunkba.

Jöjjön hát a lista:

1. Egy könyv a vulkánokról.
Hogy miért is? Mert nap-mint-nap megnézzük itt, a Balatonon, a Badacsonyt. Ahová ő nagyon szeretne elmenni. Csakhogy... Tudja már róla, hogy az egy kialudt vulkán. Node... Arra a kérdésére, hogy honnan tudjuk biztosan, hogy egy vulkán tényleg kialudt és végleg, nem tudtunk teljesen pontos és tudományos választ adni. A gyermek Larousse enciklopédia sem foglalkozott ezzel. Tehát, szüksége van egy könyvre, amelyben talál erre a kérdésére egy részletes választ. És ha az a magyarázat illik a Badacsonyra, nos, akkor hajóra szállhatunk és megnézhetjük "testközelből" is. Addig jobb a biztonság...

2. Egy csillagvizsgáló távcső
Klára minden este aggódva kémleli az eget: feljött-e már az Esthajnal-csillag? Ha igen, akkor megnyugszik. Ha még több másik csillagot is lát, még jobb! "Mert az azt jelenti, hogy holnap derűs időnk lesz!"- jelenti ki megkönnyebbülve. Klára imádja a meteorológiát és utálja a viharokat. A csillagokat pedig szívesen vizsgálgatná alaposabban is - derűs időben.

3. Egy olyan fürdőnadrág, mint amilyen a testvéreinek van
Íme egy tétel, ami bent ragadt a "mindent-akarok-ami-a-többieknek-van" mániájából. Ezt a szörfös gatya fürdő-viseletet először Zita találta ki. Emma azonnal követte; így nekik közösen szereztük be ezeket a combközépig vagy térdfölé érő fürdő-alkalmatosságokat. De Emmának már volt tulajdonképpen egy hasonlója, amit ő, a hozzá passzoló fürdőruhára akarta húzni, shortként. Csakhogy - ne szépítsük! -kihízta. Imó pocakjára viszont még pont jó! Ezért aztán Imolának is lett ilyen "divatos" darabja! Klárának viszont nem. Nos, ezt a fájó hiányt szeretné ő enyhíteni.

4. Közös vásárlás
Ami már féléve a lényeg számára a névnapozásban, amit már féléve kér és emleget, amit sosem hagy ki a felsorolásból, az az ajándékainak közös beszerzése - velem. Hogy ő meg én, EGYÜTT, menjünk el "shoppingolni". Zoli kissé lázadt ez ellen a kívánsága ellen, de én kiéreztem ebből azt az igényt, hogy CSAK vele, CSAK neki vegyünk, CSAK én (Zoli is jöhetett volna, de testvér nem).

És hogy mi teljesült a kívánság-listából? Vulkános könyvet találtunk -még válogathattunk is (úgy látszik, hogy az izlandi mizéria felkeltette az érdeklődést). A könyvesboltban még kiválasztott egy másik kis könyvet is " a Dédi nevében", ami az erdei állatokról szól. Csillagvizsgáló távcsőre nem bukkantunk, de ettől nem keseredtünk el. Felajánlottam neki, hogy bóklászhatunk a játékboltban, amennyit csak szeretne, és választhat onnan még valamit. Hosszan, megfontoltan válogatott - majd kiválasztott egy teljesen nőiesen felesleges, ámde számára otthagyhatatlan játékot: egy kis bőröndöt mindenféle babaékszerrel. De elégedett volt zsákmányával, a pénztárcám sem rogyott össze a kiadástól, így miért ne? Ha ennek örül?! A fürdőruhát elmismásoltam, ugyanis azt már beszereztük korábban Zitával és Emmával - csak annyit mondtam, hogy lesz számára meglepetés is -ez lesz az! És - ahogy ez a leírásból kiderült, a leghőbb vágya, mely szerint kettecskén induljunk ajándék-vadászatra, ugyancsak teljesült. És becsületére váljon, hogy türelemmel várja a holnapra halasztott ünneplést ahhoz, hogy tényleg "birtokolhassa" a szerzeményeit. Mert bár ma van a napja, holnap ér ide, Boglárra, Zita és Zoli (meg, ha minden jól megy, a keresztszülők) ahhoz, hogy megtartsuk az igazi családi ünnepet. No, azért a mai nap sem telt el "csak úgy". Túl a három szál "dísz"-napraforgón, amit a boglári piacon szereztem be a számára, és amit "jaj, Anya, mindig is egy csokor napraforgóról álmodtam" kiáltással vett át, vigyorogva, szerveztünk még egy emlékezetes kis túrát Viszre is, a legcsökönyösebb kicsi leánykánk tiszteletére.
De ezt majd holnap mesélem el, az ünnepléssel együtt. Boldog névnapot, édes, drága Klára!

                  

Györöki kiruccanás, avagy a töltött paprika varázsa

Évekig volt nekünk egy Erzsikénk. Aki elvileg takarítani járt hozzánk, de közben annyi minden mást is tett, annyi minden más is lett. A lányok rajongtak érte, így sűrűn gyerekőrzést is vállalt. De azt is, ha be kellett fejezni valamilyen étel elkészítését, mert nekem már tovább kellett vágtatnom. Erzsike remek recepteket árult el és fantasztikus háztartási praktikákat súgott meg. Bármit is csinált és mondott, azt mosolyogva csinálta és mondta, és mindenki számára példamutató igényességgel. Nem kicsit voltunk hát szomorúak, amikor megtudtuk, hogy nem utasította vissza a volt főnöke visszautasíthatatlan ajánlatát, hogy térjen vissza Balatongyörökre, abba az étterembe, ahol a pesti ténykedése előtt dolgozott. Ezúttal egy remek munkakört bíztak rá: ő viheti a konyhát. Fájó szívvel hát, ámde teljes megértéssel búcsúztunk el tőle, és ígéretet tettünk: visszavárjuk, bármikor.

Balatongyörökön lakik nyaranta egy olyan házaspár, akinek barátságára még Genfben tettek szert szüleim, szinte a legeslegelső "magyar összejövetelen". Éva néni és Gábor bácsi megosztottan élik nyugdíjas éveiket: mivel az ő gyerekeik Genfben maradtak, így ősz közepétől az első meleg napokig Genfben bérelnek lakást, utána pedig a györöki házukban éldegélnek, és várják az unokákat. Illetve, ez így volt eddig, de idén kiderült, hogy Gábor bácsit is utolérte a legrosszindulatúbb betegség a világon, ezért a kezelései miatt kevesebb időt töltenek itthon, és ráadásul vendégeket sem nagyon fogadhatnak, főképpen gyerekeket nem (állítólag ők több vírust és bacit hordoznak magukon még tünetmentes állapotukban is, mint a felnőttek). Annyit még meg kell jegyeznem, hogy Erzsikét Éva néni ajánlotta nekünk eredendően, mert amíg Györökön dolgozott először, akkor eljárt Éva néniékhez is takarítani,és persze, velük is nagyon jóban lett Erzsike. 

Boglári tartózkodásunk első napjaiban felvetette Anyu, hogy látogassuk meg Erzsikét, majd utána ők elugranak Gábor bácsiékhoz egy kávéra. Szívesen belementem: Erzsikét örömmel látjuk viszont mind, Balatongyörök gyönyörű helyen van, és egyáltalán nem gond, ha el kell lennem egy kicsit a gyerekekkel a Balaton partján addig, amíg szüleim tiszteletüket teszik régi jó barátaiknál.

Őszintén szólva, ha nem Erzsike miatt mentünk volna, nem biztos, hogy pont a Hatod nevű étterembe térünk be Györökön.Így viszont bátran ajánlhatom bárkinek, aki valami finom, hagyományos ételt szeretne fogyasztani. Erzsike egyszerűen istenien főz!!! Annyira, hogy Klára, aki sosem kér levest étteremben, elette előlem az enyémet; Zita és Imó eredetileg fél-fél adag marhatokányt kértek galuskával, majd kikérték a másik felét is az adagjaiknak. Apu és én töltött paprikát ettünk (részemről ez Emma erős sugallatára történt, mivel a kisasszony nem tudott dönteni két megrendelendő étel között, így rávett, hogy az egyiket kérjem én...), ami fantasztikus volt, ugyancsak. Erzsike szíve-lelke, kedvessége és tudása mind benne vannak az ételekben! Kiszökött azért a konyhából egy picit, hogy beszélgessen velünk, és nagyon örömködtünk egymásnak! (Sajnos, az odáig elcipelt fényképezőgépet elfelejtettem előrántani...).

Amikor eljöttünk az étteremből, lementünk a kikötőhöz, és szüleim elballagtak Éva néniékhez. Mi pedig a mólón és környékén ütöttük el az időt.

A lányok sokáig figyelték a horgászokat, hogy újdonsült szenvedélyüknek ügyesebben hódolhassanak majd otthon-Bogláron (mehettem is csontiért másnap...), lestük a viccesen fürdőző kacsákat

és megcsodáltuk a Badacsonyt egy másik szögből,

 no meg egy ott ringatózó szépséges vitorlást.

Anyuék egy óra múltával már meg is érkeztek, és visszaindultunk a csodás Balaton-kerülő úton Boglárra.

Este aztán csörgött a telefon. Éva néni hívta anyut. Csak azért, hogy elmesélje, hogy Gábor bácsi fejébe szöget ütött az, ahogyan Apu lelkendezett Erzsike isteni töltött paprikájáról, és nagyon megkívánta. Ránézett Éva nénire és azt mondta: "Kettőnknek úgysem érdemes töltött paprikát készítened...Menjünk el, és kóstoljuk meg Erzsikéét!"

Így aztán, egy korai időpontban, hogy ne legyenek sokan, egy kinti, mindenkitől tisztes távolban lévő asztalnál, elfogyasztották a teljesen meghatódott Erzsike töltött paprikáját (Erzsike is tud Gábor bácsi nyavalyájáról). Éva néni szerint, már régen volt Gábor bácsi ilyen jó kedvű, mint aznap este.

Hát, ez történik, ha valaki a szívét-lelkét beleteszi a munkájába. Jót tesz.                

Csonkán

Van a szüleimnek egy nagyon kedves "hagyományuk". Mégpediglen az, hogy elviszik minden egyes unokájukat, valahová Európában, amikor 10 éves lesz az adott unoka. Erről már meséltem akkor is, amikor ez a hagyomány Zitánál vált volna aktuálissá, de ő végül Párizs helyett a vívóversenyt választotta. Már akkor megegyezett a szüleimmel, hogy jobb is, hogy nem akkor mentek, mert cudar idő volt, majd máskor...

Az a máskor elvileg áprilisban lett volna. Csak éppen közbeszólt egy vulkán nevű csoda. Bár ez nem volt ilyen egyszerű, mert szegény Apukám New Yorkban ragadt a hamufelhő miatt, ahol viszont elég rossz egészségi állapotba is került. Így aztán, viszontagságosan, bő egy héttel később, mint a tervezett ,ért haza, elég rossz bőrben. Ugyan csak két nappal később indultak volna Párizsba, de mind Apukám egészszégügyi állapota, mind a vulkán tovább vacakolt, így értelmetlen lett volna próbálkozni.

Időközben Bátyám legkisebb gyermeke, Gergő, is 10 éves lett. Egészen pontosan tegnap. Így, miután az utazás tovább tolódott, és miután Gergő pedig Genfet és környékét jelölte meg álomutazása céljául, így szüleim azt gondolták, hogy összeköthetnék a két tízéves utazását. Így született meg az az útiterv, amely szerint ma délután repülöre szállnak, Párizst megcélozva, ott töltenek három éjszakát, majd felülnek a híres TGV-re (egy extragyors vonat) és átszáguldoznak Genfbe, ahol ugyancsak három éjszakát töltenek, majd jövő pénteken hajnalban visszarepülnek.

Szóval, ez van most.... Nagyjából most fognak felszállni.....És nekem ez hihetetlenül furcsa érzés. Talán ha egyszer fordult elő olyan velem-velünk, hogy ennyi ideig nem láttuk a lányunkat. És ráadásul repülőre száll... Amiről, töredelmesen bevallották egymásnak tegnap Gergővel, a születésnapi köszöntő során, hogy kórusban rettegnek.... És világot jár. És felfedez. És rácsodálkozik. És nélkülünk...

Szoktam hallani, hogy "ó, nekem már ez az egy/két gyerek is néha túl sok", arra utalva, hogy milyen nehéz lehet nekem/nekünk, néggyel. És ilyenkor nem értem. Hiszen úgy kiüresedett a ház, így, Zita cserfes lénye nélkül.... Ráadásul Emmát meg elvitte Zoli lovagolni. Már "csak" Klára és Imola maradtak, akik most kikönyörögték, hogy megnézhessék Pán Pétert, amit a nővéreik sosem akarnak megtekinteni a családi mozizások során. Én meg itt ülök, teljes nyugiban. Még az is lehet, hogy végre megejthetem azt a konyhai nagytakarítást, amit már régóta tervezek... És talán, talán, mire a végére érek, megcsörren a telefon, és Anyu(vagy Zita) boldogan belerikkantja, hogy "megérkeztünk"....

"Update", este 10-kor: Megérkeztek. Jól utaztak. Már hajókáztak is a Szajnán és "láttak egy csomó dolgot". Éppen vacsoráztak, amikor hívott. Csak úgy vigyorgott a telefonba! Hiányzik. Nagyon. De örülök, hogy ott van.

Az én lányaim...

... néha úgy viselkednek, hogy felajánlom nekik: én egy kicsit elmegyek, ők meg valahogy rendezzék el egymást. Olyan "darwinosan". De aztán persze, sosem futok világgá.

Cserébe viszont megélhetek olyan pillanatokat, mint ez a mai.

Tegnap este panaszkodtam Zolinak, hogy már a harmadik napja fáj a fejem, egyre jobban. Ezt meghallották a csajok, mire Zita és Emma, majd hozzájuk gyorsan csatlakozva, az Ikrek is mondták: "Anya, te csak feküdj le korán, és aludj, ameddig bírsz, mi majd bevisszük neked a reggelit!"
Kisebb huzavona után, Zoli kicsikarta belőlük, hogy majd szólnak, ha már a kávét kell készíteni, mert ahhoz be kell gyújtani a gázt, azt meg még nem engedjük nekik.

Ma reggel ajtónyikordulásra, majd pusmogásra, később a befurakodó kávéillatra, némi csörömpölésre ébredeztem. Hamarosan már közvetlen az ajtó előtt hallottam őket, ahogy csöndben próbálták egymást igazgatni: "te nyisd ki, én viszem, én tartom, de óvatosan, na, gyerünk" - vagy valami ilyesmi...

És ott álltak az ágyam mellett. "Meglepetés!" - skandálták együtt. Pedig nem is volt az... :-), mégis milyen jó volt! Majd egymás szavába vágva sorolták, hogy ki mit adott hozzá a reggelim elkészítéséhez...

Olyan jó volt őket látni, együtt mind, reménykedve, hogy ezzel örömet okoznak nekem, és talán a fejfájásomat is elhessegetik... Teljesen meghatódtam. De már mentek is kifelé: "Anya, reggelizz csak meg nyugodtan, és maradj addig az ágyban, ameddig csak jól esik!"....
Hát, maradtam, olvasgatva, kávét kortyolgatva, falatozgatva. És szép lassan, a fejfájásom is elpárolgott.

Egy "halacska" monológja

250 és 25 000.....

Nem is erről akartam írni... Csak aztán megakadt a szemem a két számon... Ez a 250. bejegyzésem, ebben a majdnem kereken két éve indított blogban  (a babaszobán kezdtem a naplózást, annak már kb. négy éve) és, az idén január 2-án indított számláló mostanság érte el a 25 000-et.

Nos, nekem ezek nagy számok. Mert az én blogomban semmi igazán "közérdekű" vagy "hasznos" nincs. Nem írok - vagy csak nagy ritkán - recepteket, nem tudok jó trükköket és tippeket ajánlani kreatív ajándékokhoz vagy szülinapi bulik megszervezéséhez (hacsak pl. valakinek nem fáj a foga régóta egy Citroen Kacsára...:-)), utazások terén is elég önismétlőek vagyunk (10 éve Boglár, 8 éve Garda, 3 éve Toszkána, hogy csak a nyári visszatérőket soroljam), a könyv- és filmfogyasztásunk sem feltétlenül trendkövető és megfelelően friss, nem árusítok semmi, magam készítette csodát, sőt, eddig még nyereményjátékra sem "vetemedtem"; ráadásul a "körbeadós" díjak és játékok is sűrűn elakadnak nálam....

Szóval, én "csak" írom azt, ami ki akar jönni belőlem, ami az esetek túlnyomó többségében a családunkról, a gyerekekről, esetleg a lányainkról, netán Zitáról, Emmáról, Kláráról és Imoláról, vagy még a "Kicsikről" és a "Nagyokról", illetve az "ovisokról" és a "sulisokról"- no meg a drága apjukról szól. Egyelőre úgy érzem, hogy ez egy kimeríthetetlen témaforrás: ha főzök-teregetek-vasalok-porszívózok, stb. -állandóan a bejegyzéseimet írom - fejben- és komoly elvonási tüneteket érzek, ha nincs érkezésem bepötyögni azt a rengeteg mondandót.... Nem állítom, hogy mostanában nem gondolkozom valami "általánosítottabb" írásmódon, de még érlelem a dolgot, hogy sikerüljön a számomra legboldogítóbb irányt követnem.

Igen, számomra, mert noha nagyon szeretném, hogy a gyerekeim majd érdeklődéssel lapozgassák eme virtuális napló lapjait (aminek egy nagy része már nyomtatásban is megvan azért....), de az tagadhatatlan tény, hogy ez most számomra a kedvtelés, a hobby, a szelep, ahol a fáradt gőz kijön.... És ennek része -badarság is lenne tagadni - a visszajelzés. Ezért is indítottam el a számlálót - amikor végre rájöttem, hogy hogyan kell...

A 25 000-es számot látva - ami hamarabb feltűnt ma, mint a 250.- próbálkoztam némi "durva" fejszámolással. Ez hét hónap alatt gyűlt össze, így a havi átlag (kicsit felfelé kerekítve, mert kb. 3 hétig állt a számláló egy kis technikai gikszer miatt), 3600 körül van, ami napi szintre lebontva kb. 120 (én ilyen napi számlálókkal még nem mertem próbálkozni). És akkor elmerengtem...    Nemrég regisztrált a 40. rendszeres olvasóm. Akik nem feltétlenül járnak nálam nap-mint-nap. De akkor ki az a másik 80, aki felém néz? Vagy mindig mások? Nem hinném... És milyenek ők? Családanyák, mint én? Unatkozó "potenciális" nagyik, akiknek még nem született meg a vágyott unokájuk  (ha vannak ilyenek)? Perverzek, akiknek tetszenek a kislányok (jaj, ne!)? Egyedülállóak, akik nagycsaládra vágynak? Ismeretlenek, vagy olyanok, akik ismernek, csak nem mesélik nekem el, hogy "titokban" követnek? A szomszédaim?! A rokonaim?!?! A barátaim?!?!?! A rosszakaróim?!?!?!?!

És miért olvasnak? Azért, mert ismernek - ez érthető lenne. Azért, mert nem ismernek, de kialakítottak magukban rólam egy nekik tetsző képet? Úgy olvasnak, mint egy folytatásos regényt? Vagy azért, hogy legyen min csámcsogniuk?

És miért nem jelentkeznek be azok, akik rendszeresen olvasnak? És hogy lehet, hogy néha viszont kommentelnek? És miért tartották fontosnak a bejelentkezést a rendszeres olvasók közül azok, akik soha nem kommentelnek?

Szóval, ezen gondolkodtam a mai vasalás során.... Aztán végül is úgy döntöttem, hogy nem érdemes azért ezt túl-agyalni. Igazán kedves azoktól, akik olvasnak, hogy ezt megteszik, akár vállalt névvel és arccal, akár nem. És én köszönöm nekik. Ha valaki pedig nem azért olvas, hogy jól érezze magát közben, akkor az saját magát "bünteti", nem engem.

És írni jó. Nem aggódom most már különösebben azon, hogy a mi életünk túl nagy nyilvánosságot kap, mert annyira már megismertem ezt a blog-világot, hogy még ezzel a számomra szép két kerek számmal is felismerjem: kis hal vagyok én ebben az óceánban. Egy boldog kis hal...