Állati kérdések

Ha az utóbbi két-három évben megkérdeztük Emmát, hogy mit szeretne születésnapjára, névnapjára, karácsonyra, stb., mindig ilyen válaszokat kaptunk: „egy cicát”, „egy hörcsögöt”, „egy nyuszit”, „egy tengeri malacot”. Vagy ezekből többfélét egyszerre. Volt olyan is, hogy nekiindulásában még azt is hozzátette, hogy „vagy legalább egy bárányt!”.
Legutóbbi, nemrég ünnepelt, születésnapja előtt is hasonló párbeszédet folytattunk le másodszülöttünkkel; ezúttal egy kis nyuszit nevezett meg szíve vágyának. Mikor egy közös „jaj, ne!” nyögéssel kommentáltuk ezt az óhaját, kifakadt: „én mindig ilyen simogatható kisállatot kérek és sosem kaphatok!” Érvelt is hozzá: „ha Zitának lehetett teknőse, nekem miért nem lehet nyuszim?!?!” Sőt, ígérgetett: „én is etetném minden nap, mint Zita a teknőst és törődnék vele, pucolnám a helyét, mindent megcsinálnék!”

Megesett rajta a szívem, no meg nehéz volt ilyen racionális érvek ellen megfelelőeket támasztani. Engem meggyőzőtt, gyönyörű kék tekintetét rám vetve, úgysem tudok másképpen érezni…. A "kaput" az tette be végleg nálam, amikor a múltkorában olyan rajz-feladatot kaptak a suliban, hogy "Kedvenceim". Erre Emma gyönyörűen lerajzolta Scottot, a kutyánkat, Fredet, a teknőst és végül egy tündéri nyuszit, egy nagy kérdőjellel. Kész voltam, "megvett"..... Apát viszont még meg kellett főznöm… Ennek első lépése az volt, hogy utánajárjak minden részletnek. Mennyibe kerül… Hogyan kell tartani… Lehet-e, érdemes-e szobában tartani….Mik a mindennapi teendők… Mire kell figyelni a tartásnál, stb... Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy jobb, ha nem a lakásban tartjuk a kisállatot, erős illatozása miatt. (Bár az állatorvos biztatott, hogy csak megfelelő "macskaalom" kérdése a dolog). Ezért aztán kompromisszumot ajánlottam Emmának és apjának: Húsvétra jöhet egy nyuszi, kintre, szép és kényelmes ketrecben, Scott úrtól (a kutyánk) távol és addig maradhat, amíg a beígért gondoskodási kedv nem lankad. Jogosan merül fel a kérdés: akkor majd mi lesz nyulunkkal? Erre is van kész terv: Vivi baby-sitterünk szülei tartanak nyulakat, így ők bármikor szívesen válnak nyuszink örökbe fogadó szüleivé. Ennek legkésőbb ősszel, amikor már hideg lesz ahhoz, hogy kint tartsuk, be kell következnie.

Most nagyon izgulunk mindannyian: a gyerekek alig várják a nyuszit, én meg aggódom: tényleg meg tudjuk-e majd rendesen oldani a tartását, nem bántják-e majd a környékbeli cicák, nem fog-e kint mégis fázni, nem lesz-e büdös, stb.....?

Mondanom sem kell, hogy a Kicsik már jelezték: ha a nővéreik kaphatnak állatkákat, ők sem akarnak lemaradni.... Jó, mondtam, aztán majd kiírjuk a kapunkra, hogy "Sashalmi állatkert" és belépőt szedünk...

Ez az állatkérdés érdekes ügy. A kutya léte nem okozott problémát, egyértelmű volt, hogy kell egy. Már Zita születése előtt is volt kutyusunk és azóta is mindig. Scotty, a tündéri border collie, nagyon a szívünkhöz nőtt, hihetetlenül értelmes és kedves eb és ha magunkkal visszük, ő viselkedik a legfegyelmezettebben az összes "gyerekünk" közül. A teknős projekt kapott egy kis gellert akkor, amikor az egyik szegény kimúlt. Az állatorvos elmondása alapján darwini, természetes kiválasztódás történt, egészen egyszerűen. Dobozkába került, eltemettük, de szerencsére nagy sokkot nem okozott. Biztos azért, mert azért ezeket a hüllőket nem simogattuk agyon. Zita mindig beszélget a megmaradt eggyel, amikor eteti, sőt, Zoli is teljesen összehaverkodott vele és néha kiveszi, hogy "megsétáltassa". Nekem nem nagyon "jön be", de semmi bajom a hüllővel és nagy örömmel konstatálom, hogy Zita milyen lelkiismeretesen látja el nap mint nap. (Őt már nem fenyegeti az elmúlás, remekül fejlődik.) Ez volt egyébként az egyik érvem a nyuszi mellett: ha Zitusnál ennyire működik ez a gondoskodás, akkor Emmának is meg kell adni az esélyt. Nevelő hatást is látok a dologban. Tehát, most belevágunk a nyuszi tervbe.

Valahogy nincs szívem kiölni ezeket a vágyakat a gyerekekből, mert azt gondolom, hogy a lelkük szépségét őrzi meg az ilyen érdeklődési kör. Emma virág és növénymániája, a lovak iránti általános és mértéktelen szerelem, az állatkerti rajongás, mind, mind segíthetnek abban, hogy kiegyensúlyozott és jószívű felnőttek váljanak majd belőlük. Ez az elméletem, levezetni nem tudom képlettel. Az élet talán majd igazol.

(Szabadság), egyenlőség, testvériség?

Tulajdonképpen elmondhatom, hogy a családunk (mint ahogy sok család, gondolom) az ideológiák teljes történelmi tárházát fel tudja sorakoztatni. Van nálunk kommunizmus: mindenki a képességei szerint teljesít és mindenki a szükségletei szerint fogyaszt. Azaz: Apa-Zoli (és amikor adódik egy megbízás,én is) meggebed a munkában, Zitának pedig megvesszük 20 ezerért a vívósisakot. Igazából dúl a kapitalizmus. Az eredeti tőkefelhalmozásnál tartunk (hm, hm…) és eme hívószó okán, a pénzt folyamatosan üldözve, Apa-Zoli annyit dolgozik, hogy sajnos néha túl sokat is feláldoz a család oltárán (hiába a vívósisak, Apa-Zoli nem jut el a vívóterembe, hogy megleshesse, hogy miként is ügyeskedik benne a lánya). Tehát „izmusokból” jól állunk. Van egy kis patriarcháris rendszer is, hiszen Apa-Zoli a család-fenntartó (az én gyesem és alkalmi munkáim nem hoznak jelentősen a konyhára) és Apa szava kell sok mindenhez, hogy megvalósulhassanak vagy megengedtessenek bizonyos dolgok. Én vagyok az „otthonülő” anyuka, aki vezeti a háztartást (meg a családi autót).

Ahol kissé gondban vagyunk, azok a forradalmi elvek…. Csak az elvek terén, mert dalokban jók vagyunk: az utóbbi pár hétben négytagú kórusunk éjjel-nappal azt zengte-zengi, hogy „Kossuth Lajos azt üzente…” Visszatérve az elvekre…Mint „szabadság, egyenlőség és testvériség”…. Szabadság, jó, jó, az azért elég sok van. Bár a 9, 7 és 4 évesek számára szerintem már csak biztonsági okokból sem jó korlátlan szabadságot biztosítani… Alapvetően a legtöbb mindenben választhatnak…. Akár a ruházkodás (az időjárás által behatárolt lehetőségek között), akár a különórák, akár a szoba-dekoráció, akár sok minden egyéb terén. A menü és B menü nincs mindig, meg a szórakozás kategóriát is leszűkítjük néha (el-eldugjuk pár napra a tévé távirányítóját és a csoportos kanapén ugrálást is tiltjuk).

De bajban vagyunk az egyenlőség, a testvériségben rejlő egyenlőség, terén. Elmagyarázom. Bizonyos szempontból ugyanis szinte beteges módon ügyelünk az egyenlő bánásmódra és arra, hogy minden gyerek megkapja ugyanazt (pl. a választás terén is), még akkor is, ha ez csúsztatva jelenik meg időben. Minden gyereknek van babakönyve, benne a kórházi karszalaggal és az első hajtinccsel. Minden gyerek szervezhet zsúrt és ha az egyikhez hívunk barátnőt (barátot), akkor a többihez is hívunk rövid időn belül….Ha az egyiknek kell vennem valamit, úgy időzítem a vásárlást, hogy a többiek valami más szükségletét is pont akkor elégítsem ki. Ha Zitusnak kell nagyobb volumenű ruházkodási beruházás, akkor aznap lemegyek a pincébe kikeresni a három „Kicsinek” a megfelelő méretű örökölt ruhák újabb adagját.

A gondok a korosztályok közötti különbség okozta eltérő bánásmódnál kezdődnek. Mert ugye, hiába kicsi a korkülönbség, az most még nagyon számít. Zita és az Ikrek között majdnem öt év van, ami azért jelentős. Ez már komoly érdeklődési körben lévő eltéréseket okoz. És ezeket nehéz úgy kiszolgálni, hogy az egyenlőség érvényesüljön. A legnehezebb a média-fogyasztási szokásokat tiszteletben tartani. Az mondjuk tény, hogy keveset – és a most kifejtett nehézségek miatt egyre kevesebbet – néznek a csemeték tévét. De ha mégis a doboz elé ülnek, akkor az Ikreknek legfeljebb a Minimaxot engedem, vagy bizonyos DVD-ket. Viszont Emma és főleg Zita már a Jetix felé hajlanának. Én, személy szerint, ki nem állhatom azt a csatornát, de a suliban dúló H2O és Hanna Montana őrület miatt, iskolás lányaim úgy éreznék,hogy ők valami hú-de-szuperből kimaradnának, ha nem nézhetnék. A tini lányokról szóló sorozat valójában még egyiküknek sem való, de pláne nem az Ikreknek! De mit tudok csinálni? Elzárni őket a tévétől? Csak egy készülékünk van, nem is akarunk többet. Ezért aztán egyre kevesebbszer engedélyezem a tévézést és azon belül a Jetix bámulását. Ezzel persze kivívom Zita felháborodását, hogy „még ezt sem nézheti”… Mert van egy csomó minden más, amiket mond, hogy a többiek néznek. Vacsora-csata, A sztárok a fejükre estek, Popdaráló, Megasztár, Jó Barátok, Barátok közt, stb…. Ezeket mi sem nézzük (szülők), kivétel a Megasztár (azt néha ők is nézték, nem örültem, de még ezt találtuk a legártalmatlanabbnak) és őszintén szólva, sokkol, hogy az osztálytársak ezt mind nézhetik. Aztán rádöbbenek, hogy sok esetben olyan gyerekek mesélnek ilyesmit, akik a „kistestvérek” a családban. És ezen aggódom egy kicsit… Nehogy az Ikrek is ilyenekké váljanak, mire iskolába mennek. Ezért aztán radikálisan lecsökkent az eddig sem sok (hét közben Zita számára gyakorlatilag nulla, hétvégén is csekélymindenkinek) tévézés. De Zita eléggé duzzog azon a magyarázaton, hogy a húgai miatt nem nézheti….
Egyedül a könyvekkel nincs gond: Zita már főleg magának olvas (bár fel is olvasunk neki minden este –most éppen a Winnetou-t), Emma is elkezdte és az esti mesék már külön zajlanak a különböző korosztálynak. Gond van viszont a zenehallgatásnál, moziba járásnál és néha az öltözködésnél is, a kirándulások célpontjainál, lebonyolítási módjainál. Joggal várják el, hogy mindenkinek ugyanaz járjon, és nehezen fogják fel, hogy csak azért nem kapják ugyanazt, mert nekik még „nem való”….

Akkor hogyan lehet megvalósítani az egyenlőséget? De legalábbis a demokráciát?

Zita napja

Nemrég érlelődött meg Zoliban és bennem az az elhatározás, hogy miután nagycsaládosok vagyunk, sok gyerek és kevés szülő, jár minden utódunknak egy olyan születésnapi ajándék, ami abból áll, hogy egy napra csak az övéi vagyunk (mi: Apa és Anya) és oda megyünk, ahová akarja és ott azt csináljuk, amit ő akar. Természetesen, az ésszerűség keretei között....

Az első szerencsés Zita volt. Az ő döntése az volt, hogy az Aquaworld víziőrületbe menjünk el, utána pedig moziba. Végül, sajnos nem tudtuk az egy teljes napon megoldani, közbe szólt ugyanis egy szemölcs. Levettek ugyanis kettőt is Zita lábáról és sokáig gyógyult. Viszont türelmetlen lány lévén, azt kérte, hogy azért menjünk el hármasban moziba és majd, gyógyulás után, egy másik nap, a vízi-csúszdaparkba. A mozi tehát már megvolt, pár hete. Ismét az Esti mesék című filmet néztük meg, amit már egyszer láttunk négyesben, Emmával, de Zitának annyira tetszett, hogy megint erre vágyott. Egyébként tényleg jópofa film.

Végül pedig, most szombaton eljutottunk az újpesti vízi-paradicsomba is. Azt is mondhatnám, hogy így is Zitáé lett az egész nap... Délelőtt ugyanis futóversenyre készültünk. Ez a Budapesti és Pest megyei Mezei Futóverseny volt, az Atlétikai Szövetség szervezésében. Ezt a versenyt nyerte meg Zita tavaly, csapatban. Idén nem sikerült. Több okból is. Először is, a tavalyi csapatba most nem "fért be", mert évente változnak a kategóriák. Tavaly az 1998-1999-es kategóriában futott és három 1998-as lányka mellé "futott ő be". Idén viszont az 1999-2000-es kategóriába került és ... nem volt elég ilyen korosztályú Ikarusos lány! Zita és egy társa ugyan kitettek magukért (bár egyéni érmet nem tudtak elcsípni), de egy társuk lebetegedett, egy másik "cserbenhagyásos eltűnést" követett el, egy harmadiknak meg el kellett utaznia. Ennek ellenére, minden elismerésem Zitáé! Ugyanis edzettünk mi sokat erre a versenyre és Zoli mérte is az időket, amiket futott. Nos, a versenyen messze a legjobbját futotta, 40 másodperccel felülmúlva saját addigi legjobbját! Ami engem illet, tuti, hogy nem tudnám 7 perc 50 másodperc alatt lefutni az 1500 métert.... (sáros, hepehupás, dimbes-dombos terepen).

És Zita még csak 9 éves....

(Zita a befutóban)

Hozzátartozik a történethez, hogy van Zitának egy 2000-es születésű klub-társa, kisfiú és pici és pipaszár lábai vannak... Na, ő 6 perc 11 alatt futotta le ugyanezt a távot. Én úgy hívom őt, hogy a Gyalogkakukk kisfiú. Lehet, hogy még azt is mondja indulás előtt, hogy bip-bip....

A délutáni Aquaworld klassz volt. Zita nagyon élvezte, vigyorgott, bújt hozzánk és minden úgy történt, ahogy ő szerette volna. Igaz, hogy engem nehezebben rángatott fel a csúszdákra, mert még az állítólag legnyugisabbon is szédültem, de Zoli azért jobban helyt állt (én meg úsztam egy jót). Zitáéi voltunk és vidám pofija csak akkor borult el néha az aggodalomtól, amikor kérdezte, hogy mennyi idő telt már el (2,5 órás jegyet vettünk). Egyébként a karácsonyi szünet során tapasztalt tömeghez képest most kellemes mennyiségű embertársunk választotta ugyanezt a szórakozást, így kevésbé volt nyomasztó. Nagyon örülök, hogy Zita jól érezte magát, de nekem továbbra sem lesz a kedvenc helyem. Emma is választott már célpontot: az Állatkertet! Alig várom. Mert jó volt egy kis időre "csak" egy gyerekkel lenni, csak rá figyelni, csak őt kényeztetni.

Kisvakond csoport

Először csak én mentem el megismerkedni az új óvó nőkkel. Ahogy beléptem a (kicsi) épület ajtaján, azt láthattam, hogy Gabi "néni", a Kicsik egyik új óvó nője, egy kisfiút vezet kézenfogva a kertbe vezető ajtóhoz, kinyitja és magyaráz: "Látod, hogy mennyire esik az eső? Na, hát ezért nem tudunk sajnos kimenni!" Kedvesen mondta, látszott, hogy az a célja, hogy a kisfiú megértse és elfogadja a levegőzés hiányának az okát. Gabi "nénit" egyébként ismertem már, mert Zitával járt egy óvódai csoportba az ő lánya.

Ahogy az új óvódai csoport szobájába beléptem, szinte érezni lehetett a levegőben a felszabadultságot, jókedvet, nyitottságot, derűt és kiegyensúlyozottságot. Mindent, amit a másik helyen hiányoltam. Tudtam, hogy ez kell a Kicsiknek és tudtam, hogy nagy szerencsém van. Már mindegy is volt, hogy mit beszélgetek az alkalomra átlátogató óvoda-vezetővel és Gabi "nénivel". Megegyeztünk, hogy a síelésünk után jövünk. Hazamentem és boldog voltam - bár a szívem nehéz volt, mert hátra volt még a búcsú és az, hogy mindezt elmondjam az érintetteknek: Klárának és Imolának.

Ennek már lassan két hónapja; most már lehet mérlegelni. És ennyi idővel mögöttünk, már bizton állíthatom: a mérleg nyelve annyira a pozitív oldal felé húz, hogy már lent csücsül a földön!Nagyszerű ötlet volt őket ide hozni és remek óvó nőkkel hozott minket össze a sors.

No de elmesélem szépen, sorjában.

Úgy esett, hogy először csak Klárát vittem, egyedül. Ugyanis Imola betegen jött haza a síelésből, méghozzá nem is akármennyire: egy vírusos fertőzést összekombinált egy felfázással, így aztán antibiotikumon volt, vizelet-vizsgálatokat végeztek és alapvetően elég sokáig rosszul volt, lázas és kókadt. Gondolkoztam, hogy bevigyem-e Klárát egyedül, de aztán úgy döntöttem, hogy nincsenek összekötve; ha ő jól van, miért marasztalnám itthon. És érdekes módon, ő is szívesen ment, kíváncsi volt.

Megérkeztünk és Gabi néni nagy örömmel fogadta. Leült mellé a padra, amíg öltözködtünk és megbeszélt vele pár dolgot (pl. a jelét, ami szerencsére maradt a szívecske). Annyira összemelegedtek pár perc alatt, hogy alig adott nekem puszit, már sétált is be a csoportba Gabi "nén"i kezét fogva. A csoport kedvesen vette őt körbe, látszott, hogy Gabi néni felkészítette a gyerekeket az új jövevény(ek)re. Ebéd után mentem Kláráért és Gabi "néni" repesve mesélt róla. Azt mondta, hogy tűzről pattant kis csajszi, ami számomra azt jelezte, hogy Klára rögtön az igazi énjét tárta fel előttük... Azt is kérdezte Gabi néni, hogy elvihetik-e Klárát másnap a Planetáriumba. Persze, mondtam, mert semmiképpen sem szerettem volna, hogy rögtön a második nap már egy másik csoportba tegyék őt be, meg különben is, Klára (is) imádja a programokat.

Másnap tehát elmentek a Planetáriumba. Gabi néni elképedve mesélt Kláráról: hogy milyen hihetetlen, hogy ez a csöpp leány mennyire figyelmesen nézte és hallgatta végig az egészet és milyen jól megjegyzett mindent, milyen lelkes volt végig. Harmadnap lefestették a bolygókat is, amiket előző nap láttak. Klára rajzán is ott volt a Nap, a Föld, a Vénusz és a Mars. Gabi néni, majd a később megismert ugyancsak bűbájos, kedves és mosolygós Ibolya néni is, folyamatosan örömködtek, hogy Klára milyen okos és aranyos és milyen hamar beilleszkedett. Repesett az anyai szívem. Imola pedig elégedetlenül dünnyögött itthon: ő is akar már menni abba a "szuper" oviba. Klára ugyanis teljesen magától jelentette ki az első hét végefelé: "Anya, ez az új ovi sokkal jobb, mint a régi volt!" Direkt nem kérdezgettem, ezért is örültem annyira, hogy ez így kikívánkozott belőle. (A régi ovit egyébként azóta is emlegetik néha, de nem nosztalgiával. Csak két pajtásuk hiányzik (egy ikerpár) igazán, őket pedig már meg is hívtuk hozzánk.)

Tíz nappal később Imola is elkezdte "Kisvakond csoportos" pályafutását. Ő is bátran ment be (bár fogta Klára kezét), de azért neki nem volt annyira zökkenőmentes a dolog. Első napokban el-elsírta magát, ha a nagyfiúk kicsit hangosabban voltak (sajnos akkor is esős idők jártak és nemigen jutottak ki az udvarra, ami ugye nem segíti a férfias energiák levezetését - a nőiesekét sem), de mindkét óvónéni támogatta őt, vigasztalta, bátorította. Eleinte nem nagyon beszélt, Gabi "néni" már mondta is: "jaj, úgy szeretném már, ha Imola beszélgetne velem!" Gabi néni azt is elmesélte, hogy Klára is megváltozott egy kicsit Imola érkeztével: játszotta Imó főnökét, ugyanakkor ő is jobban megtorpant, ha Imó bizonytalankodott.

Egy-két héttel ezelőtt mondták már az óvónénik, hogy Imola is felszabadult végre. Benne vannak a játékokban, kérik ők is a "feladatos lapokat" (amit főként a nagycsoportosoknak adnak) és ügyesen megoldják őket. A farsangon jót buliztak. Reggelente örömmel üdvözlik őket a társaik. Volt már agyagozós nap is, a hölgy, aki tartotta a foglalkozást (egyébként ismerem) azt mondta, hogy hordjam el őket valahová rendszeresen agyagozni, mert nagyon ügyesek és lenyűgözöen kitartóak. Tornáznak sokszor, akár kint is, az alváshoz pizsamát húznak, mert "az sokkal kényelmesebb" (a másik csoportban azt mondták, hogy az túl nagy macera); szinte naponta tesznek ki új kreációkat a falra, az öltözködő padok fölé; volt már bábos és zenés előadás is számukra; sok-sok új dallal és verssel jöttek már haza; teljesen kivirultak a csajok. Mert kedvességet és mosolyt, rengeteg mosolyt kapnak, no meg mindig valami érdekességet. Mindig mese (és nem rögtön az ebéd) után kell értük menni (ők maguk is sok könyvet behordanak, amit készségesen elolvasnak az óvó nénik) és zokszó nélkül bent alszanak hetente kétszer (ez a másik helyen a végefelé már egyáltalán nem ment, hiszen már be sem akartak menni...).

Örülök, hogy Gabi néni, Ibolya néni és Böbe néni (az amúgy óvónői képzettséggel rendelkező tündéri dadus) szárnyai alá kerültek. Örülök, mert vidáman megyünk az oviba és vidáman jövünk el onnan. Örülök, mert kiegyensúlyozottabbak (Klára már nem is rágja a körmét) és ha lehet, még nyitottabbak. Örülök, mert mosolygós arcok és érdeklődő tekintetek veszik őket körül. És bizalom meg bátorítás. Örülök, mert folyamatosan kapok visszajelzést az óvó néniktől. Apró mozzanatokat is és "aranyköpéseket" is elmesélnek. Örülök, mert az egyik ilyen egy-két perces beszélgetés során, Gabi "néni" egyszer csak "kifakadt": "Úgy örülök, hogy itt vannak velünk!"

Hát, Gabi "néni", én is!

Hétvége

Vizes zsúrok

Az úgy történt, hogy egyszerre két zsúr-meghívást kaptak a lányok. Az egyikre mind a négyet hívta az unokatestvér, Gergő, a másikra csak Zitát a barátnő, Olívia. Mindkét zsúrt uszodában rendezték. Az egyiket, Gergőét, Csömörön, a másikat, Olíviáét, az új Erzsébetligeti Uszodában. Szombat délelőtt kihagytuk az úszást (Zita azért ment a színjátszó-szakkörre), mert féltünk, hogy ennyi víztől még a végén hártya nő a gyerekek ujjai között és egy vidám, játszós, délelőtt és finom ebéd után, ki-ki nekivágott a maga uszodájának. Zoli vitte Zitát, én meg a többieket. Zoli kapott így némi szabadidőt, mert neki nem kellett ott maradnia, nekem viszont fürdőruhát öltve kellett részt vennem, persze nem esett nehezemre…. Szerintem uszodás zsúrt rendezni remek dolog. A víz öröme segít abban, hogy mindenki hamar oldódjon, jól érezze magát és különösebb rendetlenkedés nélkül kifáradjon. A vendéglátó számára sincs sok gond, nem kell a gyerekeket különösebben lekötni (bár Zitáék buliján volt egy animátor is), a lubickolás önmagában is elég!!!!! Aranyos momentum volt (a 8 éves) Gergő zsúrján, amikor is jókedvűen játszadozott Klárával a kis medencében, majd odajött Gergő egyik (fiú) osztálytársa és döbbenten kérdezte: „Te egy lánnyal játszol?” Mire Gergő: „De ő az unokahúgom!” A („nagy”) kisfiú rákontrázott: „Attól még lány!” Gergő megrántotta a vállát és tovább pancsolt Klárával…

A zsúrok után még a leckét is megírta a két iskolás lány, sőt Zitus ráadásként lelkesen fuvolázott is… Az esti fektetés viszont igen könnyen és gyorsan ment….


Dalban mondom el – és tolatva

Az előző bekezdésben említett vidámság fő momentuma egy dalolós félóra volt az ebéd alatt. Hogy miért is?
Az úgy történt, hogy Jutka Mama, Zoli anyukája (aki még előző napi baby-sitteri „szolgálatából” rekedt ott egész szombat délelőtt is) arról beszélt, hogy János Papa, aki egy sajnálatos érszűkület miatt kicsit nehezen beszél és nehezen mozog, nagyon szereti a magyar nótákat és sűrűn énekli a Duna TV kívánság-műsorában leadottakat az ottani előadókkal „együtt”. Ennek kapcsán mesélte azt el, hogy milyen érdekes, hogy amikor János Papa énekel, akkor sokkal tisztábban ejti a szavakat. No, Zolinak sem kellett több, számára a megoldás pofon-egyszerű volt: akkor ezentúl dalolva társalogjunk majd mind János Papával. És rögtön be is mutatta hogyan. Persze a gyerekeket sem kellett noszogatni: mindenki áriázva kérte el a sót, jelezte, hogy inni kér és reklamált egy ráadás palacsintát. Közben, Jutka Mama, aki már a könnyeit törölgette a nevetéstől, még azt is hozzátette, hogy ugyanilyen meglepő, hogy János Papa hátrafelé jobban tud menni, mint előre. Na, itt elszabadult a pokol! Addigra már befejeztük az ebédet és mindenki elkezdett tolatva közlekedni a házban és mindenfélét kitalálni, amit dalban mondhat el. Csak akkor hagytuk abba, amikor már nem bírtuk folytatni a nevetéstől, no meg sajgott a lábunk attól, hogy állandóan ráléptünk valami lego vagy egyéb játékdarabra, hiszen nem láttuk, hogy hová tesszük a lábunkat. Jót szórakoztunk, de szeretném leszögezni, hogy ez egyáltalán nem János Papa kicsúfolása által történt, hanem csak elképzeltük, hogy milyen lenne így élni…. Hát, vicces.


Sportos család

Az úgy történt, hogy Zitának futnia kell. Edzenie a most hétvégén megrendezésre kerülő Budapesti Mezei Futóversenyre. Múlt évben aranyérmes lett csapatban, jó lenne, ha most is remekelne. Díjat is kitűztünk számára: ha ismét jól szerepel – különböző fokozatait állítottuk fel a „jó szereplésnek” – különböző vívó-felszerelésekre tehet szert (pl.sisak). Így aztán Zita fut. Hol az atlétika-edzésen, hol velem, néha meg az apjával. Van, hogy csak az utcánkból elindulva futjuk le kb. a távot, de van, hogy elmegyünk egy pályára. Volt, hogy Emmával és Apával négyesben edzettünk….. és tegnap pedig mind a négy lánykával!!!! Az a pálya ugyanis, amin ilyenkor futni tudunk, pont az uszoda mellett van, ahová járunk. Mivel a szombati órát kihagytuk, most vasárnap készültünk oda, anya és négy lánya, mivel apa inkább a focit választotta… De Apa jelezte Zitának: úszás előtt azért lefutják a penzumot! Emma is csatlakozni kívánt a családi edzéshez, legnagyobb örömömre! De ami még meglepőbb, az, hogy a két Kicsi is jelezte: ők is akarnak futni!!!!! Így eshetett meg az, hogy a négy Balogh-lány együtt futott. Egészen pontosan úgy volt, hogy Zoli hamarabb indult el a két Naggyal, mert nekem még be kellett fejeznem az ebéd előkészületeit. Így a kijelölt táv végénél tartott már Zitus, amikor mi megérkeztünk. A levezetést csinálhatta hát együtt a négyesfogat –mégpedig igen megható módon… Emma gimnasztikát tartott nekik a „bevezető kör” után, majd a két Nagy együtt csinálta velük a „sorgyakorlatokat”, végül levezető kört is futottak. Egymást biztatva, noszogatva, bátorítva. Komolyan mondom, megható volt. A friss levegő és a mozgás tényleg boldogság-képző, majd kicsordultak az egymás iránti szeretettől! Ez még az úszás során is kitartott, ahol is a Nagyok kézen fogva kísérték a Kicsiket az úszásra - én is csatlakoztam később, de előtte elpakoltam "praktikusan" (a későbbi szárítkozáshoz és törölközéshez) a négy lánypalánta és saját ruháimat. Az öltözés is zökkenő-mentes volt, ami nem kis teljesítmény négy gyerekkel....

Remek délelőttünk volt. Nem csak simán sportos, de családi és szeretet-teljes!

Erre a kellemes hétvégére az tette fel a koronát, hogy vasárnap este elmentünk nagycsaládilag (Bátyám családja, szüleim és én) Zoltánokat és Gergőt ünnepelni egy közeli étterembe és ott volt Anyukám is, nyaktól fenékig "merevítőben", de büszkén és boldogan, hogy együtt lehettünk. Képet nem készítettem ezúttal, de az emlékeim megmaradnak - azért is igyekeztem ily' módon "rögzíteni" őket...

Torták, bulik

"Tak toki" - ez volt Emma jelszava kissebb korában. Régebben nem tudta kiejteni a "cs" hangot, helyette "t"-t mondott. Így, a mondat magyarul: "csak csoki". Kiskorában ezt mondogatta, de a mai napig is nagy rajongója az édes csodának. Hát, most kijutott neki, a hétvégén! Bár "csak" hétéves lett, háromszor hét gyertyát fújhatott el (bár, megvallom, mindig ugyanazokat tettem vissza...), három különböző, ámde színtiszta csokis tortán....

Az első cukrászdai volt, a születése napján, pénteken este. Az igazság az, hogy Emma nem nagy sütis, kevés tortát és általam vagy mások által készített süteményt eszik meg szívesen. A Sacher-tortával azért ilyenkor kivételt tesz, hiszen mégis csokis tésztán csokibevonatú.... Ezért aztán egy ilyet tettünk elé február 27-én este:
Vasárnap volt a bulik napja. Kezdődött a várva-várt, nagy titok övezte, zsúrral, reggel. Emma tudta, hogy "lesz valami meglepetés", "jön valaki", de fogalma sem volt róla, hogy kicsoda. Mi pedig jól titokban tartottuk (még a résztvevő gyerekek szülei előtt is), nehogy véletlenül kitudódjék. A meglepetés pedig egy Ágitól (Hanna és az ikrek) ellesett ötlet volt (ezúton is, még egyszer köszönöm!!!). Hannának "tündér" képében jelent meg a kedves, vállakozó hölgy, nálunk pedig hercegnőként "csengetett be"! Volt nagy öröm és fantasztikus buli! Minden kislány beöltözött hercegnőnek, a fiúk kalóznak (ja, meg egy nagylány), voltak versenyek (söprögetős, teregetős, tálca-hordozós "á la Hamupipőke"), közös tánc, keringő, és teázás porcelán-csészékből, ünnepélyes megkoronázása Emmának és még ünnepélyesebb ajándék-átadási ceremónia. A pofik ragyogtak, a mosolyok fülig értek, a szívek repestek. Nekem pedig alig kellett valamit csinálnom, csak fotóztam vég nélkül. Remek volt, mind a négy lányom boldog volt, no meg a 16 másik kisgyerek is....
A zsúron az általam készített csokitorta volt (csokis "vizes" piskóta, csokikrémmel és csokibogyós díszítéssel), az egyetlen torta-féle, amit a repertoáromból Emma ehetőnek nyilvánított. Nos, a torta-szeletek az utolsó morzáskig elfogytak, amire, a tapasztalt "főhercegnő" szerint kevés zsúron látott példát...

A harmadik tortát ugyanaznap este fogyasztottuk, amikor is kibővített családi körben ünnepeltük Emmát. Pontosabban kissé mégis leszűkített körben, mert anyukám távolléte nagy űrt okozott. Anyukám ugyanis kórházban volt tegnapig, egy meglehetősen ostoba, szinte már nevetséges baleset miatt: magára rántotta párizsi hotelszobájukban a ruhásszekrényt és eltörte alulról harmadik csigolyáját. Úgy tűnik, hogy nagyjából megúszta azzal, hogy 3 hónapig egy páncélra emlékeztető rögzítőben kell léteznie, de nyugtával dicsérjük a napot...

Visszatérve Emma ünneplésére, a pizza (saját készítésű!) és tészta vacsora után Emma nagy kedvence szolgált torta-képpen: a csúsztatott palacsinta! Íme:

Így telt hát Emma ünnepség-sorozata. Nagyon örült mindennek és nagyon hálás volt. A tőlünk ajándékba kapott "banánfát" pedig nagy becsben tartja és mindennap spriccelgeti. Csak azon aggódik, hogy mi lesz ha ellepnek a majmok minket majd, ha érik rajta banán.... :-)
Az utolsó képen pedig Zoli anyukájának, "Jutka mamának" remek ajándéka látható: csokis "darálós" kekszből kirakva, hogy Emmácska, boldog 7. születésnapot!