Varázslat

 A zsúr, amit bizonyos logisztikai okokból már pénteken megtartottunk (Zoli nem szereti ha a napja ELŐTT bulizunk, de most ezt nem tudtam figyelembe venni), maga volt egy merő háromórás extázis.

Így történt, hogy péntek délután, az állatok világnapja alkalmából tartott napközis "őrjöngés" után, úgy szaladtak ki az iskolából a gyerekek, mint valami zsák bolhalány. Szerencsére, a játék-sorozatot egy kinti futkározással indítottam. Erre, mint sok másik jópofaságra, egy külön, a szülinapi bulik témakörében indított blogban bukkantam rá, amit mindenkinek csak ajánlhatok. Ugyanis, különösebb extra-felszereltség nélkül is, olyan emlékezetes és vidám "partyt" lehet rendezni, hogy csak egy gond lesz a végén: mindig azt akarják majd, hogy Anya szervezze és rendezze a zsúrokat (mondjuk, ez eléggé így volt már eddig is....).

Szóval, plüsskereséssel kezdtük, ami nem egyéb, mint, hogy rengeteg (nálunk 30) plüsst elrejtünk a kertben. A kicsit zajosra (mondhatni visítósra) sikeredett csapatválasztás után, már rohangált is a 12 gyereklány a kertünkben. Volt a hétéves formák mellé három segítségem is: Zita, Emma (akik komolyan NAGYON akartak segíteni), és az Ikrek egy volt ovistársának nővére, aki hatodikos, mint Zita, egy tündér, Zitával nagyon kedvelik egymást, és őt is elhívtuk.

A kerti futkorászás után berajzottak a csivitelő tünemények, és folytattuk a bulit. Volt párnára-csücsülős verseny (olyan, mint a székes, csak kevésbé baleset-veszélyes: eggyel kevesebb párna van a földön, mint táncoló gyermek, és amikor megáll a zene, valaki "hoppon" marad). Aztán, hogy egy kicsit "lenyugtassam" őket (sikertelenül), az ugyancsak Palománál talált "igaz-hamis" játékot játszottuk. Hatalmasat kacagtak, amikor is besétáltak minden "csapdába".... (pl. vidáman lecsapták az igazat csilingeltető csengőt, amikor az volt az állítás, hogy "Hófehérke torkán akadt egy törpe.") Utána ismét táncolósra vettük a figurát, mert újságpapíron ropták a párok, egyre kisebb újságpapírokon. Vihorászás, jobbra-balra dülöngélés, volt minden. Ekkorra már egészen megéheztek, így leültettem őket falatozni egy kicsit (hiszen a legtöbben egyenesen a suliból jöttek). Volt kisvirsli, fasírtocskák és melegszendvics. Amikor beléjük került már némi "sós", odahívtam az időközben elkószáltakat is az asztalhoz, leültettem őket, és mondtam, hogy jön a torta. Eddigre hazaért Zoli is.

Mielőtt a gyertyafújásra és torta-felfalásra került volna sor, úgy éreztem, hogy muszáj elmesélnem ennek a tucatnyi csillogó szemű vidám apróságnak. Azt, hogy mekkora boldogság ért minket, amikor hét éve hirtelen "megduplázódott" a lányaink száma. Azt, hogy Klára érkezett először, a maga 2 kg 30 dekájával. Azt, hogy Imó még egy kicsit bent szeretett volna maradni, és "elbújt" egy picit, de végül csak előjött ő is, 2 kg 50 dekával. Elmeséltem nekik, hogy úgy néztek ki a mi kis ikreink, mint azok a kutyusok, akiknek túl sok bőrük van: a térdükön tényleg ráncosan "lötyögött" egy picit a bőr. De gyönyörűek voltak, formásak.

És mialatt meséltem, megtörtént a varázslat. Az addig fékezhetetlen kiscsikók, teljes csendben, szinte áhítattal hallgattak végig, kedvesen vigyorogva a viccesebb részeknél. Igazi meleg hangulat támadt, egészen megható volt. Zoli is ámulatba esett, láttam, hogy neki is jól esett ez a jelenet.

A tortaevészet után ismét felpörögtek, még játszottunk egy jót. Olyat, hogy fogtam egy nagy zsákot, teleraktam mindenféle fura ruhákkal (az úszószemüvegtől kezdve a nyakkendőn át, Zoli sportszárán át, az én kendőmön és Zita parókáin keresztül, a fürdőköpenyig minden). Megy a zene, a gyerekek körbeadnak egy narancsot. Amikor leáll a zene, az a gyerek, akinek a kezében van a narancs, kap egy ruhadarabot, amit fel kell vennie. Persze, roppant vicces kombinációk alakultak ki. Ezt a játékot már játszottuk Zita és Emma buliján is, és így aztán "alapelvárás" lett ezúttal is.

A gyerekekért érkező szülők teljesen le voltak attól nyűgözve, hogy gyakorlatilag egyedül (noha három értékes segítséggel, aláhúznám ismét!), végig foglalkoztattam az összes csemetét. Pedig, ahogyan nekik, nekem is csak úgy elszállt az a három óra! Tény, hogy eléggé könnyen elaludtam este, de megérte kifáradni, mert Klára és Imola azt mondta a buli után, hogy "Anya, ez a zsúr nem jó volt, hanem SZUPER, TÖKÉLETES, ISTENI!!!! Köszönjük!"

Tegnap a tágabban vett család is megköszöntötte Klárát és Imolát, aki ma töltik be hetedik évüket.

Mielőtt nekiálltam volna ennek a bejegyzésnek, elolvasgattam, hogy miként emlékeztem meg a születésükről az elmúlt három október 17-én. Itt, itt és itt, el lehet olvasni.
Javíthatatlan vagyok. Ma reggel, a szinte hajnali kávézásunk alatt, Zolival már megint csak felidéztük születésük pillanatait. Gyanítom: ha harminc évesek lesznek, akkor is így lesz ez. Olyan élesen bennem, bennünk vannak annak az októberi napnak a történései, és olyan jó visszagondolni rájuk, hogy akkor meg miért ne tennénk?
Boldog születésnapot, Klára és Imola!

És tudja, és tudja, és tudja....

Hogy fér bele ennyi minden abba a szép kis (nagy?) fejébe?

Tudja az angol szavakat, felmondja a latin igéket. Simán megy neki Dobó esküje, Gárdonyi életének minden mozzanata, és persze az Egri csillagok összes részlete is. A sarkkörök és egyéb nevezetes földrajzi szélességi körök is megvannak. A zöngés és nem zöngés hangokkal sincs gond. Sokszor, ha bizonytalanná válok, ő segít ki a helyesírási szabályok pontos és biztos ismeretével. Még a matekkal sem küzd most annyit -egyelőre.

Hogy kik játszottak tavaly a a foci ebén a döntőbe jutásért? Egy ovis is tudja! De Zita még azt is, hogy ki lőtt gólt, ki védett (vagy nem védett), és milyen színű mezben. Meg persze a focisták jelenlegi családi állapotával is tisztában van, nem beszélve az aktuális frizurájukról. Tudja, hogy Federernek ikrei vannak, hogy Djokovic szétverte az ütőjét. No meg, hogy melyikük hányszor és hol nyert az utóbbi egy évben.

A családunkat nem kicsit ismeri. Az összes unokatestvér születési dátuma megvan, a másodunokatestvérek második nevei is, a családfánk és annak kétes történetei is. De egyébként ismeri az osztálytársainak összes családi helyzetét, testvérek és szülők kereszt- és beceneveivel együtt. Hasonló a helyzet a zenekari tagokkal és a vívótársakkal is. Lassan az egész Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium diákjairól is elmondható ez 5.a-tól 12. c-ig bezárólag. No meg persze a tanárokról és a portásról. Továbbra is teljesen képben van a volt sulija fejleményei terén, és persze már megtanulta a Kicsik osztálynévsorát is. Naná!

Hogy tavaly ki volt bent az X-faktorban a legjobb 24-ben? Felsorolja! Meg azt is, hogy mit énekeltek, milyen ruhában, ki sírt, ki nem, ki mit mondott és ki mit nem.

Tudja, hogy a Bazilikában őrzik a Szent Jobbot, meg azt is, hogy most nyílt a Köki Terminál, és az is megragad a fejében, hogy melyik sztár (celeb?) csináltatott legutóbb mellplasztikát. Ugyanakkor azt sem felejti el, amit a Nagyapja az '56-os harcokról mesélt, különös tekintettel a személyes élményekre.

A telefonokat úgy kezeli, mintha vele együtt született testrészei lennének. Persze, pontosan felsorolja, hogy melyik  -nagyon tágan vett! - családtagnak milyen készüléke van - és mindet tudja/tudná kezelni - no meg, hogy milyen volt és milyet szeretne.

Minden érdekli, mindenről kérdez, mindent meghall, mindent megjegyez. Könnyedén, lendületből, vidáman.

Engem teljesen lenyűgöz a nyitott, szivacsagyú Nagylányom!

Ha Anya beteg....

1. Ha Anya beteg, kiderül, hogy Apa is tud tízórait csomagolni. Nem szöszöl vele annyit, mint Anya, nem vágja kockára a sajtot és szálasra a répát, de attól még egy gyerek sem marad éhen a suliban... És tízórai-készítés mellett, még reggelit is tálal (sőt elpakol utána!), ő is megmosakszik, mindenkit terelget, időben elindul velük (egyet sem hagy itthon), és még arra is van energiája, hogy megvigasztalja az egyik reggeli testvér-harc áldozatát!

2. Ha Anya beteg, akkor kiderül, hogy a gyerekek is be tudják csukni a spalettákat, ki tudják fizetni a végső elkeseredésben hívott pizzást, meg tudnak teríteni, és mindenki meg tud fürdeni önállóan. Sőt, egyes gyerekek még arra is képesek vetemedni, hogy az ágyban moccanni sem tudó anyjuktól megkérdezzék, hogy mit kér  - és aztán oda is vigyék neki.....


3. Ha Anya beteg, akkor a gyerekek kicsit elvesztik a belső iránytűjüket. Riadt tekintettel állnak a "betegszoba" küszöbén, és szinte mérgesen szólítják fel az elesett felmenőt, akit szinte sosem látnak vízszintes helyzetben, hogy AZONNAL gyógyuljon meg! De holnapra már mindenképpen!


4. Ha Anya beteg, akkor a harmadik reggel már könnyen lejátszódhat egy ilyesfajta párbeszéd:
- Mit kérsz reggelire?
- Bogyót (értsd: Nesquick csokis akármit) tejjel.
- Jaj, nincs már tej!
- Akkor nutellás kenyeret!
- Hát, Nutella sincs....
- Pirítós?
- Sajnálom, elfogyott.
- Akkor mi van? Azt kérek!


5. Ha Anya beteg, akkor újra kiderül, hogy egy fitt, segítőkész Nagymama igazi kincs. Kettő pedig maga az Élet felülmúlhatatlan luxusa!

Klára-száj

És akkor íme, az egyik leendő ünnepeltnek egy olyan mai szösszenete, ami lejegyzésért kiált.

Este volt, vacsorához készülődtünk. Zoli töltött nekünk egy-egy pohár jóféle finom vöröset, és a koccintás után váltottunk pár "szájrapuszit". Klátyikának éppen arra volt dolga, és megszólalt:

"Jaj, én inkább becsuktam a szememet!"

Zoli megkérdezte tőle, mosolyogva, viccelkedve (ezek ketten nagyon tudnak ám humorizálni!):

"Kitetted a tizennyolcas karikát?"

Mire Klára:

"Nem, a negyvenest!"

Hétvégi elfoglaltság

A mai napunk szinte teljes egészében, és némi túlzással, a meghívó-készítéssel telt.
Ez talán a gyerekbulik legjobb része. A delikvens, jelen esetben delikvensek, még nagyon izgatott(ak); alig várja(ják), hogy eljöjjön a kiszemelt nap, és lélegzet-visszafojtva érdeklődik(nek) a meghívottak részvételi szándékáról.
A teljes kivirágzás, a csúcs, természetesen a zsúr maga, amit aztán a "jaj, miért ért már véget?!" letargia követ.

Szóval, ma meghívókat gyártottunk. Az az ötletem támadt, hogy keményebb színes papírból stilizált 7-est gyártunk, nagy "fejjel", összehajtva. Így tulajdonképpen két hetes lett, egymásra hajtva, a "fejnél" csatlakozva. Egyik oldalt (kívülről) Klára dekorálhatta, másikat Imó. Belül pedig felváltva írták oda, hogy "Kedves X.!", majd egy kinyomtatott szövegen ott volt minden alapvető információ, no meg egy régebbi kép az ikrekről, továbbá a csajok aláírása, végül, de egyáltalán nem utolsósorban pedig díszítés mindenütt, kívül-belül, filctollal, üvegfestékes tollal, matricákkal. Lett ott csili meg vili dögivel, dehát ez volt a cél. A leendő születésnaposok nagyon lelkesen, lankadás nélkül, dolgoztak a témán, időt, tollakat és matricákat nem kímélve. Elmondhatják, hogy nincs két egyforma meghívó, minden barátnő személyre szabottat kap.

Most jön az izgulás: ki jön el, ki nem? Éjszakák visszaszámlálása a nagy napig indul!


Hozzáteszem: mennyivel jobb foglalatosság volt ez a mai, mint a tegnapi, 20%-os kupon-őrülettel megtűzdelt, beszerző-körutunk, amibe ugyan beiktattunk egy ráérős ebédet, de amit végül mégis úgy fejeztünk be, hogy minden gyermek könyörgött, hogy menjünk már haza. De már nem tűrt halasztást sem a háztartás gatyába rázása (hiába, ha anya pár napig kiesik, annak nyomai vannak...), sem a kinőtt cipők, a kinőtt (kihízott...) farmerok és a röpke egy hónap alatt szinte teljesen elfogyasztott színes ceruzák (szerintem a mi gyerekeink ESZIK a színes ceruzákat, más magyarázatot nem látok arra a jelenségre, hogy már mindegyik színes kb. öt centis) pótlása; és hát ugye, még a mai tevékenységünk alapanyagai sem álltak csak úgy rendelkezésre (nem mind).
Nem minden hétvége programdús, de ez senkit sem zavart. Belefért azért séta, labdázás, kutyázás, családi vasárnapi ebéd, zongora és korcsolya, X-faktor, no meg a Nagyoknak a kötelező nyűg: a leckeírás.

"Hop on" a szülinapomon

Amikor, pár hete, Zoli megkérdezte, hogy mit szeretnék a szülinapomra, azt vágtam rá, hogy "túl lenni rajta". Persze, tudom én, hogy nem kéne ezt olyan drámaian felfogni, meg ez azért igen távol áll egy sorscsapástól, de azért vagyok annyira nőből, hogy nem dobott fel a perspektíva, hogy ezentúl majd 4-essel kezdődik éveim száma. Szóval, még annyit tettem hozzá, hogy legfőképpen hatosban szeretném eltölteni azt a bizonyos napot, és örülnék, ha aznap ő kezelné a blogomat, mert nyilván meg kell erről is emlékezni, csak nem volt ötletem, hogy hogyan. Végezetül pedig azt mondtam, hogy idestova 14 éve ismer már, tudja jól, hogy mikre vágyhatok, és csak annyit segítettem, hogy semmiképpen sem nercbundára....

Végül, teljesen kellemes emlékként fog nekem megmaradni 2011. októberének első hétvégéje.

Anyukámnak is említettem, hogy nem szeretnék nagy felhajtást, sem meglepetés-akármit, sőt, torta-ügyben pedig kifejezetten sógornőm, Évi, remek gesztenyetortáját kértem. Ezek után, amikor besétáltam szüleim házába, és gyakorlatilag négyzetméterenként köszöntött egy rokon (és a szüleimnek ölég nagy házikójuk van ám!), akkor azért viccesen odasúgtam Anyunak, hogy "Nem nagy felhajtás, mi?!" Mire ő rámvigyorgott, hogy "Miért, hiszen "csak" a család!" Na ja. Van egy csomó unokatesóm, annak egy csomó gyereke (szerencsére), pár nagynéném, meg alaphelyzetben is népes családom (mi hatan, Misi bátyámék hatan, plusz a szüleim - ez a 14 fő az "alap" egy vasárnapi ebédnél...).

Szüleim nagyon készültek, rengeteget dolgoztak az ajándékomon, ami három "kötetben" foglalja össze az elmúlt négy évtizedemet fotókkal, kommentárokkal. Nagy munka volt, már csak azért is, mert volt ám nekünk is egy "dia-korszakunk", és az onnan származó fotókat is beszkennelték valahogy, így egy komoly szelete az életemnek újra "napvilágot" kapott. És majd meg is próbálom megszerezni Aputól az eredetiket, mert ígéretet tettem kozmetikus barátnőmnek, Ancsinak, aki volt olyan drága, és kisminkelt engem az esemény előtt, hogy "ne tűnjek annyinak, amennyi vagyok", szóval neki ígértem, hogy mutatok olyan képeket, ahol kissé molett voltam. Na, a szüleim által kimazsolázottak között van dögivel.

Bátyám újfent kitett magáért. Összeállított nekem egy 40 versből álló gyűjteményt, egy olyan ajánlóval, amire, ha csak rágondolok is, megkönnyezem. Kicsi lányaim saját készítésű dolgokkal kedveskedtek, ahogyan Zoli is - nagy örömömre. Nem tálalnék mindent itt ki, hiszen ő (mármint Zoli) is bevallottan olyan köszöntőt írt, ami "publikus" lehet. De a 40 szál vörös rózsát mindenképpen megmutatnám...

Tulajdonképpen, amiért igazából jó volt ez a buli, az az, hogy a köszöntésen túlesvén, már egészen jól el tudtam felejteni, hogy miért is vagyunk ott, és "csak" élveztem a ritkán látott és amúgy nagyon szeretett rokonaim társaságát. Évi diszkréten két számgyertyával díszítette tortáját, ami legott elfogyott, olyan finom volt, de anyukám, a gyerekekre és a gesztenyét nem kedvelőkre gondolva, egy Sacher-tortát is készíttetett, és arra "gonoszul" rátett 40 szál gyertyát....

Másnap, tehát pont a napján, vasárnap, végre megvalósítottuk azt, amire már több, mint egy éve készülünk - főként Klára kérésére, de tulajdonképpen mindannyiunk örömére. Felszálltunk egy olyan igazi, városnéző turista-buszra, amit angolul "Hop on, hop off" busznak hívnak. Azaz: aki jegyet vesz, az két napon át bármikor felszállhat egyre a kijelölt megálló-helyeken, és átutazhat egy következő látványossághoz. Van két fajta buszútvonal, plusz még egy sétahajókázás lehetősége is a jegy árában. Az ár egyébként inkább külföldi turista pénztárcára van kialakítva, de mi hatalmas kedvezményt kaptunk - pedig nem említettük meg, hogy miért is pont aznap járunk arra.
Kicsit aggódtunk, mert tudtunk a budapesti maraton futóversenyről, ami pont a Hősök teréről indult, de megérdeklődtük előre, és azért jártak a buszok - módosított útvonalon. A Hősök tere (talán az Állatkert közelségének köszönhetően) pont az a budapesti nevezetesség, amit már a gyerekeink is jól ismernek. A Várban készültünk csak kiszállni, amúgy is.

A csajok teljesen bezsongtak a busztól. Kifejezetten olyanra kellett ülnünk, ami emeletes, nyitott, és az oldalára fel vannak festve emberi törzsek, aminek a kukucskáló turista mellkasa és feje adja a "befejezést". Jót vihogtak azon, hogy ők most éppen kigyúrt, tetkós férfiak.... A másik nagy vigasságuk a a fülhallgató, és az abban 16 nyelven hallgatható szöveg volt. Mondjuk úgy, hogy néha arra is figyeltek... Főleg, ha éppen magyarul hallgatták, és nem japánul...

A Várnál aztán kiszálltunk, de végül csak a Várnegyedet és a Halászbástyát néztük meg alaposabban, mert utána általános éhhalál-fenyegetettség vetette fel a fejét. Amit végül, még a Citadella útbaejtésével, kedvenc (pesti) olasz éttermünkben csillapítottunk jóízűen le.

(Az utolsó két képet Imónk készítette, aki, ha megkaparint egy fényképezőgépet, akkor aztán sorozatosan kattintgat!)
Jó volt, gyönyörű időnk volt, és megvalósult az, amit szerettem volna: hatosban egész nap!
(És azt már csak halkan, nem ünneprontásként jegyezném meg, hogy ez még arra is jó volt, hogy megállapítsuk: komoly városnéző túrákra külföldön még nem szabad vetemednünk... Pedig tervben volt...)

Az otthon melegsége

Ma lekerekedett egy korszak. Illenék írni valami szépet, felemelőt, emlékezeteset, ami méltó ehhez a naphoz. Az első mondat megszületéséhez 2 óra 37 percre volt szükség. Apás szülés, anya nélkül. Viszonylag ritka. Az anyás változathoz volt szerencsénk. Szerencsénk volt. Hány első mondatunk lesz még az életben? Remélem, még rengeteg, mint ahogy volt is már jó néhány. Azóta tudom, hogy mennyire hiányoztál, hogy együtt fogalmazzuk az életünket. Hazamenni hozzád biztonság. Mindaz, ami a családban történik a Te érdemed. A gondosan megszervezett hétköznapok, az emlékezetes ünnepnapok. Nem tudom kifejezni azt a hiányt, amit akkor érzek, amikor el kell hagyjalak Titeket. Valóban létezik kapuzárási pánik, én ezt minden reggel átélem, amikor elfordítom a kulcsot a zárban. De megnyugtat, hogy te vagy a gyerekeinkkel, csak az bosszant, hogy én nem lehetek ott. Nincs semmi csábítóbb a világon, mint veletek lenni, belemerülni abba a sokszínű világba, amit Te teremtesz a gyerekeinknek, és nincs nagyobb fájdalom, mint a kertkapun kilépve ezt kizárni nap, mint nap az életemből. Az otthon melegsége - sok minden mellett ez összegezi számomra mindazt az erőfeszítést, amit értünk teszel. Mindketten túl vagyunk már négy ikszen, de hála a négy iksznek nem érezzük annyinak magunkat, így valószínű hogy az x-ek nem csak a nemre, hanem a korra is hatással vannak. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ez igaz-e az y-okra is...

Boldog születésnapot!

Zoli