Pages

2013. május 28., kedd

Osztott hétvégék

Egy ekkora családban a hétköznapokat néha úgy éljük meg, mint valami "Jelenetek a darálóban" című képzeletbeli sorozat szereplői, a hétvégéink pedig igen ritkán hasonlítanak egymásra. Egy közös nevezőjük (na, Emma, hogyan számoljuk ki a közös nevezőt?! :-) ) szokott azért lenni: általában együtt vagyunk mind a hatan, még ha néha külön programokkal is a nap(ok) során. Hát, az utóbbi két hétvégére még ez sem volt igaz. A mi számunkra furábbnál furább felállások alakultak ki.

Pünkösd hétvégéjén a szüleim "elrabolták" tőlünk a két Nagylányt. Általában azért egyeztetni szokta Anyu velem a gyerekeim számára elképzelt - jobbnál jobb! - programötleteiket; most ez elmaradt, és kijelentő módban kaptuk meg: "Idén elvisszük Zitát és Emmát a Csíksomlyói Búcsúra!" Punktum!!! No, persze ez egy remek program. A leányzók is lelkesedtek, azonnal. Én tettem néhány gyenge kísérletet a megtorpedózásra. Hogy miért? Kicsit rossz érzés volt elengedni őket egy ekkora tömegbe, ilyen messze, nélkülünk. Meg lett volna pár fontos verseny Zitának, és némi készülnivaló a magyarvizsgájára. Emmának meg jó sok tanulnivaló (a nyelvtan-vizsgára, egy évvégi felmérőre, a zongoravizsgára). De hiába. Mindenki hajthatatlan volt. A Nagyszülők és az Unokák egyaránt. Rengeteg ígéretet tettek a hosszú út során való tanulásra. Hm... Annak eredményei igen vegyesek lettek, de nem biztos, hogy ez erre az útra fogható, belátom...
Szóval elmentek. Már csütörtökön. És NAGYON jól érezték magukat! Megnéztek pár szép helyet Erdélyben. Szüleim régi jó barátai (és a mieink is ezáltal, persze) Marosvásárhelyen laknak, így oda- és visszafelé is megszálltak ott egy-egy éjszakát. A búcsúra jövet és menet is megnézték Szovátát, meg Parajdot, meg székelykapukat, meg valami nagyon régi fatemplomot (nem ugrik be a falu neve), Korondot sem hagyták ki, stb. A búcsút élvezték, lenyűgözte őket (főleg Emmát), az időjárás is kegyes volt velük. Emmát úgy indítottam útjára, hogy gyűjtögessen számára "fura" szavakat, kfejezéseket, illetve jegyezzen meg tipikus erdélyi ételneveket. Telefonos bejelentkezéseikkor ezeket mindig lelkesen sorolta! Úgy értek haza pünkösd hétfőn, hogy a búcsúzkodás során legalább huszonötször megköszönték a nagyszüleiknek a gyönyörű utazást. Végül is, örülök, hogy elengedtük őket (bár nem is tehettünk mást!). Élmény ez már önmagában is, az pedig külön hozzátesz, hogy mindezt a nagyszüleikkel élhették meg!

Úgy gondoltuk, hogy akkor mi is kimozdulunk a két itthon maradt "Aprósággal". És közben rájöttünk, hogy ilyen ráadásul még sosem volt: Imó, Klára, Apa, Anya négyesben!!!! Mivel a március 15-i hétvégén a hóvihar itthon-tartott minket, és mivel a siófoki szálloda nem akarta visszautalni az akkorra már befizetett előleget, így úgy döntöttünk, hogy "lelakjuk" négyesben. És pont olyan volt, amilyet reméltem: nyugis, lazítós két nap, amely során csak azt csináltuk, amit Őimolasága és Őklárasága kívánt. Ettől egyébként néha zavarba is jöttek... :-) A legtöbbet újonnan született görkorcsolya- és waweboard mániájuknak éltünk (Imóé a görkori, Klárié a waweboard, of course). Ehhez a legideálisabb pálya a gyönyörűen felújított Víztorony körül kínálkozott, ezért oda többször elsétáltunk. Persze, fel is mentünk a toronyba, amit igazán ötletesen újítottak fel: kilátó lett belőle, ahol az egyik szinten kávézó meg valami oxigénbár volt (ide nem mentünk be), a másikon pedig egy olyan bár, ahol a körben lévő asztalok sávja forgott, így a pincértől az egyik helyen rendeltünk, de mire jött, már a kör másik oldalán haladtunk éppen. Talán mondanom sem kell, az Ikrek hihetetlenül élvezték ezt a murit!

Egyébként pedig fürdőztünk jókat a szálloda medence-komplexumában, sőt, Klári és én még bátran meg is mártóztunk a még igen hideg Balcsiban; sétáltunk a tóparton, ahol éppen "szezonnyitó" népünnepély is volt; a hajókázást is felajánlottuk, amiben először benne voltak a csajok, de valahogy utána elment a kedvük; ebben lehet, hogy némileg közrejátszott az is, hogy nem tudtunk úgy tíz métert megtenni, hogy valaki ne ugrott volna oda hozzánk, hogy megkérdezze, nem akarunk-e hajókázni...

Hétfőn, amikor már mi hazaértünk, alig lehetett bírni a csajokkal. Főleg Imola volt az, aki tízpercenként kérdezte, hogy felhívhatja-e Zitáékat, és különben is, mikor jönnek már... Hiányoztak nekik. Talán Klári nem volt elegendő vitapartner? :-) Mert hogy mostanában erősen megy a "testvérháború".... Amikor végül egyesült a család, valahogy megnyugodtam. És bár biztos jót tett mindenkinek ez a külön túrázás, én csak akkor érzem 100%-osan jól magam, ha mind a hatan együtt vagyunk. Mondjuk, ha lehet kérni, akkor legalább nagyjából békében....

A most elmúlt hétvége hozta az újabb fura felállást. Mégpedig azáltal, hogy bő három év szünet után, ismét ellátogattam "második hazámba", Genfbe. Kifejezetten a barátnőimhez. "Kifejezetten" egyedül. :-) És jaj, vessen rám bárki bármilyen követ, ha szeretne, de nagyon kellett ez már nekem!!! És olyan jó volt!!! Természetesen, van itthon is sok jó barátom, barátunk, akikkel jókat lehet beszélgetni, akiket segítünk, ha baj van, és akik segítenek, ha baj van, akikkel jókat lehet nevetni, vacsorázni és kirándulni; akiknek a gyerekeikkel a mi gyerekeink is jóban vannak, stb. De a gimnáziumi és egyetemi ifjúkori barátságaim mégis ott vannak, Genfben, és ezek a barátságok, lássuk be, különlegesek.
Hiányoztak már ők nekem öten.... Amikor péntek este, Catherine barátnőm kanapéján kuporogva körülnéztem és hallgatam a csivitelésüket, ahogy olyan nagyon természetesen és mosolyogva léteztek ott mind körülöttem, és ahogy én is rögtön a "puzzle" egyik darabjának éreztem magamat - csak ennyi suhant át az agyamon: ez hiányzott, ez hiányzik mindig, itthon, Budapesten! És erre vágytam nagyon....

Szóval, péntek ebédidőben indultam, vasárnap délután érkeztem vissza, és a két szűk napot végigbeszélgettem a barátnőimmel. Megismerkedtem a még eddig nem ismert gyerekeikkel, de főleg, velük vettem fel a fonalat a -számomra is meglepő - legnagyobb természetességgel. Érdekes, attól tartottam még, hogy a franciám is megkopott már túlságosan ahhoz, hogy folyékonyan tudjak csevegni, de nagy örömömre, egy-két nyikordulás, pár rozsdás mozdulat után, nagyon hamar visszajött az egész!
Az időjárás nem volt ugyan kegyes hozzánk, de valahogy ezt igazán nem éltem meg drámaként, mindegy is volt.
Vasárnap délután úgy érkeztem vissza Ferihegyre, az engem váró családhoz, mint akit töltőre tettek (pedig pihenni nem sokat pihentem éppenséggel, de a lelki töltet erősebb a fizikainál!!!). Zoli jól helyt állt itthon, pedig volt program bőven, de azért úgy látom, hogy őrá is ráfér majd egy "haveri hétvége" típusú kikapcsolódás. "Meg is kapja" két hét múlva.
Addig pedig szurkolunk. Főként Zitának, a vívó OB-n, meg Emmának, hogy most már túl nagyokat ne csattanjon így a tanév végén (szegény, nem lett neki túl fényes...), Zolinak, hogy a műsor ugyanolyan nagy sikerrel záruljon, ahogyan kezdődött és azóta is megy....

Ja, persze képeket is töltök majd fel, ha megoldom az otthoni számítógépes infrastrukturális válságot.

1 megjegyzés:

Csicseriborsó írta...

Mindig abban reménykedem, hogy az én gyerekeim is úgy "végzik", mint Te és sok év Brüsszel után otthon is megtalálják magukat:)De azt is látom, hogy egy részük mindenképpen itt marad...