"Csak a derű óráit számolom"?!

Un ami m'a "reproché" d'etre "trop" positive. Dans ce post, j'essaye de "m'expliquer"...

Pár napja kaptam egy üzenetet a facebook-on egy régi ismerősömtől, K.-tól, akivel már jó régen nem kommunikáltam. Meg kell hagyni, nem igazán ugyanazt az életstílust követjük (ő férfi, én nő, ő egyedülálló, én, hát igen, négygyerekes családanya, ő nagy-nagy világutazó, én, hát igen, mostanában kevésbé), de mindig is kedveltük egymást. Most is egy lelkendező üzenetet küldött, amit úgy írt meg, hogy közben hallottam a hangját - legalábbis lelki füleimmel. De aztán odavetette azt is, hogy néha be-benéz a blogomba és "könyörgöm, írjál rossz dolgokat is, mert ez olyan valószínűtlen". Amikor válaszoltam neki, akkor azt írtam, hogy szerintem írok én rossz dolgokról, csak legfeljebb a hozzáállásom "jó", ami azért van így, mert a világ legjobb dolga egy ilyen nagy családban élni.

De aztán csak nem hagyott nyugodni ez a megjegyzés, annak ellenére sem, hogy tudom, jó szándékból íródott.

És akkor csak jöttek szembe a történések, amik miatt most már egy kicsit somolygok. Lehet, hogy igaza volt K.-nak?

Először is, tegnap úgy ítéltem meg, hogy a hatékonysági fokmérőm alig-alig lengett ki a tegnapi tevékenységem "értékelése" során. Ezt megítélhettem volna úgy is, hogy na, de egy lusta nőszemély vagyok, de inkább arra a következtetésre jutottam, hogy jobb, ha nem erőltetem a félárbocos működést, inkább egy napot másképpen töltök el, és jobb lesz. 

Kezdtem tehát azzal. hogy elmentem a barátnőmmé vált kozmetikusomhoz, egy aktuális szőrtelenítésre, amit határozottan élvezhetővé tett az, hogy egy jót beszélgettünk.

Amikor pedig délután, Zitát elvittem edzésre (jó, a kettő között a kötelezettségeimet szolgáltam), úgy döntöttem, hogy nem rohangálok dolgomra, hanem igenis jár nekem egy óra (másfél) relaxálás, egy-két női magazin végigböngészésének képében (a hatást még fokoztam, mert a telefonomat az autóban hagytam...). És akkor az első kézbevett magazin szinte teljes egészében a boldogsággal, annak keresésével és megtalálásával foglalkozott. Majdnem felvihogtam. Ebben az újságban idézik a bejegyzésem címében szereplő bölcsességet, ami állítólag latin és állítólag a régi napórákon olvasható. Nagyon megtetszett, és tökéletesen megfogalmazza azt, amit válaszolni szerettem volna K.-nak. "Csak a derű óráit számolom." Mert így érdemes élni, nem? És ha ez a blog valaha eléri az eredeti célját, mármint, hogy a "négy a lány" el is olvassa, hát nem természetes, hogy azt kívánom, hogy mosolyt csaljon az arcukra?!

A magazinban olvasottaktól teljesen feltöltődve baktattam le a BVSC büféjébe, frissítőért, Zitának. És akkor ott, történt valami, amiről úgy gondolom, nem véletlen. A pultnál állt két tizenegy-két éves forma fiúcska. Valószínűleg együtt edzenek (vízilabda vagy úszás). Az egyik szeretett volna venni egy valamit (nem figyeltem, hogy mit), és számolgatta az apróját, hogy ki tudja-e fizetni. Rájött, hogy nem. A másik tündéri ártatlansággal és tele jóindulattal odafordult hozzá: "Mennyi hiányzik?" A társa megmondta. "Tessék, kipótolom!"- mondta az előbbi, teljes természetességgel. A büfés nő teljesen elolvadt, de én is. Nem győzte dicsérni a kissrácot a büfés, hogy micsoda egy gavallér, én meg csak vigyorogtam bután, élvezve a lelkiállapotomba tökéletesen beleillő jelenetet. A csattanó az, hogy amikor a gavallér kissrác a saját ennivalóját akarta kifizetni, rájött, hogy kb. pont annyi hiányzik neki, amennyit az imént a társának adott, teljesen önzetlenül... Tehát nem arról volt szó, hogy tele volt pénzzel, és ez nem számított neki, hanem tényleg, simán kedves és jószívű volt. Miután tiszta cseppfolyós állapotban voltam, rajtam volt a sor a kipótlásra, amit természetesen nagyon szívesen megtettem. Nagyon szépen megköszönte. A büfés nő és én csak mosolyogtunk...

Aprócska kis epizód, de megerősít abban, hogy a hozzáálláson sok múlik. Így azt látjuk meg hamarabb, ami pozitív irányba sodor minket. És a rosszat is inkább távolabbról szemléljük, nem hagyván, hogy kitakarja a jót.

Igen, szeretném csak a derű óráit számolni. Tegnap, Zitának saját magáról és a családjáról kellett fogalmazást írni  angolból. Már eleve jót derültem, mert simán úgy jellemezte magát, hogy "clever and pretty" (azaz: okos és csinos), de a legjobban az utolsó mondata ütött szíven: "I"m happy that I can live in this world.", azaz: Boldog vagyok, hogy a világon vagyok. ("műfordításban"). A pozitív hozzáállás, úgy tűnik, örökletes, kedves K.!

Aztán, mélyen magamba nézve, arra is gondoltam, hogy az, hogy a megszokottnál is elnézőbb vagyok mindenkivel és mindennel szemben, hogy tényleg igyekszem a jót meglátni mindenben, nem hozható-e összefüggésbe azzal, hogy Zoli pedig hajlamos mostanában az ellenkezőjére. Nem kompenzálok-e így, tudat alatt? Ha Zoli visszatalál a régi, optimista önmagához, nem fogok-e visszatérni a kissé hisztisebb, szőrszálhasogatóbb, nyavalygósabb énemhez? Nem tudom. Azt viszont nyugtáztam, hogy nem érzem úgy, hogy ez tudatos vagy görcsös lenne részemről. Vannak borús óráim-perceim. De párosul velük egy olyan érvrendszer, aminek az a vége, hogy "csak a derű óráit számolom"....