"Anyu, te hogy tudtál engem elengedni Ausztráliába egy teljes hónapra egyedül?!?! Én ezt a gyereket soha, sehova, még a szomszédba sem, nehogy baja essék!!!!"
Táncot jártak bennem a hormonok, az anyaság cunami módjára öntött el. Kissé bepánikoltam a gondolattól, hogy egy ilyen csepp ember életéért mostantól én vagyok a felelős (és persze Zoli). Már azt kizártnak tartottam, hogy én képes leszek NEM elejteni, meg NEM elrontani mindenfélét, nemhogy még valaki másnak, IDEGENNEk a "kezébe" adjam....
Zoli egyébként már-már csúfolva (de csak úgy kedvesen... :-) ) jegyzi meg, hogy én mindig találok valami aggódnivalót. 1999. december 16. óta tényleg. Egyre többet, egyre több mindenkivel kapcsolatban.... Pénteken, miután én összeszorult szívvel, Zoli pedig azzal, hogy "először mindig jobbra nézzél, ha átmész az úton" elbúcsúztunk busszal Angliába induló Nagylányunktól, és Zoli kissé viccelődve állt az egészhez, és főleg az én fancsali fejemhez, kissé zokon véve megkérdeztem tőle:
"Miért, te nem izgulsz?"
Mire ő elmagyarázta, hogy de, persze, aggódik ő is, de ő jól körbejárta a buszt, megnézte, hogy milyen állapotú gumik vannak rajta, végignézte, hogy a buszsofőr milyen határozottan és jó logisztikai érzékkel paterolta be a csomagokat a buszba, és úgy gondolota, hogy minden körülmény derűlátásra ad okot; különben is, most vagy beletörődik abba a gondolatba, hogy a lánya nélküle szeli át egész Európát gyakorlatilag két napon át egy buszban, kompon, meg mindenen, vagy szorosan követjük a buszt az autóval, és folyamatosan felügyeljük, hogy minden megfelelően zajlik-e... Jó, igaza volt, de azért kicsit kupán vágtam...
Mert hogy ez történt tehát. Én, aki a kezemből sem akartam kiadni még 1999. decemberében a bő három és fél kilós emberi csomagunkat, 13 és fél év elteltével, múlt pénteken, hajlandó voltam arra, hogy összepakoljam az azóta már-már az én méretemre megnőtt leányzót, és önszántamból felengedjem egy buszra, hogy tőlünk távol, nagyon távol, egy idegen nyelvet beszélő idegen családban töltsön egy kis időt - már ha odaér egy ilyen gyötrelmes buszút végén....
A hétvégét egy révületben töltöttem, a telefonomat lesve, hírek után áhítozva. Amik jöttek, szépen sorban. A buszsofőr tényleg rutinos lehet, mert mindig akkor és ott jártak kb., ahogyan azt előre megtervezték, és míg Zitának végül csak sikerült egy kicsit a buszon is aludnia, addig ez szerencsére a sofőrrel nem történt meg... :-) Második éjjel egy tranzit-szálláson aludtak egy keveset - keveset, mert még hajnal előtt ébresztették őket: indultak a komphoz. A La Manche csatornán, mint mindig, fújt a szél, ficánkolt a tenger, de azért klassz volt, és hát Angliában már a vasárnapot némi turizmussal egybekötve szelték át - pl. Zita láthatta azt, amit én még nem, pedig már de régóta szeretném: Stonhenge-et.
Vasárnap este végül megcsörrent a telefon, Zita vidám hangjával: megérkeztek, a családnál vannak (ő és egy osztálytársnője-barátnője, ők direkt így szerették volna). A család aranyos, van két gyerek (lányok) és pár állat (kutya-macska). Azt mesélte még Zita, hogy nagyon örültek az ajándékoknak (mit törtük a fejünket, hogy mit vigyen, végül lett egy Rubick-kocka, egy kis plüss-puli, két magyar regény angolul, Karinthy Utazás a koponyám körül és Szerb Antal Pendragon legendája, no meg háromféle általam készített lekvár), amik így minden családtagnak örömet okozhattak; és hát, még nehezen kommunikálnak (de hiszen ezért mentek, hogy belejöjjenek: mire hazaindulnak, már könnyen vagy könnyebben megy majd!!!). Kicsit kifújtam hát a levegőt: de jó, ott vannak végre, épen, egészségesen!
Már ma is hívott Zitus: még aludni is tudott (nála ez nagy szó!!!), és kíváncsian várja egy részt azt, hogy milyen lesz a nyelvsuli, ahová délelőttönként járnak majd, másrészt, hogy vajon mit rejt a jó előre beharangozott és ma először kézhez kapott "lunchbox" (azért nem tudja, mert kitalálták, hogy majd csak a buszon nézik meg... :-) )
A kaland végén szüleim várják majd tárt karokkal Zitát Londonbon, hogy még ott eltöltsenek együtt 1-2 napot, és már majd repülővel jön vissza a Nagylány... Örülök, hogy bele mert vágni ebbe a túrába.
De nyugodt csak akkor leszek, ha újra itt lesz, mellettem.
 |
| Többen is mentek az osztályból (még ennél is jóval többen)- Zita baloldalán Lili, akivel egy családnál van |
 |
| Ajándékok Angliába, egy olyan családnak, akik több magyar gyereket is vendégül lát minden évben |
6 megjegyzés:
Huhh, bizony! :) Le a kalappal, és ... fel a fejjel! :)
Hát, most belegondoltam, és nem lehet egyszerű... De jó, hogy a nagyszülőkkel jön haza!!!
Igen, ez izgalmakkal teli időszak mindenkinek.
Én most mégis arra gondolok, hogy micsoda lehetőségek tárulnak így a gyerekek elé...
Minden jót, találkozzatok egészségben! :)
Nagy szó, bizony, hogy kvázi egyedül utazott ilyen messzire :-)
Majd lesz több is, és te is rutinos elengedő szülővé válsz .-)
Edith! Az idő felén már túl vagyunk! :-)
Dominika! Igen, én is örülök a nagyszülői támogatásnak, noha most már azt is felmérem, hgoy valószínűleg a visszabuszozás is vígan telne.
Júlia! Mi is úgy gondoltuk, hogy ha van, akkor meg kell ragadni egy ilyen lehetőséget!
Vica! Nagy szó, viszont nem hiszem, hogy az elengedés rutinná válhat - az én anyukám még mindig izgul, ha elutazom valahová! :-)
Persze, hogy izgul az ember a gyerekéért :-)
De lehet azt normálisan is csinálni, meg túlzásba is vinni.
Van egy barátnőm, akinek felnőtt, bőven 30-as fiai vannak, egyikük már kétszeres családapa. Olyan a munkájuk, hogy nagyon-nagyon sokat repülnek, főleg Amerikába.
Szegény anyjuk ilyenkor végig kíséri a repcsifigyelőn az útjukat, mindegy, milyen napszakban repülnek, addig megáll nála az élet...
Eddig azért nem szabadna eljutni, szerintem.
Mondjuk, én a múlt héten aggódtam kicsit a gyerekemért (29 éves a csöppség...), mert részt vett egy spéci sokmozgásos táboron, közben azért igyekezett a vállalkozásában dolgozni esténként (hol laptopról a táborból, hol otthonról a nagygépéről), és a barátnője meg kórházban volt. A rém fárasztó napi programok után naponta ment látogatóba, aztán dolgozott hajnalig. És pár hete vettek egy kocsit, hogy legyen mivel gyakorolnia, mert jó ideje van jogsija, csak gyakorlata nincs.
Mivel Dél-Budán laknak, a kislány a Péterfyben volt, a tábor meg Csillebércen, hát sanszos volt, hogy gyakorlatlanság ide vagy oda, beül a volán mellé...
Szerencsére józanabb volt ennél, na meg a kislány is mondta neki, ne tegyen ilyent :-))
Én nem mertem szólni neki, mert hát igen, én leginkább olyankor csináltam fiatal koromban hülyeséget, ha óvtak tőle :-)
Megjegyzés küldése