Minden út Rómába vezet....

... csak néha eltorlaszolja az Alitalia sztrájkja... Így történhetett az a kellemetlen dolog, hogy itthon maradtunk! Ezért aztán, az olasz főváros szépségei helyett az iskolai sportnap izgalmairól tudok most beszámolni.

De vissza az elejére. Csütörtökön már nagyon izgultam. Már szerdán összeraktam a saját holmimat, dekára grammra kiszámolva, hogy csak a minimális mennyiséget és az optimális minőséget pakoljam be majd a bőröndbe és elősegítve ezzel azt is, hogy csütörtökön már "csak" a gyerekek holmijait, szerteágazó különóra-pakkjait és a használati utasítást készítsem elő. Éppen ez utóbbit pötyögtem a számítógépbe (hogy Anyukámnak könnyebben menjen a nem túl egyszerű menetrend lebonyolítása), amikor úgy gondoltam, hogy - bár fatalistán és ezzel együtt bizakodón álltunk a már beharangozott sztrájkhoz - megnézem a Ferihegyi indulás táblázatát a neten. És akkor ott, jött a döbbenet! Többször is leellenőrizem, hogy jót nézek-e, de sajnos igen. Ott terpeszkedett az a néhány lehangoló betű, abba a sorba összerendezve, hogy "törölve". Mármint a MI járatunk. Rómába. Igen, oda. Meghűlt a vér az ereimben. Felhívtam a szülőket, az út ajándékozóit. Hívtam én Zolit is, de ő éppen Eurot vett ki a bankban... Végül felhívtam a Malévot is (mert nekünk Malév jegyünk volt, csak a közösen üzemeltett járat ez esetben Alitalia gép volt - lett volna). Itt azt mondták, hogy a következő géppel tudnak elvinni minket Rómába - másnap reggel. Jó-jó, de mi van a visszaúttal? Hát igen, az is Alitalia gép lenne. Magyarul, komoly eséllyel rekedtünk volna ott hétfőig. Ami semmiképpen sem lett volna jó - nem beszélve a stresszről, ami befelhőzte volna az ottlétünket - a visszaút bizonytalansága miatt. Ezért aztán lemondtunk a Malévról - ők meg visszafizetik a jegy árát az utolsó fillérig. Ettől mondjuk nem ismertük meg Rómát...

Lett volna még egy lehetőség. Egy fapados járat. Még csütörtök este és vissza vasárnap késő este, ahogy kell. Hely is volt. Nem is volt túl drága. Mégis... A fatalizmusunk odáig vitt minket, hogy azt mondtuk: ez a Sors ujja volt, ne erőltessük azt, ami nem akar menni.

Így hát maradtunk. Mivel a lányok viszont nagyon ráálltak arra, hogy Mamáéknál alszanak (ami már nagyon régen nem történt meg), ezért csak átcuccoltuk őket. Csütörtök este aztán az Andrássy út egyik remek éttermében Szilvia-napoztunk kettesben (a Trevi kút helyett) és pénteken pedig "átruccantunk" Bécsbe egy kis andalgásra, beszélgetésre, ebédre és kávéra, némi vásárlással egybekötve.

Szombaton pedig..... Hát igen, azt még el kell mondani, hogy Zita és Emma nagyon örültek, hogy a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Azaz, nekik kijut a nagyszülői kényeztetésből, mi viszont maradtunk és így részt vehettünk az áhított sportnapon. Ezt a suli szervezte - egy régi hagyományt élesztett újra. Családi volt ez a sportnap. Szülők és gyerekek alkothattak csapatot - külön-külön, az osztályokat képviselve. Csak néhány sport volt most jelen, úgy, mint foci (gyerekek és szülők is), kosárlabda (ugyancsak gyerekek és szülők), ping-pong (gyerekek és szülők) és kidobós (csak alsós gyerekek). Azt meg kell jegyezni, hogy még egy picit gyerekcipőben járt a szervezés. Bár így legalább még emberi léptékű volt a dolog, a maga sutaságaival, mert ha ez rendesen beindul, tömegeket vonz majd és sokkal több csapat formálódik majd.

Családunkból négyen vágtunk neki. Emma a kidobósban jeleskedett - és zokogott. Az történt ugyanis, hogy a másik elsős osztályból senki sem alkotott csapatot, így őket, mint legkisebbeket, mindenki legyőzött. De derekasan helyt álltak, csakhogy ez nem volt elég Emmának. A tornatanárok viszont remek pszchológia felkészültséggel bírnak, így az 1.a-s gyerek foci és kidobós-csapat a fairplay aranyérmét kapta a végén a nyakába! Így persze már Emma arca is felderült....

Zita is kidobósozott - ők az ezüst érmet nyerték el, nagy büszkeségére. Aztán ping-pongozott is, de az nem az erőssége... És Zita megkaphatta volna a leglelkesebb szurkoló díját! Biztatta a saját osztálytársait, természetesen, a 3.b.-s szülőket is persze, de igen rendesen szurkolt a Húga csapatának és azok szüleinek is!

Én is "odatettem" magam: ping-pongoztam, annyira, hogy ezüst-érmes lettem - lányaim legnagyobb örömére;

és... hát igen, amikor nem volt "ki" a csapat, akkor bizony még fociztam is a 3.b.-s szülők színeiben... Nagy derültséget váltva ezzel ki mind a nézőkben, mind az ellenfélben.....

De aki a sportnap sztárja és nagy győztese volt, mindenképpen a "mi" Apánk, Zoli. Ő ugyanis állandóan sportolt és csinált valamit. Szerepelt Emma osztályának csapatában is és Zita osztályának csapatában is - mindkét helyen ontva a gólokat és gólpasszokat. Így történhetett meg, hogy az eredményhirdetésnél, ő fél lábbal a harmadik (1.a.), fél lábbal pedig az első (3.b.) fokon állhatott a képzeletbeli dobogón. Nagyon büszke voltam rá, a gyerekek is. Továbbá arra is, hogy sikerült annyi lelkesedést belevinni néhány szülőtársba, hogy olyan is beállt a csapatba, akinek esze ágában sem volt sportolni aznap.... A szervezés és zsonglőrködés díját én kérném. Mert mindig kiötöltem valami megoldást, hogy meglegyen az 1.a. és a 3.b. csapata, még egymás ellen is!!!! Zoli még ping-pongozott is, de ott nem tündökölt annyira - fejben még biztos a focipályán volt!

Ez az egész reggel 9-től "délután" 1-ig tartott és igazán jókedvűen tértünk haza. Állítólag lesz folytatás is hamarosan (decemberben), amikor is a családok mérik össze tudásukat sorversenyekben. Már alig várjuk és biztos, hogy a Balogh család ott lesz!

A vasárnapunk pedig békésen, nyugalomban, itthon telt - csak Anyuéknál ebédeltünk, egy lukulluszi ételsort fogyasztottunk el Szilvia és Erzsébet (anyukám) nap összevont örömére.

Nem mentünk Rómába. De ez legyen házasságunk következő évtizedének legnagyobb bánata. És különben is: mindenhol jó, de a legjobb itthon. A gyerekeinkkel.