"Kell egy kis áramszünet....

.... időnként mindenkinek."

Hát, erre jutottam az utóbbi időkben.... Mert most már szinte hallom "belső" fülemmel, ahogy csapdosnak össze a hullámok a fejem/fejünk felett. Zoli mélyen elásva munkájában, a gyereklányok minden fronton az évvégi finisben-hajrában, én pedig úszom az árral. Örülhetek, mert most már jut olyan munka is, amely során kicsit tovább van szükség az agytekervényeimre, mint annyi, hogy a bevásárlási listát vagy heti menüt összeállítsam. Mégis, mostanában már mérgelődtem magamban, hogy micsoda kihívásokkal küzködök: a reggeli ovimenetből hazatérve (ami, szerencsére, most már szinte mindig gyalogos, így van mód a fejem kiszellőztetésére), olyan döntéseket hozhatok, hogy na, akkor ma először inkább mosogatok, porszívózok, utána vasalok, mosok, ágyazok és végül főzök, vagy talán mégis inkább fordított sorrendben? És hol itt az a munka, amihez kreativitás is kellene, no meg idő a gép előtt? Szóval kicsit mókuskerekezőnek éreztem / érzem magamat.

És akkor beszélgettem egy kicsit Mingi barátnőmmel. Mingi egy tündér, akit tényleg a véletlen fújt az életünkbe, de én nagyon hálás vagyok ennek a véletlennek. Minginek három fia van, és valami olyan légies-franciás bája, hogy mindig felfrissülök, ha vele beszélgetek. Bár Mingi azon ritka személyek közé tartozik, akik mellett én alig jutok szóhoz és aki mellett még én is kövérnek érzem magam.... :-) Mingi mindig mosolyog, kedves, pedig volt és van bőven gondja... Panaszkodni sem szokott, a legnehezebb pillanatokban sem. De a legutóbbi telefon-beszélgetés ez alól kivétel volt. Úgy tűnt, most nála is kicsit betelt a képzeletbeli pohár (esetében, szerintem, legalább egy hordó....). Nos, úgy gondoltam, hogy ha ő is így, meg egy kicsit én is, akkor ideje megrázni magunkat. Írtam neki, hogy a következő csütörtökje délelőttjét tegye szabaddá. Nem kellett győzködni...

Múlt csütörtök délelőtt tehát letettük az autónkat a Kisföldalatti végállomásánál, felszálltunk rá, elzötykölődtünk a Belvárosig. Finom, kellemes langymeleg idő kísért minket, ezért kissé sütkérezve, a Bazilika előtti téren megkávéztunk, élvezve a látványt, az időt, egymás társaságát. Csacsogtunk, vég nélkül. Aztán elcsalinkáztunk erre-arra, végigviháncoltuk a Szabadság téri "intelligens" szökőkutat, jópár turista társaságában, megcsodáltam a Gödör nevű "intézményt" (mert hogy én azt még soha....), végigbogarásztunk egy aprócska, ámde tündéri gyerekboltot az Arany János utcában, megcsodáltuk az egyre csak szépülő környéket, majd ebédidőhöz közeledve visszaszálltunk a Kisföldalattira...

Nem volt sok vagy hosszú, de olyan érzéssel érkeztem haza, mintha "töltőre" tettek volna.... Mosolyogtam, csak úgy. Ezt az élményt utána még fokozni is sikerült aznap, mert pont arra az estére beszéltünk meg már régebben egy közös vacsorát egy kedves baráti házaspárral. A vacsorát pedig a Dunán kikötött egyik hajón fogyasztottuk el. Annyira szép kilátás volt onnan, az esti fények fokozatos felgyulladásával fokozva, hogy remélem, hogy nem tűntem udvariatlannak azzal, hogy alig bírtam elfordítani a tekintetem a kinti látványtól... Gyönyörű Budapest, a gyönyörű Dunával.... megint turistaérzésem volt. De leginkább az lüktetett bennem, hogy milyen jó lenne vízparton élni....

Szóval, a múlt csütörtöki nap nagy löketet adott nekem ahhoz, hogy a tanév végéig még "kitartsak", támasza lehessek a kissé elfáradt gyermekeimnek és kedvesemnek... Az meg most nem is zavar, hogy a háztartással azóta sem értem utol magamat