"Anya, anya!"- robban ki a csoportszobából nagy vidáman Klára, ikertesója nevenapján - "rengeteg mindent kapott Imó: sok szeretetet, meg ajándékokat!!!!"
"Anya!? - kezdi Emma - Berg Judit még él?
Igen, Emma, úgy tudom, hogy igen - így én.
Akkor miért nem írja már meg a Rumini negyedik részét?!?!"
"Anya!- somfordál oda Imó, behúzott pocakkal (ami nála úgy néz ki, mintha vállba feltolná az egészet...) - látod, már nincs is nagy hasam, ugye? - és pislog nagyokat az erőfeszítéstől...
Tényleg, Imó! - játszom én is a játékot- már teljesen lelapult a pocakod!!!!
Jó, akkor kaphatok édességet?! - engedi ki a levegőt legfiatalabb fiókám.... "
"Anya! - vág bele Zita - én már nem is annyira kedvelem X.-et.
Hogyhogy? - érdeklődöm, várva az újabb, bonyolult ki-kinek-miért-igen-és-miért-nem-a-barátnője történetet.
Hát, tudod, olyan menősködő! Csak a márkák érdeklik. A szülinapjára iPhone-t kért, azt ugyan nem kapott, de laptopot igen. Minek az még neki? Teljesen odavan attól, hogy ő 16 éveseknek való könyvet olvas. Szerintem annak nincs értelme. Nekem már nincs kedvem vele barátkozni....
Zitusom, szerintem ezért nem kell vele összeveszni, lehet más az ízlésetek és az érdeklődési körötök! (De azért magamban elnyomok egy megkönnyebült sóhajt és szurkolok, hogy sokáig lássa még így a dolgokat...)"
"Jaj, drága édes mamikám! - Klára imádja becézni imádott családtagjait, ez most Jutka mamának szólt - gyere be gyorsan az esőről, mert sz@rrá ázol!...."
2010. május 19., szerda
2010. május 15., szombat
Heavy
Nem az én "csészeteám", ahogy az angolból hajmeresztően lefordítanám. Dehát Zolinak viszont az. No meg, Lacitól kaptuk ajándékba, karácsonyra. Ajándék lónak meg, ugyebár.... ezek szerint, se fogát, se a hangját (hangerejét...).
Szóval elmentünk. Ahogy megszólalt a zene, úgy éreztem, hogy a testem legeldugottabb, legmélyebbre beágyazódott, apró sejtecskéiben is ott dübörög a dob és sír a gitár....
Metallica koncerten jártunk.... Zoli nagyon szereti. Azzal biztatott, hogy majd felismerek pár számot, mert szoktuk hallgatni a kocsujában. Hát, a nagyon klasszikus, és az alapvető stílusuktól kissé elütő "Nothing else matters" gyönyörű balladáján kívül ez nem sikerült nekem. Egy idő után, felismertem a sémát: lassabb bevezetés, az énekes elénekel pár sort, majd belép dübörögve a dob és az összes gitár, az énekes még próbálkozik azzal, hogy hallatja a hangját, de csak némi zajként jön át, majd feladja, öt percig nyűvik az összes gitárt, teljes eksztázisban, a dobos a szívinfarktus szélére kerül, majd vége. És aztán kezdődik újra. Néha mondta Zoli, hogy na, ez egy nagyon jó szám, ugye? Most áruljam el neki, hogy fel sem tűnt, hogy az egy másik? Valljam be, hogy azon morfondíroztam, hogy ugyan minek írnak szövegeket a dalokhoz? De nagyjából csak én álltam ott ilyen cinikusan. A jelenlévők - akikből rengeteg, hihetetlen mennyiség akadt - felismerni tűntek a számokat, együtt skandálták a megfelelő időpontban a "refrént", csak az én "kispolgári" hozzáállásom nem engedte megértetni velem, hogy miképpen is találják el mind a kellő pillanatot.... És mindenki élvezte: a fejeket lóbálták, csakúgy mint a feltartott kis és mutatóujjú kezüket, rengeteg "gitáros" alkat tett úgy, mintha ő is gyötörné a húrokat, folyt a sör és a pálinka és teljes volt a közös, heavy metal boldogság.
Mert igen: a 98%-ban férfiakból álló közönség BOLDOG volt, mosolyogtak, örültek. És ettől vált nekem is élménnyé.
Szóval elmentünk. Ahogy megszólalt a zene, úgy éreztem, hogy a testem legeldugottabb, legmélyebbre beágyazódott, apró sejtecskéiben is ott dübörög a dob és sír a gitár....
Metallica koncerten jártunk.... Zoli nagyon szereti. Azzal biztatott, hogy majd felismerek pár számot, mert szoktuk hallgatni a kocsujában. Hát, a nagyon klasszikus, és az alapvető stílusuktól kissé elütő "Nothing else matters" gyönyörű balladáján kívül ez nem sikerült nekem. Egy idő után, felismertem a sémát: lassabb bevezetés, az énekes elénekel pár sort, majd belép dübörögve a dob és az összes gitár, az énekes még próbálkozik azzal, hogy hallatja a hangját, de csak némi zajként jön át, majd feladja, öt percig nyűvik az összes gitárt, teljes eksztázisban, a dobos a szívinfarktus szélére kerül, majd vége. És aztán kezdődik újra. Néha mondta Zoli, hogy na, ez egy nagyon jó szám, ugye? Most áruljam el neki, hogy fel sem tűnt, hogy az egy másik? Valljam be, hogy azon morfondíroztam, hogy ugyan minek írnak szövegeket a dalokhoz? De nagyjából csak én álltam ott ilyen cinikusan. A jelenlévők - akikből rengeteg, hihetetlen mennyiség akadt - felismerni tűntek a számokat, együtt skandálták a megfelelő időpontban a "refrént", csak az én "kispolgári" hozzáállásom nem engedte megértetni velem, hogy miképpen is találják el mind a kellő pillanatot.... És mindenki élvezte: a fejeket lóbálták, csakúgy mint a feltartott kis és mutatóujjú kezüket, rengeteg "gitáros" alkat tett úgy, mintha ő is gyötörné a húrokat, folyt a sör és a pálinka és teljes volt a közös, heavy metal boldogság.
Mert igen: a 98%-ban férfiakból álló közönség BOLDOG volt, mosolyogtak, örültek. És ettől vált nekem is élménnyé.
2010. május 13., csütörtök
Május 13., avagy: Imola, a harmadik tavaszi virágszál
Harmadikra fiút vártunk, ez nem titok. És egyet. Ez sem titok. Amikor kiderült, hogy a már jó előre kinézett Fülöp nevünk egyszer sem lesz "felhasználható" az ikrek esetében, lánynevek után kellett néznünk. Bajban voltunk, hiszen már négyet "ellőttünk" az első kettőnél. Négy gyönyörűt: Zita, Anna, Emma, Nóra.
Komoly fejvakargatás és az utónévkönyv rongyosra lapozgatása után oda jutottunk, hogy Zolinak is tetszett két név, meg nekem is kettő. Persze, nem ugyanaz a kettő. Nálam a Klára és Róza nevek lettek a befutók, Zoli egy teljesen virágos vonalat követett Flóra és Imola neveivel. Végül, úgy döntöttünk, hogy ő megmondja, hogy az én kettőm közül melyik tetszik neki jobban (egész pontosan: melyik tetszik egyáltalán, mert a Rózára mindig is fintorgott) és én is kiválasztom az ő párosa közül a szívemhez közelebb állót.
Tetszett nekem mindkettő, de az ember (lánya) igen csak babonássá válik, amikor babát vár. És ismertem egy nagyon betegen született tündéri Flórát. Valahogy tartottam ettől a névtől. Imolából egyetlen egyet ismertem addig, mégpedig a gyönyörűséges, okos és bájos-kedves Imó barátnőmet (akit a blogon keresztül most üdvözlök és puszilok!!!). Tehát ez a név jó "referenciával" bírt, ebből a szempontból. A nálunk fontos, "kiejthetőségi" szempontnak is megfelelt (igaz, annak a Flóra is). Kicsit a jelentésével voltam bajban. Egyszer, valaki azt mondta nekem, hogy ha engem zavar, hogy az imola egy hínárszerű növényfajta, akkor ne adjam neki ezt a nevet, mert olyan lesz.... De, amikor a lányoknak mondom, hogy az imola egy növény, a tesói is mindig rávágják: tehát Imó egy virág! Ők úgy veszik, és ő olyan is. Igaz, az egyik beceneve az, hogy "Mimóza".... Szóval, van egy pici abban az intésben, amit annó kaptam.... Imó picit nyafka, kényeske, de a virág-mivolta gyönyörűen kijön a szépségében, kecsességében, visszaadhatatlan női bájában... Kicsit még hercegnős is a drágám, aki szereti ha kiszolgálják, ha minden csillog és villog körülötte (és rajta).... 200%-ban nő, mindennel, amit ez jelenthet. Ellenállni nem lehet neki.... Még akkor is, ha néha morgunk a rigolyáira, rá haragudni sosem sikerül....
A testvéri elrendeződésben pedig egyre inkább azt látjuk, hogy egy stabil koalíció kezd kialakulni, mégpedig Emma és Imó között. Sok bennük a közös pont és nagyon meg tudják érteni egymás nyűgeit is....
Imolánk még Réka is. Szoktuk is mondani, hogy ő a mi magyar kislányunk, két gyönyörű, igazi, régi magyar névvel. De ez véletlenül van így. A Réka név mindig nagyon tetszett nekünk, csak rendkívül gyakori, ezért nem jöhetett szóba első keresztnévként az ugyancsak gyakori Balogh mellé. De kellett nekünk nagyon ez a keresztnév!! És a Réka olyan szépen simul az Imolára, amilyen finoman gömbölyödik Imó vállacskája....
És hogy mi lett volna, ha ez az őrültesen nőies bájzsákunk mégis fiúnak születik? Nos, jégtörő lett volna az édes: egy aranyos kis Mátyás! No meg: Zoltán is!
De végül is, ő lett ami kis "bónusz-bébink", a fantasztikus ráadás, akit a Sors nekünk adott!
Boldog névnapot, édes, drága kincsünk, Imola!!!!!
Komoly fejvakargatás és az utónévkönyv rongyosra lapozgatása után oda jutottunk, hogy Zolinak is tetszett két név, meg nekem is kettő. Persze, nem ugyanaz a kettő. Nálam a Klára és Róza nevek lettek a befutók, Zoli egy teljesen virágos vonalat követett Flóra és Imola neveivel. Végül, úgy döntöttünk, hogy ő megmondja, hogy az én kettőm közül melyik tetszik neki jobban (egész pontosan: melyik tetszik egyáltalán, mert a Rózára mindig is fintorgott) és én is kiválasztom az ő párosa közül a szívemhez közelebb állót.
Tetszett nekem mindkettő, de az ember (lánya) igen csak babonássá válik, amikor babát vár. És ismertem egy nagyon betegen született tündéri Flórát. Valahogy tartottam ettől a névtől. Imolából egyetlen egyet ismertem addig, mégpedig a gyönyörűséges, okos és bájos-kedves Imó barátnőmet (akit a blogon keresztül most üdvözlök és puszilok!!!). Tehát ez a név jó "referenciával" bírt, ebből a szempontból. A nálunk fontos, "kiejthetőségi" szempontnak is megfelelt (igaz, annak a Flóra is). Kicsit a jelentésével voltam bajban. Egyszer, valaki azt mondta nekem, hogy ha engem zavar, hogy az imola egy hínárszerű növényfajta, akkor ne adjam neki ezt a nevet, mert olyan lesz.... De, amikor a lányoknak mondom, hogy az imola egy növény, a tesói is mindig rávágják: tehát Imó egy virág! Ők úgy veszik, és ő olyan is. Igaz, az egyik beceneve az, hogy "Mimóza".... Szóval, van egy pici abban az intésben, amit annó kaptam.... Imó picit nyafka, kényeske, de a virág-mivolta gyönyörűen kijön a szépségében, kecsességében, visszaadhatatlan női bájában... Kicsit még hercegnős is a drágám, aki szereti ha kiszolgálják, ha minden csillog és villog körülötte (és rajta).... 200%-ban nő, mindennel, amit ez jelenthet. Ellenállni nem lehet neki.... Még akkor is, ha néha morgunk a rigolyáira, rá haragudni sosem sikerül....
A testvéri elrendeződésben pedig egyre inkább azt látjuk, hogy egy stabil koalíció kezd kialakulni, mégpedig Emma és Imó között. Sok bennük a közös pont és nagyon meg tudják érteni egymás nyűgeit is....
Imolánk még Réka is. Szoktuk is mondani, hogy ő a mi magyar kislányunk, két gyönyörű, igazi, régi magyar névvel. De ez véletlenül van így. A Réka név mindig nagyon tetszett nekünk, csak rendkívül gyakori, ezért nem jöhetett szóba első keresztnévként az ugyancsak gyakori Balogh mellé. De kellett nekünk nagyon ez a keresztnév!! És a Réka olyan szépen simul az Imolára, amilyen finoman gömbölyödik Imó vállacskája....
És hogy mi lett volna, ha ez az őrültesen nőies bájzsákunk mégis fiúnak születik? Nos, jégtörő lett volna az édes: egy aranyos kis Mátyás! No meg: Zoltán is!
De végül is, ő lett ami kis "bónusz-bébink", a fantasztikus ráadás, akit a Sors nekünk adott!
Boldog névnapot, édes, drága kincsünk, Imola!!!!!
Az utolsó kép ma készült és a névnapjára kapott könyvet mutatja nagy büszkén.
2010. május 6., csütörtök
Hamlet Sashalmon
Nem tartunk még a teljesen alapvető, 'Lenni vagy nem lenni?" típusú, egzisztenciális kérdéseknél, de mostanában két kérdés nyomaszt engem oly' mértékben, hogy nehezen alszom és rágódom a különböző döntések próin és kontráin. Szóval, ha a dán királyfi erre vetődne, arra kérném, hogy az alábbi két ügyben segítsen nekem / nekünk dűlőre jutni; ha lehet, ezúttal egy hepienddel és kevés véres részlettel....:
1. Menni vagy nem menni?
Vagy egész pontosan: vinni vagy nem vinni?...
Már egy ideje megjött a teljesen hivatalos értesítő levél, hogy felvették Zitát a gimnáziumba. Az egyetlenbe, ahová beadtuk a jelentkezését. Egy nagyon jó gimnáziumba, amiről, amióta igyekszem még több információt begyűjteni, csak jókat hallok. Nyolcosztályos, tehát "letudhatnánk" a felvételikkel járó izgalmakat most, egy jó időre. A szomszéd kerületben van, de könnyen megközelíthető, és mivel az első években csak háromnegyed 9-kor (vagy fél?) kezdenének, még simán beleférne Zolinak, hogy először Emmát elvigyék a suliba, majd utána menjenek tovább Zitával. Egy év múlva meg még egyszerűbb lenne, hiszen a Kicsik is felveszik már majd az iskolatáskát, és a velejáró korai kelés kötelezettségét.
Tehát, jó suli, jó helyen, humán és humánus beállítottsággal. Nem az a gyereknyűvő, ultrafelkapott típus (mint pl. a Fazekas vagy a Radnóti), de kiváló tanulmányi eredményekkel és remek egyetemi (nem fizetős) felvételi aránnyal a végén.
Csakhogy Zitus nem szeretne menni. Pedig, tulajdonképpen tetszett neki az iskola. És, tartok tőle, hogy az elutasítása csak abból áll, hogy fél az ismeretlentől és jobb neki a megszokott. Igenám! De milyen ez a megszokott? Sajnos, általános tendencia, hogy a "sima" nyolcosztályos általános iskoláknak a felső tagozata sokszor jóval gyengébb, mint az alsó. Kicsit úgy tűnik, hogy ez a Tanodában is így van, hiába "felkapott", népszerű suli, ami "erős" hírében áll.... Zita osztályközössége pedig távolról sem olyan remek, mint pl. Emmáéké. Nem hibáztatok vagy okolok senkit, így alakult. A nagyon eltolódott "ivararány" is bizonyára felelős ezért: húsz lány és nyolc fiú..... (Ezt is leellenőrizem a gimiben: gyakorlatilag fele-fele arányban vettek fel fiúkat és lányokat.)
Zoli szerint tiszta sor: vinni kell. Én őrlődök: anyai szívem félti őt: mi van, ha valamiért nem jön be neki és minket okol majd egy esetleges "boldogtalan" állapotért? De valóban képes-e ő felmérni, hogy mi a jó neki, De vajon mi jól látjuk-e? És mi van, ha mégsem tudnám kilogisztikázni a négy gyerek három helyen helyzetet?
Még van egy kis időnk, hogy eldöntsük... De ketyeg az óra....
2. Épít(k)e(z)ni vagy nem?
Szép, nagy házban lakunk. Azt szoktam mondani, hogy olyan, mintha legóznánk vele. Kicsit mindig átalakul.... A '30-as évek elején épült az első része. Állítólag kocsmaként működött egy darabig.... Aztán megvette a kerület első doktornője... Ő ültette azt a gyönyörű fenyőfát, aminek az árnyékában szoktunk enni a nyári napokon. A doktornő halálát követően egy helyi vállakozó vette meg, potom árért, majd korszerűsítette és felújította, de csak úgy "látszólag". Az ő hirdetésére találtunk mi rá, és, ahogy beléptünk a házba, "elvesztünk".... Magával ragadott minket és félresöprötük az esetleges észérveket. Még pont az ingatlanárak elszárnyalása előtt jutottunk hozzá, igazán jutányos áron. Hatalmasnak tűnt kettőnk számára. De nem sokáig maradtunk ketten. Zita, majd Emma érkezése után már tökéletes méretűnek bizonyult, viszont az Ikrek érkezésével szűkössé vált. Akkor már majdnem építettünk egy új házat, máshol, de különféle bonyodalmak miatt, amiket most nem taglalnék, nem került rá sor, ehelyett ezt a házat bővítettük ki egy kicsit, amennyire lehetett. Tulajdonképpen, számra meg is lennének a szobák, de rendkívül rossz elosztásban és nem az ideális méretekkel. Nem beszélve arról, hogy a konyha nagyon kicsi ennyi ember kiszolgálása mellett, ráadásul nincs igazán tárolóhelységünk, sem mosókonyha-szerűségünk, sem garázsunk.
Zita mostanság már pedzegeti, hogy szeretne önálló szobát, és, szerintünk, ez tulajdonkéépen jogos, habár simán fel lehet nőni kettesben is egy szobában. De lássuk be, az jót tesz egy gyerek lelkének, ha van hová visszahúzódnia. Ráadásul Zita és Emma két, nagyon különböző habitusú gyerek. A mostani, közös szobájukban, nem férnek el az íróasztalaik, így a ház másik végében lévő "mindenes" szobában tanulnak, együtt. Ez sem mindig jó, bár talán az nem rossz, hogy az alvózóna nincs együtt a tanulórésszel. Igenám, de mi lesz, ha már a Kicsiknek is szükségük lesz íróasztalokra?! Az ő szobájuk pont akkora, mint a Nagyoké, így oda sem mehetnek asztalok... Imó már megmondta: ők fognak majd a "második padsorban" ülni az ún. "nagyszobában".... Na nem, mondta erre Zoli, és ezt én is megértem.
Rá kell építenünk, mondogatja egy ideje Zoli. Neeee! Könyörgök én. Elképzelem, ahogy ő még többet hajt, hogy legyen pénz erre is, elképzelem a felfordulást, amivel ez járna, elképzelem az idegeskedést, az erőnfelüli kihívásokat... és elborzadok. Mindezzel együtt, készültek tervek "durva" vázlatok... Amik nagyon vonzóak, ez tény. Lenne nagyobb konyha, elég fürdőszoba, gyerekszoba és tárolóhely....
De nekem nem akaródzik....
1. Menni vagy nem menni?
Vagy egész pontosan: vinni vagy nem vinni?...
Már egy ideje megjött a teljesen hivatalos értesítő levél, hogy felvették Zitát a gimnáziumba. Az egyetlenbe, ahová beadtuk a jelentkezését. Egy nagyon jó gimnáziumba, amiről, amióta igyekszem még több információt begyűjteni, csak jókat hallok. Nyolcosztályos, tehát "letudhatnánk" a felvételikkel járó izgalmakat most, egy jó időre. A szomszéd kerületben van, de könnyen megközelíthető, és mivel az első években csak háromnegyed 9-kor (vagy fél?) kezdenének, még simán beleférne Zolinak, hogy először Emmát elvigyék a suliba, majd utána menjenek tovább Zitával. Egy év múlva meg még egyszerűbb lenne, hiszen a Kicsik is felveszik már majd az iskolatáskát, és a velejáró korai kelés kötelezettségét.
Tehát, jó suli, jó helyen, humán és humánus beállítottsággal. Nem az a gyereknyűvő, ultrafelkapott típus (mint pl. a Fazekas vagy a Radnóti), de kiváló tanulmányi eredményekkel és remek egyetemi (nem fizetős) felvételi aránnyal a végén.
Csakhogy Zitus nem szeretne menni. Pedig, tulajdonképpen tetszett neki az iskola. És, tartok tőle, hogy az elutasítása csak abból áll, hogy fél az ismeretlentől és jobb neki a megszokott. Igenám! De milyen ez a megszokott? Sajnos, általános tendencia, hogy a "sima" nyolcosztályos általános iskoláknak a felső tagozata sokszor jóval gyengébb, mint az alsó. Kicsit úgy tűnik, hogy ez a Tanodában is így van, hiába "felkapott", népszerű suli, ami "erős" hírében áll.... Zita osztályközössége pedig távolról sem olyan remek, mint pl. Emmáéké. Nem hibáztatok vagy okolok senkit, így alakult. A nagyon eltolódott "ivararány" is bizonyára felelős ezért: húsz lány és nyolc fiú..... (Ezt is leellenőrizem a gimiben: gyakorlatilag fele-fele arányban vettek fel fiúkat és lányokat.)
Zoli szerint tiszta sor: vinni kell. Én őrlődök: anyai szívem félti őt: mi van, ha valamiért nem jön be neki és minket okol majd egy esetleges "boldogtalan" állapotért? De valóban képes-e ő felmérni, hogy mi a jó neki, De vajon mi jól látjuk-e? És mi van, ha mégsem tudnám kilogisztikázni a négy gyerek három helyen helyzetet?
Még van egy kis időnk, hogy eldöntsük... De ketyeg az óra....
2. Épít(k)e(z)ni vagy nem?
Szép, nagy házban lakunk. Azt szoktam mondani, hogy olyan, mintha legóznánk vele. Kicsit mindig átalakul.... A '30-as évek elején épült az első része. Állítólag kocsmaként működött egy darabig.... Aztán megvette a kerület első doktornője... Ő ültette azt a gyönyörű fenyőfát, aminek az árnyékában szoktunk enni a nyári napokon. A doktornő halálát követően egy helyi vállakozó vette meg, potom árért, majd korszerűsítette és felújította, de csak úgy "látszólag". Az ő hirdetésére találtunk mi rá, és, ahogy beléptünk a házba, "elvesztünk".... Magával ragadott minket és félresöprötük az esetleges észérveket. Még pont az ingatlanárak elszárnyalása előtt jutottunk hozzá, igazán jutányos áron. Hatalmasnak tűnt kettőnk számára. De nem sokáig maradtunk ketten. Zita, majd Emma érkezése után már tökéletes méretűnek bizonyult, viszont az Ikrek érkezésével szűkössé vált. Akkor már majdnem építettünk egy új házat, máshol, de különféle bonyodalmak miatt, amiket most nem taglalnék, nem került rá sor, ehelyett ezt a házat bővítettük ki egy kicsit, amennyire lehetett. Tulajdonképpen, számra meg is lennének a szobák, de rendkívül rossz elosztásban és nem az ideális méretekkel. Nem beszélve arról, hogy a konyha nagyon kicsi ennyi ember kiszolgálása mellett, ráadásul nincs igazán tárolóhelységünk, sem mosókonyha-szerűségünk, sem garázsunk.
Zita mostanság már pedzegeti, hogy szeretne önálló szobát, és, szerintünk, ez tulajdonkéépen jogos, habár simán fel lehet nőni kettesben is egy szobában. De lássuk be, az jót tesz egy gyerek lelkének, ha van hová visszahúzódnia. Ráadásul Zita és Emma két, nagyon különböző habitusú gyerek. A mostani, közös szobájukban, nem férnek el az íróasztalaik, így a ház másik végében lévő "mindenes" szobában tanulnak, együtt. Ez sem mindig jó, bár talán az nem rossz, hogy az alvózóna nincs együtt a tanulórésszel. Igenám, de mi lesz, ha már a Kicsiknek is szükségük lesz íróasztalokra?! Az ő szobájuk pont akkora, mint a Nagyoké, így oda sem mehetnek asztalok... Imó már megmondta: ők fognak majd a "második padsorban" ülni az ún. "nagyszobában".... Na nem, mondta erre Zoli, és ezt én is megértem.
Rá kell építenünk, mondogatja egy ideje Zoli. Neeee! Könyörgök én. Elképzelem, ahogy ő még többet hajt, hogy legyen pénz erre is, elképzelem a felfordulást, amivel ez járna, elképzelem az idegeskedést, az erőnfelüli kihívásokat... és elborzadok. Mindezzel együtt, készültek tervek "durva" vázlatok... Amik nagyon vonzóak, ez tény. Lenne nagyobb konyha, elég fürdőszoba, gyerekszoba és tárolóhely....
De nekem nem akaródzik....
"Kell egy kis áramszünet....
.... időnként mindenkinek."
Hát, erre jutottam az utóbbi időkben.... Mert most már szinte hallom "belső" fülemmel, ahogy csapdosnak össze a hullámok a fejem/fejünk felett. Zoli mélyen elásva munkájában, a gyereklányok minden fronton az évvégi finisben-hajrában, én pedig úszom az árral. Örülhetek, mert most már jut olyan munka is, amely során kicsit tovább van szükség az agytekervényeimre, mint annyi, hogy a bevásárlási listát vagy heti menüt összeállítsam. Mégis, mostanában már mérgelődtem magamban, hogy micsoda kihívásokkal küzködök: a reggeli ovimenetből hazatérve (ami, szerencsére, most már szinte mindig gyalogos, így van mód a fejem kiszellőztetésére), olyan döntéseket hozhatok, hogy na, akkor ma először inkább mosogatok, porszívózok, utána vasalok, mosok, ágyazok és végül főzök, vagy talán mégis inkább fordított sorrendben? És hol itt az a munka, amihez kreativitás is kellene, no meg idő a gép előtt? Szóval kicsit mókuskerekezőnek éreztem / érzem magamat.
És akkor beszélgettem egy kicsit Mingi barátnőmmel. Mingi egy tündér, akit tényleg a véletlen fújt az életünkbe, de én nagyon hálás vagyok ennek a véletlennek. Minginek három fia van, és valami olyan légies-franciás bája, hogy mindig felfrissülök, ha vele beszélgetek. Bár Mingi azon ritka személyek közé tartozik, akik mellett én alig jutok szóhoz és aki mellett még én is kövérnek érzem magam.... :-) Mingi mindig mosolyog, kedves, pedig volt és van bőven gondja... Panaszkodni sem szokott, a legnehezebb pillanatokban sem. De a legutóbbi telefon-beszélgetés ez alól kivétel volt. Úgy tűnt, most nála is kicsit betelt a képzeletbeli pohár (esetében, szerintem, legalább egy hordó....). Nos, úgy gondoltam, hogy ha ő is így, meg egy kicsit én is, akkor ideje megrázni magunkat. Írtam neki, hogy a következő csütörtökje délelőttjét tegye szabaddá. Nem kellett győzködni...
Múlt csütörtök délelőtt tehát letettük az autónkat a Kisföldalatti végállomásánál, felszálltunk rá, elzötykölődtünk a Belvárosig. Finom, kellemes langymeleg idő kísért minket, ezért kissé sütkérezve, a Bazilika előtti téren megkávéztunk, élvezve a látványt, az időt, egymás társaságát. Csacsogtunk, vég nélkül. Aztán elcsalinkáztunk erre-arra, végigviháncoltuk a Szabadság téri "intelligens" szökőkutat, jópár turista társaságában, megcsodáltam a Gödör nevű "intézményt" (mert hogy én azt még soha....), végigbogarásztunk egy aprócska, ámde tündéri gyerekboltot az Arany János utcában, megcsodáltuk az egyre csak szépülő környéket, majd ebédidőhöz közeledve visszaszálltunk a Kisföldalattira...
Nem volt sok vagy hosszú, de olyan érzéssel érkeztem haza, mintha "töltőre" tettek volna.... Mosolyogtam, csak úgy. Ezt az élményt utána még fokozni is sikerült aznap, mert pont arra az estére beszéltünk meg már régebben egy közös vacsorát egy kedves baráti házaspárral. A vacsorát pedig a Dunán kikötött egyik hajón fogyasztottuk el. Annyira szép kilátás volt onnan, az esti fények fokozatos felgyulladásával fokozva, hogy remélem, hogy nem tűntem udvariatlannak azzal, hogy alig bírtam elfordítani a tekintetem a kinti látványtól... Gyönyörű Budapest, a gyönyörű Dunával.... megint turistaérzésem volt. De leginkább az lüktetett bennem, hogy milyen jó lenne vízparton élni....
Szóval, a múlt csütörtöki nap nagy löketet adott nekem ahhoz, hogy a tanév végéig még "kitartsak", támasza lehessek a kissé elfáradt gyermekeimnek és kedvesemnek... Az meg most nem is zavar, hogy a háztartással azóta sem értem utol magamat
Hát, erre jutottam az utóbbi időkben.... Mert most már szinte hallom "belső" fülemmel, ahogy csapdosnak össze a hullámok a fejem/fejünk felett. Zoli mélyen elásva munkájában, a gyereklányok minden fronton az évvégi finisben-hajrában, én pedig úszom az árral. Örülhetek, mert most már jut olyan munka is, amely során kicsit tovább van szükség az agytekervényeimre, mint annyi, hogy a bevásárlási listát vagy heti menüt összeállítsam. Mégis, mostanában már mérgelődtem magamban, hogy micsoda kihívásokkal küzködök: a reggeli ovimenetből hazatérve (ami, szerencsére, most már szinte mindig gyalogos, így van mód a fejem kiszellőztetésére), olyan döntéseket hozhatok, hogy na, akkor ma először inkább mosogatok, porszívózok, utána vasalok, mosok, ágyazok és végül főzök, vagy talán mégis inkább fordított sorrendben? És hol itt az a munka, amihez kreativitás is kellene, no meg idő a gép előtt? Szóval kicsit mókuskerekezőnek éreztem / érzem magamat.
És akkor beszélgettem egy kicsit Mingi barátnőmmel. Mingi egy tündér, akit tényleg a véletlen fújt az életünkbe, de én nagyon hálás vagyok ennek a véletlennek. Minginek három fia van, és valami olyan légies-franciás bája, hogy mindig felfrissülök, ha vele beszélgetek. Bár Mingi azon ritka személyek közé tartozik, akik mellett én alig jutok szóhoz és aki mellett még én is kövérnek érzem magam.... :-) Mingi mindig mosolyog, kedves, pedig volt és van bőven gondja... Panaszkodni sem szokott, a legnehezebb pillanatokban sem. De a legutóbbi telefon-beszélgetés ez alól kivétel volt. Úgy tűnt, most nála is kicsit betelt a képzeletbeli pohár (esetében, szerintem, legalább egy hordó....). Nos, úgy gondoltam, hogy ha ő is így, meg egy kicsit én is, akkor ideje megrázni magunkat. Írtam neki, hogy a következő csütörtökje délelőttjét tegye szabaddá. Nem kellett győzködni...
Múlt csütörtök délelőtt tehát letettük az autónkat a Kisföldalatti végállomásánál, felszálltunk rá, elzötykölődtünk a Belvárosig. Finom, kellemes langymeleg idő kísért minket, ezért kissé sütkérezve, a Bazilika előtti téren megkávéztunk, élvezve a látványt, az időt, egymás társaságát. Csacsogtunk, vég nélkül. Aztán elcsalinkáztunk erre-arra, végigviháncoltuk a Szabadság téri "intelligens" szökőkutat, jópár turista társaságában, megcsodáltam a Gödör nevű "intézményt" (mert hogy én azt még soha....), végigbogarásztunk egy aprócska, ámde tündéri gyerekboltot az Arany János utcában, megcsodáltuk az egyre csak szépülő környéket, majd ebédidőhöz közeledve visszaszálltunk a Kisföldalattira...
Nem volt sok vagy hosszú, de olyan érzéssel érkeztem haza, mintha "töltőre" tettek volna.... Mosolyogtam, csak úgy. Ezt az élményt utána még fokozni is sikerült aznap, mert pont arra az estére beszéltünk meg már régebben egy közös vacsorát egy kedves baráti házaspárral. A vacsorát pedig a Dunán kikötött egyik hajón fogyasztottuk el. Annyira szép kilátás volt onnan, az esti fények fokozatos felgyulladásával fokozva, hogy remélem, hogy nem tűntem udvariatlannak azzal, hogy alig bírtam elfordítani a tekintetem a kinti látványtól... Gyönyörű Budapest, a gyönyörű Dunával.... megint turistaérzésem volt. De leginkább az lüktetett bennem, hogy milyen jó lenne vízparton élni....
Szóval, a múlt csütörtöki nap nagy löketet adott nekem ahhoz, hogy a tanév végéig még "kitartsak", támasza lehessek a kissé elfáradt gyermekeimnek és kedvesemnek... Az meg most nem is zavar, hogy a háztartással azóta sem értem utol magamat
2010. május 5., szerda
Egy koncert, három generáció
Túlzás lenne azt állítani, hogy gyerekkorom óta dudorásztam a dalait, mert inkább a kamaszkoromra tenném azt, amikor igazán megismerkedtem Zorán dalaival. Emlékszem, hogy a Budapestet Genffel összekötő úton sokszor szóltak keserédes nótái a Bátyám által összeállított kazettákon.
Később, Zolival újra elővettük a Zorán-lemezeket, sőt, elmentünk meghallgatni őt az Arénában (vagy még Sportcsarnokban? ezügyben még nem jutottunk dűlőre...). Az biztos, hogy a nagy tér és a nem túl jó akusztika nem vált előnyére. Aztán, pár éve, gondoltam egyet, és vettem két jegyet a Vígszínházba, a "Csak egy tánc volt" (vagy valami hasonló) című előadására. Zoli húzta egy kicsit a száját, mert előre jeleztem: ez most nem egy "intimebb" Zorán-koncert lesz, hanem egy táncos produkció. Hát, hatalmas élmény volt!!!! Zorán életét mondta el a műsor, a dalaival és valami fantasztikusan végiggondolt koreográfiájú tánc-kísérettel. Hol mosolyogtunk, hol sírtunk, hol meg csak nagyon elgondolkoztunk... Olyan igazi, libabőrös élmény volt!
Egy-két éve ismét Zoránt hallgatunk, kicsit intenzívebben, mert a Lányok is "rákaptak". Persze, az abszolút kedvenc a "Kócos kis ördögök", de sok más számát is értékelik. Karácsony körül beszereztük a 34. dal című, legújabb Zorán-gyűjteményt, amelyiken rajta van, többek között, az én aktuális kedvencem, az "Üres bölcsőt ringat a Hold fénye"...
Ez utóbbit is énekelte Zorán, vasárnap, a Műpában, ahová hatosban készültünk, de végül csak öten mentünk el (Apukám még a viszontagságos amerikai útjáról "importált" betegségéből nem épült fel teljesen): Anyu, Zita, Emma, Zoli és én. És Zoránnak sikerült mind a három generációt elbűvölnie... Szerintem a gyerekeim is megérezték, hogy mi az élő zene varázsa (pláne egy ilyen jó akusztikájú teremben...) és azt is, hogy mennyire tud különbözni egy koncert a lemeztől. No meg megborzoghattak attól az érzéstől, amikor rengeteg ember énekel egyszerre, kipirult arccal, belefeledkezve....
Zorán egyik állandó zenekari kísérője Horváth Kornél, az ütős hangszerek magyarországi nagydoktora. Alapvetően is nagy élmény őt figyelni, ahogy a háttérben "ügyködik" több, mint tucatnyi hangszerével (Zoli azt mondta, hogy azt várta már, hogy mikor veszi elő a kulcscsomót is...). De most Zorán "előrehívta" és előadhatott egymaga, egy szál hangszerrel egy teljes számot. A hangszer, ami első látásra leginkább két egymásra fordított wok-sütőedényre hasonlított (na jó, az egyik oldala némileg E.T. űrhajójára is emlékeztetett), valamilyen, állítólag "hollisztikus" csoda volt és kissé "megijesztett": hogy fogják ezt most unni a Csajok!!! Hatalmasat tévedtem! (Ebből is látszik: ne ítélj első látásra!!!) Annyira lenyűgöző volt az, amit Horváth Kornél "művelt", hogy a végén Emma azt kérdezte, hogy lehet-e olyan hangszeren tanulni a zeneiskolában.....
Vendégként Palya Bea érkezett, akit eddig még nem volt szerencsénk élőben hallani és látni. Érdekes, Zolit teljesen elbűvölte, nekem kicsit "sok" volt. No de, ennél több kell ahhoz, hogy "összevesszünk"!
Zorán énekelt régebbi dalokat újabb feldolgozásban, újabb nótákat a tőle megszokott stílusban és olyan volt, mint amilyennek az életet is megénekli a maga bonyolult szépségével: egyszerűen jó. Bár valahogy a fantasztikus jelző is simán elfér most itt.
Most már csak az a kérdés, hogy miként lehet egy ilyen koncert után áthangoldóni arra (a csapásra), ami kevesebb mint tíz nap múlva vár rám/ránk...
Később, Zolival újra elővettük a Zorán-lemezeket, sőt, elmentünk meghallgatni őt az Arénában (vagy még Sportcsarnokban? ezügyben még nem jutottunk dűlőre...). Az biztos, hogy a nagy tér és a nem túl jó akusztika nem vált előnyére. Aztán, pár éve, gondoltam egyet, és vettem két jegyet a Vígszínházba, a "Csak egy tánc volt" (vagy valami hasonló) című előadására. Zoli húzta egy kicsit a száját, mert előre jeleztem: ez most nem egy "intimebb" Zorán-koncert lesz, hanem egy táncos produkció. Hát, hatalmas élmény volt!!!! Zorán életét mondta el a műsor, a dalaival és valami fantasztikusan végiggondolt koreográfiájú tánc-kísérettel. Hol mosolyogtunk, hol sírtunk, hol meg csak nagyon elgondolkoztunk... Olyan igazi, libabőrös élmény volt!
Egy-két éve ismét Zoránt hallgatunk, kicsit intenzívebben, mert a Lányok is "rákaptak". Persze, az abszolút kedvenc a "Kócos kis ördögök", de sok más számát is értékelik. Karácsony körül beszereztük a 34. dal című, legújabb Zorán-gyűjteményt, amelyiken rajta van, többek között, az én aktuális kedvencem, az "Üres bölcsőt ringat a Hold fénye"...
Ez utóbbit is énekelte Zorán, vasárnap, a Műpában, ahová hatosban készültünk, de végül csak öten mentünk el (Apukám még a viszontagságos amerikai útjáról "importált" betegségéből nem épült fel teljesen): Anyu, Zita, Emma, Zoli és én. És Zoránnak sikerült mind a három generációt elbűvölnie... Szerintem a gyerekeim is megérezték, hogy mi az élő zene varázsa (pláne egy ilyen jó akusztikájú teremben...) és azt is, hogy mennyire tud különbözni egy koncert a lemeztől. No meg megborzoghattak attól az érzéstől, amikor rengeteg ember énekel egyszerre, kipirult arccal, belefeledkezve....
Zorán egyik állandó zenekari kísérője Horváth Kornél, az ütős hangszerek magyarországi nagydoktora. Alapvetően is nagy élmény őt figyelni, ahogy a háttérben "ügyködik" több, mint tucatnyi hangszerével (Zoli azt mondta, hogy azt várta már, hogy mikor veszi elő a kulcscsomót is...). De most Zorán "előrehívta" és előadhatott egymaga, egy szál hangszerrel egy teljes számot. A hangszer, ami első látásra leginkább két egymásra fordított wok-sütőedényre hasonlított (na jó, az egyik oldala némileg E.T. űrhajójára is emlékeztetett), valamilyen, állítólag "hollisztikus" csoda volt és kissé "megijesztett": hogy fogják ezt most unni a Csajok!!! Hatalmasat tévedtem! (Ebből is látszik: ne ítélj első látásra!!!) Annyira lenyűgöző volt az, amit Horváth Kornél "művelt", hogy a végén Emma azt kérdezte, hogy lehet-e olyan hangszeren tanulni a zeneiskolában.....
Vendégként Palya Bea érkezett, akit eddig még nem volt szerencsénk élőben hallani és látni. Érdekes, Zolit teljesen elbűvölte, nekem kicsit "sok" volt. No de, ennél több kell ahhoz, hogy "összevesszünk"!
Zorán énekelt régebbi dalokat újabb feldolgozásban, újabb nótákat a tőle megszokott stílusban és olyan volt, mint amilyennek az életet is megénekli a maga bonyolult szépségével: egyszerűen jó. Bár valahogy a fantasztikus jelző is simán elfér most itt.
Most már csak az a kérdés, hogy miként lehet egy ilyen koncert után áthangoldóni arra (a csapásra), ami kevesebb mint tíz nap múlva vár rám/ránk...
2010. május 2., vasárnap
Anya kisgyereke, én, Emma
Emma lánykám nem igazán a szavak embere. A sebes beszédű Zita és a bőbeszédű Klára mellett ő csak nehezen és ritkán jut szóhoz, akkor is nehezen lendül bele a mondanivalójába, halkan, néha vontatottan beszél, bár a mondanivalójával minden "rendben". Nem szívesen szaval mások előtt és soha nem ő a társaság középpontja, noha a "társaság" összes tagja imádja. Nagy bánatomra, nem igazán szeret olvasni sem, bár mostanában azért már előfordul vele, hogy egyszer csak megragad egy könyvet és elmerül benne. Igazán kedves tanító "nénije" tanácsát követve, nem erőltettük eddig sem, és ezután sem fogjuk; látjuk már, hogy lassan "beérik" a folyamat. És akkor még nem említettem Emma-babánk igazán kreatív helyesírását... Amin, ugyebár, leginkább a sok olvasás segítene.... Szóval, ő, a mi kis drágánk, a közelmúltban, egyszer csak ihletett kapott, egy "fogalmazási" feladatot követően, és ezt kanyarította (a helyesírását "kigyomláltuk"):
"Anya kisgyereke én, Emma
Néha, amikor én úgy jövök ki, hogy még aludni szeretnék (reggel)… Na, szóval térjünk vissza a meséhez, úgy volt, hogy amikor suli van, én reggel nehezen ébredek. Ezért kell engem mindig úgy ébreszteni, hogy azt csak a nagy testvérem nem tudja, hogy milyen nehéz engem ébreszteni, mert ő már hajnalban kukorékol, persze csak azután, hogy kiviharzik a szobából, szerencsére…
Na, szóval csak én meg anyu tudom, hogy milyen nehéz engem reggel ébreszteni. Én minden nap csettintgetek, tanulgatok, izgek-mozgok, sportolgatok, zongorázok… Ja! Bocsánat, azt elfelejtettem mondani a 6 sorban, hogy zongorázok! Igen, nem csak arra hallgatok, amikor más szól: Emma menj zongorázni, hanem én is megyek magamtól, sőt ma is egy órát zongoráztam. Na, térjünk vissza arra, ahogy felkelek. Úgy alszom (hétköznap), hú de úgy, hogy nem is tudom, hogy mit mondjak.
Egyszer az apukám úgy ébresztett fel, hogy elkezdett csikizni. Máskor meg úgy keltem fel, igaz ez csak egyszer volt, hogy hát van ugye minden gyereknek plüssállata. Nekem abból már egy csomó van és néhányat az ágyamban is tartok, vagy egy párat, vagyis inkább nem azt mondanám, hogy párat, hanem inkább sokat, nagyon sokat. Na és egyszer azokat az állatokat apu a nyakamba tette, meg a fejem tájékára, hogy ki sem látszottam alóluk. És ez még semmi, mert még meg is csikizett, úgy hogy nagyon csiklandozott. Ha! Ha! Ha! Ha ti letettek volna ott, ti is ezt írnátok.
Na, néha ilyenek miatt kések el az iskolából, és érek csak be az iskolába 51-re, vagy 52-re, esetleg 53-ra, mondjuk azért ennél később soha, arról azért megnyugtathatlak titeket.
Na de visszatérve a lényegre, azért az a legfinomabb, amikor anyukám reggel megpuszilva ébreszti fel az ő kis Emmáját, írtam is ezért egy verset:
Nagyon szeretlek anya
Imádlak anya
Akkor is szeretlek, ha összeveszünk,
Meg azután is, miután leszidsz.
Na de most már mennem kell, úgyhogy végeztünk. Sziasztok.
Írta: Balogh Emma Nóra, 8 évesen"
Anyaként, egy olyan anyák napja végén, amelyiken négy kis manó szinte már hajnali órán összeállította a reggelimet és ágyba hozta, azt gondolom, hogy ez mindennél többet ér. És hozzátenném még, hogy kissé furdal is a lelkiismeret, hogy Emma megemlíti az összeveszéseket és leszidásokat, pedig igazán nem ebből állnak a napjaink (pláne nem vele)..... De tény, a kapcsolatom a négy leánnyal nem súrlódásmentes.... Viszont, bátran állíthatom, hogy biztos vagyok benne, hogy mind a négyen úgy gondolják, mint Emma....
És akkor az én érzéseimről irányukba nem is beszéltem, mivel, szerintem, elég nyilvánvalóak, hiszen az egész blog erről szól...
"Anya kisgyereke én, Emma
Néha, amikor én úgy jövök ki, hogy még aludni szeretnék (reggel)… Na, szóval térjünk vissza a meséhez, úgy volt, hogy amikor suli van, én reggel nehezen ébredek. Ezért kell engem mindig úgy ébreszteni, hogy azt csak a nagy testvérem nem tudja, hogy milyen nehéz engem ébreszteni, mert ő már hajnalban kukorékol, persze csak azután, hogy kiviharzik a szobából, szerencsére…
Na, szóval csak én meg anyu tudom, hogy milyen nehéz engem reggel ébreszteni. Én minden nap csettintgetek, tanulgatok, izgek-mozgok, sportolgatok, zongorázok… Ja! Bocsánat, azt elfelejtettem mondani a 6 sorban, hogy zongorázok! Igen, nem csak arra hallgatok, amikor más szól: Emma menj zongorázni, hanem én is megyek magamtól, sőt ma is egy órát zongoráztam. Na, térjünk vissza arra, ahogy felkelek. Úgy alszom (hétköznap), hú de úgy, hogy nem is tudom, hogy mit mondjak.
Egyszer az apukám úgy ébresztett fel, hogy elkezdett csikizni. Máskor meg úgy keltem fel, igaz ez csak egyszer volt, hogy hát van ugye minden gyereknek plüssállata. Nekem abból már egy csomó van és néhányat az ágyamban is tartok, vagy egy párat, vagyis inkább nem azt mondanám, hogy párat, hanem inkább sokat, nagyon sokat. Na és egyszer azokat az állatokat apu a nyakamba tette, meg a fejem tájékára, hogy ki sem látszottam alóluk. És ez még semmi, mert még meg is csikizett, úgy hogy nagyon csiklandozott. Ha! Ha! Ha! Ha ti letettek volna ott, ti is ezt írnátok.
Na, néha ilyenek miatt kések el az iskolából, és érek csak be az iskolába 51-re, vagy 52-re, esetleg 53-ra, mondjuk azért ennél később soha, arról azért megnyugtathatlak titeket.
Na de visszatérve a lényegre, azért az a legfinomabb, amikor anyukám reggel megpuszilva ébreszti fel az ő kis Emmáját, írtam is ezért egy verset:
Nagyon szeretlek anya
Imádlak anya
Akkor is szeretlek, ha összeveszünk,
Meg azután is, miután leszidsz.
Na de most már mennem kell, úgyhogy végeztünk. Sziasztok.
Írta: Balogh Emma Nóra, 8 évesen"
Anyaként, egy olyan anyák napja végén, amelyiken négy kis manó szinte már hajnali órán összeállította a reggelimet és ágyba hozta, azt gondolom, hogy ez mindennél többet ér. És hozzátenném még, hogy kissé furdal is a lelkiismeret, hogy Emma megemlíti az összeveszéseket és leszidásokat, pedig igazán nem ebből állnak a napjaink (pláne nem vele)..... De tény, a kapcsolatom a négy leánnyal nem súrlódásmentes.... Viszont, bátran állíthatom, hogy biztos vagyok benne, hogy mind a négyen úgy gondolják, mint Emma....
És akkor az én érzéseimről irányukba nem is beszéltem, mivel, szerintem, elég nyilvánvalóak, hiszen az egész blog erről szól...
