Éhgyomor

Egy ideje már tudjuk, és próbálunk megbarátkozni a gondolattal: Imolára két műtét is vár a közeljövőben. Először kikapják az orrmanduláját. Még mindig nem értem, hogy miért muszáj, mivel nem horkol, nem folyik sokat az orra, nincs panasz a hallására és nem tartja nyitva a száját - de azt mondták többen is, hogy ez egy olyan gócpont, amit jobb eltávolítani, a másik műtét sikeressége miatt. Mert ott lesz a másik műtét, hogy a manó vinné el! (Mármint a műtétet...) Szegény drágám, anyukájától sikerült ezt a "remek" vonást (is) megörökölnie: a dobhártyája lyukas maradt egy régebbi középfül-gyulladás során. És nem "nőtt össze" újra, azóta sem. Ezt kell tehát "megplasztikázni".Érdekes, hogy panaszmentes a hölgy. Persze, nagyon figyelünk a fülére - amióta tudjuk, hogy ott az a lyuk, azaz múlt ősz óta -, még a haját is füldugóval mossuk. Talán ezért nem fájlalja soha. Kizárólag a lelkiismeretem vitette őt el az ajánlott fül-orr-gégész szakemberhez a tavasz végén. Abban bíztam, hogy egy ilyen nyugodt félév után (mármint fül-orr-gégészetileg nyugodt....) majd azt mondja az orvos: "Anyuka, ez nem vészes, gyógyul a seb, forr össze a dobhártya, csak figyeljenek oda!" Hát nem ezt mondta. hanem azt állította, hogy Imola dobhártyája "nagyon csúnya" (ezt a sértést!!!! hiszen ezen a gyereken minden GYÖNYÖRŰ!!!! :-) ), és a másik füle sem az igazi. Sőt! Azt is állította, hogy komoly hallás-csökkenése lehet (van). Ez azért meglepett. Hiszen erre direkt odafigyeltem, és semmi nem tűnt fel. Szóltam a tanító néninek is, hogy nézze néha ilyen szemmel is Imót. Neki sem tűnt fel. Kitűnően végezte az első osztályt, tehát a tanulásban nem okozott gondot. A zongora-tanulás ment talán a legdöcögősebben, de az meg nem biztos, hogy ezért volt. Larisza néni (a zongora-tanárnő) is elkerekítette a szemét, amikor mondtam neki.

Az orvos nagyon meggyőző volt, és rögtön bizalommal voltam irányában. Adott műtéti dátumot, elfogadtam. Mindazonáltal, a lelkiismeretem úgysem hagyott volna békén, ha csak így belenyugszom mindenbe, egyetlen vélemény után. Több orvos is látta hát Imolát, és a vélemények egyeztek. Volt olyan is, aki még az én fülemet is megnézte, mert kíváncsi lett, amikor megtudta, hogy micsoda szaktekintély műtötte (másodjára, már felnőtt koromban, Zitával a pocakomban - mindenkinek csak "ajánlani" tudom: fülműtét, helyi érzéstelenítésben, várandósan!!!).

Ma aztán átestünk az összes, a műtétet megelőző vizsgálaton.  Imola remekül tűrte és tűri a herce-hurcát. Eddig a várakozás bosszantotta csak néha egy picit. Zokszó nélkül adta a karját a vérvételhez. "nagyon fegyelmezett kislány vagy!"- mosolygott rá a nővérke. Ügyesen mutogatott a hallás-vizsgálaton (és láss csodát!!! Tényleg nem olyan rossz a hallása!!!!). Semmi gond nem volt az EKG-nál, az altató-orvosnál pedig már határozottan vidám volt. Egyetlen egy valami verte ki a biztosítékot nála: hogy a vérvételig ÉHGYOMORRAL kellett tengődnie! Először meg is kérdezte, hogy mi az.... Majd elszörnyedt, amikor megtudta...

Annyira imádom ezt a drága, elbűvölő-tekintetű bogárkámat! Olyan aranyosan falatozta az általam gondosan összekészített reggelijét, a vérvétel után! És azóta is folyton éhes.... Olyan jó, hogy ilyen étvágya van! Úgy tudja élvezni az evést!!!!

Remélem, hogy az összes, elkövetkező bonyodalomból ez lesz számára (és számunkra) a legnagyobb probléma!!!! Az ÉHGYOMOR....

Lezárult

Lezárult a tanév a Sashalmi Tanodában. Nagyon nehéz szívvel ültem le ennek a bejegyzésnek, de úgy vagyok vele, talán jobb, ha "kijön belőlem" az, aminek kell...

Szóval, természetesen, legelső körben azon örvendezhetünk, hogy három általános iskolás leányzónk, Imola, Klára és Emma, kitűnő bizonyítványokat hozott haza. Kemény munka áll ezek mögött a jelesek, kitűnők és példások mögött. Úgy, hogy sosem hallhatták itthon, hogy ez elvárás vagy követelmény lenne. Sőt! Klárával néha külön harcot folytattam arról, hogy semmi gond sincs, ha egy felmérő nem hibátlan. Dehát erről majd máskor, részletesebben, mert ez külön téma. Tehát büszkék vagyunk rájuk, ahogy azok lennénk néhány négyessel is. Az Ikrek eredményei abban lenyűgözőek még, hogy velük szinte nem is kellett ezért külön foglalkozni itthon. Komoly feladat-tudattal szorgoskodták végig az évet, nem kellett őket noszogatni. Emma keményebb dió volt, és vele igenis sokat kellett foglalkozni itthon is, és Györgyinek is, akihez hetente egyszer egy órát járt, ami rengeteget lendített rajta minden területen. Meg az a lenyűgöző jelenség nála, hogy a szülinapját elhagyva, minden feladat könnyebbé válik...

Viszont ez az évzáró nem tudott az önfeledt örömé lenni. Mert búcsúzni kellett. Búcsúzni kellett egy fantasztikus tanító nénitől, aki annyira hozzánőtt Emma és az én szívemhez is, hogy nem is nagyon tudtuk és tudjuk a könnyeinket magunkban tartani. Ahogy Réka néni sem. A suliból hazafelé sétálva elmeséltem Emmának, hogy mi voltunk a felsős osztályfőnökünk első osztálya, és tudom, hogy a mai napig kiemelt helyünk van a szívében (erről bizonyítékaim is vannak, ezeket elmeséltem Emmának, megnyugtatásul). Emmáék is első végigvitt osztálya voltak Réka néninek. De tudom, hogy a még mindig kissé babás, de már felsős Emmámnak ez még egy darabig sajgó pont lesz. Kérte, hogy ne menjünk el az évzáróról egy közös kép nélkül. A közös képen ő és Réka néni legyen. Hát elkészült, és remélem, hogy Réka néni sem bánja, ha kivételesen kikerül a blogra. Ez csak köszönet és szeretet részünkről.

Emma és Réka néni - a mosoly ellenére nehéz a búcsú

És hogy kissé elmeséljem, hogy hogyan is zajlott. 

Nagy örömömre, Klára és Imola szerepeltek a nem túl hosszú és nagyon kedves évzáró műsoron. Ezért külön hálás vagyok az ő tanító nénjüknek, Angéla néninek, akinek pedagógiai és pszichológiai érzéke előtt fejet hajtok. (Erre is majd visszatérek máskor, mert különben csak ez az egy bejegyzés is már egy regénnyé alakulna át). Tehát énekelt az alsós énekkar (benne Emma utoljára, Klára meg sokadjára), énekelt az összes elsős egy vidám, nyári, Gryllus-nótát, és szavaltak páran, tanodások által írt, nyár-köszöntő verseket! Így lehetett, hogy Klára és Imola Emma egyik osztálytársának versét mondták! Aranyos volt!

Az egyik dal végén fel kellett tenni a kalapot, amibe "..a fejem éppen belefér..."

Klára szaval - Emma osztálytársának nyár-köszöntő versét

Az elsős kitűnők kiszólítva

A negyedikesek is (a kép bal oldalán a harmadikosok még)

Egy meghajlást kért az igazgatónő - elég vidámra sikeredett

Aztán jött az igazgató néni - ezúttal tényleg nem hossza beszélve. Csak sokáig sorolta a dicsérni való gyerekeket. Először persze a kitűnőket szólították. Így kint állhatott Imola és Klára az 1.b-ből és Emma is a 4.a-ból. Aztán jöttek a különböző versenyek díjazottjai. És már búcsúzhattunk is el. Be, a katlan-hőmérsékletű osztályba. Ott Réka néni kicsit hosszabban beszélt, mint szokott, nagyon elérzékenyülve. A bizonyítványokon kívül átadott mindenkinek egy kis csomagot. Benne négy év önarcképével (zseniális!!!), amiket gondosan megőrzött, aztán egy aranyos fényképpel, egy cd-vel -tele négy év fényképeivel az osztályról (kirándulások, események, stb.)- és az első iskolai napon készített első kiszínezett almácskával.

Emma megy a bizonyítványért

És örül neki....

Mire Györgyi, a szülőket képviselve, átadhatta a gyerekek által készített és a szülők által vett ajándékokat, már mindenki sírt: Réka néni, Györgyi, a gyerekek és pár szülő (izé, közéjük tartoztam...). Nagyon szép lett a közös alkotás: minden gyerek felhímezte a nevét egy négyzet-alakú anyag-darabra (kétszer, hogy a napközis tanító néni is kaphasson), és ebből alkotott Györgyi egy szépséges patchwork-csodát, takarónak (akár falra is). Szerintem jó ötlet, szép kivitelezés, kedves ajándék. És hát a vásárolt ajándékon kívül készült még egy-egy album a tanító néniknek, ahová a gyerekek is készítettek rajzokat, írhattak kedves gondolatokat a tanító néniknek. Hát, lesz min szipognia Réka néninek, ahogyan belekukkantottam az övébe... Emma is írt, azon én már itthon kibőgtem anno magamat. Tetszett, hogy azt is írta Réka néninek, hogy milyen jó "előadó", hogy általa még a matekot és a nyelvtant is megszerette. És míg sokan azt állítják Réka néniről (akik nem ismerik), hogy nem mosolyog és túl komolynak tűnik, addig a legtöbb gyerek azt írta róla, hogy vicces! És Emma is mindig ezt mondta. Jaj, de fog neki hiányozni! És nekem is, hogy Emma arról meséljen, hogy mit hogy mondott Réka néni...

A közös ajándék

Még egy kicsit Klárához és Imolához visszatérve. Ott is készült az osztály aranyos évvégi ajándékkal Angéla néninek. Titokban megtanulták a gyerekek a következő verset:

Mentovics Éva: Pedagógusnapra

A-tól ZS-ig megismertünk 

 minden betűt mára.

Számokat is tudunk írni

füzetbe, táblára.

Képeskönyvből már egyedül

olvassuk a verset.

Azt is tudjuk, ez nem minden

ez még csak a kezdet.

Vágyunk mindig új tudásra,

jönnek a miértek.

Tanítasz és szeretsz minket,

tudjuk, hogy megérted.

Fáradoztál sokat értünk,

volt öröm, és bánat.

Hálás szívvel nyújtjuk Neked

most e virágszálat.

Elsuttogja e kis virág

hajladozva Néked,

Köszönjük a sok új tudást, 

 ezt a vidám évet!

Az egyik anyuka még össze is próbálta a gyerekekkel, így állítólag nagyon szépen és aranyosan adták elő ezt a verset; Angéla néninek nagyon jól esett. Sajnos ezt nem láthattam és élhettem át, mert egyszerre zajlott a két bizonyítvány-osztás a két teremben. Egyike azoknak a pillanatoknak, amikor fáj az anyai szívem, mert döntenem kell, kit nézek meg....

A bizonyítvány-osztások után még nehezen váltunk el a 4.a-tól, de egyszer csak meg kellett tenni. Hazabandukoltunk a hőségben, itthon megittuk a behűtött gyerekpezsgőt (no, mi Zolival egy habzóbor mellett döntöttünk inkább), és elköltöttük a kertben az "ünnepi" vacsorát

Lefekvéskor Emmának azokat a részeket olvastam fel a blogos könyvemből, ahol Réka néniről volt szó.

Jaj, de rossz volt ez a búcsú.

Abba is hagyom.... 

Emma és barátnője, Eszter, egymás vállán búslakodnak

Vakáció eleji reggeli csevej

Szombat reggel van. Nem rohanunk sehová. Se verseny, se vizsga, se semmi. Semmi rohanás. Program van, de megvár. Ez az első nyarunk az "új" hálószobában, a ház másik frontján, még szokjuk. A napsugarak elég hamar beszemtelenkednek, se sebaj. A nyúl is ébred az ablak alatt; szokás szerint a lakberendezéssel foglalatoskodik - elég zajosan. Azt is halljuk, ahogy a korábban kelő leszármazottjaink kiosonnak a nappaliba, és bekapcsolják a tévét - elég halkan. Hamarosan nem odázhatjuk, fel kell kelnünk. A gyomrok kordulnak, a testvérek morcosodnak.

De van még pár perc nyugi. Lehet egy kicsit sutyorogni. Erről, arról. Hogy is lesz ma? Ezt még meg kell csinálni, azt meg kell együtt néznünk, és oda is elígérkeztünk. És igen, jó ötlet, hogy kiszaladjál a pékhez, nincs friss kifli, csak toast-kenyér. Sóhaj. Hogy gond lenne? "Nem, nincs" - válaszolom,-"csak nehezen viselem, amikor lezárul egy korszak." "Igen, hogy Emma elbúcsúzik az alsó tagozattól." "Meg hát...." "Az első nyár, hogy valószínűleg nem lehetek velük sokat." "És az első nyár, hogy nem utazunk el hatosban."

A szülői háló optimistább részlege (az, amelyiknek néha borotválkoznia kell) nyugtatgat: "Az még nem olyan biztos, bármi lehet." Az elkámpicsorodottabb részleg (az, amelyik néha befesteti a haját) azt gondolja: "persze, a múltunk gyönyörű, a jövőnk rózsás, csak az a fránya jelen, azzal kéne még valamit csinálni..." Pár könnycsepp elindul magától, szörnyű, hogy nem lehet őket kordában tartani. "Te sírsz?"- érkezik a meglepett hang az optimistább alvégről. Úgy mondaná az elkámpicsorodottabb, hogy "áh, csak a cigarettafüst csípi a szememet", csak nem lenne túl hihető....Még pár pillanat... Összetartozunk, érzi mind a két részleg, az optimista és az elkámpicsorodottabb is. És már kelnek is fel. A szipogó kipattan, de a vidám eljátssza a szokásosat, megdorgálja, hogy nem szabad úgy kipattanni az ágyból. Vissza, és némi szuszogás-mímelés után, oldalra fordulva, felkelnek.

A nappaliba két mosolygós szülő érkezik. A gyerekek könnyedén meggyőznek minket, hogy kint reggelizzünk a szellős, fedett teraszunkon. A friss péksütemény és az előttünk álló, végtelennek tűnő vakáció csodás színeket varázsol. Szép nap kerekedik: megcsináljuk, amit kell, megnézzük, amit terveztünk és elmegyünk oda is, ahová elígérkeztünk. Duna-part, buli, pancsolás, barátok.

Előttünk a nyár. Előttünk az élet. Összetartozunk. Csak ne legyenek korszakok, amik lezárulhatnak....

Erről nem szóltak a szülőszobán....

Mert ugye, azt mindenki mondja, hallja és tudja, hogy "amint gyereke születik valakinek, onnantól az aggódás örökké a kísérőnkké szegődik". Persze. Hiszen aggódunk, hogy egészséges babánk (babáink) lesz-e (lesznek-e). Aggódunk, hogy jól egyen, jól aludjon, jól fejlődjön, ne fázzon, ne legyen melege. Aggódunk, hogy le ne essen, le ne nyelje, ne váljon allergiássá. Aggódunk, hogy az oviban, suliban jól érezze magát, ne bántsák, ne legyenek nehézségei, tudja magát megvédeni. Aggódunk, hogy jó irányt válasszon magának, amikor eljön az idő; aggódunk, hogy meglelje a megfelelő társat, hogy legyen munkája, öröme és boldogsága. Aztán már aggódhatunk is az unokákért.
Nade! Én mindig azon szoktam morogni, hogy "erről nem szóltak a szülőszobán"... Mármint, hogy ekkora nagy teher a megfelelő iskolát/óvodát/külön foglalkozást választani. és amiről mindenki megfeledkezett, hogy milyen nehéz a szülőség, ha egy sportolópalánta vagy zenészpalánta válik a gyermekből. Mert jó, azt gondoltam, hogy egy-egy betegségnél megélem majd a világvégét (mint ahogy most is, Klára testi-lelki bajainak ápolása, és Imola eljövendő dupla-műtétje miatt), de hogy nekem is pólót kell majd cserélnem egy-egy vívóverseny, teniszmeccs vagy zongoravizsga miatt, na erről nem esett szó!!!! Márpedig.... Hát, én nehezen bírom ezeket a szülői léttel járó extra izgalmakat.
Viszont a múlt hétvégén végre azt is láthattam, hogy miért is érheti meg annyit izgulni. Hát azért, hogy ilyen, fültől-fülig érő mosolyt lássak a számomra egyik legkedvesebb arcon a világon!

Nyakában az érem

Dórival "A" barátnővel

Zita, aki évek óta kitartóan, és egyre többet, és egyre elszántabban jár a vívóedzésekre; Zita, aki szép lassan tornázta fel magát a legjobbak közé; Zita, akit még a mai napig is el tud bizonytalanítani egy-két "ellenfél" neve; Zita, aki már néhányszor le tudta győzni a saját démonjait; Zita, a mi drága, mosolygós, okos és kedves majdnemkamaszunk, a hétvégén országos bajnokká válhatott; ráadásul egyből kétszer!
Ebből a dupla-győzelemből a gyerek kardcsapat kategóriában aratott sikerét érzi "igazibbnak", mert ott tehetett ő igazán nagyon sokat ezért; legkedvesebb barátnőjével, Dórival együtt, és persze Emesével, a roppant szerény, ámde ügyes klubtársával, és még Beával is, aki most kóstolgatja a versenyzést.

A Mester és a "kardos lányok"

A csapatok "üdvözlik" egymást összecsapás előtt és után - ehhez készülnek itt a lányok

Zita éppen "beköt" - nagyon koncentrál. A csapatjáték egyébként nagyon jót tett neki.

Itt kerül a nyakba az oly' sokszor megálmodott, hőn áhított érem. (Jánosi Zsuzsannától.)

Szívesen és büszkén pózolnak az edzők és a bajnokok

És íme az újonc öröm, az újonc arany

Szépséges, "aranyos" BVSC-s újonc kardozólányok

Nagy melegség járta át a szívem örömét látva. És persze mit kívánhatnék mást, mint hogy még sokszor élhessen át hasonló örömöket! Ő, és persze, örök aggodalmam másik három kedvenc "tárgya": Emma, Klára és Imola.
Én pedig vállalom: izgulok még, szorítok "nemnézekodacsakegykicsit" annyit, amennyit csak "kell".

(De azért javaslom: szóljanak minden "friss" anyukának, hogy bizony, ez (is) a szülőség része lehet...)

Jó napom volt

Tegnap igen jó kedvem kerekedett....

Hogy miért is?

Hát, nem az időjárás miatt.

Hanem, mert az Ikrek tanító nénije súgott nekem valamit...

Hanem, mert Klárának ízlett a vacsora, és meg is ette. Még a húst is.

Hanem, mert Emma évvégi tollbamondása ötös lett. Na, most én nem vagyok az a jegy-hajkurászó anyuka (ma, Zita első komoly, szóbeli vizsgáján, meg is lepődött egy anyuka-társ: "Te nem izgulsz?!" Ezt kérdezte tőlem, mialatt Zitus éppen felelt egy másik teremben latinból. Én elvileg az osztály-büféért voltam felelős egy darabig, ami annyiban teljesedett akkor éppen ki, hogy jóízűen elmajszoltam pár szendvicset. Mire én nyugodtan ettem tovább, és megmondtam, hogy bízom a lányomban, és ha véletlenül meg nem lesz ötös a latin-vizsgája, akkor sem fogom azt gondolni és érezni, hogy összedőlőfélben lenne a világ.). Szóval, Emma esetében az ötösnek azért örültem, mert egy komoly munka gyümölcsét láttam benne. Minden elismerésem itt is Györgyié, aki heti egy órában szeretetteljesen segítette őt az anyanyelvi nehézségeken át, és ezek szerint sikerült azt a pici pluszt adni Emmának, amire szüksége volt ahhoz, hogy jobban értse és bírja a mi gyönyörű nyelvünket. Megérti, megjegyzi, alkalmazza, odafigyel. És ez óriási dolog. Szóval, ez szépítette a napomat. Hogy láthatja, hogy érdemes valamiért kitartóan dolgozni.

Hanem, mert Zita-lány a hétvégi versenyek fáradtságán szinte spontán felülkerekedve, mosolyogva és felelősségteljesen tanult a másnapi vizsgájára. Komoly, gimnáziumi szóbeli, a múlt hónapban megírt írásbelik után. Két tantárgyból volt/lesz neki ilyen idén: latin, amit ezzel lezárnak (két évig tanulták), és természetismeret, ami eddig is földrajzból és biológiából tevődött össze, de jövőre már külön lesz (ha jól tudom).

Hanem, mert Zoli egészen korán itthon volt. Igaz azért, mert a heti egy rendszeresített teniszórájában már MEGINT (zsinórban harmadjára) esett az eső, de legalább látta nappali fénynél is a csajokat.

És végül.... Klára megmutatta nekem a rajzát, amit "csak úgy" készített a suliban, a kis vázlatfüzetében (tiszta füzet-őrült egyébként...). "Mi ez?" - kérdezte Emma. "Hát mi, szivárvány, felhők, napsütés, sok szép szín!" - mondtam én. "Jó, azt én is látom, csak azt hittem, hogy valami eseményt ábrázol." Mire Klára: "Igen, ez a mennyország. Én ilyennek képzelem el a mennyországot." 

Szép, nem? (No, a fénykép nem túl jó, azt belátom.)