Pages

2010. augusztus 7., szombat

Csonkán

Van a szüleimnek egy nagyon kedves "hagyományuk". Mégpediglen az, hogy elviszik minden egyes unokájukat, valahová Európában, amikor 10 éves lesz az adott unoka. Erről már meséltem akkor is, amikor ez a hagyomány Zitánál vált volna aktuálissá, de ő végül Párizs helyett a vívóversenyt választotta. Már akkor megegyezett a szüleimmel, hogy jobb is, hogy nem akkor mentek, mert cudar idő volt, majd máskor...

Az a máskor elvileg áprilisban lett volna. Csak éppen közbeszólt egy vulkán nevű csoda. Bár ez nem volt ilyen egyszerű, mert szegény Apukám New Yorkban ragadt a hamufelhő miatt, ahol viszont elég rossz egészségi állapotba is került. Így aztán, viszontagságosan, bő egy héttel később, mint a tervezett ,ért haza, elég rossz bőrben. Ugyan csak két nappal később indultak volna Párizsba, de mind Apukám egészszégügyi állapota, mind a vulkán tovább vacakolt, így értelmetlen lett volna próbálkozni.

Időközben Bátyám legkisebb gyermeke, Gergő, is 10 éves lett. Egészen pontosan tegnap. Így, miután az utazás tovább tolódott, és miután Gergő pedig Genfet és környékét jelölte meg álomutazása céljául, így szüleim azt gondolták, hogy összeköthetnék a két tízéves utazását. Így született meg az az útiterv, amely szerint ma délután repülöre szállnak, Párizst megcélozva, ott töltenek három éjszakát, majd felülnek a híres TGV-re (egy extragyors vonat) és átszáguldoznak Genfbe, ahol ugyancsak három éjszakát töltenek, majd jövő pénteken hajnalban visszarepülnek.

Szóval, ez van most.... Nagyjából most fognak felszállni.....És nekem ez hihetetlenül furcsa érzés. Talán ha egyszer fordult elő olyan velem-velünk, hogy ennyi ideig nem láttuk a lányunkat. És ráadásul repülőre száll... Amiről, töredelmesen bevallották egymásnak tegnap Gergővel, a születésnapi köszöntő során, hogy kórusban rettegnek.... És világot jár. És felfedez. És rácsodálkozik. És nélkülünk...

Szoktam hallani, hogy "ó, nekem már ez az egy/két gyerek is néha túl sok", arra utalva, hogy milyen nehéz lehet nekem/nekünk, néggyel. És ilyenkor nem értem. Hiszen úgy kiüresedett a ház, így, Zita cserfes lénye nélkül.... Ráadásul Emmát meg elvitte Zoli lovagolni. Már "csak" Klára és Imola maradtak, akik most kikönyörögték, hogy megnézhessék Pán Pétert, amit a nővéreik sosem akarnak megtekinteni a családi mozizások során. Én meg itt ülök, teljes nyugiban. Még az is lehet, hogy végre megejthetem azt a konyhai nagytakarítást, amit már régóta tervezek... És talán, talán, mire a végére érek, megcsörren a telefon, és Anyu(vagy Zita) boldogan belerikkantja, hogy "megérkeztünk"....

"Update", este 10-kor: Megérkeztek. Jól utaztak. Már hajókáztak is a Szajnán és "láttak egy csomó dolgot". Éppen vacsoráztak, amikor hívott. Csak úgy vigyorgott a telefonba! Hiányzik. Nagyon. De örülök, hogy ott van.

6 megjegyzés:

Vera írta...

Én is remélem, hogy nagyon jól érzi magát Zita, ez igazán szép gesztus és ajándék szüleidtől! És azt is kívánom, hogy az összes unokát ilyen fiatalosan, egészségben ki tudják majd "fuvarozni" Párizsba vagy valahova máshova! :) meg utána még a 20 születésnapjukon is... :-D

Szitya írta...

Kedves Vera!
A telefonok alapján pompásan zajlik minden és rengeteg mindent megnéznek. A kívánságaid a szívemből szólnak - és Zita szívéből is, aki azzal szokta "biztatni" a nagyszüleit, hogy a 20. születésnapjára majd Ausztráliába mennek együtt! :-)
Puszi,
Szilvi

Maimoni írta...

Érdekes, ifjabb koromban kevésbé hiányoztak a gyerekeim, amikor leadtuk őket (többnyire) a szüleimhez. Most meg már pár nap után be-bemegyek a szobájukba, próbálom "érezni" őket... Olyan érdekes ez.
Az elengedést meg úgyis tanulni kell, erre jó alkalom egy-egy ilyen helyzet:).

Judit írta...

Hmmm remélem a 20. szülinapos utazásra Ti is elkíséritek... ;)

Szitya írta...

Judit!
Ugye az sem baj, ha nem várjuk meg a 20. születésnapját?! :-)

Judit írta...

Ehhe, háperszehogy nem baj!!! :)))