Hát én!!!
Az anyaság tele van kihívásokkal. Pont ez a szép benne, tudom, érzem.
Most is úgy gondolom tulajdonképpen, hogy az nem lehet, hogy ez kifogjon rajtam!
Zita is próbált a segítségemre sietni aznap, amikor éppen ő volt itthon betegszabin (mint valami stafétát, úgy adják át egymásnak a nyavalyákat...). Az ő ötlete volt a youtube is. Többször végignéztük ezt, meg ezt. Egymáson gyakoroltunk. Mégis izgulok. A kézügyességem mindig sokkal messzebb áll attól, mint amit szeretnék.
Hogy miről van szó? A Tanodában most pénteken lesz a farsang. A jelmezekkel nincs különösebb gond; szinte saját maguk oldották meg, egymást közt (Zita hathatós közreműködésével). Hanem a bibi ott van, hogy Klára és Imola fel is lépnek, a néptánc csoportjukkal. Méghozzá reggel 8-kor! Ahhoz, hogy legyen idejük a néptánc-oktató által varrt gyönyörűséges ruhákba belebújniuk, már 7h15-re be kell érnünk az iskolába. BEFONT HAJJAL.... És itt jön a probléma. Klárának csak copfba kell fogni, és eltűzni a frufruját - neki még túl rövid a haja, kendője lesz. Na de Imó! Hosszú a rengeteg haja, a frufruja növőfélben, kb. az álláig. És ezt a felemás hajtömeget kell nekem egyetlen, szoros, rendezett és szép fonatba fonnom (parkettafonással).
Bevallom: nem megy. Simán tudok fonni, de így! (És az életben nem gondoltam volna, hogy a youtube-ról hajfonást fogok majd tanulni.... :-))
A két kiscsaj meg stresszel engem: "Anya, ha nem szorosan, egy fonatba, vékony gumival, hullámcsattal eltűzve fonod, akkor Anna néni nem engedi majd Imót fellépni!"
Hát, gyakorolok és izgulok....
2012. február 8., szerda
2012. február 7., kedd
Gyerekek, hó, kutya, és egyéb finomságok
Feltételezem, hogy az ország legnépszerűbb témája az utóbbi napokban a hó. Van, aki bosszankodik, van, akinek komoly gondot okoz, és van, aki örül neki. Bevallom, én - és mondhatnám az egész családom - örülök neki. Hiányzott, nekem hó nélkül nem tél a tél. Hiányzott az a puhaság, amit a hótakaró ad a világnak; hiányzott az a mindennel összehasonlíthatatlan fény, amit a fehérsége kelt, hiányzott az a ropogás a csizmáink alatt, és hiányzott az az öröm, amit ez a gyerekeknek okoz. Mert ha esik a hó - és megmarad - nem kell többé azon törni a fejünket, hogy mit csináljunk egy téli hétvégén.... A lányok kint szaladgáltak, hóangyalt csináltak, havat is lapátoltak, hóembert próbáltak építeni (nem nagyon tapadt a hó), kutyával játszottak. Szegény Zita húzta erre a hétvégére a betegség kártyát (hát, ő még kimaradt a sorból, nemdebár.... - de már meg is gyógyult), így ő csak sóvárgott kipislogva a hó felé....
Mivel a meteorológusok annyira beharangozták a közelgő hóhelyzetet (komolyan, annyira vártam már a fehérséget, hogy péntek éjjel felkeltem kikukucskálni, hogy megjött-e már a hó...), hogy el is hittem nekik. Mondjuk, betáraztam a tarsolyba pár elmenős programot is, ha esetleg ismét tévednének (a meteorológusok), de az ötleteken kívül, kellő mennyiségű élelmet is, hogy ne kelljen bármilyen beszerzéssel foglalkozni.
Ezért aztán két havazós kaland között sütöttem (sütöttünk) és főztem (főztünk). Először is... A legutóbbi túrám során a hentesnél, elcsábultam két darab gyönyörű szűzérmére. Ezt olvasztottam fel a hétvégére. Szombat délelőtt zongora és tenisz program van mindig, és olyankor Emma (aki mindkettőn részt vesz) mindig az éhhalál szélére kerül, mire hazaér. És ő nagyon szereti a jó husit. Úgy adódott, hogy pont beszéltünk laptopkonyha témában OZ-zal, a séfünkkel, és a végén megkérdeztem, hogy ő hogyan sütné meg ezeket a húsokat valami pikk-pakk gyors módon, úgy, hogy a gyerekek is szeressék. "No, Szilvikém, sózod, borsozod, pici majoranna, kömény, egy-két gerezd fokhagymát rányomsz, kevés mustár, és ezt belemasszírozod a "mancsikáddal" (bocsi, OZ, de kesztyűt használtam, nem szeretem, ha fokhagymaszagú a kezem), kis olívaolajon gyorsan körbesütöd úgy, hogy kéreg képződjék rajta, majd felöntöd vízzel úgy, hogy kb. a feléig érjen a húsnak, leveszed a lángot és fedő alatt főzöd tovább kb. 20 percig. Ha készen van, akkor kiveszed a húsokat, teszel a visszamaradt szaftba egy kis lisztet, esetleg bort, összeforralod, és már van mártásod is hozzá."
Hát, OZ! Az igazság az, hogy általában nem szoktak elégedetlenkedni a főztöm miatt, de sokszor előfordul, hogy a nagy beszélgetés közepette, az egész család csak eszik és mondja a magáét, és nem minősíti a menüt. Nem úgy, mint most! Áradoztak mind, több gyermekem szükségét érezte annak, hogy lefotózza a művet, és nagyon gyorsan fogyott minden... mert volt hozzá még krumplipüré, meg rizs (a pürét nem kedvelőknek), pirított gomba és tejszínes brokkoli a szülőknek, uborkasaláta (a finnyásabb gyerekeknek). Szóval.... nem mondom, hogy minden héten ilyen lesz, de lehet, hogy ünnepekre ismét asztalra kerül....
Készítettünk még muffint (kétszer is, mert az első adag egy pislogás alatt eltűnt), foccaccia-t, azaz pizzatésztából készült lepénykét (egy előző pizza-estünkből megmaradt és lefagyasztott tésztát olvasztottam fel), amire friss rozmaring, só és egy kis olívaolaj kerül csak és Klára nagy kedvence. Sütöttünk még zsömléket (életemben először!), meg a nálunk már klasszikusnak számító bagettet is. No meg egy kuglóf-szerű valamit, hogy Zita is örüljön. Ezúttal újítottam, egy francia recepttel (20 dkg vaj/margarin, 20 dkg cukor, 1 vaníliás cukor, 5 tojás, 25 dkg liszt, 1 sütőpor, csipetnyi só és 2 ek kakaó), mert Anyu a család hivatalos kuglóf-beszállítója, és nem akartam vele konkurálni.
Úgyhogy. Havas és sütős hétvégén vagyunk túl, és azt kell, hogy mondjam, hogy jó volt. Tél van, végre, rendesen.
Ezért aztán két havazós kaland között sütöttem (sütöttünk) és főztem (főztünk). Először is... A legutóbbi túrám során a hentesnél, elcsábultam két darab gyönyörű szűzérmére. Ezt olvasztottam fel a hétvégére. Szombat délelőtt zongora és tenisz program van mindig, és olyankor Emma (aki mindkettőn részt vesz) mindig az éhhalál szélére kerül, mire hazaér. És ő nagyon szereti a jó husit. Úgy adódott, hogy pont beszéltünk laptopkonyha témában OZ-zal, a séfünkkel, és a végén megkérdeztem, hogy ő hogyan sütné meg ezeket a húsokat valami pikk-pakk gyors módon, úgy, hogy a gyerekek is szeressék. "No, Szilvikém, sózod, borsozod, pici majoranna, kömény, egy-két gerezd fokhagymát rányomsz, kevés mustár, és ezt belemasszírozod a "mancsikáddal" (bocsi, OZ, de kesztyűt használtam, nem szeretem, ha fokhagymaszagú a kezem), kis olívaolajon gyorsan körbesütöd úgy, hogy kéreg képződjék rajta, majd felöntöd vízzel úgy, hogy kb. a feléig érjen a húsnak, leveszed a lángot és fedő alatt főzöd tovább kb. 20 percig. Ha készen van, akkor kiveszed a húsokat, teszel a visszamaradt szaftba egy kis lisztet, esetleg bort, összeforralod, és már van mártásod is hozzá."
Hát, OZ! Az igazság az, hogy általában nem szoktak elégedetlenkedni a főztöm miatt, de sokszor előfordul, hogy a nagy beszélgetés közepette, az egész család csak eszik és mondja a magáét, és nem minősíti a menüt. Nem úgy, mint most! Áradoztak mind, több gyermekem szükségét érezte annak, hogy lefotózza a művet, és nagyon gyorsan fogyott minden... mert volt hozzá még krumplipüré, meg rizs (a pürét nem kedvelőknek), pirított gomba és tejszínes brokkoli a szülőknek, uborkasaláta (a finnyásabb gyerekeknek). Szóval.... nem mondom, hogy minden héten ilyen lesz, de lehet, hogy ünnepekre ismét asztalra kerül....
2012. február 6., hétfő
2012. február 2., csütörtök
Papírboltban
A szokásos, egyre gyakrabban leírandó, köreimet róttam a papírboltban (amelyik -az az érzésem - nagy részt belőlünk él....), amikor felfigyeltem egy kedves arcú idős nénire. A pénztárostól kérdezett valamit, majd az üdvözlőlapok között válogatott hosszasan; végül fizetett, és ruganyos léptekkel távozott. A pénztáros később elmesélte, hogy a néni afelől érdeklődött, hogy van-e olyan születésnapi lap, ami 100 éveseknek szól. Nem vette zokon, hogy nincs. Végül két lapot vett; ahogy elmesélte a pénztárosnak: a 100 éves nővérének és a 97 éves húgának....
Addig rosszkedvű napom volt: fogorvosnál jártam, utána meg autószerelőnél, mert már megint nem lehetett felhúzni a kocsi egyik ablakát (mínusz 7 fokban külön gyönyör), de innentől kezdve folyton mosolyoghatnékom volt... Gondoltam, lejegyzem, hogy megmaradjon, mi is emlékeztetett 2012. február 2-án arra, hogy az élet egyszerűen csak szép....
Addig rosszkedvű napom volt: fogorvosnál jártam, utána meg autószerelőnél, mert már megint nem lehetett felhúzni a kocsi egyik ablakát (mínusz 7 fokban külön gyönyör), de innentől kezdve folyton mosolyoghatnékom volt... Gondoltam, lejegyzem, hogy megmaradjon, mi is emlékeztetett 2012. február 2-án arra, hogy az élet egyszerűen csak szép....
2012. január 30., hétfő
Az első....
Buza Sanyi kollégánk és barátunk sokszor fogja látványosan a fejét azon, hogy néha én nem értesülök frissiben a laptopkonyha körüli fejleményekről, teendőkről. Mert ő úgy gondolja, hogy Zoli, jó házastársként és munkatársként, azonnal informál engem, ahogyan hazaér. Nem "hibáztatom" Sanyit ezért a téves feltételezésért- ő más "körülmények" közé tér hozzá: felesége pszichológus, szakmája a "meghallgatás" (és kérdezgetés), fiuk, Marci (a Viva új sztárja), pedig már felnőtt tulajdonképpen. Ezért, amikor nemrégiben meghívtam őket vacsorára hozzánk; mellékesen megjegyeztem, hogy most majd végre megérti, hogy mi miért nem a munkahelyi témákat vesézzük ki esténként... :-) (Mert egyébként is: az a munkahelyre, és munkaidőbe való.)
Azon a szombaton Emma egy zsúrban járt (még a tüdőgyulladás előtt...), így Sanyiék érkeztekor "csak" három lányunk tartózkodott itthon. Addigra már készen voltunk a vacsora előkészületeivel is, és nagyjából összefésültük úgy a ház sorait, hogy Sanyiék ne egy lego-kockán korcsolyázva érkezzenek el az első lemeztelenített Barbie orra elé. Mi magunk is meglepődtünk azon, hogy Klára, Imola és Zita, fotelban vagy kanapén, teljes békében, egy-egy könyvvel a kezükben, elmélyülten olvasva várták a vendégség kezdetét.
Mondanom sem kell, hogy amikor ez a látvány tárult Sanyi és Ildikó elé, "celeb-barátunk" nem hagyta ki a froclizás lehetőségét, azt illetően, hogy akkor mekkora kamu az, hogy mi nem tudunk egy épkézláb mondatot váltani egymás között Zolival, este fél 10-10 előtt.... Aztán befutott Emma is, a többiek letették a könyveiket, Klára elővette a vicces fényképezőjét, az összes a beszélőkéjét, és némileg "megnyugodhattam": a lányok azért bemutatkoztak a megszokott oldalukról is... :-) (Most már Sanyi is inkább e-mailt ír nekem vagy felhív, semmint, hogy abban bízzon, hogy házastársi mivoltunk automatikus munkatársi viszonyt is jelent - legalább is itthon, esténként....)
Mindez a kis felvezető tulajdonképpen azt hivatott jelezni, hogy tényleg kitört nálunk az olvasó-láz, igazán nagy örömömre. Legutóbbi karácsonykor, Zita úgy döntött, hogy ő már szeretne saját ajándékokat is (venni és) adni a családtagoknak- és ezek könyvek voltak, kivétel nélkül. Méghozzá remekül eltalált könyvek! Zoli már régen elolvasta a sajátját (Federer-ről), én még nem a sajátomat, de ami késik, nem múlik, hiszen Szabó Magdát kaptam, egyik kedvencemet (naná! Zita figyelmes csaj!). Imola Tea Stilton-ja is nagy örömet okozott, azt együtt olvasgatjuk (csak még mindig a tőlem kapott "saját könyvük" a sláger inkább esti meseként). Emma, hát Zita drágám, Emma ügyében nagyon hálás vagyok! "Egy ropi naplója" - ezt kapta az olvasásra legkevésbé fogékony húg. Pár napja végre letette az előző, hosszasan rágott vékonka könyvet, és ezt vette kézbe. És mint akit kicseréltek: hosszasan hever a fotelben, teljesen elmerülve, és falja a betűket, kizárva a külvilágot! Zita nagyon eltalálta, és talán a szorgalmasan végzett szemtorna eredményeként a formába hozott szemizom is segít abban, hogy Emma is végre élvezze az olvasást! Remélem, hogy ez most már így is marad!
Imó a kifejezetten kezdő olvasóknak létrehozott sorozat könyveit olvasgatja szívesen (Olvasó Tigris és társai). Neki még nem megy olyan könnyedén, és ezek a kötetek pont azért jók, mert a kezdőknek is sikerélményt ad, és további betűzgetésre sarkall.
Akiről tulajdonképpen írni akartam, az nem más, mint Klára! Ugyanis neki Zita egy vaskos Geronimo Stilton könyvet ajándékozott (A szeretet ereje), és ő legott elkezdte olvasni. És azóta olvasta, olvasta és olvasta. Itthon, autóban, mindenhol. Lelkesen bogarászta még és fejtette meg a benne rejlő különféle kódolású titkosírásokat, a térképeket, és mindig mesélte, hogy hol tart a történet. Ez persze egy képes és színes írású könyv, igazi olvasási kedvet ébresztő, de akkor is közel 300 oldal volt így... És pár napja befejezte. Nagyon büszke volt magára, és mi is rá!
Ez lett hát az első igazi, "komoly" könyv, amit önállóan elolvasott!
Az utóbbi napokban mind a négy lányunkat könyvvel a kezében láthatjuk jó sokat, és ennek nagyon örülök. Csak maradjon is sokáig így!
Azon a szombaton Emma egy zsúrban járt (még a tüdőgyulladás előtt...), így Sanyiék érkeztekor "csak" három lányunk tartózkodott itthon. Addigra már készen voltunk a vacsora előkészületeivel is, és nagyjából összefésültük úgy a ház sorait, hogy Sanyiék ne egy lego-kockán korcsolyázva érkezzenek el az első lemeztelenített Barbie orra elé. Mi magunk is meglepődtünk azon, hogy Klára, Imola és Zita, fotelban vagy kanapén, teljes békében, egy-egy könyvvel a kezükben, elmélyülten olvasva várták a vendégség kezdetét.
Mondanom sem kell, hogy amikor ez a látvány tárult Sanyi és Ildikó elé, "celeb-barátunk" nem hagyta ki a froclizás lehetőségét, azt illetően, hogy akkor mekkora kamu az, hogy mi nem tudunk egy épkézláb mondatot váltani egymás között Zolival, este fél 10-10 előtt.... Aztán befutott Emma is, a többiek letették a könyveiket, Klára elővette a vicces fényképezőjét, az összes a beszélőkéjét, és némileg "megnyugodhattam": a lányok azért bemutatkoztak a megszokott oldalukról is... :-) (Most már Sanyi is inkább e-mailt ír nekem vagy felhív, semmint, hogy abban bízzon, hogy házastársi mivoltunk automatikus munkatársi viszonyt is jelent - legalább is itthon, esténként....)
Mindez a kis felvezető tulajdonképpen azt hivatott jelezni, hogy tényleg kitört nálunk az olvasó-láz, igazán nagy örömömre. Legutóbbi karácsonykor, Zita úgy döntött, hogy ő már szeretne saját ajándékokat is (venni és) adni a családtagoknak- és ezek könyvek voltak, kivétel nélkül. Méghozzá remekül eltalált könyvek! Zoli már régen elolvasta a sajátját (Federer-ről), én még nem a sajátomat, de ami késik, nem múlik, hiszen Szabó Magdát kaptam, egyik kedvencemet (naná! Zita figyelmes csaj!). Imola Tea Stilton-ja is nagy örömet okozott, azt együtt olvasgatjuk (csak még mindig a tőlem kapott "saját könyvük" a sláger inkább esti meseként). Emma, hát Zita drágám, Emma ügyében nagyon hálás vagyok! "Egy ropi naplója" - ezt kapta az olvasásra legkevésbé fogékony húg. Pár napja végre letette az előző, hosszasan rágott vékonka könyvet, és ezt vette kézbe. És mint akit kicseréltek: hosszasan hever a fotelben, teljesen elmerülve, és falja a betűket, kizárva a külvilágot! Zita nagyon eltalálta, és talán a szorgalmasan végzett szemtorna eredményeként a formába hozott szemizom is segít abban, hogy Emma is végre élvezze az olvasást! Remélem, hogy ez most már így is marad!
Imó a kifejezetten kezdő olvasóknak létrehozott sorozat könyveit olvasgatja szívesen (Olvasó Tigris és társai). Neki még nem megy olyan könnyedén, és ezek a kötetek pont azért jók, mert a kezdőknek is sikerélményt ad, és további betűzgetésre sarkall.
Akiről tulajdonképpen írni akartam, az nem más, mint Klára! Ugyanis neki Zita egy vaskos Geronimo Stilton könyvet ajándékozott (A szeretet ereje), és ő legott elkezdte olvasni. És azóta olvasta, olvasta és olvasta. Itthon, autóban, mindenhol. Lelkesen bogarászta még és fejtette meg a benne rejlő különféle kódolású titkosírásokat, a térképeket, és mindig mesélte, hogy hol tart a történet. Ez persze egy képes és színes írású könyv, igazi olvasási kedvet ébresztő, de akkor is közel 300 oldal volt így... És pár napja befejezte. Nagyon büszke volt magára, és mi is rá!
Az utóbbi napokban mind a négy lányunkat könyvvel a kezében láthatjuk jó sokat, és ennek nagyon örülök. Csak maradjon is sokáig így!
Díj
Diustól, bloggert-társamtól kaptam egy díjat. Nem nagyon tudok mit kezdeni ezekkel a körbeadós dolgokkal, de Dius ajánlása annyira jól esett, hogy már csak ezért is fontosnak tartom tovább játszani a játékot.
A problémáim ott kezdődnek, hogy nem tudom átmásolni a díjat, mert a google folyton arra szólít fel, hogy "kérjem inkább el". Na ja, de kitől?
Szóval, kaptam egy úgynevezett "napsütéses díjat", mert "belőlem télen-nyáron vidámság és napsütés árad, még olyankor is, amikor nincs túl sok okom rá". Gyorsan hozzátenném: legtöbbször azért van okom rá... :-)
Köszönöm, kedves Dius, meghatott - és ezt már meg is írtam neked!!!
Nem tudom kitenni a blogra... :-(
Adjam tovább négy másik blognak. No akkor:
Menjen MJ-nek, mert tetszik, hogy ő és a fia, olyan jól beilleszkednek a mi alapvetően "nőies" köreinkbe, és azért is, mert úgy látom, hogy tudja azt, amit sokan közülünk (most nem a bloggerekre gondolok) nem: élvezni és értékelni az élet egyszerű és szép dolgait.
Kikocsnak, természetesen, aki nemcsak élvezi mindennek hála és ellenére az életet, de sokszor tanítja is ezt nekem, még ha ő nem is ezzel a céllal ír.
Orsinak, mert ráfér, és mert hiányoznak már a vidám, svájci beszámolók.
A negyediket megosztanám két, potenciális futótársam között, akikkel talán még nem mondtunk le teljesen egy közös mini-maratonról: Vera és Hella.
Írjak magamról három dolgot....
Hát, az egyik az, hogy már régóta álmodozom arról, hogy egyszer lefutom a dublini női, jótékonysági minimaratont. Ebben lennének (lettek volna?) partnerek Vera és Hella.
A másik az, hogy kamaszkoromban nagy Jean-Jacques Goldman rajongó voltam. Ő egy francia énekes. Annyira odavoltam érte, hogy még egy valós méretű posztere is fent volt a szobám falán...
A harmadik... Szeretem azt a fajta gumicukrot, amelyik olyan sárga és rózsaszín, és még valami cukorba is belehengergették. Néha, amikor már nem tudok ellenállni, veszek egy csomaggal a benzinkúton. Habzsolok belőle egy adagot, aztán a hascsikarás "megbánatja" velem. Ezt nem szoktam elmesélni a lányoknak. Még rájönnének, hogy miért kedvelik (kedvelnék) ők is ezt a színtiszta műanyag finomságot...
Nos, ennyi. Picit csaltam, bocsi, de így jött ki.
A problémáim ott kezdődnek, hogy nem tudom átmásolni a díjat, mert a google folyton arra szólít fel, hogy "kérjem inkább el". Na ja, de kitől?
Szóval, kaptam egy úgynevezett "napsütéses díjat", mert "belőlem télen-nyáron vidámság és napsütés árad, még olyankor is, amikor nincs túl sok okom rá". Gyorsan hozzátenném: legtöbbször azért van okom rá... :-)
A díjnak szabályai vannak:
1.Vedd át a díjat
2.Köszönd meg annak, akitől kaptad
3.Tedd ki a blogodra
4.Add tovább másik 4 blognak
5.Írj magadról 3 dolgot
Hát átvettem....1.Vedd át a díjat
2.Köszönd meg annak, akitől kaptad
3.Tedd ki a blogodra
4.Add tovább másik 4 blognak
5.Írj magadról 3 dolgot
Köszönöm, kedves Dius, meghatott - és ezt már meg is írtam neked!!!
Nem tudom kitenni a blogra... :-(
Adjam tovább négy másik blognak. No akkor:
Menjen MJ-nek, mert tetszik, hogy ő és a fia, olyan jól beilleszkednek a mi alapvetően "nőies" köreinkbe, és azért is, mert úgy látom, hogy tudja azt, amit sokan közülünk (most nem a bloggerekre gondolok) nem: élvezni és értékelni az élet egyszerű és szép dolgait.
Kikocsnak, természetesen, aki nemcsak élvezi mindennek hála és ellenére az életet, de sokszor tanítja is ezt nekem, még ha ő nem is ezzel a céllal ír.
Orsinak, mert ráfér, és mert hiányoznak már a vidám, svájci beszámolók.
A negyediket megosztanám két, potenciális futótársam között, akikkel talán még nem mondtunk le teljesen egy közös mini-maratonról: Vera és Hella.
Írjak magamról három dolgot....
Hát, az egyik az, hogy már régóta álmodozom arról, hogy egyszer lefutom a dublini női, jótékonysági minimaratont. Ebben lennének (lettek volna?) partnerek Vera és Hella.
A másik az, hogy kamaszkoromban nagy Jean-Jacques Goldman rajongó voltam. Ő egy francia énekes. Annyira odavoltam érte, hogy még egy valós méretű posztere is fent volt a szobám falán...
A harmadik... Szeretem azt a fajta gumicukrot, amelyik olyan sárga és rózsaszín, és még valami cukorba is belehengergették. Néha, amikor már nem tudok ellenállni, veszek egy csomaggal a benzinkúton. Habzsolok belőle egy adagot, aztán a hascsikarás "megbánatja" velem. Ezt nem szoktam elmesélni a lányoknak. Még rájönnének, hogy miért kedvelik (kedvelnék) ők is ezt a színtiszta műanyag finomságot...
Nos, ennyi. Picit csaltam, bocsi, de így jött ki.
2012. január 28., szombat
Egy híján 160
159. Ennyi centi az én legnagyobb lányom. Egyforma méretű a lábunk (38-39), és simán elkunyerálja a pólóimat, pulcsijaimat és kabátjaimat. "Bosszantóan" jól, jobban áll neki mind. Én 13 és fél évesen voltam ennyi centi, és utána nőttem még 13-14 centit. Mondjuk, a lábam méretére nem emlékszem. Reménykedhetek csak, hogy a lábbelik tekintetében már rálépett a fékre...
Tegnap sportorvosnál jártunk, ahol nem csak ezt a "megdöbbentő" tényt állapították meg, hanem azt a nagyon örvendetest is, hogy most már a szokásos, rutin EKG-n sem jelentkeznek azok az extra ütések, amik miatt egyszer úgy ránk hozta a frászt a kisasszony, és ami miatt még egy 24-órás Holter-t (24-órás EKG, tul.kép.) is rátettek. Szóval, talán tényleg kezdi kinőni. A szívproblémát is, és a ruháit is....
