Imóról

Imoláról szeretnék írni. Mert annyira kikívánkozik belőlem mostanság az, hogy mekkora nagy ajándék ő. "Bónusz-gyerekként" szoktuk nevezni őt. Akiről egy darabig nem tudtunk, így nem is számítottunk rá. És akinek azonnal örültünk, amikor megtudtuk létezését. És azóta is. Mindig, mindig.

Olyan szerény, olyan bájos, olyan nyugodt, olyan békés, olyan gyönyörű!

Ő nem szokott követelőzni. Ő nem szokott kiabálni. Ő nem szokott hisztizni. (Ritka, nagyon ritka, hogy ezek közül bármelyik bekövetkezik.) 

Ő levesz a lábáról mindenkit. Ha az ő szája egy picit lefelé görbül, nincs élőlény a földön, aki ellenállna...

De ritkán görbül, mert hihetetlen békében van önmagával és a világgal is. Hosszú ideig elszórakoztatja saját magát. A Barbiekkal. Vagy az "Icike-picikékkel". Vagy bármivel, akár villákkal és kanalakkal, az ételre várva. Történetek jönnek-mennek a fejében, elmerül, kizárja a külvilágot. 

Elmélyülten tud még kézműveskedni is. Amiben hihetetlen kreatív, de szívesen követi az iránymutatásokat is. Emma legutóbbi teniszversenyén, délelőtt tíztől délután háromig szinte egy tapodtat sem mozdult a kreatív sarokból. Gyártott mindent, vigaszajándékokat Emmának, ha kellett, madarakat a jókedvének, bármit.

Elmélyültsége és kitartása bizonyára nagyon hasznosak lesznek a suliban. Neki nincs olyan nagy könnyebbsége az ismeretek elsajátításában, mint Klárának, viszont alapos, pontos és nagyon odafigyel. 

No és, nagyon szorgalmas. Ő volt az, aki kedv híján is hímezgette néha az óvó nénik ajándékát; sőt, ő volt az, aki felajánlotta, hogy majd megcsinálja Klára részét is, amikor az ikertesó fellázadt és a teljes munkálatok megszüntetésével fenyegetőzött...

Ő az, aki ha pakolásra, vagy bármilyen más segítségre, szólítom fel őket, azonnal jön. Hihetetlenül empatikus.

Rajongani is tud nagyon. Elsősorban Emmáért. De azért bizonyos filmekért is (a hercegnősökért, naná!!!!), műsorokért (X-faktor), játékokért (Barbiek, plüssök). És különleges viszonyt ápol a fényképezőgéppel is. Imádja már onnan nézegetni a képeket, rengeteget fotóz (majd kinyomtattatja velem és tablót gyárt), sőt, mostanában videókat is készít. Legutóbb egy olyan jót kacagtam, amikor végignézhettem Zita gépén, ahogy leült az asztalhoz hímezni, letette szembe a gépet és miközben hímzett, mesélt mindenfélét....

Imola olyan tündérien kelekótya közben, hogy senki nem tud rá haragudni. Ő az, aki mindig fel- és kiborít mindent, "véletlenül". Ő az, aki képes úgy megenni egy szelet nutellás kenyeret, hogy a lába ujjától a feje búbjáig minden nutellás lesz, pedig közben három szalvétát is elhasznált. Ő az, aki nem feltétlenül emlékszik arra, ami az imént történt... Ettől olyan aranyosan vicces lesz. I-MÓKA ő. Tényleg mókás. Imókás.

Nagyon szereti a lila színt. Saját maga válogatja össze a ruházatát, és abban sűrűn szerepel ez a szín.

Nagyon szeret enni, és ez látszik rajta. De hajlandó sportolni is, így az a sok husi, ami rajta van, elég kemény is. Kivéve a pocit. Az finom puha, kórusban rajong érte az egész család (ja nem: Klára irigykedik rá...). Eljár futni, most is tenisztáborban van a többiekkel, és egész ügyes.

Olyan félénk, olyan bizonytalan! Nagyon szeretne zongorázni. Ebben valószínűleg nagy szerepe van Emma-imádatának, de nem csak annak. Teljesen összeszorult a szívem, amikor, a zeneiskolai felvételi után, egyszer csak odabújt hozzám: "Anya! Mi lesz, ha nem voltam elég jó?!" Jááááj!!! Pedig nem is én buzdítottam őket erre az egészre.. Ők kérték mindketten. Ráadásul, Imola átlépte önmaga árnyékát, hiszen bement egyedül (!!!) négy zongoratanárnő elé, több zongorista-jelölttel együtt, ott énekelt, tapsolt és zongorázott is... Én nyugtatgattam, hogy semmi gond sincs, ha nem; majd jövőre, hiszen egyik nővérük sem kezdte ilyen korán a muzsikálást. De azért úgy örültem, Imó lelkecskéje miatt, hogy sikerült! Ragyogott!

Az iskola nem hozza nagyon lázba. A minap sikerült arra sort kerítenem, hogy egy picit kettesben legyek vele, egy piaci oda-vissza séta erejéig, és beszélgettünk. Azt mondta, hogy annyira azért nem várja a sulit. De a biztonság kedvéért kifaggatott, hogy miket is fognak ott tanulni, és akkor azért csillogott a szeme.

És olyan szépséges! Gyönyörű, hatalmas, barna mandulavágású szeme elbűvöl mindenkit. A haja egy nagy zuhatag már, amit ő, rendes gyerek módjára, hajpánttal tart rendben. Kezével olyan kecses mozdulatokat művel, hogy azt tanítani kéne. Pici, kissé felkunkorodó orrocskája tündéri profilt nyújt neki. Egyébként égimeszelőnek készül.... Látszik is, hogy hosszú lesz: lába-karja-ujjai mind hosszúkásak. 122-128-as ruhákat hord; azokat, amiket Emma hordott még pár hónapja...

Sokszor olyan, mint egy macska. Nyávog is néha... De főként olyan simogatnivaló pihe-puha, bársonyos bőrű baba ő!

Úgy imádom!

Grill és bogrács

Nem szoktam igazán reklámfelületnek használni a blogot, és ígérem, ezentúl sem lesz belőle rendszer. Most tennék egy kivételt.

Egy részt azért, mert annyi sok szép fotó készült a grillezős és bográcsolós forgatáson, hogy szeretnék párral elbüszkélkedni. 

Más részről, pedig azért, mert igazán kár lenne elmenni mindazon tudás mellett, amire a laptopkonyhánk "Grill és bogrács" fejezetében szert lehet tenni, és amit igen könnyen és jóízűen lehet(ne) mostanság, a nyári kinti sütés-főzés szezonjában, hasznosítani.
Rengeteg mindent tanulhattam OZ-tól, pedig nem vagyok kezdő szakács. 

Megtanulhattam végre, hogy mitől lesz igazán finom a grillezett zöldség (inkább utóízesíteni kell, így nem égnek oda a fűszerek). Láttam, hogy miként kell a húsokat, legyen az sertés, bárány, marha vagy (egész!) csirke, szépre és finomra sütni. Hogy miként kell jó tüzet rakni. És bár eddig nem éreztem semmiféle késztetést, mostantól már úgy gondolom, hogy lehet, hogy egyszer még a bográcsozást is kipróbálom. OZ hamburgere mindent vitt. Még a tengeri herkenytűk szabad tűzön való elkészítéséről is alaposan kiokosodtam; más kérdés, hogy mikor lesz erre szükségem (majd ha ránk dől az OTP, vagy ha akad egy tengeri halász barátunk, aki Lisszabon és Budapest között ingázik majd....).
És végül, de nem utolsósorban, ez a tanulási folyamat végképp meggyőzött arról, amiről néha hajlamos vagyok megfeledkezni. Ezt az angol így mondaná: "keep it simple". Semmiképpen se bonyolítsuk túl!!! Se a fűszerezést, se a készülődést, se a köreteket, se a terítést, se semmit! A szabad tűzön készített ételek gyönyöre csak fokozódik, ha pár zöldséget / salátát adunk csak hozzá, esetleg finom kenyeret és egy jófajta borocskát. És akkor már csak a társaságot kell úgy összeállítani, hogy legalább megközelítőleg olyan jól érezhessétek magatokat, ahogyan mi tettük ezt azon a májusi forgatáson, a Balaton-felvidék egyik legszebb részén!

Nézzetek be a honlapra, pácoljatok, vegyetek egy-két palack kellemesen lehűthető finom magyar borocskát, tárcsázzatok fel pár számot, gondoskodjatok gyújtósról, és érezzétek jól magatokat!!!!

A zamárdi nyaralás margójára

(Izé...  zamárdi vagy Zamárdi-i?!?!)

A lányok büszkén mesélték, hogy ők pakoltak be a saját táskáikba, majd kiporszívóztak és felmostak... :-) (Hiába, Laci tudhat valamit.) Nagyon dicsértem őket, hogy milyen ügyesek. Csak Emmának dünnyögtem, hogy csak az az egy gond ezzel, hogy akkor most majd ki kell válogatni minden táskából a szennyest és a nem szennyest. Mire Emma rám nézett, és megnyugtatott:

"Anya, arra nem lesz szükség! Laci mindent kimosott!"

Képek és hírek Zamárdiból

Igen, első este Zita kicsit nehezen aludt el. Nem gond, almát rágcsáltak Lacival közösen, úgy éjféltájt.

Másnap este, fél 10 körül, már ezt az sms-t küldte Laci: "Már mindenki mélyen alszik. Sokat kivett belőlük a mai nap."

Következő este is kaptunk sms-t: "14 csirkecomb, 6 db tarja, nem kicsi, 2 kg ubi, rengeteg játék, és már alszanak is. Elfelejtettem még a rácsos sütit, meg a túró rudit." - ekkor volt kinti sütögetés.

És tegnap este is, arra az érdeklődésemre, hogy alszanak-e már: "Igen, mind, mélyen. 3 km séta és egy ugráló cucc megtette a hatást."

Napközben nem nagyon zargattam őket. Mert azért, nem csak aludtak ám.... :-) 

Laci küldött pár fotót. Mondanom sem kell: iszonyúan élvezik, mindannyian...

Ma este hazajönnek. Én alig várom. Ők, valószínűleg nem, habár, amikor kérdeztem Lacit, hogy szomorkodnak-e, hogy vége lesz, azt válaszolta: "Nem tudom, nem beszélünk róla, csak élünk bele a világba!"

 Lovardánál. Ők már ültek pacin - visszaöltöztek.

 Zita egy tapodtat sem mozdul az aktuális olvasmánya nélkül.

 Klára és Damien nagyon egymásra találtak a rendszeretetükben, pakolási stílusukban.

 Éhes gyerekek várják, hogy a tűz jó legyen a fentebb felsorolt "kicsinke" adag megsütése végett.

 Zita a gokartozást is kipróbálhatta. Saját bevallása szerint is meglehetősen óvatosan...

 Majomkodás.

Majomkodás még mindig... És pihegés kaja előtt vagy után, nem tudom.

A kalandparkos képeket nem tudom feltenni, sajna. Fürdőzőst pedig még nem kaptam.

Bár hiányoznak nagyon, sajnálom őket hazahozni a legnagyobb kánikula közepette. No de Zita ragaszkodik az első balassis évzárójához (szerintem jövőre már nem fog...), és az ma este van.

"Családmodell"

Közhelynek számít már az, hogy a legnagyobb ajándék, "amit" adhatunk a gyerekünknek egy testvér.Nos, a mieinket jól elkényeztettük, hiszen jutott nekik három is... És mivel elkényeztettek, szoktak is még reklamálni egy kisöcsiért... De most nem erről szeretnék írni. Hanem arról, hogy néha azért elmerengek: vajon tényleg olyan nagyon jó nekik, hogy három másikkal kell "megküzdeni"? Úgy általában, no meg persze a szülői figyelemért?

Ez a kérdés mostanában azért vetődik fel bennem gyakrabban, mert Klára és Emma között szinte tapintható az ellenségeskedés. Klára mindenért visít - amit Emma tesz vagy nem tesz, Emma pedig Klára összes cselekedetében és mondatában keres - és talál! - valami kifogásolhatót. Persze, Klára meg már tökélyre fejlesztette Emma idegesítését. Emma pedig az első szikrára robban.Veszekednek folyton, megállás nélkül. A békepipa is egy jó ötletnek tűnt - hatott is vagy fél órán át...

A múltkor már leültettük a két "ellenséges felet", és megkértük őket, hogy próbálják meg megfogalmazni, hogy mi zavarja őket annyira a másikban. Lehet, hogy egy gyerekpszichológus kihallotta volna a válaszokból a "lényeget", nekünk nem nagyon sikerült. De legalább azt tudatosítottuk bennük, hogy érzékeljük a problémát, bánt minket, és szeretnénk megoldást találni rá.

Bízom azért benne, hogy leginkább csak két "menetrendszerű" jelenség egyidejű és kissé hangsúlyosabb felbukkanása az ok, és majd elül egy kicsit ez a zákányos hangulat. A két jelenség közül pedig az egyik Klára nyári hisztiszériája. Ez kicsit később szokott jelentkezni, és kb. két-három hétig tart, sok-sok legyilkolt anyai (és apai) agysejtet hagyva maga mögött. Érthetetlen hisztik, amik váratlanul csapnak le, és ugyanúgy vonulnak is el... Ez most kicsit korábban érkezett, remélem korábban is távozik, és már célpontja is van sokszor Emma személyében... A másik jelenség pedig Emma (tan)év-végi kimerültsége, amiről már írtam is. Hát, most azért már pihenő időszak van, csak regenerálódik...

Visszakanyarodnék tehát az eredeti témához. Vajon mennyire mérik fel egy nagycsalád pozitívumait, és vajon mennyire élvezik ők is ezt a létet? 

Határozottan megnyugtató választ kaptam, ahogy elnéztem őket mostanában legozás közben. Valahogy nagyon rákaptak ismét - hiába, ez is hullámokban jön. Persze, az állóháború miatt leginkább úgy, hogy Imó és Emma építenek közösen, Klára pedig külön (és minden egyes kockán összekapnak...), de azért előfordul az is, hogy hármasban játszanak relatíve békében. Zita ezekből legtöbbször kimarad, de néha ő sem átall leheveredni húgai mellé.

Hogy kaptam hát megnyugtató választ? Hát abból, amiket építenek! Az összes kreáció "nagycsaládokat" lát el fedéllel, és a házat körülvevő állatokból sem szűkölködnek. Szóval, azt szűrtem le, hogy egy részről, számukra ez a természetes, más részről pedig, nincs is ezzel gondjuk... Mert a játékban akár a vágyaikat is megfogalmazhatnák... És soha nincs senki egyedül az ő játékaikban. És ez jó. Ez az, ami megnyugtat.

Legutóbb lefotóztam őket, csak hogy illusztrálhassam:

 A Klára-féle hálószobában nem kevesebben, mint hatan alszanak!!!

 Imola és Emma "családjában" tízen ülnek le vacsorázni "rendszeresen", Imó éppen a tizediket "ülteti" le... 

 Talán már nincs is elég hely, ezért lehet az, hogy az a két hölgy csak az emeleten tud étkezni..... És hát, háziállatban sincs hiány... (mondjuk, akad pár egzotikus is...)

 Játszani csuda jó!!!!

Klára is büszkén mutatja, ahogy a háza népe egy része (nem mind!!!) egy kis kirándulásra indul...

Szép is a nagycsalád, no!

Laci meglepő vállalkozása

Van a mi családunknak egy Lacija. Zoli olyannyira régi barátjáról van szó, hogy tulajdonképpen az általános iskola második osztályában ismerkedtek meg. Zoli mint kisdiák, Laci pedig mint alig pelyhedző állú napközis tanítója.... Nem mesélem a történetet töviről hegyire. Csak pár lényeges momentum: Laci volt Zoli tanúja az esküvőnkön, ő lett Emma igazán odaadó keresztapja, és amúgy pedig lassan tíz éve Zoli üzleti társa is.

Barátságuk elképesztő dolgokat kibír, visz magával és él túl. Legalábbis női szemmel nézve. De én ennek nagyon örülök.

Laci volt már velünk többször síelni, amikor is minden lehetséges terhet levett a vállunkról, foglalkozott a gyerekekkel, "nevelte" és terelte őket. Többször vendégül látott minket a három (?) éve épült zamárdi nyaralójában. Akár úgy, hogy ő is ott volt, akár úgy, hogy nem.

Lacinak szerveztük azt az emlékezetes 50-es bulit, a Citroen Kacsával.

Laci egyedülálló.

Laci meggyőzött minket, hogy elbír ő a mi négy lányunkkal, plusz még, az Amerikában élő "havernője" két kisfiával (akiket a "havernő" már előre küldött pár hétre vakációzni a nagyszülőkhöz és Lacihoz, mielőtt ő és a férje is érkeznének).

Szóval, tegnap este óta, Laci egyedül küzd meg két hat és fél éves csajszival, egy hatéves (?) fiúcskával, egy nyolc éves fiúcskával, egy kilenc éves keresztlányával, és egy tizenegy és fél éves Zitával....

Bátor, mi?

Hogy a mi lányaink még sosem voltak tőlünk és/vagy nagyszüleiktől távol ennyit? Nemhogy ennyit, semennyit!!! Na jó, kivéve Zitát, de ennek ellenére ő ígérkezik a legproblémásabbnak az összes közül...

Hogy a mi lányainkat egy pillanatig sem kellett győzködni, hogy belevágjanak ebbe a kalandba?!

Hogy Laci azt mondja, hogy ez egy "tábor", mindenkinek van feladata, és vígan fogadják?

Naná!!!!

Persze, Laci tudja, hogy mitől döglik a légy, vagy ha azt nem is, hogy mitől lágyul és ujjong a gyerekszív, az tuti!!!

Pontos listát készített a gyerekek kedvenc eledeleiről. Azzal van teli a hűtője. Kalandparkba készülnek. Meg lovagolni. Meg lángosozni, palacsintázni. Sőt! A "kocsmába, ahol lehet könyökölni" (nem kell aggódni, ez nem a sarki ivót takarja, hanem egy kisvendéglőt). Persze a Balcsiba is (ha majd felolvad rajta a jég). Laci kertjében van egy jacuzzi. Na, oda is. És van ott pingpong-asztal is. Tehát pingpongozni is. És persze focizni, tollasozni, békát fogni, visongani, fagylaltozni!!!

Mi meg itthon, "magányosan"....

Meg kicsit izgulósan...

Meg kicsit megszeppenten: ilyen nagyok már, hogy csak úgy, huss, mindenki lelép zokszó nélkül????

De majd csak megvigasztaljuk egymást... :-)

És várjuk, hogy csengjen a telefon, és vidám beszámolókat hallgassunk!

(a kép tavaly készült a bátor vállalkozóval és néhány mostani "protezsáltjával")

Csakazértis!

A határon megilletődve jutottunk át. Rossz volt azt mondani, hogy ezt sajnos nem tudjuk elintézni. A gyerekeink annyira bíztak bennünk, hogy valahogy majd megoldjuk... Rossz érzés volt, dehát az élet még nem áll meg, és soha rosszabb ne történjék velünk, mint az, hogy öt nap helyett hármat töltünk Horvátországban!

És milyen három napot!

Az utunk odáig kissé zaklatott volt. Kissé vénasszonyos autónk makrancoskodott néha, ráadásul hiába a térkép, hiába az előre kinyomtatott útvonaltervezés (nem GPS-ünk nincs - lehet, hogy ez nálam már fóbia a nyomkodhatós kütyükkel kapcsolatban, de nem vágynék rá...), a horvát táblázási rendszer hasonló a franciáéhoz: ha már eltaláltam ott, ahol igazából döntenem kellett, hogy merre menjek, akkor utána két-három kanyarral, mintegy gratulációként, kirakják végre a keresett irányt is... Tehát: el is tévedtünk...

De egyszer csak odaértünk, és mintegy varázsütésre átvettük azt a hangulatot, amire olyannyira vágytunk szinte egész évben... Mingiék már ott voltak, három fiukkal, egy nagypapával és annak "kedvesével" kiegészülve. Rögtön a már tavaly bevált étterembe mentünk (szinte családtagként köszöntöttek...), elém tettek egy pohár hűvös, friss fehérbort, belekortyoltam, beleszippantottam a tengeri levegőbe, és hát, hú... azt elmondani is nehéz. Az elmém, a lelkem, a testem, a gondolataim, mind-mind kitisztultak, felfrissültek és megújultak. 

A szállásunkon pont ugyanazt az apartmant kaptuk, mint tavaly. Ennek főként Klára örült (bár nekünk sem volt egy cseppet sem ellenünkre), mert mindent pontosan úgy szeretett volna megismerni, ahogyan azt a többiek tették tavaly - sajnos nélküle.

És tudom, az agyam tudja, hogy annyi szép hely van a világon, amit még be kellene járni, hogy szinte kár többször ugyanoda visszatérni, de amikor másnap reggel, a beharangozott rossz idővel ellentétben, harsogó napsütés és finom meleg fogadott minket a teraszra lépve; a tengeren pihentetve szememet, azt mondtam Zolinak, hogy ugye, ugye, máskor is eljövünk még erre a varázslatos helyre?!?!

A következő három napot a gyerekek is irtó intenzíven élték meg, szinte alig aludtak, csak fürödtek, jól érezték magukat Mingiék három fiával, kellemeseket sétáltunk és "koktéloztunk" a városban esténként, fenségeseket vacsoráztunk utána a törzshelyen (pompázatos halak és egyéb tengeri finomságok!!!), Emma büszkén ment le reggelente a pékhez egyedül (vagy pár testvérével), hogy önállóan, német tudására támaszkodva, friss kenyeret és croissant-t vegyen nekünk a teraszon elfogyasztandó reggelinkhez, igazi baráti beszélgetéseket folytattunk Mingiékkel, labdáztunk, tollasoztunk, frízbíztünk, pancsoltunk, fagyiztunk, pizzát ebédeltünk, az összes gyerek karkötőket font, társasoztunk. Szóval, teletömtük ezt a bő három napot minden jóval.... Még a szállás tulajdonosa is megtett mindent azért, hogy maradhassunk, de neki sem sikerült elintéznie. Azt kérte, menjünk vissza akár még szeptemberben is, és ígéri, még nagyobb kedvezményt ad...

Hétfőn este, egy-két órával az útlevél lejárta előtt léptük át a határt (az ellenőrzésnél ismét kiszúrták...), és úgy gondoltuk: még így megkurtítva is, de igazán megérte elutazni!!!!