Ha ráérnék...

Ha ráérnék, akkor simán benyomnám harmadjára is a "szundi" gombot a telefonon, amikor 5h45-kor ismét csörög. De nem érek rá, így erőt merítek ki-tudja-honnan, és inkább felkelek.
Ha ráérnék, akkor biztos rögtön megtalálnám a reggeli készülődés során azt a bizonyos "kedvenc" pólót, amit éppen a napokban mostam és teregettem ki, és amit Zoli valamikor az éjjel során biztos le is szedett, és amit haragosan követel rajtam a tulajdonosa-egyik leszármazottam. De nem érek rá, így háromszor is áttúrom egyre nagyobb vehemenciával a méteresre nőtt vasalatlan-kupacot, hogy aztán rájöjjek, hogy azt a pólót direkt a radiátorra tettem, hogy gyorsan megszáradjon. (Megjegyzem: ha ráérnék, méteres vasalatlan-kupac sem lenne. De nem érek rá, így van, és általában nem időm lesz több, hanem erre jár az én jószívű anyósom, és "eltünteti" a hegyet.)
Ha ráérnék, akkor biztos nem pont egy kocsival előttem váltana pirosra a vasúti átjáró lámpája. De nem érek rá, így aztán akkor vált át. (Megjegyzem: így viszont ki tudom sminkelni magamat. Mert addig arra sem értem rá.)
Ha ráérnék, akkor nem csak a távolodó metrószerelvényt látnám, amikor beérek a metró-megállóba. De nem érek rá, így aztán beszállok a másikba, a várakozóba. (Megjegyzem: így viszont van ülőhelyem, és olvashatok. Arra úgysem érek rá máskor.)
Ha ráérnék, akkor nem félórával a munkaidő után ragyogtatja rám Főnököm tényleg kedves mosolyát, hogy ugye megvárom még őt, a most következő tárgyalása után. De nem érek rá, így riadóztatom az én Jolly Joker anyukámat, hogy kicsit hosszabb ideig maradnak az ő felügyelete és istápolása alatt az unokái....
Ha ráérnék, akkor nem pont a pénztárnál előttem álló embernél kell sztornózni a fél bevásárlást, amikor én csak a másnapi zsömléket akartam megvenni kutyafuttában. De nem érek rá, így pont abban a sorban állok. Amíg eszembe nem jut, hogy nincs otthon öblítő sem, így azért visszaszaladok.
Ha ráérnék, akkor rögtön megtalálnám a nem is olyan nagy táskámban a kocsikulcsomat. De nem érek rá, ezért a bevásárolt holmikkal a "fülemen", őrült és egyre idegesebb kutakodásba kezdek, kipakolom az egészet - és aztán persze egy redőben elbújva rábukkanok arra az átkozott kulcsra.
Ha ráérnék, akkor nem abban a pillanatban döbbennék rá arra, hogy tankolnom kellene, de nagyon, amikor már azt hiszem, hogy na, még éppen elérek az edzés végére valamelyik gyermekért. De nem érek rá, és persze a villámgyors tankolás után (nem teli, áh! azt majd ha ráérek egyszer!), loholva érek oda a különóra végére, ahol egy - jogosan - zsémbes gyerek vár, reklamálva, hogy miért nem jöttem hamarabb. Majd nekem szögezi a kérdést, hogy ugye hoztam a tagdíjat? Hát persze, hogy nem, mert nem értem rá pénzt kivenni az automatából....
Ha ráérnék, akkor pompás háromfogásos friss vacsorát varázsolnék a családi vacsoraasztalra. De mivel nem érek rá, így az előző napi ételeket turbósítom fel így-úgy, kiegészítve valami gyorsasági fogással. Ezért aztán van pár családtag, aki a száját húzva érkezik az asztalhoz: "maradék, már megint!" Mondjuk, legalább nem kell kidobni. És milyen jó, hogy előző nap egy kicsit jobban ráértem!
Ha ráérnék, akkor hosszasan ülnénk a vacsoraasztalnál, és mindenkit végighallgatnánk, hogy milyen napjuk volt. És erre inkább mégis ráérünk.... Ez a legjobb az egész napban. Legfeljebb majd belelógok az éjszakába az elvégzendő ("hazahozott") munkával.
Ha ráérnék, akkor mindenkit kikérdeznék, a kád mellett ücsörögnék, amíg a kisebbek fürdenek, és hosszasan mesélnék. Szerencsére, ezt már nem egyedül, hanem a másik, soha rá nem érő szülővel közösen vállaljuk. És ráérünk. Mert rá AKARUNK érni. Erre mindenképpen.
Aztán este kissé fáradtan és űzötten hullunk az ágyba, hogy eljussunk ismét majd egy olyan naphoz, amikor nem érünk rá....
Ha ráérnék, ezt a bejegyzést is folytathatnám. De mivel nem érek rá, itt most abbahagyom! :-)