Apa-képek

Első kép

A helyszín Zillertal, ahol a téli szünetben síeltünk, szüleim jóvoltából, szüleimmel. Egy alkalommal, a sítárolóból felfelé jövet, valami megfejthetetlen csoda folytán, kettesben mentünk fel Zolival a szobába. A sítároló előtti térben egy szuperszónikus, ultramodern, gyönyörűséges babakocsi "parkolt".

-Hú - mondtam - láttad, hogy mostanában már milyen extra babakocsikat gyártanak?

Mire Zoli:

- Hát, én szívesen kipróbálnék egy ilyet...

- ?!?!?!

Második kép

A helyszín szerény hajlékunk, az időpont egyike ködös-kávézós hajnalainknak, egy-két hete. Az étkezőasztalon még ott díszeleg az a tányér, amit Imó még pár hónapja készített az agyagozós szakkörön, de valamiért csak most került kiégetésre és mázazásra. A tányéron felirat: "Apa", körülötte szívek tömkelege.

- Láttad? - kérdezem az érintettet.

- Igen, nagyon aranyos!

- Annyira igyekeznek, tudod.... 

- Igen.... Én pedig megpróbálok felnőni a feladathoz.

Harmadik kép

Megint itthon, megint reggel, megint kávé (ilyenkor tudjuk megbeszélni ügyes-bajos dolgainkat, és ezért nem átallunk egy negyedórával kevesebbet aludni). Az Ikrek iskolaválasztása a téma. Nehéz dió. Mert igazából nem is biztos, hogy van választásunk. Csak ez egyelőre nehezen emészthető.

Zoli felsóhajt:

- Kéne még egy kisbaba...

Én, valószínűleg eléggé értetlenül, bámulok rá.

- Hát, mert már a legkisebbek is iskolások lesznek, és az olyan rossz.

Inkább a kávémba bújok, és ott merengek el azon, hogy vajon a férjem klimaxol-e, vagy mi ütött belé, így "negyvenen túl", miközben azért nem egy sétagalopp az élet négyőjükkel sem...

Negyedik kép

A helyszín a Balassi Bálint Gimnázium valamelyik tanterme. Magyar óra az ötödik "a"-nak, tegnap. A "Családi kör" kapcsán a tanárnő arról faggatta a gyerekeket, hogy ahogy a versben a "kapa pendül" jelzi a családfő érkezését, ki hogyan veszi észre, hogy megjött az apukája. Ezt kitaglalván, jött a kényesebb kérdés: mit csinálnak az apukák, amikor hazaérnek? Zita elmondása szerint, a legtöbb osztálytársa azt állította, hogy az apja leül a tévé elé meccset nézni. És mit mondott Zita? Azt, hogy az apja, amikor hazajön, bemegy a dolgozószobába, ott átöltözik és elmegy futni..... Mire a tanárnő megkérdezte tőle, hogy "azt sem mondja, hogy fapapucs?". Mire Zita - állítólag - azt felelte, hogy "De, szól Anyának, hogy elmegy futni!". Ez volt a nekem elmesélt verzió. Amikor este erre visszatértünk a családi vacsoránál, ott már Zita próbált mentegetőzni, hogy "de, azt azért mondtam, hogy Apa köszön mindenkinek"....

Hát, Zoli, szerintem azért még van mit csiszolni azon az Apa-képen, mielőtt újabb babakocsi-tologatásra vágyakoznál... :-)

Egy ápolónő naplója (részlet)

"Journal d'une infirmiere": oui, c'est moi qui doit m'occuper de Klara, restée á la maison (grippe intestinale), d'Imola (verrue sur le pieds), d'Emma (probleme de pied).

2011. február 8.

.....

Este, elláttam mindenkit: 

Klárának kibéleltem az ágyát egy törülközővel, egy másikat pedig leterítettem az ágya mellé, amire egy lavórt is tettem. Csak ha, esetleg, éjjel is rátör az, ami ma délelőtt kezdődött, a Planetáriumban, öt perccel a műsor kezdete után, pontosan akkor, amikor én, pár kerületnyivel arrébb, beadtam a gusztustalanságig összekoszolódott autómat a kézimosóba... (még szerencse, hogy Zoli egészen közel dolgozik a Planetáriumhoz, ahová elszaladt gyorsan a Laci autójával - mert az övé meg pont a szerelőnél volt - és elhozta onnan a megszeppent Klárát, akit addig a roppant odaadó óvónő őrzött).

Imolának lekezeltem a szemölcsét - egy régi, nem múló, uszodai emlékét. Remélem, hogy ez a módszer hatásos lesz, mert nem szeretném szegénykét "kés alá" vinni.

Emmának bekentem a lábát, ott a talpán, ahol egy enyhe csonthártyagyulladása van, de most már múlóban, szerencsére.

Mivel másodállásban már egy ideje otthon-tanítást is vállalok (egész délután matekot és szövegértést gyakoroltunk Emmával), még kikérdeztem Zitától a "Családi kör"-t, és csak itt adtam át Zolinak a stafétabotot, hogy közösen megfogalmazzák, hogy miért is tört ki a trójai háború.

"Holnapra" egy sterilizáló ágyneműhúzást tervezek, és ha egy időre át tudom adni Klára felügyeletét, akkor talán hazaszállítok egy újabb talicskányi C-vitamint, és utánanézek, hogy hol lehet beszerezni olyan festéket, amivel jól láthatóan fel tudom kenni a ház falára az egészségügyi intézményt jelző "H" betűt.

 

kép innen

Kihívások hava - Mission impossible?

Février, c'est le mois des défis: le grand anniversaire de ma maman, aussi celui d'Emma et la période des déguisements - des carnevals.
Február, kedves, rengeteg feladatot rejtesz...

Első számú kihívás: Anyukám, azaz Betty Mama szép, kerek, születésnapja. 

Szükséges felszerelések: ötlet (már van), idő (muszáj lesz neki lennie...)

Céldátum: ugyan a napja február 19., de az Ünnepelt párizsi tartózkodása miatt az ünnepség február 26-án lesz

Kettes számú kihívás: farsang

Résztvevők: Zita, Emma, Klára és Imola

Céldátum(ok): február 18. (Z.+E.) és február 24. (K.+I.)

Szükséges: 4 darab jelmez

                  - Gésa - Zita részére (majd csak lesz valahogy...)

                  - Teniszező - Emma részére (jaj de jó!!!!!!!)

                  - Tündér -Imola részére (ez is szuper, minden van hozzá)

                  - Arielle - Klára részére (a parókán kívül semmi sincs, csak pár ötlet...)

Hármas számú kihívás: Emma születésnapja

                                  részleteiben: zsúrja (mikor? hol?)

                                                     családi bulija (mikor?)

                                                     ajándéka (ugyan mi? bár.... valószínűleg a "jelmezéhez" köze lesz...)

Céldátum: február 27. (legalább is ez a napja)

Szükséges: egyeztetés, szervezés és tervezés

Bónusz: Klára és Imola beiskolázása körüli hajcihő megkezdése. Hová? Kihez? Külön, együtt?

Csak egy tanács

Ici, c'est juste un conseil de ne PAS se procurer un certain jeu de société... :-)
Ha úgy gondolod, hogy a családi társas egy békés, mosolygós, egészen csendes tevékenység, eszedbe ne jusson a "Boszorkányfutam" nevű játékot beszerezni! Ha viszont nem zavar, hogy a lakhelyed fala majd kidől a tiltakozó visítástól, a velőtrázó kárörömtől és a fennhangon megfogalmazott bosszúeskütől, futás a játékboltba!

u.i.: Mi ajándékba kaptuk. Csak már nem emlékszünk kitől. Talán szerencse. Még a végén mi is vissza akarnánk vágni...

"Csak a derű óráit számolom"?!

Un ami m'a "reproché" d'etre "trop" positive. Dans ce post, j'essaye de "m'expliquer"...

Pár napja kaptam egy üzenetet a facebook-on egy régi ismerősömtől, K.-tól, akivel már jó régen nem kommunikáltam. Meg kell hagyni, nem igazán ugyanazt az életstílust követjük (ő férfi, én nő, ő egyedülálló, én, hát igen, négygyerekes családanya, ő nagy-nagy világutazó, én, hát igen, mostanában kevésbé), de mindig is kedveltük egymást. Most is egy lelkendező üzenetet küldött, amit úgy írt meg, hogy közben hallottam a hangját - legalábbis lelki füleimmel. De aztán odavetette azt is, hogy néha be-benéz a blogomba és "könyörgöm, írjál rossz dolgokat is, mert ez olyan valószínűtlen". Amikor válaszoltam neki, akkor azt írtam, hogy szerintem írok én rossz dolgokról, csak legfeljebb a hozzáállásom "jó", ami azért van így, mert a világ legjobb dolga egy ilyen nagy családban élni.

De aztán csak nem hagyott nyugodni ez a megjegyzés, annak ellenére sem, hogy tudom, jó szándékból íródott.

És akkor csak jöttek szembe a történések, amik miatt most már egy kicsit somolygok. Lehet, hogy igaza volt K.-nak?

Először is, tegnap úgy ítéltem meg, hogy a hatékonysági fokmérőm alig-alig lengett ki a tegnapi tevékenységem "értékelése" során. Ezt megítélhettem volna úgy is, hogy na, de egy lusta nőszemély vagyok, de inkább arra a következtetésre jutottam, hogy jobb, ha nem erőltetem a félárbocos működést, inkább egy napot másképpen töltök el, és jobb lesz. 

Kezdtem tehát azzal. hogy elmentem a barátnőmmé vált kozmetikusomhoz, egy aktuális szőrtelenítésre, amit határozottan élvezhetővé tett az, hogy egy jót beszélgettünk.

Amikor pedig délután, Zitát elvittem edzésre (jó, a kettő között a kötelezettségeimet szolgáltam), úgy döntöttem, hogy nem rohangálok dolgomra, hanem igenis jár nekem egy óra (másfél) relaxálás, egy-két női magazin végigböngészésének képében (a hatást még fokoztam, mert a telefonomat az autóban hagytam...). És akkor az első kézbevett magazin szinte teljes egészében a boldogsággal, annak keresésével és megtalálásával foglalkozott. Majdnem felvihogtam. Ebben az újságban idézik a bejegyzésem címében szereplő bölcsességet, ami állítólag latin és állítólag a régi napórákon olvasható. Nagyon megtetszett, és tökéletesen megfogalmazza azt, amit válaszolni szerettem volna K.-nak. "Csak a derű óráit számolom." Mert így érdemes élni, nem? És ha ez a blog valaha eléri az eredeti célját, mármint, hogy a "négy a lány" el is olvassa, hát nem természetes, hogy azt kívánom, hogy mosolyt csaljon az arcukra?!

A magazinban olvasottaktól teljesen feltöltődve baktattam le a BVSC büféjébe, frissítőért, Zitának. És akkor ott, történt valami, amiről úgy gondolom, nem véletlen. A pultnál állt két tizenegy-két éves forma fiúcska. Valószínűleg együtt edzenek (vízilabda vagy úszás). Az egyik szeretett volna venni egy valamit (nem figyeltem, hogy mit), és számolgatta az apróját, hogy ki tudja-e fizetni. Rájött, hogy nem. A másik tündéri ártatlansággal és tele jóindulattal odafordult hozzá: "Mennyi hiányzik?" A társa megmondta. "Tessék, kipótolom!"- mondta az előbbi, teljes természetességgel. A büfés nő teljesen elolvadt, de én is. Nem győzte dicsérni a kissrácot a büfés, hogy micsoda egy gavallér, én meg csak vigyorogtam bután, élvezve a lelkiállapotomba tökéletesen beleillő jelenetet. A csattanó az, hogy amikor a gavallér kissrác a saját ennivalóját akarta kifizetni, rájött, hogy kb. pont annyi hiányzik neki, amennyit az imént a társának adott, teljesen önzetlenül... Tehát nem arról volt szó, hogy tele volt pénzzel, és ez nem számított neki, hanem tényleg, simán kedves és jószívű volt. Miután tiszta cseppfolyós állapotban voltam, rajtam volt a sor a kipótlásra, amit természetesen nagyon szívesen megtettem. Nagyon szépen megköszönte. A büfés nő és én csak mosolyogtunk...

Aprócska kis epizód, de megerősít abban, hogy a hozzáálláson sok múlik. Így azt látjuk meg hamarabb, ami pozitív irányba sodor minket. És a rosszat is inkább távolabbról szemléljük, nem hagyván, hogy kitakarja a jót.

Igen, szeretném csak a derű óráit számolni. Tegnap, Zitának saját magáról és a családjáról kellett fogalmazást írni  angolból. Már eleve jót derültem, mert simán úgy jellemezte magát, hogy "clever and pretty" (azaz: okos és csinos), de a legjobban az utolsó mondata ütött szíven: "I"m happy that I can live in this world.", azaz: Boldog vagyok, hogy a világon vagyok. ("műfordításban"). A pozitív hozzáállás, úgy tűnik, örökletes, kedves K.!

Aztán, mélyen magamba nézve, arra is gondoltam, hogy az, hogy a megszokottnál is elnézőbb vagyok mindenkivel és mindennel szemben, hogy tényleg igyekszem a jót meglátni mindenben, nem hozható-e összefüggésbe azzal, hogy Zoli pedig hajlamos mostanában az ellenkezőjére. Nem kompenzálok-e így, tudat alatt? Ha Zoli visszatalál a régi, optimista önmagához, nem fogok-e visszatérni a kissé hisztisebb, szőrszálhasogatóbb, nyavalygósabb énemhez? Nem tudom. Azt viszont nyugtáztam, hogy nem érzem úgy, hogy ez tudatos vagy görcsös lenne részemről. Vannak borús óráim-perceim. De párosul velük egy olyan érvrendszer, aminek az a vége, hogy "csak a derű óráit számolom".... 
  

Édesség

Je raconte ici que du á une météo vraiment pénible (froid, grisaille et air tres pollué), mes filles ont été vraiment pénibles cette semaine, elles ne voulaient rien faire. Sauf une chose: préparer et manger tout ce qui était sucré....

Nyűgös hetünk van, be kell látni. Próbálom az időjárásra is kenni, mert megérdemli. Szürke, szmogos, lehangoló.

Így aztán, ezen a héten senki sem akar semmit. Felkelni, lefeküdni, leckét írni (azt mondjuk sosem, de most aztán pláne..), gyakorolni, különórára menni, elpakolni, nyuszit etetni, megteríteni, megfürödni, hajat mosni, kabátot felakasztani, kesztyűt húzni, nagykabátot levenni, olvasni, verset tanulni, kérdésekre felcsattanás nélkül válaszolni, játszani azzal a testvérrel, aki szeretne vele játszani, gyümölcsöt enni, levest enni, bármit enni....

Hoppá! És itt jön a hetünk egyetlen napsugara, a melengető, a reményt adó. Mert megállás nélkül sütünk, készítünk valami édességet-sütit.Valószínűleg az időjárás velejárója ez is, noha szikrázó napsütéses hidegben szívesebben fáznánk, mint ebben a komorságban, de mindegy. Ne tagadjuk: a legtöbb ember ilyenkor több édességet fogyaszt. Legalább is ez jött ki, a mi reprezentatívnak egyáltalán nem mondható, felmérésünk alapján.

Készült a héten már: tiramisú (aznap elfogyott, ugye Zoli?....), csokis puffancs (gyerekszakácskönyvből, Klára és Imola által elkövetve), fahéjas süti, kakaós csiga és ma pedig kókuszgolyó. Van, amit a gyerekek akartak készíteni, vagy enni, van, amit mi, felnőttek, van, amit mindenki. Ja, és estére egy kiadós leves lesz. Asszem palacsinta készül másodiknak....

Hogy elhízunk?!?! Nem hiszem. Lehet, hogy egy-két rétegnyi téli párnácska felrakódik, de azt majd az olvadás elviszi. Olyan jó ilyenkor édeset enni....

És közben a nyárról álmodozni... No meg egy jó kis fagyizásról....

U.i.: Mivel a bejegyzéseim mennek a facebook-ra is, genfi barátaim megjegyezték, hogy szívesen értenék, hogy miről van szó. Most kísérletezgetek, hogy hová írjak egy kis francia szöveget, mankónak.

"Vekerdys" hangulatban

Péntekenként, Zoli hazahoz egy halom magazint. Szerencsénk van, mert a nagyobb lapkiadókkal jóban van Zoli, illetve hát, a cégük a megfelelő reklámköltséget tudja náluk felmutatni, így persze, hogy jóban vannak... Ennek egyik jele az, hogy küldenek nekik újságokat. Azokból hoz haza párat Zoli. Így aztán, én már évek óta képben vagyok pletykatéren (de jó nekem!!!), divatügyben (ha már nem követem, legalább ismerjem...), a közélet néhány szeletében (amikor ehhez is van kedvem-erőm), és a női lélek érdekességeiben. A legnagyobb kedvencem továbbra is a Nők Lapja. Van, hogy a többi ott hever még hetekig, de a NL-ját mindig kézbe veszem.

A Nők Lapját sem sikerül mindig elejétől végéig lapoznom (legalább is első szuszra), így amivel kezdeni szoktam általában, az Vekerdy tanár úr rovata. Érdekes dolgokról ír, még akkor is, ha nem értek mindig egyet a meglátásaival. De elgondolkodtat, az biztos. Tudom, hogy a magyarországi Waldorf-mozgalom szószólója. A Waldorf-szemlélet sok eleme szimpatikus számomra, mégsem tudom teljességében magamévá tenni, így nem is merészkedtem oda, hogy az egyébként hozzánk közel eső, Waldorf-iskolába is körülnézzek.

Mindazonáltal (talán egy, a Figyelőben mostanság elolvasott, Vekerdy-interjú miatt is), mostanában azért elmerengek egy-két dolgon, főleg Emma tanulmányai által. Elmesélek pár friss példát, hogy érthető legyen a gondolatmenet. Elöljáróban még annyit, hogy továbbra is minden tiszteletem Emma tanító nénijének, sőt mindegyik tanítójának. Ez nem feléjük "kritika", ha ez az. 

Emma imádja a környezetet, a szó tantárgyi és általánosabb értelmében is. Mindig mesél arról, hogy éppen miről tanultak, és abból, ahogy elmondja, kiérződik, hogy figyel, hogy őt ez érdekli. A Mozaik Kiadó könyvéből tanulnak. Eddig a következő témakörök kerültek sorra ebben az idei, tehát harmadikos, tanévben: "A szervezetünk és igényei", "Mozogj sokat, lélegezz nagyokat!", "Az éltető táplálék", "A tisztaság fél egészség", "Öltözetünk és egészségünk", "Fertőző betegségek", "Balesetek, betegápolás" ("Összefoglalás"), "Séta a ligetben", "A települések árnyat adó fái (itt részletesen megtanulták a vadgesztenye és a lucfenyő tulajdonságait)", "Cserjék rejtekén (fekete bodza, közönséges boróka)", "A zöld területek apró lakói (méhek)", "Tollas barátaink (parlagi galamb, széncinege, fekete rigó)", "Emlősök a földön és a fán (mókus, sün)", "Az élőlények és a környezet kapcsolata" (majd. Összefoglalás), "Az anyagok tulajdonságai", "Halmazállapotok", "Halmazállapot-változások I. és II.", "Oldódás".

Emma négyes lett félévkor. A tanító néni, kb. az első témazárás óta, minden héten írat velük egy "ötperces dolgozatot" az előző héten vett anyagból. Ezt én alapvetően pártolom, mert így nem kell csak két jegyen, és hatalmas tudásanyagon izgulni, hanem lehet szépen haladni. Igenám.... De mit tegyek akkor Emmával, amikor arra a kérdésre, hogy "Írd le a az anyagok érzékelhető tulajdonságait!" (már eleve: ez a szóhasználat tényleg egy 8-9 éves szintje?!?!), ő azt írja, hogy "száj, orr, hallás, szem és tapintás", míg a válasz elvileg az lett volna, hogy "íz, illat, hang, szín és tapintható tulajdonságok"?!?! Könyörgöm!!! Egyik sem TULAJDONSÁG!!!! Viszont körülbelül ugyanazt leíró főnév, nem?!? Nos, erre a feladatára nulla pontot kapott, így a rövid kis dolgozatára (amit amúgy helyesen oldott meg), hármast kapott. Nagyon elkeseredett, én pedig egy picit sem szidtam le! Nem értem!!! Szerintem a lényeget megértette, és ez szavakon való lovaglás, pláne úgy, hogy igazából egyik sem hangzik igazán helyesen.... De lehet, hogy elfogult vagyok.

A környezetnél maradva. Szegény Emma, az ehetit mindenképpen ötösre (sőt! csillagos ötösre) szerette volna megírni. Így a következő szövegeket magolta be, pl.: "A forrás olyan halmazállapot-változás, melynek során a folyadék belsejében gőzbuborékok keletkeznek." És ilyenből jó sok. Érti ő, hogy mi a forrás (párolgás, fagyás, olvadás, lecsapódás), sokat sertepertél a konyhában és imád a jégcsapokkal játszani, meg a bepárásodott tükörre firkálni. De szerintem a "halmazállapot-változás" kifejezés még annyira magas neki!!! Bemagolta. Ugyan minek?! Lesz ennek maradandó nyoma akár csak félév múlva is?!? Akkor? Miért így és ezt tanítjuk, a témára amúgy teljesen nyitott gyerekeinket? Hogy elmenjen a kedvük?! Hogy ne a környezetet ismerjék meg úgy igazából, hanem a magolást utálják meg?

És akkor jöjjön a másik tantárgy. Az idegen nyelv tanulásáról különböző szemléletek élnek. Ki erre, ki arra esküszik, mindenképpen elég vehemensen. Mármint az idegen nyelv tanulásának kezdési időpontjáról. Vekerdys, waldorfos hozzáállás, amit a legszigorúbb "menő" iskolákban is vallanak néhány helyen, hogy nem érdemes korán, azaz elsőtől vagy másodiktól elkezdeni. Mások pedig már az oviban időszerűnek tartják (és itt is vannak "nagymenő" sulik, amelyek ezt vallják). Az első csoport azzal érvel, hogy "először a anyanyelvet használja stabil alapokkal", a második pedig azzal, hogy "ilyen korban még úgy lehet nekik tanítani, mintha egy második anyanyelvet tanulnának". Nos, én nem tenném le a voksomat egyik mellett sem. Valahogy elhiszem, hogy a korai nyelvtanulás könnyíti az idegen nyelv tanulását, de főképpen a használatát, mert még nem épülnek be esetleges gátlások. Viszont a saját példámon látom, hogy akár a kamaszkor közepén nekiállva is el lehet jutni anyanyelvi szintre. Én az adott nyelvi környezetben való tanulás és gyakorlás hívője vagyok. Szerintem csak úgy lehet igazán biztos nyelvtudásra - értsd használható és használt! - szert tenni. Tisztában vagyok azzal, természetesen, hogy ez csak keveseknek adatik meg.

Emma iskolájában (ami ugye Zitáé is volt, négy éven át) büszkék arra, hogy már elsőtől tanítanak idegen nyelvet. Vannak olyan szülők, akik kifejezetten emiatt szeretnék ide íratni a gyereküket. Mi nem ezért jöttünk ide, de Zita esetében még a másodikat is felvettük. Valószínűleg, Zita egyesíti magában Apukám, Zoli és az én nyelvérzékemet, mert ő mind a magyar nyelvtanból, mind németből, mind angolból végigtündökölte a négy évet. Most, az új suliban, a némettől szabadult, de az angol nagy szerelem maradt, ami mellé a latin vígan csatlakozott. Mondhatnám, hogy a kisujjából rázza ki ezeket. Könnyebbsége van, no.

Még Zita idejében végigéltem egy német szépkiejtési versenyt, ami eléggé felbosszantott. Az ő német tanára is azt csinálta, mint most Emmáé (Emma nem egy olyan nyelvzseni, de valahogy ő is az erős csoportba került), hogy a gyerekek kezébe nyomott a mostani szintjüket emeletekkel meghaladó verset, hogy egy ötösért tanulják meg egy hét alatt. Aki a legszebben mondja, megnyeri a szépkiejtési versenyt és mehet a kerületire (na, attól mentsen meg minket az ég!!!). Drága Emmánk, aki nagyon vágyna már valami külön elismerésre a suliban, azt mondta, hogy ő szeretné megtanulni. Próbáltam lebeszélni róla (anno, Zitát, negyedikben már gyakorlatilag "eltiltottam" ettől), de ragaszkodott hozzá. Mit tehet egy anya? Jó. Tudtam, hogy ezzel nekem, és az egész családnak is, sok feladata lesz. Először is, megkértem az ezer nyelven beszélő apukámat, hogy fordítsa le, hogy legalább tudjuk, hogy miről szól (Emma kb. öt-hat szót értett belőle). Utána, a hétvégén, Bátyám egyik fia, Zoli, átvette még vele, a kiejtés miatt. És Emma próbálta megtanulni. Nem ment. Sírt. Apa-Zolival is próbálták. Sírás. Velem is. Sírás. Tegnap este már kórusban könyörögtünk, hogy hagyjuk már abba, inkább aludjon, de ő még félálomban is.... Mondtuk, hogy részünkről már megvan neki az ötös! Mondtuk, hogy az öt (!!!) versszakból mondja el azt a hármat (!!!), amit tud, szerintünk ennyit sem tanulnak meg túl sokan... Na, ebben maradtunk végre. Ma fogja elmondani. Direkt most írok róla, mielőtt tudnám a dolgok kimenetelét, hogy az ne befolyásolhasson a véleményformálásomban. 

Mert, kérdem én: ezt aztán minek? Ez mire jó? Van annak valami hasznosítható tudástartalma, amit most a fejébe gyömöszölt a szerencsétlen?! És ez a nyelvoktatás? Hogy odaadunk egy nyilvánvalóan frusztráló, idegen, el nem magyarázott, át nem vett, szöveget a 8-9 éves gyerekeknek, hogy aztán azok stresszeljenek, versenyezzenek, majd esetleg elkeseredjenek, csalódjanak? Mi köze ennek ahhoz, hogy oktatás, pedagógia, gyerek-központúság?!

Hozzáteszem: Emma alapvetően szereti a németet, a tanító nénit is, ahogy ezt a környezet esetében is elmondhatom. De akkor is... Megjegyzem, iskolába egyre kevésbé szeret járni....Csak fogom a fejemet... Mi legyen az Ikrekkel?! Tényleg kell ez nekik is? De hol van olyan suli, ahol nincsenek ilyen eszement követelmények? Tényleg csak a Waldorf a megoldás? Írjak Vekerdynek?