Pages

2017. január 23., hétfő

Cím nélkül

Micsoda hétvége volt ez! Már előre tudtuk, hogy eseménydús lesz (Emmának meccs péntek este, Imónak felvételi szombat délelőtt, Zitának országos bajnokság egyéni szombat délután, csapat vasárnap délben, Klárinak judo-verseny vasárnap délben). Hú, gondoltam, mennyit fogok én izgulni, aggódni!

Mert hogy nagy aggódó hírében állok. Családom kedves élcelődésének gyakran vagyok emiatt kitéve. De vállalom. Én mindig aggódom valamin - Zoli szerint, ha éppen nincs min, akkor keresek - és találok valamit. Hát persze, hiszen szülő vagyok.

Ott van a sok verseny és meccs, ugye. Téttel vagy tét nélkül, mindig szorítok a gyerekeimnek, hogy jól menjen nekik, hogy elégedettek legyenek magukkal, hogy éljenek meg sikereket, mert az igenis kell. Sőt, sokszor úgy érzem, hogy "jár nekik", mert annyit tesznek/tettek érte. Meg azért, mert nyilván iszonyatosan elfogult vagyok. De ez a dolgom, nem? Szülő vagyok.

Aggódom a tanulmányi kihívások során. Rengeteget marcangolom magamat: hová lenne való egyik vagy másik? Mivel segíthetnék neki ebben? Segítek-e eleget? Á, dehogy, az biztos, hogy azt, amit én adtam, azt mindig keveslem. Lehettem volna jobb és több. Megértőbb és türelmesebb. És hát aggódom. Azért is, hogy túlhajtja magát, éjszakázik. Jó ez? Érdemes? Nehogy tönkretegye magát.... Elgondolkodom, hogy megéri-e, hogy hagyhatom-e? Nehéz dolog, szülő vagyok.

És akkor ott van a lelkük. Aggódom, hogy nehogy bántsák őket. Szavakkal, de ugye bárhogy máshogy sem. Ne essen nekik rosszul a többiek egy-egy mondata, gesztusa. És ne tegyenek semmit a poharaikba. Ne vegyék ki a pénztárcájukat a villamoson. Ne legyenek perverzek céltáblája. Ne használják ki őket. Álljanak a sarkukra. De ne legyenek undokok. Szeressék őket azért, akik. Hiszen annyira szeretnivalók! Nyilván, én így látom, így gondolom, hiszen szülő vagyok.

És hát.... Mindenféle utazás előtt és alatt rettegek. Ha repülő? Hát tényleg rábízom a magunk vagy valamelyik szerettem életét egy tök ismeretlenre? Tíz ezer méterre fent a levegőben?! Ha autó? Hát a legtöbb baleset autókkal történik! Vigyázhatok én/mi, ha a szemben lévő, melletünk/előttünk lévő meg nem..... Annyi az őrül!. A tenyerem izzad, ha autópályán megyünk, ha éppen fel- vagy leszállunk a  repülőn... És hát igen.... A buszos utak. Na, azok a legrosszabbak. Meg bármi, amikor nem velem utaznak. Mert megvan bennem az a szülői "beképzeltség", hogy én vigyáznék rájuk.... Nyilván, az utolsó véremig. De elég lenne-e az? Hiszen én is csak egy szülő vagyok.....

Mégis.... mégis elengedtem/elengedtük és elengedem/elengedjük őket újra és újra. Busszal, repülővel, más autójával. És igen, hívjuk őket óránként, a lelkükre kötjük, hogy hívjanak. És aggódunk, aggódunk a felszabadító telefonhívásig vagy az ajtóban betoppanásig. Akkor fellélegzünk, visszarendeződik a pulzusunk. Majd újrakezdjük az egészet legközelebb....

Történt egyszer, Zita ovis korában, hogy a csoport buszos kirándulásra készült. És nekem a buszos kirándulások voltak mindig is a legnagyobb félelmeim (a gyerekek utaztatása közül). Ezért aztán, azon szurkoltam titkon, hogy "csak egy picit legyen beteg Zita, csak egy nátha, hogy legyen kifogásom, hogy miért nem engedem el...". Nos, fohászaim túllőttek a célom, a náthából orrmelléküreg-gyulladás, kórház és tíznapos intravénás antibiotikum-kúra lett.... Ekkor megfogadtam, hogy soha többet ilyet nem kívánok, és nem teszek, nem próbálom befolyásolni - józan keretek között, nyilván - a sorskerék pörgését, mert kárt tehetek. Menjen, ha szeretne, támogatom, lelkesítem. És én meg majd nagyokat aggódok. Mert ez a szülő dolga, és mert én szülő vagyok.

Így is történt azóta is.

És igen, micsoda hétvége volt ez! Csak éppen mennyire más jelentőséget kapott minden és bármi....
A szombati baleset híre olyan volt, mintha egy szülői rémálom elevenedett volna meg. Az iszonyat, a belegondolás .....
Mekkora ár ez arra, hogy sok-sok szülő ismét rájöjjön, hogy a lényeg akkor is az, hogy ott van veled, és legyél is vele, úgy igazán. És emelkedj felül az innentől csak csip-csupnak tűnő dolgokon.
Mint felvételi, meccs, országos bajnokság vagy más verseny. Nem azt jelenti, hogy nézzél el neki mindent. Nem azt jelenti, hogy ne izgulj, ne szurkolj, mert mi ez ahhoz képest, ami történt. Sőt! Viszont azt jelenti, szerintem, hogy legyél tudatában a szerencsédnek mindig, minden nap. Adjál hálát a Sorsnak (vagy akinek akarsz) azért, ami megadatik. Hétfőn is. Szürke hétfőn is. Szürke januári hideg hétfőn is. Mert gyereke(i)d van(nak). Mert itt van(nak) veled. Mert élnek, hangosan, hőzöngve, táskát elölhagyva, a kádban a vizet le nem engedve, nem ötvenpontos felvételit írva, a dobogóról éppen lemaradva, a labdát a hálóba ütve, a tatamit sírva elhagyva, ÉL(NEK). Mert él(nek), nevetve, rád mosolyogva, téged átölelve, sütit sütve, amíg a másiknak szurkolsz egy versenyen, kedves üzenetet hagyva, az asztal körül ülve jókat vihorászva. És mert te szülő vagy.

És hálát adok én is, megköszönöm tényleg sokszor, és a hétvége óta még többször - és minden este akkor vagyok nyugodt, ha ott ülünk az asztal körül, a házunkban és mind a hatan együtt vagyunk. És zubog az élet. A boldog és nagyon törékeny élet.

És míg élünk, aggódunk.

u.i.: Természetesen, őszinte részvétem minden érintettnek. A megrendülés le nem írható. És látom a gyerekeimen, hogy őket is mennyire megérinti. Budapest egy nagy falu - szinte minden gyerekem ismer olyat, akinek barátja, osztálytársa, ismerőse ott volt a buszon. Hirtelen ők is átértékeltek sok mindent. És rajtuk is úrrá lett a döbbenet. Van, aki feketét öltött ma, van, aki szalaggal a sportfelszerelésén versenyzett, van, aki megy mécsest gyújtani a Szinyei elé. Szerintem sok minden más lesz sok-sok budapesti (és általában magyar) iskolás lelkében 2017. január 21. után. Másképpen élünk majd mi, a szerencsés élők.

15 megjegyzés:

Penny Lane írta...

Szerettem volna én is írni erről egy posztot, de nem tudtam. Meredten nézek magam elé és ne tudom ilyenkor mit lehet mondani. Pedig általában mindig dumálok... Te összeszedted azt, amit én is gondolok csak nem jöttek a szavak. Szerencsések vagyunk! Én is mindig aggódom! Ez az, amit az ember nem tud mielőtt szülő nem lesz. Akkor kezdődnek csak az igazi aggodalmak.

(Amúgy Mini Mom voltam csak lusta voltam átjelentkezni.)

martine írta...

igen

Névtelen írta...

Igen, igen, amennyiben valakit megérint - különösen közelről - a törékeny élet mélysége, az nagyon másképp éli meg az életet.....((

Szülő vagyok - már felnőtt gyerekkel..)) - és nagyon szerettem, és szeretem a gyerekemet, viszont ily mélyen sosem aggódtam, azt hiszem nagyon rossz lehet ez a nagy-nagy aggódalom, rettegés.

Névtelen írta...

Marianna voltam, bocs csak lemaradt.

Dius írta...

Azt hittem, már minden könnyemet elsírtam a témában.. De most megint folynak..Szeretnék egy részletet idézni nálam a bejegyzésedből, remélem nem bánod. (természetesen megjelöllek, mint forrást)

Szitya írta...

Persze, nyugodtan, Dius. Szerintem nincs elég elsírható könny,ha erről van szó....

kovtama írta...

:( Szörnyű ez az egész :( :(
Volt már egy ilyen baleset, szinte napra pontosan ekkor, Ausztriában, ugyan így sítáboros fiatalok, 18 halott :( :( Az ember nem talál rá szavakat...

Mandula írta...

Tudod nagyon aggódtam értetek, lázasan kutattam az emlékezetemben és itt a blogon, hogy egy kis utalást találják ti ugye nem voltatok ott, nem ebbe a gimibe jártok. És közben ahogy minden anya szívemben fájdalommal gondolok ezekre a családokra, ölelem az enyémeket és fogalmam sincs hogyan engedem majd el a kezüket ha iskolások lesznek és buszra ülnek...

a mesélő írta...

pont így :(

Szitya írta...

Szia Mini Mom! :)
Gondolkoztam, hogy írjak-e, írhatok-e erről. De mivel úgy éreztem, hogy muszàj "kiírni" ezt magamból, és ez a blog azért nem egy széles körben olvasott orgànum, talàn megtehetem, anélkül, hogy ez bàrkit is sértene.
Mindenki màsképpen reagàl erre a rettenetre, szerintem ez így a normàlis. Nyilvàn, akik olyanokkal kerülnek kapcsolatba, akik közvetlenül érintettek, nekik csak azt kell figyelniük, hogy mi adhat enyhet a gyàszolónak, melyik viselkedést, megnyilvànulàst viseli el.
Nekünk pedig, megrendült szülőknek szerte az orszàgban marad az együttérzés és ez a sok-sok gondolat a fejben és esetleg leírva.

Szitya írta...

Marianna!
Én is érzem, hogy jobb lenne egészségesebb mértékben aggódni, de nem megy, ilyen alkat vagyok. De nagyon igyekszem nem kivetíteni ezt a szükségesnél jobban a gyerekekre.
Bàr ez az eset most nagyon kiborította őket. Talàn csak Klàrinak nincs olyan ismerőse, akinek volt a buszban rokona, baràtja, csalàdtagja.
Emma két volt ovis és utàna sulis tàrsa odajàr, ebbe a gimibe. Ők ketten együtt öt osztàlytàrsat vesztettek el.... Emma az, akit a legjobban megérint ez az egész (plàne, hogy neki alapvetően is vannak komoly egzisztenciàlis szorongàsai); ő volt mécsest gyújtani is a Szinyeinél....

Szitya írta...

Iszonyat. Valahogy az, hogy ennyi gyerek egy közösségből kiragadva - még iszonytatóbbà teszi.
És mégis - nyilvàn nem az lesz, hogy soha többet nem megy egy gimnazista sem buszos kiràndulàsra, nem is lehet ezt....
Tehàt marad az aggodalom, hogy nehogy a te gyerekeddel történjen valami...

Szitya írta...

Mandula! De dràga vagy!
És igazad van, akàr az enyéim is ott lehettek volna (uh, ezt leírni is borzasztó). Mint írtam, jàrnak oda Emma volt osztàlytàrsai....

Dominika írta...

rettegek, mert nálunk is fog menni a közeljövőben egy gyerek busszal külföldre, és közben azzal erősítem magam, hogy rettegve nem lehet egy életet leélni. Nem határozhat meg a rettegés és a félelem, és mégis legszívesebben lemondanám az útját.

Szitya írta...

Nem - ezért engedjük el őket. De azért legbelül ez komoly meló...