Horvátország, öt éjszaka, apartmanban. Holnaptól. Előleg befizetve. Ma délután Klárán kijöttek a bárányhimlő első pöttyei (járvány van az oviban, és amikor Imó elkapta kb. két éve, akkor Klári nem... hát most). Szállásra telefonáltunk, felajánlva alternatív időpontokat. Mingiék, akikkel mennénk / mentünk volna, megértőek, kedvesek, rugalmasak: ők is tudnának máskor jönni. De nincs hely, sehogyan, semmilyen megoldásban. Vagy most, vagy idén nem. Mingiék mennek, persze. De mi? A többi gyerek kiborult. Klára tündér, biztat minket az utazásra, "én majd jól elkézműveskedek a Mamával"- mondja. Én zokogok. Mi a jó döntés? Kinek tegyünk jót / rosszat? Mivel teszünk jót/ rosszat? Anyu biztat: szerinte Klára örülne annak, ha egykeként létezhetne pár napot. De én ott akartam őt is látni a tengerben...De most akkor inkább egyiket se lássam ott?
Ti hogyan döntenétek?
2010. június 11., péntek
Emma új szerelme
Másról sem beszél mostanában.... Jaj, mikor találkozhat már vele?!?! Jaj, miért nem hamarabb?! Marci így, Marci úgy, Marcipánocska amúgy...
No, nem kell megijedni, nem állok neki kibeszélni a gyerek lelkének legmélyebb titkait. Ugyanis Emma legújabb szenvedélyének tárgya nem más, mint egy LÓ!!!! Méghozzá PÓNILÓ! Egy huncut, de aranyos, rakoncátlan, de jófej póniló. Marci. Vagy még inkább Marcipán.
Hogy a történetet a legelején kezdjem, el kell mesélnem, hogy Zita erős ösztökélésére, ezúttal nem hagytunk fel a lovaglással az iskolai időszak során sem, sőt még télen, hidegben-hóban-fagyban is nekivágtunk szinte minden hétvégén. Volt idő, hogy Emma nem ment szívesen. Vagy egyszerűen csak nem is ment. Aztán eljött a tavasz, és Dóri, az edzőjük, kitalálta, hogy szeretné őket versenyeztetni. Csakhogy, addigra Emmának nem csak a kedve, de az önbizalma is megcsappant valahogy. És tulajdonképpen nem is ellenkezett, amikor az edzője azt javasolta, hogy üljön vissza futószárra és javítsák ki teljesen a tartását, ülését, technikáját.
A tavaszi felkészülés időszakában vette meg Dóri, az edző, a lovarda első, lovagolható, póniját, ezt a bizonyos Marci(pán)t. Persze, rögtön megtetszett a gyerekeknek, hiszen végre egy paci, aminek a hátát is le tudták csutakolni. De Marci elég makrancos, önfejű és huncutkodó póniként mutatkozott be. Akin tökéletesen lehetett készülni a futószáras versenyekre. De szabadon menni vele, az már más tészta! nem átallott több lovast is "megviccelni". Kit jobban, kit kevésbé...
Emma végül Marcin ment az első versenyén, és így "együtt" hozták el az ezüstérmet. És valahogy, ettől a pillanattól kezdve, Emma egyre jobban kezdett lelkesedni mind a lovaglásért, mind Marciért. Egyszer csak azon "kaptam őt", hogy szinte minden nap menne lovagolni. És bizony, így az év legvégefelé, amikor már nem volt több felmérő, csökkentek a különórák, hát egyre többször rávett engem erre az őrültségre, még hétköznap is, hétvégén meg többször is. Mert azt láttam, és látta Dóri, az edző is, hogy Emma szinte "megtáltosodott" és a bizonytalan ülésű, szerény kis lovasból, egy határozott, fegyelmezett, szépen lovagló lovasa lett. És ahogy nőtt Emma lelkesedése a lovaglás iránt, ugyanolyan iramban "szeretett bele" Marciba is. Sürgetett odafelé menet, mert mindent ő akart csinálni Marci körül: csutakolás, patakaparás (amit eddig nem nagyon mert), nyergelés, stb. Becézgette-becézgeti, szeretgeti. És ezt a ló is megérezhette. A felvétel előtti alkalommal, miután Emma nagyon szépen dolgozott futószáron (hát, számomra aztán végképp' lenyűgöző dolgokat művelve, mint vágta, de felállva, kengyel nélkül, szár nélkül...., de vágta bárhogy, egyébként...), Dóri egyszer csak azt mondta neki: "Tudod mit, Emma, kipróbáljuk, hogy hogyan tudsz bánni Marcival futószár nélkül!" És láss csodát! Teljes volt az összhang, és a pónika azt csinálta, amit Emma "kért" tőle. Dóri annyira örült ennek, hogy mindenkinek szólt: nézzék meg, végre megtalálta Marci lovasát! Ámultak-bámultak is a népek, többen mondták, hogy "milyen jól állnak egymásnak!". Emma olyan földöntúli vigyorral szállt le a paciról.... Hogy aztán rögtön kapjon egy cuppanós puszit Dóritól (aki utána Marci orrára is nyomott egy csókot...)....
Szóval, most itt tartunk. Ezért aztán tegnap, Dóri már egy olyan órát tartott Emmának, amelyik során a díjlovagló alap-feladatsort tanítgatta neki (és Marcinak). A felvétel erről az óráról van:
Emma nem kicsit kifáradva szállt le imádott pónijáról, de már alig várja, hogy ismét felülhessen rá.
Személy szerint, én tartok Marcitól, mármint attól, hogy esetleg Emmát is megpróbálja megtréfálni. De ezt nem árulom el Emmának. Persze, az anyai aggodalmak egyenes arányban nőnek bennem, ahogy Emma egyre jobban belelkesül és egyre ügyesebben lovagol. De nekünk, anyáknak, ez a feladatunk, hogy aggódjunk. Viszont igazán élmény volt látni, ahogy paci és lovasa egymásra találtak.... Emma lelke kivirult. És EZÉRT biztos, hogy megérte...
2010. június 10., csütörtök
Klári-versike
Klára a minap behuncutkodott a dolgozószobába és bűbájologva megfűzött, hogy mindent félredobva, inkább az ő kis dalocskájának a szövegét pötyögjem be a gépbe. Szóval, ehhez még egy helyes kis dallamot is komponált (ami mindig ugyanaz, tehát nem változott a "mű" születése óta). És akkor jöjjön:
Egyszer egy macska
Úgy tölti a napját,
Hogy elmegy sétálni
És nem egerészni!
Nem egerész…
Nem egerész…
Nem egerészni!!!!
A végét lehet még többször ismételni...
Tehát, ez Klára első, saját szerzeményű, dalocskája.
Kláráé, aki szótagolva olvas.
Kláráé, aki ma kiszámolta vacsora közben, hogy mennyi 5*10.
Kláráé, aki a múltkor felállt (!) a ló hátára, és megtartotta magát úgy, hogy a ló sétált.
Kláráé, aki annyira édesen, tudományosan és okosan tud magyarázni.
Kláráé, aki még simán elfér a karomban.
Kláráé, aki este fejből mesét (is) kér. És kap.
Kláráé, aki mindig vicceseket mond.
Kláráé, aki annyit eszik, mint egy kis veréb. És annyit beszél, mint egy rádió.
Kláráé, akinek az ágyában most már van két kispárna, egy nagypárna, "A" Babija, és 14 másik plüssállat.
Kláráé, akinek reggelente benne kell hagyni a kakaójában a kanalat.
Kláráé. Az egyszeri, megismételhetetlen, különleges, tündéri és huncut Kláránké.
Egyszer egy macska
Úgy tölti a napját,
Hogy elmegy sétálni
És nem egerészni!
Nem egerész…
Nem egerész…
Nem egerészni!!!!
A végét lehet még többször ismételni...
Tehát, ez Klára első, saját szerzeményű, dalocskája.
Kláráé, aki szótagolva olvas.
Kláráé, aki ma kiszámolta vacsora közben, hogy mennyi 5*10.
Kláráé, aki a múltkor felállt (!) a ló hátára, és megtartotta magát úgy, hogy a ló sétált.
Kláráé, aki annyira édesen, tudományosan és okosan tud magyarázni.
Kláráé, aki még simán elfér a karomban.
Kláráé, aki este fejből mesét (is) kér. És kap.
Kláráé, aki mindig vicceseket mond.
Kláráé, aki annyit eszik, mint egy kis veréb. És annyit beszél, mint egy rádió.
Kláráé, akinek az ágyában most már van két kispárna, egy nagypárna, "A" Babija, és 14 másik plüssállat.
Kláráé, akinek reggelente benne kell hagyni a kakaójában a kanalat.
2010. június 8., kedd
Zita a zenekarban
Az előző, "túlcsordulós" bejegyzésemben megemlítettem már. Most sikerült a technikán kissé úrrá lennem, így végre a videókamerával rögzített filmecskéket is le tudom tölteni.. Ezért aztán illusztrálnám azt, amiről írtam. Hogy milyen fantasztikus ott látni ŐT, a zenekarban. Ahogy büszkén és figyelmesen feszít. Ahogy élvezi ezt az egészet. Ugyanis imádja ezt a "zenekarosdit", és már javában tervezi, hogy átmegy majd egy vagy két év múlva a "nagyba". És alig várja már, hogy megtanuljanak "menetelni", azaz, igazi fúvószenekarként működni, akik le-s-fel sétálnak... Engem pedig mindig meghat, amikor láthatom-hallhatom őt zenélni egy nagy, szeretnivaló, egésznek a kicsi, imádnivaló, részeként.
Az igazságosság kedvéért, majd Emmáról is dokumentálok valami igazán meghatóan kedveset, hamarosan.
Az igazságosság kedvéért, majd Emmáról is dokumentálok valami igazán meghatóan kedveset, hamarosan.
2010. június 5., szombat
Ikergyönyör, avagy a sonka a szendvicsben
Néha úgy érzem, túlcsordulok attól, ami nekem adatott. Mármint ez a fantasztikus család, ez a remek, jófej, vicces, szerető és ráadásul még jóképű férj és ez a négy gyönyörűséges tündérpalánta....
Ahogy Emma azt kéri, hogy feküdjek be mellé este, amíg ő elalszik, ahogy Zitát nézhetem a zenekarban: okos és mindig huncutul csillogó tekintetét a tanárnőre tapasztva, felemeli hangszerét és része egy egésznek. És ahogy a Kicsik is mindig elbűvölnek, újra és újra:
Pár napja, arra jöttem ki a fürdőszobából a reggeli összekészülődésem után, hogy Klára nagyon figyelmesen, szinte tudományosan fésüli Imót. Ahogy térültem-fordultam, és már felöltözve mentem vissza hozzájuk, a szerepek változtak, az egyetértés és a tudományosság maradt. Aztán azt kérték, hogy csináljak nekik két-két copfot, hogy "tesók" legyenek. A copfok könnyen elkészültek az alaposan kifésült hajakból. Aztán azt kérték, hogy fényképezzem le őket.
Először belemosolyogtak a gépbe:
Utána, Klára úgy találta, hogy Imónak nem pont olyan a frizurája, mint az övé, ezért megigazította.
Imó ezt nehezményezte egy idő után, ezért bátorításul kapott egy testvéri ölelést.
Ezen felbuzdulva, kértem tőlük egy testvéri csókot is. Hát az véletlenül pont csók lett....
Végül visszarendeződtek egy újabb páros "pózba".
Na most, ugye, hogy nekem van a világon a legnagyobb szerencsém, hogy egy ilyen édes kis páros bevesz maguk közé, hogy én lehessek a sonka az ő szendvicsükben?!?!
Ahogy Emma azt kéri, hogy feküdjek be mellé este, amíg ő elalszik, ahogy Zitát nézhetem a zenekarban: okos és mindig huncutul csillogó tekintetét a tanárnőre tapasztva, felemeli hangszerét és része egy egésznek. És ahogy a Kicsik is mindig elbűvölnek, újra és újra:
Pár napja, arra jöttem ki a fürdőszobából a reggeli összekészülődésem után, hogy Klára nagyon figyelmesen, szinte tudományosan fésüli Imót. Ahogy térültem-fordultam, és már felöltözve mentem vissza hozzájuk, a szerepek változtak, az egyetértés és a tudományosság maradt. Aztán azt kérték, hogy csináljak nekik két-két copfot, hogy "tesók" legyenek. A copfok könnyen elkészültek az alaposan kifésült hajakból. Aztán azt kérték, hogy fényképezzem le őket.
Először belemosolyogtak a gépbe:
2010. június 2., szerda
Tudóskör
A sokgyerekes lét egyik legszórakoztatóbb és soha meg nem unható foglalatossága az, hogy a szülők lajstromozzák, hogy mi mindenben hasonlítanak a gyerekeik és mi mindenben különböznek.
Mert a szülő egyébként, mint olyan, már az első gyereknél tervez: ahogy gömbölyödik az anyuka pocakja, úgy gondolja ő egyre inkábba azt, hogy na, ő aztán nem fog kiabálni ezzel a csodával, aki itt nő a hasában. És igyekszik majd elkerülni a "Ne...!"-vel kezdődő mondatokat, nehogy már negatívvá váljon a kis tündér.... Türelmes lesz, és mindig öröm lesz ringatni ezt a babát, még ha hajnali 2-től 5-ig is kell majd. És különben is, nyugodt baba lesz, aki természetesen végigalussza az éjszakát. Mert csak az ingerlékeny, türelmetlen szülőknek alszik rosszul a babája... És folytathatnám... Az apuka? Ő persze a focimeccseket tervezi: először majd a kertben, a girbe-gurba lábú fiacskájával, aki istenadta tehetség lesz (hiszen apja fia!!!), majd később a világ legjobb csapataiban rúgja majd a bőrt.... Amikor felmerül, hogy nem férfiú növekszik az anyuka szíve alatt, akkor a csalódásból felocsúdva máris folytatja a tervezgetést: a lánykának is, aki persze gyünyörű lesz, ugyanúgy lehet majd magyarázni a világ érdekességeiről és ő majd rátapasztja ragyogó tekintetét és issza majd a szavait...
No, itt ébredjünk fel, és kanyarodjunk vissza a valósághoz - legalábbis a miénkhez. Persze, a babavárós női álmodozásaimat sem sikerült teljesen (hm, hm...) megvalósítani, de itt most az apás képzelgésre térnék ki részletesebben, beleszőve az elején megpendített fantasztikumot a gyurmaelméletnek elnevezett gondolatmenetemről: mármint, hogy ugyanabból a gyurmából milyen sokfélét lehet "készíteni" (azaz: anya és apa ugyanaz és a csemeték meg jaj, de különböznek...).
Szóval, Zoli, annak idején, "bepróbálkozott" már Zitánál is: elvittük őt ide-oda (várak, múzeumok, városkák, erdő-mező, stb..) és Zoli szerette volna lekötni a figyelmét a nagyon érdekes magyarázataival... Erre mit csinált a mi kis drága elsőszülöttünk? Ide-oda csapongott, nem maradt egy helyben, belevágott apja szavaiba és teljesen másról kezdett mesélni. Zoli sokszor bedühödött, kissé "megsértődött" lányára és abbahagyta a magyarázatot. Sokkal később jöttünk rá arra, hogy Zita tulajdonképpen figyelt és megjegyzett mindent. A maga módján.... Nemrégiben, egy családi vacsora során, a honfoglalás került szóba. Zolinak ezúttal sikerült egy nagyívű, ámde a gyerekek számára is érthető eszmefuttatást végigvinnie, amikor is valahogy az is felmerült, hogy élnek-e még olyan népek, akik NEM jöttek el a "magyarokkal" a Kárpát-medencébe. Mondtuk, hogy igen, és Zoli kezdte is mesélni, hogy volt egy híres magyar kutató, aki ezeket a népeket próbálta megismerni "az Urál mögött", amikor is Zita, a lehető legtermészetesebben rákérdezett: Kőrösi Csoma Sándor?
Itt rájöttünk -főleg Zolinak volt erre szüksége...-, hogy Zita mostanában érett meg arra, hogy igazán értékelje a lexikális tudás szépségét, hogy megérezze: érdemes a világ érdekességeiről alaposan tájékozódni. Zita irányultsága is evidenssé vált: a humán vonal érdekli, a történelem, az irodalom, a színház, a mozi és az emberi kapcsolatok. A tudományosság még mindig nem hozza lázba a maga reális oldalával.... De rengeteget olvas és az agya szivacsként tárol minden - számára - érdekes információt.
Emma természetesen más tészta lett. Őt viszont a természet dolgai érdeklik, de nagyon, és képes hihetetlenül mélyen elmerülni bennük. Őt Apa magyarázatai is lekötik (noha, ez nem Zoli erőssége, de készséggel utánajár mindennek), de főként a dokumentumfilmek hozzák lázba. Ezzel együtt, vele nézegetünk kertészeti könyveket, kutyás és más állatos albumokat, National Geographic Kids újságokat, stb... És ő az, aki heteket tudna eltölteni az állatkertben, mert minden állatnál képes elidőzni....
Imót még nem érintik meg a tudomány fuvallatai. A számok és betűk világa nagyon izgatja, de amúgy inkább Barbie-körökben mozog egyelőre. Nagy szerencséje, hogy nem ő született elsőre, így már a "teszt-példányból" tudjuk, hogy kissé türelmesebbnek kell lenni, mert minden gyerek másként érik meg ezekre a dolgokra....
Aki teljes mértékben beváltotta viszont az apai álmodozásokat, az Klára. Igazi kis tudós-palánta, aki kifejezetten szeretne "okosodni" (ezért az esti mese nála a Larousse enciklopédiák valamelyikéből néhány részlet). Kívülről fújja az "Időjárásunk" című Scolar könyvet. Mert a természet és a tudományok sok érdekessége közül az egyik nagy kedvence az időjárás. Klára ugyanis retteg a vihartól, és hihetetlen ösztönei arra sarkallták, hogy inkább ismerje meg alaposan a félelme tárgyát... Így aztán, ő az, aki kinéz és megmondja, hogy milyen alakú felhőket lát és az mire utal; ő az, aki este, lefekvés előtt, tanulmányozza az égboltot és igyekszik megtippelni a másnapi időjárást, stb... Másik nagy kedvence a "numizmatika". Apukám világjárásából hazahozott pénzérméi mind Kláránál kötnek ki és ő sorolja: "ez dominikai, ez orosz, ez kínai, stb...". Elteszi, előveszi, csodálja, tanulmányozza őket... Hihetetlen.
És, nagy általánosságban, Klára minden tudásra szomjazik, és készséggel tapasztja csillogó tekintetét a neki magyarázó apjára.....
A képen Zoli éppen a Föld és a Nap kapcsolatát magyarázza. De ez lehetne bármi más is. Klárát a csillagászat, az állatvilág, a növények, a "történelem", az emberek, a föld, a gépek, minden érdekli. Egy másik kedvenc könyve a "Hami", ami azt meséli el gyereknyelven, hogy miből és hogyan készülnek az élelmiszerek. Ezt is ismeri már betéve, és ismereteit bátran használja a megfelelő kontextusban, sokszor meghökkentve ezzel az őt kevésbé ismerő felnőtteket. A számok és betűk világában is otthonosan mozog, és komolyan, egyszer kell csak mindent elmagyarázni neki..... Meglátja az összefüggéseket és teszi mindezt nagy természetességgel.
Amit viszont bő tíz év szülőségből már leszűrtünk: mindez nem azt jelenti feltétlenül, hogy Klára egy kis zseni-palánta, a többiek pedig nem. Csak annyit, hogy különbözőek. Miközben van bennük egy fantasztikus közös: mind a mi gyerekeink! És ez olyan jóóóóóó!
Mert a szülő egyébként, mint olyan, már az első gyereknél tervez: ahogy gömbölyödik az anyuka pocakja, úgy gondolja ő egyre inkábba azt, hogy na, ő aztán nem fog kiabálni ezzel a csodával, aki itt nő a hasában. És igyekszik majd elkerülni a "Ne...!"-vel kezdődő mondatokat, nehogy már negatívvá váljon a kis tündér.... Türelmes lesz, és mindig öröm lesz ringatni ezt a babát, még ha hajnali 2-től 5-ig is kell majd. És különben is, nyugodt baba lesz, aki természetesen végigalussza az éjszakát. Mert csak az ingerlékeny, türelmetlen szülőknek alszik rosszul a babája... És folytathatnám... Az apuka? Ő persze a focimeccseket tervezi: először majd a kertben, a girbe-gurba lábú fiacskájával, aki istenadta tehetség lesz (hiszen apja fia!!!), majd később a világ legjobb csapataiban rúgja majd a bőrt.... Amikor felmerül, hogy nem férfiú növekszik az anyuka szíve alatt, akkor a csalódásból felocsúdva máris folytatja a tervezgetést: a lánykának is, aki persze gyünyörű lesz, ugyanúgy lehet majd magyarázni a világ érdekességeiről és ő majd rátapasztja ragyogó tekintetét és issza majd a szavait...
No, itt ébredjünk fel, és kanyarodjunk vissza a valósághoz - legalábbis a miénkhez. Persze, a babavárós női álmodozásaimat sem sikerült teljesen (hm, hm...) megvalósítani, de itt most az apás képzelgésre térnék ki részletesebben, beleszőve az elején megpendített fantasztikumot a gyurmaelméletnek elnevezett gondolatmenetemről: mármint, hogy ugyanabból a gyurmából milyen sokfélét lehet "készíteni" (azaz: anya és apa ugyanaz és a csemeték meg jaj, de különböznek...).
Szóval, Zoli, annak idején, "bepróbálkozott" már Zitánál is: elvittük őt ide-oda (várak, múzeumok, városkák, erdő-mező, stb..) és Zoli szerette volna lekötni a figyelmét a nagyon érdekes magyarázataival... Erre mit csinált a mi kis drága elsőszülöttünk? Ide-oda csapongott, nem maradt egy helyben, belevágott apja szavaiba és teljesen másról kezdett mesélni. Zoli sokszor bedühödött, kissé "megsértődött" lányára és abbahagyta a magyarázatot. Sokkal később jöttünk rá arra, hogy Zita tulajdonképpen figyelt és megjegyzett mindent. A maga módján.... Nemrégiben, egy családi vacsora során, a honfoglalás került szóba. Zolinak ezúttal sikerült egy nagyívű, ámde a gyerekek számára is érthető eszmefuttatást végigvinnie, amikor is valahogy az is felmerült, hogy élnek-e még olyan népek, akik NEM jöttek el a "magyarokkal" a Kárpát-medencébe. Mondtuk, hogy igen, és Zoli kezdte is mesélni, hogy volt egy híres magyar kutató, aki ezeket a népeket próbálta megismerni "az Urál mögött", amikor is Zita, a lehető legtermészetesebben rákérdezett: Kőrösi Csoma Sándor?
Itt rájöttünk -főleg Zolinak volt erre szüksége...-, hogy Zita mostanában érett meg arra, hogy igazán értékelje a lexikális tudás szépségét, hogy megérezze: érdemes a világ érdekességeiről alaposan tájékozódni. Zita irányultsága is evidenssé vált: a humán vonal érdekli, a történelem, az irodalom, a színház, a mozi és az emberi kapcsolatok. A tudományosság még mindig nem hozza lázba a maga reális oldalával.... De rengeteget olvas és az agya szivacsként tárol minden - számára - érdekes információt.
Emma természetesen más tészta lett. Őt viszont a természet dolgai érdeklik, de nagyon, és képes hihetetlenül mélyen elmerülni bennük. Őt Apa magyarázatai is lekötik (noha, ez nem Zoli erőssége, de készséggel utánajár mindennek), de főként a dokumentumfilmek hozzák lázba. Ezzel együtt, vele nézegetünk kertészeti könyveket, kutyás és más állatos albumokat, National Geographic Kids újságokat, stb... És ő az, aki heteket tudna eltölteni az állatkertben, mert minden állatnál képes elidőzni....
Imót még nem érintik meg a tudomány fuvallatai. A számok és betűk világa nagyon izgatja, de amúgy inkább Barbie-körökben mozog egyelőre. Nagy szerencséje, hogy nem ő született elsőre, így már a "teszt-példányból" tudjuk, hogy kissé türelmesebbnek kell lenni, mert minden gyerek másként érik meg ezekre a dolgokra....
Aki teljes mértékben beváltotta viszont az apai álmodozásokat, az Klára. Igazi kis tudós-palánta, aki kifejezetten szeretne "okosodni" (ezért az esti mese nála a Larousse enciklopédiák valamelyikéből néhány részlet). Kívülről fújja az "Időjárásunk" című Scolar könyvet. Mert a természet és a tudományok sok érdekessége közül az egyik nagy kedvence az időjárás. Klára ugyanis retteg a vihartól, és hihetetlen ösztönei arra sarkallták, hogy inkább ismerje meg alaposan a félelme tárgyát... Így aztán, ő az, aki kinéz és megmondja, hogy milyen alakú felhőket lát és az mire utal; ő az, aki este, lefekvés előtt, tanulmányozza az égboltot és igyekszik megtippelni a másnapi időjárást, stb... Másik nagy kedvence a "numizmatika". Apukám világjárásából hazahozott pénzérméi mind Kláránál kötnek ki és ő sorolja: "ez dominikai, ez orosz, ez kínai, stb...". Elteszi, előveszi, csodálja, tanulmányozza őket... Hihetetlen.
És, nagy általánosságban, Klára minden tudásra szomjazik, és készséggel tapasztja csillogó tekintetét a neki magyarázó apjára.....
Amit viszont bő tíz év szülőségből már leszűrtünk: mindez nem azt jelenti feltétlenül, hogy Klára egy kis zseni-palánta, a többiek pedig nem. Csak annyit, hogy különbözőek. Miközben van bennük egy fantasztikus közös: mind a mi gyerekeink! És ez olyan jóóóóóó!
2010. június 1., kedd
Gasztro bejegyzés
Rendszeresen olvasok néhány (nem sok) gasztroblogot és rendszeresen emelem képletesen kalapomat azon asszonytársaim előtt, akik nemcsak arra képesek, hogy a képeken látható remekeket elkészítsék, hanem találnak még energiát arra, hogy mindezt szórakoztató módon rögzítsék, ráadásul, szemmel láthatóan nagy örömüket is lelik benne. Persze szó sincs arról, hogy én nem szeretnék sütni-főzni, sőt! Igenis kedvelek, és imádok szakácskönyveket is lapozgatni, tervezgetni, hogy ezt vagy azt majd megcsinálom. De mikor ez mindennapos feszítő kötelességgé válik, megtetézve azzal, hogy a lányok ízlésvilága még nem túl tág, hozzátéve, hogy a háztartásunkban nem csak a konyha várja az én gondoskodásomat, hát, bizony, mostanság előfordul az, hogy nem nagy kedvvel lépek be házunk eme (egyébként is igen apró) helységébe...
Mindazonáltal, két ok vezetett most rá arra, hogy mégis szenteljek pár sort a család gasztronómiájának.
Az egyik, Zita egy nagyon kedvesre sikerült megjegyzése volt. Múlt szombaton, ahogy arról már az előző bejelentkezésemkor hírt adtam, az IKEA-ba rándultunk ki. Amikor Zoli felvetette, hogy vágjunk neki a túrának, éppen a heti takarítás közepén voltam. Viszont nagyon megörültem, hogy végre rászánta magát ő is, semmiképpen sem akartam elszalasztani a lehetőséget. Ezért mondtam, hogy jó, de akkor, ha lehet, a déli étkezést is ott foggyasszuk el, mert már nem fér bele az időbe a főzés is - no meg jól esne kihagyni, hiszen már akkor is tudtam, hogy mi vár rám a másnapi, húszfős vendéglátás kapcsán. Oké, mondta Zoli. Ezért aztán az IKEA éttermében kezdtünk. Eddig még sosem jártunk ott. És nem is fogunk többet. Noha nem drága, nem is finom. Konkrétan minden gyerek otthagyta, amit kért (így aztán mégis drága lett...), a vásárlás után egy-egy helyi hot-doggal javítottunk egy kicsit a helyzeten. És ott, az IKEA-s étteremben mondta Zita azt, hogy "nem tehetünk róla, Anya, túl jól főzöl, és ezért aztán nem eszünk meg akármit!" Ez végtelenül jól esett, viszont szétpukkantotta azon tervemet, hogy a szünet itthon töltendő heteiben majd valami kifőzdéből hozunk kaját délben, hogy ne a főzéssel menjen el a napunk, hanem valami gyerekbarátabb foglalatoskodással.... Sebaj, majd főzünk együtt....
A másik ok pedig az volt, hogy eszembe jutott, hogy még kint, Genfben, milyen sok "fogadást" (no nem lovisat) rendeztünk ottani lakásunkban különböző konferenciák alkalmaival. Azokra pedig Anyu (az én komoly segédletemmel) állította össze az ételeket. és olyan finomak voltak! Mégis, alig párra emlékszem pontosan. Ilyen például a sonkás és káposztás kis "batyuk", vagy az azóta is családi divatban maradt pórétorta. De sok minden a feledés homályába merült. És így van ez azokkal az ételekkel is, amiket én készítettem kezdetekben a családi összejövetelekre (születésnapok, több keresztelő, névnapok, Húsvét, stb.). Mintha itt is divathullámok jönnének-mennének. Ezért terveztem el, hogy a múlt vasárnap megtartott "pót" Imola-napi családi bulira (hiszen két hete beteg volt szegény) elkészített ételsort megörökítem.
Nos, az elhatározás maradt. És a fényképezőgép is. A helyén. Így aztán csak "mesélhetek".
Először is, mindig többet tervezek be, mint amire "képes" vagyok végül, megvalósítás terén. De nem tehetek róla, a szakácskönyvek (és most már néha a gasztroblogok) világa mindig úgy magával ragad, hogy szinte felkiáltok: ezt is, ezt is, meg ezt is!!! Külön figyelmet kellett szentelnem a társaság méretére (kb. 20 fő) és annak összetételére (9 gyerek, 3-tól 10 éves korig) is.
Ami végül elkészült szombat éjjel, no és vasárnap kora-délután, ameddig Zoli-Apu, "holmi" gyereknap alapon, elvitte a négy csajt pattogatott kukoricázni a moziba, ahol közben a "Nanny McPhee" filmet is adták, szóval az a következő volt:
- Padlizsánkrém: Ezt sűrűn készítem ilyenkor, kissé önző okokból is. Itthon ugyanis, rajtam kívül, senki nem rajongója ennek az isteni kencének, de nagyobb társaságban azért mindig akad egy-két másik rajongó. Az én krémen kevés hagymával és kevés majonézzel készül, és általában nagyon kellemes. Ez a mostani azért nem nyeri el nálam az év padlizsánkrémje címet.
- Tojáskrém: Nos, ezt kútfőből készítettem, csak úgy, tudván, hogy jönnek majd "sörös" férfiak, akiknek ez nagy hasznukra válik. Így is lett, mind elfogyott (pedig menet közben a sörösek is borra váltottak). A recept? 6 apróra vágott főtt tojás, kis tejföl, kis mustár, kis majonéz, só, bors, snidling (párdi! metélőhagyma!!!!)
- Túrókrém: Ezt Edith blogjáról néztem ki, de azért jócskán átalakítottam, mert fokhagyma helyett a szelídebb újhagymát tettem bele és kapor híján ismét a snidlinghez (jaj, mondom, hogy metélőhagyma!!!) folyamodtam. Szálakra vágott sárgarépával és kígyóuborkával "körítettem" és nagyon finom volt.
No, eddig a kencék.
- Caprese, azaz paradicsom és mozzarella saláta. Ha más nem, Zoli biztos mindig lecsap rá, ez a kedvenc salátája. Az eltüntetett mennyiségből kiindulva más is lecsapott rá. Itt a felszeletelt mozzarellára és paradicsomra só és bors kerül, továbbá olivaolaj és egy kis balzsamecet (egyáltalán nem alapvető hozzátartozója a capresének, de én balzsamecet-imádó vagyok, így, tetszik-nem tetszik, nálunk kerül rá belőle!) és persze összetépkedett friss bazsalikom-levél (mmmm, annak az illata mámorító!!!)
- Tészta-saláta: ezt egy Stahl és egy Jamie Oliver receptből kombináltam össze. Így jutott hát a tésztához apróra felvágott kígyóuborka, paradicsom és oliva-bogyó, no meg jó sok snidling (METÉLŐHAGYMA!!!!!) és bazsalikom cafatkák, és persze egy öntet szerűség olivaolajjal és fehérborecettel, sóval borssal. Az egészet egy kis feta hozzámorzsolgatása dobta fel.
- Füstölt lazac: Emma lánykám nagy kedvence. Anyukámék friss, "svájci importja" került az asztalra.
- Majonézes krumpli: Hát, ez olyan majonézes krumpli volt, na. Benne egy kis újhagymával, "csak az íze kedvéért".
- Fasírozott. Ami nálunk pulykából készül, de azért finom. El is fogyott, mind egy szálig, főleg gyermekszájakban tűnt el.
- Baconba tekert sült virsli. Szintén az aprónép kedvéért.
- Hagymás-mustáros sült csirke. Egy Stahl-recept, amit ajánlok mindenki figyelmébe. Isteni, talán a fehérbortól. A sárga könyvében van.
Volt persze kenyér, pirítós és sok friss, nyers zöldség, felvágva.
Édességként pedig kétfélére vetemedtem, de tulajdonképpen leginkább az egyik tarolt.
Ez pedig Stahl nutellás habtortája volt. Hát az valami zseniális cucc. Azt hiszem, egyszer már készítettem, de már nem emlékszem az akkori fogadtatásra. Annál inkább élénk bennem a mostani! A nutellás süti azért volt evidens számomra, mert Imola nagy nutella-rajongó és családon belül már elhíresült, hogy ő az, aki egyetlen szelet nutellás kenyértől képes a szemhéjától a lábujjáig összekenni magát, útba ejtve a háta közepét és a magával hozott párnáját is. Reggeli után gyakorlatilag tusolhat. No, szóval az ő kedvéért készült ez a roppant egyszerű és finom desszert. Sütni sem kell, csak egy éjszakát hűteni. Van benne csokis-vajas darált keksz-alap, utána csoki (fekete és tej, vegyesen - végre felhasználhattam a Húsvétról itt ragadt csokinyuszikat) és persze nutella és jó sok tejszín. A tetején, csak a biztonság kedvéért, egy kis kakaós szórás! Hát, míg a gyerekeknél főként a köréje, díszítésként szolgáló, pillecukor sor aratott nagy sikert, a felnőttek elragadtatva cuppogtak és nyújtották újra tányérjukat!
Annyira, hogy Catherine barátnőm receptje alapján elkészített almás clafoutis-mat már alig tudták megkóstolni. Jó, mondjuk a hozzá tervezett vaníliapudingot már csak tegnap volt időm megfőzni. Ahogy a csirkemájas salátának tervezett máj is tegnap került kirántásra (a megmaradt majonézes krumplihoz). És még mindig ott figyel a hűtőben a túró, amiből Maimoni túrós alagútját akartam elkészíteni....
Nos, jó képzelgést mindenkinek, mert igazi kép, na, az nincs. Majd legközelebb!
Mindazonáltal, két ok vezetett most rá arra, hogy mégis szenteljek pár sort a család gasztronómiájának.
Az egyik, Zita egy nagyon kedvesre sikerült megjegyzése volt. Múlt szombaton, ahogy arról már az előző bejelentkezésemkor hírt adtam, az IKEA-ba rándultunk ki. Amikor Zoli felvetette, hogy vágjunk neki a túrának, éppen a heti takarítás közepén voltam. Viszont nagyon megörültem, hogy végre rászánta magát ő is, semmiképpen sem akartam elszalasztani a lehetőséget. Ezért mondtam, hogy jó, de akkor, ha lehet, a déli étkezést is ott foggyasszuk el, mert már nem fér bele az időbe a főzés is - no meg jól esne kihagyni, hiszen már akkor is tudtam, hogy mi vár rám a másnapi, húszfős vendéglátás kapcsán. Oké, mondta Zoli. Ezért aztán az IKEA éttermében kezdtünk. Eddig még sosem jártunk ott. És nem is fogunk többet. Noha nem drága, nem is finom. Konkrétan minden gyerek otthagyta, amit kért (így aztán mégis drága lett...), a vásárlás után egy-egy helyi hot-doggal javítottunk egy kicsit a helyzeten. És ott, az IKEA-s étteremben mondta Zita azt, hogy "nem tehetünk róla, Anya, túl jól főzöl, és ezért aztán nem eszünk meg akármit!" Ez végtelenül jól esett, viszont szétpukkantotta azon tervemet, hogy a szünet itthon töltendő heteiben majd valami kifőzdéből hozunk kaját délben, hogy ne a főzéssel menjen el a napunk, hanem valami gyerekbarátabb foglalatoskodással.... Sebaj, majd főzünk együtt....
A másik ok pedig az volt, hogy eszembe jutott, hogy még kint, Genfben, milyen sok "fogadást" (no nem lovisat) rendeztünk ottani lakásunkban különböző konferenciák alkalmaival. Azokra pedig Anyu (az én komoly segédletemmel) állította össze az ételeket. és olyan finomak voltak! Mégis, alig párra emlékszem pontosan. Ilyen például a sonkás és káposztás kis "batyuk", vagy az azóta is családi divatban maradt pórétorta. De sok minden a feledés homályába merült. És így van ez azokkal az ételekkel is, amiket én készítettem kezdetekben a családi összejövetelekre (születésnapok, több keresztelő, névnapok, Húsvét, stb.). Mintha itt is divathullámok jönnének-mennének. Ezért terveztem el, hogy a múlt vasárnap megtartott "pót" Imola-napi családi bulira (hiszen két hete beteg volt szegény) elkészített ételsort megörökítem.
Nos, az elhatározás maradt. És a fényképezőgép is. A helyén. Így aztán csak "mesélhetek".
Először is, mindig többet tervezek be, mint amire "képes" vagyok végül, megvalósítás terén. De nem tehetek róla, a szakácskönyvek (és most már néha a gasztroblogok) világa mindig úgy magával ragad, hogy szinte felkiáltok: ezt is, ezt is, meg ezt is!!! Külön figyelmet kellett szentelnem a társaság méretére (kb. 20 fő) és annak összetételére (9 gyerek, 3-tól 10 éves korig) is.
Ami végül elkészült szombat éjjel, no és vasárnap kora-délután, ameddig Zoli-Apu, "holmi" gyereknap alapon, elvitte a négy csajt pattogatott kukoricázni a moziba, ahol közben a "Nanny McPhee" filmet is adták, szóval az a következő volt:
- Padlizsánkrém: Ezt sűrűn készítem ilyenkor, kissé önző okokból is. Itthon ugyanis, rajtam kívül, senki nem rajongója ennek az isteni kencének, de nagyobb társaságban azért mindig akad egy-két másik rajongó. Az én krémen kevés hagymával és kevés majonézzel készül, és általában nagyon kellemes. Ez a mostani azért nem nyeri el nálam az év padlizsánkrémje címet.
- Tojáskrém: Nos, ezt kútfőből készítettem, csak úgy, tudván, hogy jönnek majd "sörös" férfiak, akiknek ez nagy hasznukra válik. Így is lett, mind elfogyott (pedig menet közben a sörösek is borra váltottak). A recept? 6 apróra vágott főtt tojás, kis tejföl, kis mustár, kis majonéz, só, bors, snidling (párdi! metélőhagyma!!!!)
- Túrókrém: Ezt Edith blogjáról néztem ki, de azért jócskán átalakítottam, mert fokhagyma helyett a szelídebb újhagymát tettem bele és kapor híján ismét a snidlinghez (jaj, mondom, hogy metélőhagyma!!!) folyamodtam. Szálakra vágott sárgarépával és kígyóuborkával "körítettem" és nagyon finom volt.
No, eddig a kencék.
- Caprese, azaz paradicsom és mozzarella saláta. Ha más nem, Zoli biztos mindig lecsap rá, ez a kedvenc salátája. Az eltüntetett mennyiségből kiindulva más is lecsapott rá. Itt a felszeletelt mozzarellára és paradicsomra só és bors kerül, továbbá olivaolaj és egy kis balzsamecet (egyáltalán nem alapvető hozzátartozója a capresének, de én balzsamecet-imádó vagyok, így, tetszik-nem tetszik, nálunk kerül rá belőle!) és persze összetépkedett friss bazsalikom-levél (mmmm, annak az illata mámorító!!!)
- Tészta-saláta: ezt egy Stahl és egy Jamie Oliver receptből kombináltam össze. Így jutott hát a tésztához apróra felvágott kígyóuborka, paradicsom és oliva-bogyó, no meg jó sok snidling (METÉLŐHAGYMA!!!!!) és bazsalikom cafatkák, és persze egy öntet szerűség olivaolajjal és fehérborecettel, sóval borssal. Az egészet egy kis feta hozzámorzsolgatása dobta fel.
- Füstölt lazac: Emma lánykám nagy kedvence. Anyukámék friss, "svájci importja" került az asztalra.
- Majonézes krumpli: Hát, ez olyan majonézes krumpli volt, na. Benne egy kis újhagymával, "csak az íze kedvéért".
- Fasírozott. Ami nálunk pulykából készül, de azért finom. El is fogyott, mind egy szálig, főleg gyermekszájakban tűnt el.
- Baconba tekert sült virsli. Szintén az aprónép kedvéért.
- Hagymás-mustáros sült csirke. Egy Stahl-recept, amit ajánlok mindenki figyelmébe. Isteni, talán a fehérbortól. A sárga könyvében van.
Volt persze kenyér, pirítós és sok friss, nyers zöldség, felvágva.
Édességként pedig kétfélére vetemedtem, de tulajdonképpen leginkább az egyik tarolt.
Ez pedig Stahl nutellás habtortája volt. Hát az valami zseniális cucc. Azt hiszem, egyszer már készítettem, de már nem emlékszem az akkori fogadtatásra. Annál inkább élénk bennem a mostani! A nutellás süti azért volt evidens számomra, mert Imola nagy nutella-rajongó és családon belül már elhíresült, hogy ő az, aki egyetlen szelet nutellás kenyértől képes a szemhéjától a lábujjáig összekenni magát, útba ejtve a háta közepét és a magával hozott párnáját is. Reggeli után gyakorlatilag tusolhat. No, szóval az ő kedvéért készült ez a roppant egyszerű és finom desszert. Sütni sem kell, csak egy éjszakát hűteni. Van benne csokis-vajas darált keksz-alap, utána csoki (fekete és tej, vegyesen - végre felhasználhattam a Húsvétról itt ragadt csokinyuszikat) és persze nutella és jó sok tejszín. A tetején, csak a biztonság kedvéért, egy kis kakaós szórás! Hát, míg a gyerekeknél főként a köréje, díszítésként szolgáló, pillecukor sor aratott nagy sikert, a felnőttek elragadtatva cuppogtak és nyújtották újra tányérjukat!
Annyira, hogy Catherine barátnőm receptje alapján elkészített almás clafoutis-mat már alig tudták megkóstolni. Jó, mondjuk a hozzá tervezett vaníliapudingot már csak tegnap volt időm megfőzni. Ahogy a csirkemájas salátának tervezett máj is tegnap került kirántásra (a megmaradt majonézes krumplihoz). És még mindig ott figyel a hűtőben a túró, amiből Maimoni túrós alagútját akartam elkészíteni....
Nos, jó képzelgést mindenkinek, mert igazi kép, na, az nincs. Majd legközelebb!
