Nyarunk

Az egyik kedvenc filmem az "Egyszerűen bonyolult", Mery Streeppel és Alec Baldwinnal. Habkönnyű vígjáték, nagyon klassz kávézóval egy fiatal felnőtt gyerekekkel rendelkező jópár éve elvált nőről, akire egyszerre több helyen is rátalál (újra...) a szerelem. Vicces, családi, és nagy kedvencem, Meryl Streep itt is fantasztikus.

Na, ebben a filmben van egy jelenet, ami mostanában gyakran bevillan a fejemben. Főleg, amióta a korfui nyaralásból visszatérve (ígérem, majd leírom...), megpróbáltam egy naptárba felvinni a családtagok további nyári jövés-menéseit.

A jelenet a következő: a legfiatalabb gyerek diploma-osztójára az anyuka, és két másik gyereke (és még az egyik fiúja) New Yorkba utaznak (meg a volt férj, azaz az apa is, de ez a jelenet szempontjából nem fontos, a történetéből annál inkább). Meryl Streep némileg ugrándozva, boldogan öleli át három gyerekét és azt mondja "Jaj, úgy imádom, amikor mindannyian egy időzónában vagyunk!" (Vagy valami ilyesmit, bocsi, ha nem teljesen pontos az idézet.)

Na, ránézve az összevissza teleírt naptárra, ahol a különböző események/versenyek mellett napokon átívelő nyilakkal jelöltem kinek-kinek az útjait, táborait, gyakorlatát, stb., hasonlóan éreztem. Hogy mennyire fogok örülni annak a pár napnak, amikor ha nem is az időzóna kérdésében, de egy "földrajzi helyen" tartózkodunk majd. Mert amikor a Szigetre megyünk (föl Balatonról), Zita nem jön velünk, amikor Emma is lent tud lenni pár napot, akkor Imó megy el egy idő után táborba; amikor Zoli is végre leér egy augusztusi hétvégén, akkor a nagyatádi Extrememanre megy igazából. Boldogan böktem rá négy olyan napra augusztusban, amit elvileg mind a hatan ugyanabban a házban (helyen...) töltünk majd.

Megnőnek. Nagyon klassz ez az időszak is a gyerekekkel, de bizony a közösen töltött idő leszűkül - értékeljük is, amikor megvalósul. És más ez, mint az iskolaidőben eltöltött hétköznapok. Persze, az, hogy mindig más formációkban leszek együtt ezen a nyáron egy, vagy kettő, vagy három gyerekemmel - vagy esetleg az apjuk nélkül mind a néggyel (bár mintha ilyesmi most nem ígérkezne) alkalmat ad arra, hogy mindig az ott-lévőkkel szerezzek külön-külön élményeket, kevésbé megosztva a figyelmemet. Ez is jó, és már bevált, mert a nyáron volt ilyen próbálkozásom, és sikeres is volt (ezt is leírom, de tényleg).

Csak nekem a Balaton az régebben azt jelentette, hogy olyan sokáig ott tudunk lenni (több hét), hogy kicsit elvész az időérzék és bele lehet lebegni egy időtlen nyaralós pihenésbe. Ahol sokáig úgy érezzük,  hogy mi mindent csinálhatunk és csinálunk is, de egy nap sincs tömve. Ahol a teraszon ücsörögve a kiürült kávéscsésze mellett még jó darabig leshetjük, hogy visszajön-e a mókus, vagy hogy hogyan is alakul az éppen zajló pingpong csata két aktívabb családtag között. Ahol van idő és kedv lekvárfőzésre - meg az ezt megelőző jó kis fonyódi piacozásra. Ahol sokszor lehet a biciklit választani az autó helyett. Ahol még futni is tudok, egész sokat. Ahol a kanaszta-partikat tényleg 10 000-ig játsszuk. Ahol a könyveket kiolvassuk. Ahol nagyokat alszunk.

Nos, ebbe a lebegésbe most bele-belevillan majd egy állomásra-menetel, hogy fogadjuk vagy búcsúztassuk a jövő-menő sarjakat; meg még más is, de azt majd ha ott tartunk.

Remélem, hogy így is megkapom/megkapjuk a Balatontól azt, amit eddig mindig: a lustálkodás nélküli nyugodt pihenést, sok közös családi pillanattal.