Búcsú

Volt még egy utolsó, nagy, önfeledt játék, kuckózással, barbizással, piknikezéssel, jelmezbe öltözéssel:De aztán eljött az a pillanat, amikor el kellett búcsúznunk egymástól... Mi, azaz, a négy lelkes, szerető, rajongó leányzó és hálától eltelt szüleik és ő, Vivi.

Vivit baby-sitterként szoktuk emlegetni, pedig sokkal több volt ő annál. Komolyan mondom, hogy ilyen ideális segítőt még elképzelni sem tudtam volna. Amikor először jött hozzánk (az Ikrek bő egyévesek lehettek), azzal nyitott, hogy megkért: írjak le neki egy részletes napirendet és azt tartani fogja. Ez a precízség, megbízhatóság végig-kísérte kapcsolatunkat és már ez hihetetlenül megnyugtató egy anya számára. De emellett megkaptuk vele még a belőlünk néha sajnos már éppen hiányzó türelmet, megértést és kitartást. És jött még Vivivel egy hatalmas nagy kreativitás is. Az origami rejtélyeit vele együtt fedezték fel gyerekeink, de rengeteg minden mást is. Vivi fáradhatatlan volt. Képes volt a legpunnyadósabb időben is lelket verni a csajokba, hogy kimenjenek egy kicsit a levegőre. Ha nagy ritkán megkértem, hogy a program-sűrűsödés miatt ő maga kerekedjen útra a Kicsikkel a zeneoviba, abból is szenzációs eseményt csinált Klára és Imó számára. Nem csak buszra ültek, hanem, korábban indulva, kipróbálták a trolit, a metrót és a villamost is. Fáradhatatlan volt a barbizásban is, Imó nagy örömére, de a szerepjátékokban (szerintem kb. 1 éven át minden alkalommal "lovacska" volt...), kirakózásban, társasozásban, diázásban, lecke-íratásban, beteg gyerek ápolásban, vacsoráztatásban, teknős-babusgatásban, sétálgatásban, zeneoviban, MINDENBEN. Ha Vivi hazaindult, a lányok már kérdezték is: hányat kell aludni, hogy megint jöjjön Vivi?

Több napra csak egyszer bíztuk rá a lányokat (bár akkor nem volt velük teljesen egyedül velük), és egy percig sem kellett aggodalmaskodnom. Ráadásul még megnyugtató sms-eket is küldözgetett. Mialatt nálunk dolgozott, csak egyszer gondolta úgy, hogy zavarnia kell engem (egy szülőin): amikor Emma bezárta magát a mi hálószobánkba, de mire reagálhattam volna, már meg is oldotta a problémát.

Fantasztikus, hogy Vivit hozzánk sodorta a jó sors (és Gyöngyi barátnőm, akinél ugyancsak ikrekkel is foglalkozott) és bár fáj a búcsú, nagyon örülök, hogy immáron ő néz - dupla!!!!- anyai örömök elé. Ezt is úgy teszi, ahogy minden mást: vagányan, lazán, természetesen és nagyon strammul.

Készültünk nagyon a búcsúztatására, ami két apropóból vált aktuálissá: itt az iskolai év vége, megszűnnek a rendszeres délutáni elfoglaltságok, kezdődik a nyaralás - az ő pocakja pedig már igen komoly méreteket ölt, és ikres babaváró kismamaként talán ideje lenne, hogy pihenősebbre váltsa az életvitelét. Készítettünk a gyerekekkel közösen egy pólót, aminek a hátára, amit négyfelé osztottunk, a lányok rajzoltak, az elejére pedig egy kis búcsú-szöveget és rajzot tettünk. Ajándék átadás-átvétel közben sírtunk mind. Készítettünk még neki egy tabló-szerűséget (bekeretezve) a lányok egy-egy képével, meg két közössel, plusz erre is rákerült négy kis gyerekrajz és középre pedig pár emlékezetes fotó Vivivel és a Balogh-lányokkal. Kapott még tőlünk pár apróságot, hasznosságot. De bármit adtunk is volna, nem lett volna elég arra, hogy megköszönjük neki azt, amit tett éveken át családunk gördülékeny és boldog életéért.

Minden jót, Vivi! További boldog és problémamentes várandósságot és egészséges, vidám gyermekeket kívánunk neked!

Istenek és Istennők

Eltelt ez a tanév is, pont ma mentek a "Nagyok" utoljára iskolába. Csak a "bajszom" alatt jegyzem meg morogva: mi a csudának kell még egy hétfőt hozzácsapni a tanévhez? Pláne, ha arra gondolok, amit láttam, mikor ma benéztem a suliba a nyuszikért (mert hogy ma lehetett vinni kisállatot...). Természetesen leginkább egy nagy buli színhelyének tűnt az iskola, nem az oktatás szentélyének. Nincs ezzel semmi bajom, csak így például nem tudtak menni úszó-táborba, hiszen az ma kezdődött volna. Jó, jó, csak ennél nagyobb "gondom" ne legyen soha.

Node, úgysem erről akartam írni. hanem arról, hogy az iskolával együtt véget értek a különórák is - ideje mérleget vonni. Pontosabban főt hajtani néhány edző és pedagódus előtt, akiknek csak elismeréssel, tisztelettel és köszönettel tartozom.

1. Ági néni

Ági "néni" Zita és Emma atlétika edzője és szinte biztos vagyok, hogy titokban tényleg istennő... Csak jót, abból viszont rengeteget mondhatok róla. Mindig jön ha esik ha fúj, mindig mosolyog, mindig bátorít, mindig pozitív. A jóság kint ül az arcán, ahonnan a mosoly is csak ritkán tűnik el. Elképesztő, hogy milyen kreatívan tudja tartani az edzéseket, pedig lehetne egy olyan előítéletünk, hogy a futás-edzés esetleg unalmas lehet. Nem az! Emma nagyon megszerette ezeket az edzéseket, pedig az elején komoly rábeszélések előzték meg. Most már alig várja őket! Ági néni mindenkibe lelket ver, mindenkiben hisz. Járnak oda páran az igen "molett" kategóriából, sőt a nem túl komoly mozgási kultúrával rendelkezőkből is. És Ági néni tud nekik olyat mondani, amitől nem adják fel. A nagyon tehetségesekkel (van egy kisfiú, akit én csak Gyalog-kakukknak becézek, hihetetlen gyors) is a megfelelő hangot üti meg és nekik is a megfelelő leterheltséget biztosítja.

Mindaz, amit eddig leírtam, persze nem jelenti azt, hogy ez egy lötyögős edzés lenne. Nem! Kemény és mindig alaposan felépített, végig-gondolt edzések ezek és akik pletykálnak, vagy csak lébecolnak, bizony, büntetőkört futnak. Ági néni mondja, ha aznap különösen jól ment az edzés, de azt is jelzi, ha úgy találta, hogy az illető gyerek kicsit linkelt. Ági néni remek edzéseket tud tartani az amúgy eléggé lepusztult Ikarus-pályán. Ha meleg van, leveteti a gyerekekkel a tornacipőiket (szépen sorba rakják, zokni bele) és mezítláb futnak a focipálya füvén. Ha télen, a mínuszokban és félhomályban tart edzést, arra is talál olyan ötleteket, hogy a gyerekek úgy mennek haza: de jó volt! Ha éppen hó van, hát akkor hógolyóval is lehet kislabdadobást gyakorolni!

Ági néni remek ember, kedves és helyes nő. Sajnálom, hogy Zita őszre már "kinövi" (és megy az amúgy ugyancsak szimpatikus Jóska bácsihoz), de idén nyáron még vele küldöm el legnagyobb lányomat élete első "ottalvós" táborába. Benne maximálisan megbízom.

2. Kati néni

Kati nénihez már hihetetlenül régóta járok, Zita hároméves kora óta. Akkor még "csak" zeneovit üzemeltetett, mára már van zenebölcsi és Kokas foglalkozása is a legnagyobbaknak. Kati néni zenére, ritmusra, a zeneszeretetre és az együtt zenélés (és éneklés) örömére nevel. Kati néni nem túl nénis, inkább egy igazán "dekoratív" hölgy, aki tele van szeretettel a zene és a gyerekek iránt, de nem a cseppfolyós fajtából. Határozottan, de a gyermeki lélek kesze-kuszsaságainak teljes elfogadásával fordul a kis növendékei felé. És Kati néni csodákra képes. Mikor először mentem hozzá Emmával a zenebölcsibe, kétkedve csücsültem le kb. 10 anyatársam és azok 1,5-2,5 éves gyerekei mellé. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ilyen apróságoknak lehet olyan foglalkozást tartani, mint a pár évvel idősebbeknek. És lehet. Nem kellett több egy hónapnál (azaz 4 foglalkozás) ahhoz, hogy ezek a csöppségek többé-kevésbé fegyelmezetten, egy nagy kört alkotva, a hangszereket egymásnak továbbadva nekilássanak a mondókázás és az egyforma ütögetésének felfedezéséhez. Kati nénihez lehet járni zenebölcsibe, zeneoviba - azon belül is kiscsoportba, középsőbe, kisnagycsoportba és nagy-nagycsoportba. Ez utóbbi kettőnél már nincs bent a szülő, addig az ölünkben tanyázik a csöppség, velünk játssza el a zenés játékokat, a táncokat, rajtunk üti az egyformát és a ritmust és mi is segítünk neki. Ha már kinőtték a zeneovit, még mindig van egy állomás: a Kokas. Ezt a módszert Kokas Kláráról nevezték el, aki Kodály Zoltán tanítványaként, megálmodott egy kicsit kevésbé poroszos zene-megközelítést, mint amit a szolfézs megálmodója népszerűsített szerte a világban. Ezek a foglalkozások egy kis énekléssel kezdődnek, majd meghallgatnak egy zeneművet (komoly- vagy népzenét), arra táncolnak (a tánchoz mostanában már kiegészítőket is használnak: szalagokat, pihe-könnyű muszlin-anyagból kendőket, lufikat). Utána elmesélik, hogy milyen történetet táncoltak el. Majd ugyanezt a zenét megfestik, festőállványt és igen sokféle módszert használva: ecsettel, kézzel, két kézzel, két ecsettel, szivaccsal, fogkefével, stb. Minden gyerek imádja ezt és bár péntek esténként tartja Kati néni ezeket a foglalkozásokat, a gyerekek teljesen feltöltődve jönnek ki onnan. Szerintem Kati néni is.

Egyébként Kati néni sok segítséget is nyújtott nekem. Mikor Zita alvási gondjai kezdődtek, ő javasolta a Kokast, mondván, hogy az felszabadít majd benne mélyen szunnyadó szorongásokat. És ahogy elnézem az első festményeit (főleg egyet, amit Kati néni vissza sem ad, mert azzal reklámozza minden kiadványában ezt a módszert), lehetett ebben valami. Most, mikor Emma zeneiskolai elutasítása miatt támadtak bennem kétségek, ismét ő nyugtatott meg: tuti, hogy nem a gyerekkel van a gond. És Kati néni biztat abban is, hogy higgyem el: akár még Imó is rátalálhat a ritmusra és a muzikalitásra.... :-)

Kati nénihez most már csak a Kicsik fognak járni, sajnos. Azért örülök, hogy hátra van még legalább két év a zeneoviból és mindabból a hangulatból és élet-felfogásból, amit ez vele jelent.

3. Csilla néni

Csilla néni (már megint nem egy idős hölgyről van szó, mint ahogy a két előző esetben sem, csak hát a gyerekek miatt én is így "nénizem" őket) Zita fuvola-tanárnője. Csilla néni pont olyan zenetanár, amilyen Zitusnak kellett. Ő saját magát is a "mosolygó szigor"-nak nevezi és szerintem ez teljesen találó! Kedves és mosolygós, mégis rosszul érezné magát legnagyobb leánykám, ha gyakorlás nélkül állítana be az órájára. Csilla néni meg is szokta mondani neki (és nekem is), ha éppen úgy találja, hogy kissé elkalandozik mostanában Zita, de azt is jelzi, hogy "jaj, Zita tévedésből beült az első fuvolista helyére a zenekarban, én meg hagytam, és nagyszerűen elfújta a szólamot!" Csilla néni hisz Zitában, és erre hihetetlen nagy szüksége van az én bonyolult lelkületű leányzómnak. Szerencsére, Zita meg is hálálja ezt a bizalmat és remekül teljesít a vizsgákon és előadásokon. És Csilla néni meg is mondja neki: fantasztikus, hogy milyen hidegvérű fellépésekkor és nagyon szeret (talán éppen ezért) Zitával dolgozni. Én meg külön hálás vagyok neki ezért, mert Zitának nagy fizettség ilyet hallani. A másik, amiért hálám mérhetetlen a fuvola-tanárnő felé az, hogy egy év után már be is vette a zenekarba Zitát. Mivel Zita egy nagyon közösségi lány, az együtt-zenélés öröme számára igazi boldogság. Szívesen jár a zenekari próbákra és nagy élvezettel mesél a többi hangszerről is. Csilla néninek hála, Zita nagy zene- és hangszerimádó lett!

4. Mariann néni

"-Hol van az én Emmám?" - kérdezi Mariann néni.

"- De hiszen az az én Emmám!"- válaszolom neki!

Ezt az évődést párszor eljátszuk, csak úgy, a magunk szórakoztatására, Mariann nénivel, Emma kézilbada-tanárjával. Mariann néni a suliban tanít és az egyik különóra keretében készíti fel az elsősöket a kézilabdára. És Mariann néni nagy tehetséget lát Emmában, bár, amikor "megvádoltam" őt némi elfogultsággal, egy percig sem tagadott! Mariann néni saját bevallása szerint, ha tudja, hogy aznap Emmával is lesz órája, már jobb a napja és a kedve! És ha Zitának szüksége van bizalomra és belévetett hitre, hát Emmának hatványozottan! Mariann biztatja és támogatja őt, elviszi minden olyan megmozdulásra (pl. a kidobós-verseny, amit kerületi szinten megnyertek), ahová csak teheti. És ezért aztán Mariann néninek örök hálám. Az önbizalom-hiányos, félénk Emmámat ("Emmáját") sikerhez juttatja és ezzel sokkal többet ad neki egy arany éremnél.


5. Judit néni

Judit néni az Ikrek és Emma külön tornájának edzője. Ismét egy nagyszerű karakterrel hozott össze a sors az ő személyében. Judit néni tornász-bajnok volt (országos), és az élsportolók eltökéltsége és kitartása, no meg határozottsága jellemzi őt. Katonás sorba állítja a kislányokat és szigorúan fellép a csacsogókkal szemben, mégis minden kislány szeret hozzá járni. Mert közben kedves, gyengéd és mindenkit addig biztat, amíg bizony hatalmasakat fejlődik. Mindhárom lányom gyönyörűen bukfencezik, kézen áll, lemegy hídba, Imola tökéletes spárgába is (a többiek hm, hm, kissé kötöttek - tiszta anyjuk...), kezd kialakulni egy kis hasizmuk és főleg:a tartásuk is egyre szebb (bár sosem volt csúnya). Judit néni ráadásul mindig fantasztikusan csinos, önmagával szemben is végtelenül igényes és valahogy ezt is tovább-kommunikálja ezeknek a kislányoknak. Összefogott hajjal kell érkezni, és nőiesen kell viselkedni. Szerintem nagyon jó, hogy valakitől ezt is megkapják (persze, én sem vagyok slampos vagy igénytelen, de Judit néni azokban a nőiességi magasságokban jár, ahová én sosem jutnék fel, ráadásul nem is érezném ott jól magam).

6. Gábor bácsi és Józsi bácsi

Ők Zita kardvívó-edzői. Teljesen más kategória, mint az eddigiek. Talán, mert férfiak. Talán, mert kicsit túlságosan is eredmény-orientáltak. Talán, mert egy teljesen különleges sportról van szó. Zita nagyon tiszteli őket, és ez máris egy olyan plusz-pontjuk, ami előtt meghajolok. Ráadásul, ez a tisztelet nagy elszántságot is ad Zitusnak, hiszen meg akar felelni olyan valakiknek, akiknek a teljesítményét nagyon sokra tartja. Gábor bácsi "hivatalosan" a lányok edzője, ami egyelőre csak abban nyilvánul meg, hogy bár együtt edzenek a fiúkkal (többnyire Józsi bácsi irányítása alatt), ő iskolázza őket. Az iskolázás annyit jelent, hogy egyes-egyedül csak azzal az egy kislánnyal foglalkozik, szemtől szemben "vívnak" és közben mindenfélét magyaráz és gyakoroltat vele. Ezt szeretik a gyerekek a legjobban és, sajnos, ebből van a legkevesebb. Gábor bácsi és Józsi bácsi is folyton azt hajtogatják, hogy ők a legjobbakat választották ki a vívásra járó kezdők közül, sőt, ígérhetik, hogy versenyzőket és persze bajnokokat nevelnek majd belőlük, én most egy kicsit azért aggódom. Szerintem, ha tényleg versenyeztetni akarják őket az ősztől, akkor kissé felkészületlenül fogja őket érni a megmérettetés és esetleg elkedvetlenítheti őket. De lehet, hogy ezt csak az aggódó anyai szív mondatja velem. Mindenesetre Zita elképesztő módon megszerette ezt a sportot, és ezt biztos, hogy az edzőknek köszönhetjük. Legnagyobb lányom elszántsága mondatja azt velem, hogy van ott keresnivalója, még akkor is, ha én nem leszek csalódott, ha nem jut el az olimpiáig.... :-)

Mesélhetnék még Zíliáról és Zsuzsa "néniről", a két úszás-oktatóról, akik megszerettették a gyerekeimmel az úszást, és persze, mellett szépen meg is tanították őket. Zita már úgy úszik, hogy csak győzzem utolérni (és sokkal szebbek a mozdulatai, mint az én rúgkapálásom), Emma is szépen halad minden úszásnemben, a Kicsik pedig már teljesen vízbiztosak, ami nagy könnyebbség számomra. Mesélhetnék még Kinga "néniről", Zita külön-angol tanárnőjéről (a suliban tanulja, második nyelvként, még a biziben is benne lesz), aki egyébként jó barátunk is és ő az, akit a Jó Isten is pedagógusnak teremtett. Imádja, amit csinál és kreativitásával csak energiái vetekedhetnek. Van még egy másik Judit nénink is, aki az alsós énekkart indította ebben az évben az útjára, és aminek Zita természetesen oszlopos tagja. Ez a Judit néni is fantasztikus munkát végez: mindenkit lenyűgözött az alsósok előadása.... Volt még egy Judit nénink, a színjátszó-szakkörről. Róla is csupa jót tudok mondani és csak Zita idejének végessége miatt kényszerültünk leállni erről a különóráról. De amíg járt, remek dolgokat tanult, főként a szép-kiejtés terén, amit én fontosnak tartok, de az a tapasztalatom, hogy az iskolában nem helyeznek erre külön hangsúlyt.

Nos, a következő tanévben lesz néhány változás. Emma szeretne zongorázni (egyelőre tehát magán úton, sajnos), így remélem, hogy a "kiszemelt" zongora-tanárnő is beváltja a reményeinket. Továbbá ő is szeretne vagy kézilabdázni, vagy teniszezni. Ezért körül kell néznem, és ez azt is valószínűsíti, hogy a tornász Judit nénihez ő már nem fog járni. Klára kitartóan követeli a judo-edzéseket, tehát majd ezen, a számomra teljesen idegen, területen is fel kell kutatnom a sportág "istenét" apró kezdők számára....

Így állunk tehát, a 2008-2009-es tanév végén - különórák terén. A tanév-záró csütörtökön lesz. Akkor majd lejegyzem az iskolás tapasztalatokat és eredményeket is.

u.i.: Ahogy keresgéltem illusztrációkat ehhez a bejegyzéshez, megállapítottam, hogy nem nagyon készítettem fotókat ezeken a különórákon, pláne nem az edzőkről/oktatókról. Ezt mindenképpen pótolnom kell a következő évben, kissé szégyellem magam.

Dédi 80

- Nahát! Végre megjöttetek!-siet elénk, kiscsinosban, láb- és kézkörmei összepasszolóan kifestve, ruganyos léptekkel "Dédi", azaz Zoli nagymamája, amikor is nagy nehezen sikerült megérkeznünk fiatalabb lánya ábrahámhegyi gyönyörűséges nyaralójába.

Tegnap ünnepeltük Dédi 80. születésnapját - és minden, szívemhez közel álló, hölgynek azt kívánom, hogy ilyen formában legyen ebben a korában! Az ünneplés a kertben zajlott (gyönyörű panorámával!!!), bográcsos pörkölttel, szépséges tortával és rengeteg jókedvvel!

Felköszöntötték őt a lányai:

(balra "Jutka mama", Zoli anyukája, jobbra Erika, Dédi kisebbik lánya)

az unokái és dédunokái:

(no itt van egy kis keveredés a korosztályokban: Zoli mellett a három legény mind unokatestvére, tehát ők is unokák és a mi lányaink a dédunokák)

és az egész népesebb család
Az ajándékok nem voltak túl "dédisek": kapott tészta-készítő gépet (mert Dédi nagy "tésztagyáros"), OBI-utalványt, hogy kicserélhesse a mosogatóját, szüleimtől (bár ők nem voltak ott) némi "bizsut", tőlünk pedig két Operett-bérletet. Nem győzőtt ámulni, "hát, ez nem lehet igaz" hajtogatta percenként tízszer, de közben azért kacéran megkérdezte, hogy kit vigyen magával majd az Operettbe, csak nem a Brúnót? Brúnó Dédi egykori udvarlója (a mi esküvőnkön vele volt) , ezek szerint még nem tűnt el nyomtalanul.

Dédi kicsit olyan, mint a Házibuli című filmben Choupette, Vic (azaz Sophie Marceau) dédnagymamája. Modern, vicces, érdeklődő és nyitott, továbbá hiú és kacér. Isten éltesse még sokáig, hasonló egészségben és vidámságban!

Eger - jobb későn, mint soha

Bár már relatíve régen volt, mindenképpen szeretném rögzíteni a pünkösdi hétvégénk főbb érdekességeit. Mert érdekesség, az volt bőven!

Első nap Egerben jártunk, ahol a "Város a város alatt" című kiállítással nyitottunk. Ez az Eger alatt húzódó 1600 méter széles és összesen 4 km hosszú pincerendszert mutatja be, amit még a XVII. században alakítottak ki, arra, hogy ott tárolják az Egri Érsekség (püspökség?) hihetetlen mennyiségű borát. Kb. 3 000 000 liter folyt be évente, mert ez az Egri Püspökség (Érsekség?), a Mátrától Munkácsig tartott és az Egyház volt a felelős az egész egészségügyi és oktatási rendszer működtetéséért. Ehhez sok pénz kellett. Nagyon okosan úgy gondolták, hogy a bor nagyobb és tartósabb értéket jelent, mint bármilyen gabona, ezért ezt szedték be egyházi "dézsma"-ként. És hogyan vájatták ki ezt a rengeteg tufát a föld alól (mert hogy Egernél az a fő kőzet)? Hát úgy, hogy aki építkezni akart Egerben, megkapta az "építési engedélyt", egy "apró" feltétellel: tufából kellett készíteni az épületet, ami tufát pedig a pince-rendszer megtovábbításával nyerhettek ki! Fifika!!!!!

Az idegenvezetőnk zseniálisan magyarázott mindent el, arról is, hogy mi történt ezzel a pince-rendszerrel a XVII. század óta (pl. a az '50-es években végzett csatornázásnak "hála", a pince-rendszerben folyó föld alatti patak elkezdett vissafelé folyni, amelynek komoly következményei lettek). És azt is elmesélte, hogy milyen fantasztikus "élő" kiállításra készülnek 2012-re ebben a pince-rendszerben, fő célként Eger történelmének bemutatását megjelölve.

A pince-rendszerből kissé megfagyva és éhesen jöttünk ki és rögtön megcéloztuk a várat. Zita külön kérése volt, hogy nézzük meg az egri várat, mert nemrégen látta filmen az Egri csillagokat és most pedig éppen felolvastatja magának a könyvet.... Kellemes meglepetésben volt így részem, hogy mikor Zolit arra kértük, hogy amíg jól megérdemelt úti-elemózsiánkat nyammogtuk a vár egyik udvarán, meséljen egy kicsit Eger váráról, főleg a török ostromról, Zita ragadta magához a szót és fejből elmondta, évszámostúl a könyv történetét!

A történelem és irodalom "lecke" mellett persze jutott bőven idő játékra is, például ezen a nem egészen "korhű" játszótéren....

Az egri séta után megcéloztuk Noszvajt, fő hadiszálláshelyünk falvát, de mielőtt még az oly' magasztalt Nomád Hotelbe bejelentkeztünk volna, tettünk egy kis erdei túrát a közeli Attila-kúthoz, finom forrásvíz kezdetéhez. Utána már vidáman, éhesen és fáradtan érkeztünk meg a szállásunkra, amiről már meséltem két bejegyzéssel ezelőtt.

Vasárnap szakadó esőre ébredtünk. Az isteni reggeli reggelit követően mégis útra kerekedtünk, hogy megnézzük a helyi De la Motte kastély látogatható részét (fura volt: még a legkisebb gyerekre is rá kellett adnunk azt a vicces múzeumi papucs-félét, de az idegen-vezető tízcentis tűsarokban, mamusz nélkül, vitt minket körbe).

Ezek után elmentünk még a falu Gazdaházába pünkösdi és gyereknapi ünnepségre - ahol egy csoda várt ránk és ezért aztán még jobban bosszankodtunk a ramaty időjárás miatt. A belépő mellé minden felnőtt kapott egy, a gyerekek pedig kettő, frissen sült kis kalácskát vagy diós csigát vagy lekváros buktát, ami az ottani kemencében sült firssen. Olyan illat terjengett, hogy hiába volt tele a hasunk a reggelivel, előbb-utóbb mindannyian elcsábultunk! Kaláccsal a kezünkben elsétáltunk egy fedett szerhez, ahol néptáncos műsorra készültek. Először rendeztek egy kis táncházat, majd, amíg várták még, hogy megérkezzék két kislány a gyerek-produkcióhoz, három felnőtt-pár "improvizált" öt percecskét. Hát az olyan volt, hogy szó szerint tátott szájjal néztük végig! Látszott, hogy mennyire jól érzik magukat, hogy milyen ügyesek és lelkesek, milyen harmóniában vannak magukkal, a többiekkel, a tánccal, az életükkel! A gyerekek előadása is bájos volt, a betanító tanár lelkesedése visszaköszönt az ő lépéseikben is!

Lett volna még kézműveskedés, kovács-műhely "élőben" és sok más érdekesség, de az eső és a hideg visszaűzött minket a szállásra, mert már komoly betegségek fenyegettek volna mindannyiunkat, ha még kint ázunk tovább....

A délután folyamán a gyerekek egymással játszottak, mi felnőttek pedig társasoztunk, egészen addig, míg megtekinthettük (a szállás tulajdonosaival együtt) a gyerekek vicces előadását.

Hétfőn még mindig esett, de azért ismét megcéloztuk Egert, annak is a "Varázs-torony" nevű izgalmas pontját, aminek egy Főiskola ad helyet (nem emlékszem a nevére....). Hát az is egy csuda-hely volt! Először egy kisebb "Csodák palotája" típusú terembe érkeztünk, ahol egy nagyon kedves, türelmes - és okos!- hölgy mutatott be érdekesebb fizikai kísérleteket és "megoldásokat", amelyek közül sokat ki is próbálhattak a feszülten figyelő gyerekek (és felnőttek is), majd átmentünk a Csillagászati terembe, ahol láthattuk az "egri dél" pontos vonalát. Állítólag ilyen "vonal" csak két helyen van Europában, és sokáig úgy harangoztak Egerben, hogy nem az óra szerinti délben, hanem a dél-vonal szerint; mégpedig úgy, hogy a csillagvizsgálónál megkondítottak egy kis harangocskát, majd utána rázendített Eger összes harangja.

Végül felmásztunk a torony legtetejére, aholis bemehettünk a "camera obscura"-ba (sötét szoba) és a tükör-reflexes megoldással működtetett "kémszerkezet" segítségével körülnézhettünk Egerben ... egy sima körasztalt bámulva. A gyerekek teljesen el voltak ragadtatva és hangosan sikoltoztak, amikor az ugyancsak kedves és nagytudású bácsi bűvészkedett nekik egy papírlap segítségével - "felemelte" az utcán járó autó képét.....

Élményekkel teli léptünk ki ebből a Varázs-toronyból, és végre, a nap is kisütött! Igazán jó példa volt ez arra, hogy a tudományt élményszerűen is tovább lehet adni... le a kalappal!

Már csak egy közös ebéd volt hátra és indultunk haza.

"Rohan az idő....

....elmúlik a nyár,
közeleg az ősz..."

Nana! Itt még azért nem tartunk!

De az sajnos nagyon igaz ebben a szépséges Koncz Zsuzsa dalban, amit évtizedek óta szívesen hallgatok, hogy

"Évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet,
Mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább."

Évvége van, rajtam a szokásos frász, hogy már megint eltelt egy (tan)év - és én nem akarom!!!! Nem akarom, hogy ilyen gyorsan repüljenek ezek a gyönyörű napok, hetek, évek!

Valamelyik este - az évvégi felmérőkre való készülődés napjaiban - fáradtan zuhantam be Zoli mellé az ágyba és azt találtam mondani, hogy már nagyon várom a tanév végét. Mire drága Zolim azt felelte, hogy "ne várdd, mert akkor Zita már nem harmadikos, hanem negyedikes lesz és Emma sem kiselsős, hanem nagy másodikos!" Szíven ütött ez a mondata. Ezek szerint nem csak én szenvedek ebben a "rohan-az-idő" kórságban. Ezzel összecseng az is, hogy mióta új autónk van, és benne még egy hely, hát, egyre többet felmerül bennünk, hogy milyen jó is volt babázni. Azért remélem, hogy nem megy el teljesen az eszünk....

Ha Zita beszáll az autóba, az az érzésem támad, hogy hirtelen megtelik a levegő. Fiatalsággal, buborékokkal, élettel és pezsgéssel. Annyi közlendője és annyi kérdése van! Amikor vívásra megyünk, vagy onnan jövünk, végigbeszélgetjük az utat. Rengeteg minden érdekli és csapong a témák között, mint egy részeg pillangó. Hol a választási kampány plakátjait és ezt az egész cirkuszt próbálom neki magyarázni, úgy, hogy párt-független hangomat hallja, hol John Lennon furcsa halálát mesélem el neki (miközben Beatlest hallgatunk), hol arról próbálom lebeszélni, hogy furasson egy második lyukat a fülébe, hol az erdei iskola eseményeit ecsetelgeti, hol azt, hogy szeretne egy orrszarvút örökbe fogadni az állatkertben, továbbá egy sátort vásárolni a megtakarított pénzéből, hol a családfánkról csacsogunk, hol meg arról, hogy melyik lesz a következő könyv, amit elolvas és tényleg a Grease volt-e a mi korosztályunk High School Musical-je? De beavat abba is, hogy úgy tervezi, hogy a tőle származó unokáimat (három lesz!) Teréznek, Jolánnak és Péternek fogják hívni. Próbálom neki jelezni, hogy ehhez majd lesz még némi beleszólása leendő unokáim leendő apjának is, de efölött elsikkad. Én sem firtatom a kérdést tovább, mert mindez megint csak olyan vágtába rendezi át a múló időt, amiről már végképp hallani sem akarok....



Ha Emma kerül látótávolságomon belül, akkor az biztos, hogy kézen áll, vagy cigánykerekezik. rajongva megy atlétikára (szerencsére), és a kézilabda edzője csillogó szemmel csak úgy említi, hogy "Emmám". Viszont nem vették fel zongorára (igen furcsa körülmények között) és emiatt végtelenül el van keseredve. Most talán találtunk neki egy magántanárt (amitől aztán igen költségessé válik a zene-tanulása), de azért még beszélni fogok a szolfézs-tanárával is. Szeretném megtudni, hogy tényleg jó-e a hallása (a ritmusérzéke szuper) és van-e értelme erőltetni ezt a zenélés dolgot, vagy tereljen őt más vizekre (pl. kézilabda), ahol biztos, hogy tehetséges.

Ha már sport... Voltunk ezen a sportágválasztó-csodán. Nem nagyon tetszett, de ez most mellékes. Klára beleszeretett a judoba, vagy más néven, cselgáncsba! És, úgy tűnik, hogy nem múlt el a vonzalom egy nap, egy hét után... Kitartóan emlegeti! Annyira, hogy most már utánanéztem egy kicsit a dolgoknak! Nem mondom, az elején kissé megrökönyödtem, hogy miért pont ez, de ahogy elolvastam ezt-azt erről a sportról, rájöttem, hogy milyen jó ösztönnel szúrta ki magának ezt a sportágat az én kis eszes, harcias, vékonyka, de inas Klárám. És hát, előbb vagy utóbb, de igenis, hogy elviszem majd őt egy-két judo (vagy cselgáncs) edzésre, a többit majd meglátjuk.

Az idő rohan. Ezzel a sportág-választással arra is rádöbbentem, hogy az Ikrek most már nem feltétlenül párban járnak. Mert Imó és a judo - fényévekre vannak egymástól!!!! Sőt, a rohanó idő egy másik mutatója a sok közül, az, hogy már azon gondolkozunk, hogy lehet, hogy jót tenne ikrecskéinknek, ha külön osztályokba kerülnének. Hol van az még.... Sajnos közel. Túl közel.

Az idő rohan. Mostanában annyi az évvégi teendő és program, hogy nehezen jutok el a számítógépig. Ezért aztán tartozom még magamnak a noszvaji kirándulásunk leírásával és még annyi mindennel. Majd egyszer, talán. Ha végre lelassul egy kicsit ez a rohanó idő...

A felszabadulás napja, avagy: tisztelgés egy hős(nő) előtt

Az eset február 27-én történt. Csörgött a telefonom, és mivel láttam, hogy anyukám száma az, gondoltam, hogy Emmát szeretné megköszönteni - Párizsból - a születésnapján. De nem azért hívott. Hanem, hogy igen megviselt hangon elmondja, hogy "történt egy kis baleset". Rázuhant a szekrény a szállodai szobájukban. Magát okolta, mert fellépett egy kicsit az aljára, hogy elérjen valamit a felső polcon. Mondjuk, szerintem, egy normálisan összerakott szekrénynek nem kéne ilyet tennie, vagy ha igen, akkor rögzíteni kellett volna... Az is igaz, hogy a nagy bajban, sok "szerencse" is volt: például, hogy nem a szekrény sarka zuhant a fejére. Vagy, hogy apukám még ott volt (a fürdőszobában), ugyanis a szekrény a szoba bejárati ajtajára is ráesett, így a szobalányok sem tudták volna kimenteni - legfeljebb csak a tűzoltók....

Anyu elmesélte még, hogy egy orvos megvizsgálta, és azt mondta, hogy ugyan a vérnyomása nagyon felment (biztos a sokk miatt), de más baja nincs. A "biztonság kedvéért" adott azért egy beutalót röntgenre.

Őszintén, az elején azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Mert, valljuk be, ritkán mesélnek olyat az emberek, hogy "anyámra ráesett egy szekrény Párizsban" - ez inkább olyan hahotázós anekdota-esteken jönne elő. Egyébként a későbbiekben mi is ezzel vigasztaltuk őt - hogy egyszer majd csak úgy fog visszaemlékezni rá, mint élete egy kissé tragi-komikus epizódjára.

Könyörögtem neki - a telefonon keresztül - hogy használja ezt a beutalót és röntgeneztesse meg magát. Leginkább belső vérzésektől féltem. Anyu végül elment - a saját lábán!!!!-, megröntgenezték, és mondták, hogy látnak valami elváltozást a harmadik csigolyánál, de lehet, hogy az csak "kortünet". A CT viszont bebizonyította, hogy az bizony friss sérülés és elmozdult egy darab a csigolyából. Érdekes módon, hagyták, hogy visszamenjen a szállodába, csak annyit mondtak neki, hogy ne üljön, ha repülőre száll, a szinte fekvőhelyzetig megdöntött székben utazzon.

Még aznap hazarepültek (szerencsére jó biztosítójuk van...) és itthon már egy betegszállító mentő várta őt, a gép lábánál. De még az is hazavitte.... Másnap, családi unszolásra, ismét bevitte őt egy betegszállító a balesetire, ahol aztán ottfogták és rögtön immobilizálták!!!!!! Az első napok tanakodással teltek el az orvosok részéről: műtét, vagy először "csak" egy 12 hetes "rögzítés". Ja, merthogy kiderült: a harmadik csigolyája keresztbe és hosszába is eltört.... köszi, kedves francia egészségügy! Az, hogy anyukám nem bénult le, csak a határtalan szerencséjének köszönhető...

Végül, ítélet született: egyelőre csak rögzítik anyu gerincét. E célból aztán kiöntötték őt (a törzsét) gipszből - lenyűgöző humorral konstatálta, hogy szobor lett végre belőle...., majd a gipszminta alapján készült a számára egy "egyedi" műanyag izé, amit a gyerekeim csak nemes egyszerűséggel páncélnak neveztek el. Elöl a dekoltázstól indult (cicik szabadon hagyva), le derékig és hátul pedig a nyaktól a fenékig. Ebben nem tudott hajolni és feladatul azt kapta, hogy álljon és sétáljon sokat, pihenjen, fekve, sokat (főleg az elején) és keveset üljön.

Szegény anyukám!Hazatért ezzel az izével a törzsén és szembe kellett néznie egy olyan időszakkal, amely során a lehető legkellemetlenebb dolog történik vele: kiszolgáltatott lett. Igen, mert nem tudta megtörölni a saját lábujját sem (apukám szívesen megtette), nem tudta önálóan ellátni a háztartást (pl. a mosógép a pincében van és elöltöltős) és nem tudott autót vezetni. Aranyos apukám, aki igazán nem egy praktikus lélek, mindenben helyt állt: mosott, teregetett, elment vásárolni és felhúzta mindig anyukám zokniját, plusz hetente egyszer elszállította őt fodrászhoz (anyukám büszke asszony, erről nem mondott le!). Ha apukám nem ért rá, én is megtettem mindezt, természetesen, de persze akkor is, ha Apu elutazott. Olyankor a bátyám ott aludt nála (úgyis a szomszédban lakik).

És szép, lassan, belejött: megtanult "egyenes háttal" főzni (így aztán combban erősített, hiszen mindenért leguggolt), rávett engem, hogy hordjam át a vasalnivalót (mert "úgyis állnia kell és ráér") és apukámmal alaposan körbesétálgatták a kerületet, meg néha a belvárost, ráadásként pedig hetente háromszor gyógytornásszal "edzett".

A hetek számunkra repültek, neki vánszorogtak. De csak eljött az első kontroll, hat hét után. Akkor azt mondták: a csontosodás elkezdődött, nem kell műtét. megkönnyebbülés és újabb hat hét. Apukám már táblázatot és százalékos arányokat készített arról, hogy mennyi idő telt már el és mennyi van még hátra.

Eljött a következő kontroll ideje és anyukám boldogan készült az orvossal való találkozásra. Annál nagyobb volt az elkeseredése, amikor azt hallhatta, hogy még nem az igazi a fránya csigolya! Az ítélet: még legalább négy hét ebből a műanyag test-kalodából majd utána, nagy valószínűséggel, egy "rutin" műtét, helyi érzéstelenítéssel, amely során csak "körbecementezik" a pórul járt csigolyát, hogy stabilabbá váljon, úgy, ahogy egy fogorvos a fogat építené fel. Anyukám ezt is megemésztette, beletörődött nagy nehezen. Még repülőre is szállt utána ezzel az izével együtt. Közben felkutatta az ilyen rutin műtétek legjobb specialistáját. Akihez tegnap elmentek szüleim, hogy megbeszéljék a műtét időpontját, körülményeit. De nem lesz műtét! A specialista azt mondta, hogy semmi szükség nincs rá! Anyukám "eldobhatja" a műanyag páncélját!

Szüleim hazamentek és pezsgőztek egyet! Mától anyukám "új életet" kezdhet, az új-régit!

Gratulálok, anyukám, hogy ilyen jól bírtad és nagyon remélem, hogy ennek a kellemetlen hónapoknak emléke majd elhalványul - viszont soha többet nem mászol fel szekrényekre!!!!!

A képen anyukám Klárával az ölében és a műanyag páncéllal magán, mellett apukám, mellette Zoli anyukája, a barka mögött Dédi bújt el és még Zoli apukája is ott mosolyog a "távolban". A kép Húsvétkor készült, ekkor még sok volt hátra Anyunak...

Ének az esőben... és a Nomád Hotelben

Mikor megy el a Balogh család hosszú hétvégére a 2000-es évek legszebb, legmelegebb és legszárazabb tavaszán? Na mikor? Igen! Az egyetlen olyan hétvégén, amikor reménytelenül és szinte megállás nélkül zuhog az eső!

Noszvajon voltunk a pünkösdi fagyos és nedves hétvégén, de csakazértis jól éreztük magunkat! Három család, hét gyerekkel (mert nálunk Imó az utolsó pillanatban fülfájást jelentett és váratlanul szüleimnél kötött ki).

És jelentem, megtaláltuk Magyarország lebarátságosabb szálláshelyét! Ez pedig a Noszvajon található Nomád Hotel! No, nem úgy luxus, ahogy azt a katalógusokban számítják! Hanem kedvességben, barátságosságban, hangulatában az! Bűbáj, kesze-kusza szálloda, amit egy lelkes testvér-trió vezet és az anyuka (Klára néni!!!!) főz - IS-TE-NI-E-KET! Természetes alapanyagokból, magyarosakat, de nem túl nehezeket.(A képen Klára a druszájával) Látszik, hogy egyre többet és jobbat hoznak ki az alapvállakozásból, így aztán a sima szobákon túl (amelyekből nincs két egyforma!), most már van kinti medence is, meg kinti fedett pihenő rész, bárral, meg fürdőház (pici szauna-jacuzzi), meg újabb épület, aranyos kis apartmanokkal (a miénk ott volt, végtelenül hangulatos). De nem a legelegánsabb alapanyagokat használták, meg a legdivatosabbakat, hanem a természethez közelieket, egyszerűeket. Az egész hotel tele van rakva egy hihetetlen komoly gyűjtőmunka eredményével: régi, többé-kevésbé felújított bútorok, horgolt terítők és fantasztikus, múzeumba illő festmények és családi fotók, mellettük rengeteg ódon konyhai és egyéb eszköz (vasalótól kezdve a gramofonig). Nem minden "passzol" a többihez, de mindennek értéket adnak és együtt, ez a mindenség egy hihetetlenül meleg, barátságos hangulatot kelt. Az ételeket kiszámolták porciókra, de többféléből hozták és minden elfogyott az utolsó morzsáig, mert már régen nem voltunk éhesek, de még mindig ettünk. A reggeli egy csoda: a péksüteménytől kezdve az óráról órára változó saláta és virsli választékon, a helyi lekvárokon át a tejbengríz-különlegességükön keresztül minden megtalálható, frissen, finoman. És ehhez a háziak kedvessége! Folyamatos jelenlét, figyelmes gondoskodás, ugyanakkor barátkozós, tegezős viszony. Mindenről szívesen mesélnek, elbeszélgetnek velünk, nem rohannak, ráérnek és közben mégis minden olajozottan működik. Látszik, hogy SZERETIK azt, amit csinálnak. Vasárnap, a legesősebb napon, a gyerekeink meghívták a tulajokat a "műsorukra". Jöttek is, vendégségbe a saját szállójukba, de nem ám üres kézzel! Sütivel! És imádták, amit a gyerekek műveltek, lelkesedtek, tapsoltak!

Komolyan mondom, ez egy gyöngyszem! Ja! És nem mellékes: gyönyörű helyen van!

A három nap alatt azért volt alkalmunk Egert egészen különleges módon felfedezni, belecsöppenni egy fantasztikus falusi pünkösdi mulatságba, körbejárni a noszvaji De la Motte kastélyt és még egy aprócska túrát is sikerült lebonyolítanunk, az eső előtt. De erre majd visszatérek, most összerakom működőképes állapotba a háztartást.