Sokk

A Bátyám és a Sógornőm nagyon fiatalon ismerkedtek össze. Már az egyetemen. Egymásba szerettek, eljegyezték egymást, és még diákként házasodtak össze. A (jogi) diplomaosztójukon, 1988 tavaszán, Évinek, a sógornőmnek már kerekedett egy hangyányit a pocakja. Zsófi bujkált ott, az egyszem unokahúgom.

Tegnapelőtt, aznap, amikor az álmatlan éjszaka után kikóvályogtunk a kórházból, Szüleim házánál járva, Sógornőm rákérdezett: "Akkor jössz ma?" Hogy hová is, nem villant be rögtön. Aztán igen! Hát persze, hogy mentem (némi, nem is csekély, szervezést igényelt, de még jó, hogy!).

Zsófi diplomaosztója volt tegnapelőtt. 

A leányzó természetesen gyönyörű volt, komoly, amilyen ő szokott lenni, majd bájosan mosolygó, amikor a későbbiekben koccintottunk az egészségére és az eredményére. Már akkor is mondtam ott neki, hogy egyszerűen sokkol a tudat, hogy én már azon a diplomaosztón is ott voltam, amelyiken ő még csak pocaklakóként!!! 
Nehezen emésztem.... Bevillan, ahogy a Bátyám hazahozta a kórházból, és óvatos léptekkel vitte a mózeskosarat. Ahogy babusgattam őt, ahogy együtt viháncoltunk, ahogy pancsoltunk a közös nyaralásokon (ő még úszógumival...), ahogy ülünk az autóban és telitorokból énekeljük, hogy "vappvappvapsubapp" (Republic: Szállj el kismadár, ha valaki nem ismerte volna fel :-)), ahogy koszorúslányféleként besorjázik mögénk a mi esküvőnkön, ahogy dédelgeti legkisebb öccsét, Gergőt, ahogy... nos, ahogy átmegy egy-két megpróbáltatáson, ahogy néha olyan szomorkásnak, elgyötörtnek tűnik, ahogy máskor meg ismét elővillan az az őt jellemző huncut mosoly. Zsófi felnőtt lett, nincs mit tenni. Én meg még sokk alatt vagyok.

A diplomaosztón (ami nagyon szép volt, egyébként), felolvasták Apukám egyik kedvenc versét. Olyan odavaló volt, hogy, a jobb "emésztgetés" céljából be is másolom. Zsófinak. Minden gyermeknek, aki egyszer csak felnő. És a felnőtteknek, akiknek van ilyesmire hely a lelkükben.

Rudyard Kipling - Ha

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.

Zsófi meg én (és egy pizsama-alsó) valamikor réges-régen, a múlt évezredben