Emma

Van az úgy, még egy megrögzött grafomán esetében is, hogy úgy dönt: most inkább nem rögzítene ezekből a hetekből semmit. Nem azért, mert úgy összességében rossz, de valahogy mégsem akar túl pontosan emlékezni, hátha az általános feledés elfedi a kellemetlenebb részleteket is.

Viszont mindenképpen meg kell örökíteni azt a visszatérő és mindig vidám eseményt, hogy egy gyermek, akinek mi adtuk a nevét, ezt a nevet ünnepli. Szerencsére ő is annyira szereti ezt a négytagú hangsort, mint mi, akik sosem tudnánk megunni: EMMA. Ezen a napon még jobban felnagyobbodik az, amit minden nap, minden pillanatban megfogalmazunk magunknak: ő olyan emmás. Nekünk. Úgy, ahogyan komótosan és roppant érzékenyen libben át a mindennapokon. Szemmel láthatóan élvezi az életet: szívesen ül le naponta sokszor a zongorához, örömmel és büszkén ragadja meg a teniszütőt (immáron minden hétköznap), teleszájjal mosolyogva közli, hogy ha most kapna bizonyítványt, kitűnő lenne (sőt, halkan megsúgja: most már szereti a matekot!), boldogan sertepertél a nyuszija körül, babusgatja, "nevelgeti"; az osztálytársak mind a nyakába ugranak, ha meglátják. És minden este varázslattal él: amikor elbúcsúzunk tőle, ránk néz azzal a bűvöletes kék, szintekerek, szemével, és azt kéri: "befekszel?". Sosem állunk ellen (miért tennénk?): aki éppen a "soros", úgyis megadja magát, és onnan kezdve nincs menekvés: megragadja a kezünket és mély álomba bűvöl minket.

Tehát, ennek a drága gyermeknek, a mi Emmánknak ünnepeltük tegnap a neve napját. Utólag is sok boldogságot neki!