Buli volt

Szóval... Kicsit fura volt a saját szüleim aranylakodalmára készülni, amellett persze, hogy nagy örömmel töltött el. A kollégáimnak említettem a készülődő nagy eseményt, és szóltam, hogy pénteken kicsit korábban megyek el, mert "férjhez adom az anyukámat.... újra az apukámhoz, 50 év elteltével". Sokan ledöbbentek... :-)

Ki is lőttem hát a Belvárosból, kevéssel délután 2 előtt, és vágtáztam a tenisztáborba, ahol a lányok - saját bevallásuk szerint - egy fergeteges hetet töltöttek (pedig kissé vonakodva vágtak neki a hét elején, és tény, hogy én is "megoldásként" tekintettem az egyébként bejárós táborra, amit már tavaly és tavalyelőtt is teszteltünk - mindig klassz volt, de valahogy idén lelkesedtek érte a legjobban). A tenisztábor vonzerejét nyilván növelte két tényező: néhány jó barát jelenléte és az "Unokabátyusok" időnkénti felbukkanása (a tenisztábort szervező fiatalember történetesen az egyik Unokaöcsém egyik legjobb barátja).

Szóval, hazaérvén, lázasan nekiálltunk készülődni, szépülni. Én gyakorlatilag végtelenített üzemmódban sütöttem be a négy lány tengernyi hajtincsét. Klárával kezdtem - Zita meg nézte, és folyamatosan vihogott:
- Klára, most úgy nézel ki, mint egy öreg néni, aki indul a temetőbe. Vagy nem! Egy öreg néni, aki virágot árul! Vagy fogja a kosarát, és a piacra indul!
Klára kissé aggodalmasan várta már az utolsó tincsek begöndörülését, és rohant a tükörhöz. Nem tartotta annyira vészesnek a helyzetet, de Zita nem hagyta abba a vihogást. Végül némi wax-szal modernizáltuk a frizurát. Zita ugyan utána mindenkit megkérdezett, hogy szerinte hogy néz ki Klára, és ugye úgy, mint egy idős néni, de még az "ugye" előtt érkeztek azért olyan válaszok, hogy "Hát úgy, mint Diana hercegnő fénykorában."
Hát, döntse el mindenki. :-)

Miután a hajtortúra végére értem (magamnak is terveztem egy kontyot, aminek elkészítését Emma vállalta is volna, de addigra már - természetesen - kifutottunk az időből), már csak egy gyors zuhany, és a szerencsére jó előre kiválasztott ruha felkapkodása fért bele az időbe. Ami viszont nem, az az időközben befutott Zolira való várakozás volt (Mentségére szóljon, hogy az étteremből érkezett, ahol még a végső simításokat intézte, a filmes meglepetésünk végett).... Mi addig fotózkodtunk. Íme néhány a jól sikerültek közül:

Már kongatták a harangokat, mire a Mátyásföldi Templomhoz értünk - de szerencsére az esküvő csak az esti mise után kezdődött. Be tudtunk tehát slisszolni - azt azért nem állítanám, hogy feltűnés nélkül.

A szertartás igen kedvesre sikeredett. A meglehetősen idős pap nehezen találta a szavakat a számára is szemlátomást szokatlan feladathoz. Ő is megemlítette: ritka manapság az ilyen esemény. Talán a sok gyerek tehette ezt, de valahogy a fennköltség helyett inkább valami friss vidámság járta át a templomot. Nem szemtelenül, meg nem zajosan, csak úgy benne volt a levegőben. Talán ezért nem hullottak a könnyek - talán csak a mi Dédink (Zoli nagymamájának) szeméből, inkább főleg mosoly és derű volt. Amihez hozzátett szüleim régi-jó, erdélyi barátainak ajándéka is: a férj (elismert orgonaművész) szépséges orgonajátéka és a feleség (elismert színésznő) versmondása.

A templom előtt még nagy nehezen összeálltunk egy csoportképre, és már meg is céloztuk a lagzi helyszínét, egy kerületi éttermet, akinek a tulajdonosaival nagyon jóban van az egész családunk - így ők is igazán lelkesen és kedvesen készítették elő számunkra a terepet.

Az ünnepeltek

 

Csoportkép

Apa and the Barbies

A kedves fogadtatás része volt a gyerekpezsgő is - Imola örömére

Volt "fő asztal" - a szüleimnek, Bátyámnak és feleségének, és nekünk, Zolival. De nem sok időt töltöttünk ott. Talán annyit, amíg Apu beszédét meghallgattuk. Nem tudom, hogy mennyit meséltem erről, de nemzetközi pályafutásának sokat segített Apu azon tehetsége, amit az előadás-módjában bontakoztatott mindig is ki. Hát, ez a beszéd is remek volt! Az elején elmondta, hogy nekik tulajdonképpen ez az első lagzijuk - 50 éve nem tellett ilyesmire -, a végén pedig mindenkivel felvésette a naptárba a 2038. július 14-i dátumot. ekkor lesz a gyémántlakodalmuk (75 év) :-)

A díszasztal

Zita party-hangulatban (és, tömött fog nélkül! :-) )

Emma és az evés boldogsága

Torta is volt

A gyerekek minket is lefotóztak...



..., így hát bolondoztunk egy kicsit (avagy: a szerelem vak, és rózsazsínben láttatja a világot - egyszerre!)

Imola imád az unoktestvéreivel viccelődni (ööööh, vagy inkább az unokatestvérek imádnak viccelődni vele?!)

Elég sokan voltunk, több asztalnál, de ennek ellenére nagyon kötetelen, jókedvű vacsora volt. Csak addig tereltük össze még a társaságot, amíg átadtuk mi, Bátyámmal, az ajándékunkat. Ez (ismét) egy film volt: meginterjúvoltuk benne az összes unokát, mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tettük fel. A válaszokat összevágtuk - vicces lett. Készítettünk még zenés "betéteket" is. A lánykáim csináltak, hogy is mondjam, talán "3D"-s rajzokat: olyanokat, mint bizonyos képeskönyvekben, hogy ha lapozunk, akkor "kiugrik" a rajz egy része. Különböző fontos helyszínekről készültek ezek a rajzok: a templomról, ahol összeházasodtak, a művelődési házról, ahol összeismerkedtek, a kórház(ak)ról, ahol mi a Bátyámmal, majd a sok unoka megszületett, a repülőről, amire oly' sokat felszálltak, együtt, és Apu külön is, no meg a vonatokról.
Hogy milyen vonatokról? Már-már legendás szüleim nászútra-indulásának története: kissé elaludtak aznap reggel, ezért a pályaudvarra érkezve, Apu előreküldte Anyut a vonatra, mondván, hogy csak megveszi a jegyeket és utánamegy. Boglárra készültek nászútra (talán nem véletlen, hogy most Bogláron van nyaralójuk). És hát... Az történt, hogy Anyu felszállt - az előre megbeszélt! - személyvonatra, Apu viszont a gyorsra... Siófoknál bevárta a másik vonatot... :-) Addig pedig - a legenda szerint - az utasok összedobták Anyunak a pénzt a jegyre, hiszen "szegény fiatalasszony, akit már a nászútra sem kísér el az újdonsült férj"... :-) No, erről a két vonatról is készült rajz....
Meg még csináltunk egy vicces felvételt, ahol négy kéz, egyre gyorsabb ütemben (filmes trükkel felgyorsítva) jelölgeti rajzszögekkel egy világtérképen, hogy hány helyre repültek is el (együtt és külön) az elmúlt öt évtizedben.

A film nagy sikert aratott, Anyukámat utólag az is lenyűgözte, hogy mikor tudtuk mi ezt összehozni.... Hát, nem volt egyszerű...

A vacsora és a film után, lassan elkezdődött a lakodalom "buli" része. Ami, magam sem hittem volna, fergeteges tánc-mulatságba csapott át, egészen bőven bele az éjszakába... Ki gondolta volna, hogy egy aranylakodalmon majd mezítláb ropom magamnak is csak nehezen beismerhető dallamokra, a szöveget kívülről fújva, közeli és távoli rokonokkal, egymásra jókat vigyorogva?!?! Persze, voltak, akik nem voltak túl szomjasak (én nem nagyon ittam, tudtam, hogy a szombati napom még nem lesz egyszerű)... De tényleg, igazán emlékezetes, táncos, jókedvű buli kerekedett.

Mindenkinek ilyen aranylakodalmat kívánhatok csak! A Szüleimnek meg még sok boldog évet együtt!