Amúgy...

.... nyaraltunk, meg előtte még "aranylakodalmaztunk", de még milyet!!!

Hamarosan (képes) beszámolók!

Kérés

Bátran állíthatom, hogy Zoli és én is "könyvmolyok" vagyunk. Nincs olyan, hogy ne olvasnánk éppen valamit. Persze, amikor jut idő. Este, elalvás előtt, nekem a metrón, Zoli pedig... hát, néha elidőzik a fürdőszobában is egy-egy jó könyv társaságában. Nyaralás alatt persze napozás közben, szieszta-időben, még több alkalommal élünk eme szenvedélyünknek.

Úgy tűnik, Zita követ minket ezen az úton. Szereti a könyveket, szeret olvasni, mindig van olvasnivalója, és mindig tervezi a következő olvasmányát is. Elalvás előtt ő is sokat olvas. Még a kötelezők zömét is szívesen olvassa.

Klára is be tud lelkesedni egy-egy könyvért. Ő tipikusan a "belefeledkezős" olvasó - öszekucorodik valahol, és felőle aztán feje tetjére állhat a világ körülötte, ő olvas. Viszont, szerintem, nem elég gyakran jut eszébe - magától - az olvasás. De ha egyszer igen, akkor nincs megállás. Most éppen a Winnetout (így kell írni, most hirtelen elbizonytalanodtam?!) olvassa, és beszámolói alapján, megnyugodhatok: érti is, amit olvas.

Imola már kissé lustább olvasás téren (is...). Saját bevallása szerint is "már sok könyvet elkezdett olvasni, de csak keveset fejezett be". Ezek között is a borító színe sokszor fontosabb (hm, rózsaszín a favorit), mint a történet....

Mielőtt Emmához érkeznék, még megjegyzeném, hogy az összes gyerekünk szereti (szerette) hallgatni a felolvasott meséket, illetve könyveket. A mai napig így van vele a három kisebb. Még egymáséit is meghallgatják (sőt, Zita is nyitva hagyja a szobája ajtaját, ha teheti... :-) ). És, Emmához kanyarodva, komoly, figyelmet igénylő könyveket is felolvastunk neki. A Rumini-sorozatot kisebb korában, a Fecskés és fruskák összest, az Oroszlánhűség című könyvet, vagy akár a Belle és Sébastien-t.

És mégis, Emmát nem tudom rávenni az olvasásra. Sokáig panaszkodott, hogy nem tud megfelelő tempóban olvasni. Lett szemüvege, ami elvileg segítette volna a kissé megerőltetett szemizmot, ami a rejtett szemtengely-ferdülése miatt fáradt el. Semmi változás. Ráadásul, az értő olvasás sem az erőssége. Ugye, mind a tempón, mind az értő olvasáson a gyakorlás, azaz maga az olvasás segítene... De nem. Az utóbbi egy évben végigrágta magát a Ropi naplója sorozaton, no de az szinte semmi. De nem lenne gond nekem, ha ilyen könyvekből olvasna tucatjával (habár a szókincsén nem sokat segítene...), de az sem... Ajánlgattam neki mindent, Harry Pottertől a Szent Johanna Gimi sorozaton át Jules Verne-en keresztül Szabó Magdáig mindent. Nem. Mindent szívesebben csinál olvasás helyett. Lelkesen segít a konyhában, nyulat takarít, szobát rendbe rak, és persze: játszik, társasozik, kint rohangál, úszik, teniszezik, röpizik, ping-pongozik, meg, ha lehet(ne) tévét néz, stb... De NEM OLVAS.

Kedves olvasók! (Mármint az olvasni szeretők és blogolvasók is egyben) Kérem a segítségeteket! Mondjátok meg, hogy melyik az a könyv, amit a 11 éves, olvasásért nem lelkesedő, állat- és sportszerető, érzékeny lelkű Emma "felfalna", amitől úgy kellene elrángatnom őt, hogy jöjjön vacsorázni (enni is IMÁD!!!!). Örök hálám "üldözni fogja" azt, aki megtalálja ezt a "kulcsot".... :-)

Előre is köszönöm!

Szeretni kell....

Amikor a házasságkötésünkre készültünk Zolival, kikötöttem azt, hogy NE legyen videózás az esküvő alatt. Az érvem az volt, hogy legyen ez egy egyszeri pillanat, ami úgyis belevésődik az agyunkba (belevésődött), ha meg nem, akkor már régen rossz... Az érveim között volt az is, hogy nem akartam azon párok közé tartozni, akik nagyobb családi vagy baráti rendezvények során lejátssza az esküvői képsorokat - miközben van, aki figyel, van, aki nem, esznek, beszélgetnek közben, stb.
Ha nem is bántam meg ezt a döntést, amit Zoli elfogadott, nosztalgikus lényem néha azért vágyna arra, hogy viszontlássam idestova 15 évvel ezelőtti önmagunkat...
Készült azért film... Egy részről mégis akadt egy kis home-videózás (minimális), ami, akárhányszor végignézem (csak a lagziról van ilyen filmes dokumentum), mindig könnyeket csal a szemembe: nem egy, nem kettő olyan van, aki már nincs közöttünk. (Amikor nemrégiben feltettem képeket a facebook-ra az esküvőnkről, kaptam egy megható megkeresést egy régi barátnőm nővérétől, hogy ugyan kutakodjak még, hátha találok a szüleiről is, mivel ez volt az utolsó olyan alkalom, hogy az Apukájuk táncolt az Anyukájukkal. Kevesebb, mint egy évvel később ugyanis meghalt az Apuka.) De persze mókás pillanatok is rögzültek: látszik például, hogy mit ad az, ha az enyhén szólva is faláb Bátyám és én, aki ugyancsak nem vagyok a táncművészet avatatlan királynője (legalább is nem a "kötött" táncoké... :-)) keringőzünk....

És készült még egy film is. Amit viszont Zoli és én forgattunk le az esküvő előtt, mintegy nászajándékunkként a násznépünknek... Ebben a filmben a családtagokat, közeli barátokat faggattuk arról, hogy mit szóltak a hírhez, hogy összeházasodunk, mit kívánnak nekünk, mi lehet a jó házasság titka, milyen történet jut rólunk (külön-külön) az eszébe, stb...

Ebben a filmben hangzik el egy mondat Apukám, illetve végül is, Anyukám szájából is. Arra a kérdésre, hogy mi a jó házasság titka, Apukám először elmereng: "a jó házasság titka?!", majd Anyukámra nézve, azt mondja: "A jó házasság titka... Volt egy ilyen dal: Szeretni kell..." és Anyukám befejezi a mondatot: "...ennyi az egész! Igen!"

Szóval, valószínűleg valóban nem kell túlbonyolítani a dolgot. Mert tény, hogy úgy tűnik, manapság sokan feladják, és "egyszerhasználatosnak" minősítik a párkapcsolatukat is, ami, ha elromlik, inkább eldobják, semhogy a javításon gondolkoznának. De ha nincs meg ez az egész egyszerű dolog, hogy "szeressünk", akkor hiába a párterápia vagy ilyenek, valószínűleg a lényeg már nem lesz meg. Ami persze nem azt jelenti, hogy tűrni kell, a szeretet lobogóját lengetve. Csupán csak annyit, hogy ha valami félrecsúszik, akkor csak és kizárólag ez a meglévő szeretet segítheti át a nehézségeken a párt, adott esetben egy párterápia is.

Nos, a magunk részéről, igyekeztünk megfogadni ezt a tanácsot (is), egyébként sok más kedves, aranyos és hasznos tanács mellett (mármint a filmben kapott tanácsokra gondolok). 15 éve már tart. Ami angol kiejtésben már egészen közel van ahhoz, amiről tulajdonképpen írni szeretnék: a "fifteen" a "fifty"-hez, azaz az 50-hez.

Szüleim holnap ünneplik az 50. házassági évfordulójukat, azaz aranylakodalmuk lesz. Aminek igazán megadják a módját (már ma :-)): újra egybekelnek ugyanabban a templomban, mint eredetileg, és utána újra lesz "lagzi" - szerintem nagyobb szabású, mint az eredeti (akkoriban igen szerényen ünnepeltek).

Természetesen, ezt hatalmas dolognak tartom. Azt, hogy együtt maradtak ennyi éven át. Azt, hogy mindketten megélték ezt a szép, kerek évfordulót. Azt, hogy kedvük van így megünnepelni. Azt, hogy van energiájuk egy ilyen ünnepet megszervezni.

Fantasztikus, hogy ilyesminek részesei lehetnek a gyerekeim. Zita mesélte, hogy amikor az osztályban említette, hogy mire készülünk, alig akadt olyan osztálytársa, aki ismerte az aranylakodalom fogalmát, illetve hallott már olyanról, hogy ilyenkor ismét összeházasodik az "ifjú pár". Nos, ahogyan én is láttam a saját nagyszüleimet újra házasságot kötni (és után még hét éven át tartott sírig tartó szerelmük - Nagymamám haláláig, és persze azon is túl), úgy most Zita is megélheti ezt. remélem, a 60., "gyémántlakodalmat" is!

A filmben nekünk adott tanácsot nyilván megfogadták ők maguk is, hiszen nem lennének itt és így. Ez nem jelenti azt, hogy zökkenőmentes, hullámvölgyek nélküli lett volna ez az 50 év, nyilván nem. Aki ilyet mer állítani a házasságáról (akár fele vagy negyed ilyen hosszú időtartamúról), az már "festi magát", szerintem ... De a lényeg, hogy a szeretet, a szép dolgok felülkerekedtek mindig, szeretetteljes ötven év van mögöttük. Szeretetteljes és kalandokban igen gazdag, az biztos. Már eleve azért, mert nem mindennapi dolog volt a '80-as évek közepén családostul felkerekedni (igaz, Bátyám nem tartott velünk - a szerelem itthon fogta), és tartós időre kiköltözni egy "vasfüggönyön" túli országba, anélkül, hogy ezt disszidálásnak nevezték volna (hiszen Apukám egy megpályázott állást foglalt el egy nemzetközi szervezetben - ami nem egyenlő a kémkedés fogalmával!!!! :-) ) Svájc sok mindent megváltoztatott, és rengeteg újdonságot hozott az életükbe. Kinyílt a világ előttük, és ők jó alaposan bejárták, megismerték. Sokszor csak Apukám, de ahová csak lehetett, vitte Anyukámat is. Lelkesen, érdeklődve nézik végig a mai napig mindazt, amit megismerhetnek Földünk különböző szegleteiben. Ez tartja őket - többek között - fiatalon, szerintem. No meg nagy mértékben a sokunokás nagyszülőség is. Ahogy Apukám fogalmaz: azért szeretne minél tovább velünk maradni, hogy minél tovább ismerje a "story"-t. Az Élet "story"-ját, a gyerekeiét, az unokáiét, remélhetőleg talán a dédunokáiét is.
És érdekes, úgy veszem észre, hogy a korral egyre inkább összekovácsolódnak a szüleim. Egyre inkább egymás "másik felévé" válnak, úgy látom. Gondolom, ez most már így marad.... :-) Kívánom, mindenesetre.

Készülünk meglepetéssel a számukra, amit, bár nem nagy blog-olvasók, azért még nem árulok el. Talán csak annyit, hogy filmes elemeket tartalmaz.... :-)

Kívánok tehát további sok boldogságot, szép esztendőket együtt, Drága Szüleim!!!!

"Szeretni kell, ennyi az egész!" http://www.youtube.com/watch?v=Oc8u0dezq7k
(csak hallgatni kell, a "klip" borzasztó)

Beszámoló

Mindig izgulok előtte: tulajdonképpen mindenféle közlekedési eszköz használata családostul némi aggodalommal tölt el (habár a defekt-biztos kerekeink sokat enyhítettek ezen, de azért maradt még félnivaló... :-) ). Mindig teljesen kifárasztom magamat utolsó este, a csomagolással, az agyalással, hogy mindent viszünk-e, amit kell, a ház végső gatyába rázásával, az igyekezettel, mindennel. És aztán mindig úgy érkezem vissza, hogy azonnal indulnék újra...

Most egy picit másként vágtunk neki a nyaralásnak. Anyukám is aggódott (kire ütöttem vajon?!), mert az elmúlt fárasztó félévünk után egy kicsit pihentetőbb nyaralást kívánt volna nekünk. De amikor végighallgatta a beszámolónkat és végignézhetett rajtunk, igazán megnyugodhatott: hiába utaztunk most többet, hiába "mentünk" most rengeteget: teljesen feltöltődtünk.

Régi mániám a "hegyek nyáron" dolog, de általában nem nagyon lelek partnerre a családban - talán Klára kivételével. Most cselhez folyamodtam. Volt egy kis "beetetés", továbbá a hegyi programnál a "megfelelő" társaság biztosítása, és máris mindenki úgy gondolja, hogy "jé, tényleg klassz dolog nyáron is a hegyekbe menni".

A "gólyasor" Rustban

Bájos utcakép

A Fertő-tónál "melegítettünk be". Gyakorlatilag szó szerint - ott még velünk volt a kánikula. Rustban szálltunk meg, ami a "Gólya-soráról" híres, azaz: a fő utcájának szinte minden kéményen egy gólyafészek, lakókkal, kerepelő családi élettel. Elállt a Lányok szava! A lelkesedés rögtön a maximumot elérte. Rust közelében van egy zseniális vidámpark. Szerintem a legemberbarátabb azok közül, amit eddig láttunk. Sok a zöld, rendezett minden, nem koszos, és fantáziadús játékokkal teli. Igaz, szerintem 14 év felett lehet, hogy már nem olyan izgi. Szerencsére, az érdekeltségi körünkbe tartozó gyerekek közül még egyik sem 14... :-)

Csobbanós játék a vidámparkban - éljen a kánikula, éljen a szünidő!!!

Repüléééééés!!!

Vidámság

A Fertő-tóban is megmártóztunk, habár némi tartózkodást tapasztalhattunk az elején: tény, hogy a kissé fura barna színe riasztó lehet, de aztán a víz kellemes hőmérséklete és selymessége ezt teljesen elfeledtette még a legaggodalmasabbakkal is (jelen esetben Emmával).

Gyönyörű ez a tó (is)!

Azért egy idő után nekibátorodtak

Első szállásunk

A Fertő-tavi indítás után a Medve-szurdok felé vettük az irányt. Egy bobpálya aljánál találkoztunk Mingi-barátnőmékkel (három fiúgyermekes család, minden fiú a mieinknek megfelelő korosztályból). A találka-helyszín nem volt véletlen... :-) És nagy sikert aratott...

Imola már egyáltalán nem egy félénk kiscsaj!!!

Itt még nagyon meleg volt, és Emma reklamált, ugyanis valamit félreértett, és úgy gondolta, hogy aznap is pancsolunk. Mingi megkérdezte a helyi erőket, és lám, volt nem túl messze egy tündéri aranyos, hihetetlenül jól felszerelt hegyi tó, stranddal, mindennel. A víz kellemes volt (nem túl hideg), elég sekély a hosszas fürdőzéshez. Olyan osztrákosan rendben volt, az a helyzet. (Sajnos a fényképezőgépemet nem vittem oda magammal, pedig igazán meg kellett volna örökíteni). Este, a közös vacsi volt a nap koronája.

Másnap nekivágtunk a Medve-szurdoknak, ami ilyen ráhangolódás után már alig-alig keltett ellenérzést a túrázást kevésbé kedvelők körében (azaz: Imolánál). Nem mondom, kemény dolog végighaladni a szurdokon, és el-elhagyta pár panasz-szó egyesek száját (azaz: Imoláét, néha Emmáét, aki egy lábsérülést is gyorsan beszerzett előző este), de összességében mindenki vidáman tette meg a túrát. Klára persze különösen élvezte: bár erről élőben nem annyira tudtam meggyőződni: ő ugyanis az élen rohant (!!!), én pedig leghátul haladtam, a levegőt kapkodva (hát igen, az én edzettségem a nullával egyenlő...).

A kezdetek (háttal - még a fotós, azaz Zita, előtt én)

Végig fel azokon az elmés létrákon!

Emma + Zoli "lenéznek" rám

Sok van még hátra, Anyaaaaaa?!

Klára szinte felfutott - ebben a nem túlságosan tipikus túracipőben

A Medve-szurdok után megint felkutattunk egy kis hegyi tavat (úgy tűnik, Stájerország tele van ilyenekkel), és egy jó kis fürdőzéssel vezettük le a túrát. (Plusz én még három napig tartó izomlázzal).

Stájerország egyik tavacskája

Másnap reggel elbúcsúztunk Mingiéktől, és Toszkána felé vettük az irányt, az immár bevált helyünkre. Ahol Zoliék (egy ugyancsak háromgyerekes baráti család) "vártak minket". Ők is pont Toscánában túráztak, és az ő utolsó és a mi első esténket így közösen töltöttük. 

Toscánába már nem kísért el minket a kánikula (pedig mi hívtuk... :-) ), ezért ezúttal eléggé városnézősre sikeredett a nyaralás ezen része is. Persze, azért jutott lovaglás, játék és medencézés is... :-)

Szóval bejártuk Pisát (a torony még mindig dől...), Vincit, Leonardo szülőfaluját (városát?), az igen zsúfolt és kissé koszosnak tűnő Firenzét és az örök kedvencet, San Gimignanot. Habár nekem most Vinci, és az azt körülvevő hihetetlenül szép táj vitte a pálmát.

Dől a torony, dülöngél a család

Ikrek Vinciben, gyönyörű háttérrel

Négy a lány Vinciben, nagy szélben

Majmócák San Gimignanoban

A lélegzetelállító firenzei katedrális

Lovas I.

Lovas II.

Lovas III.

Lovas IV.

"Just like policemen" - mondta az oktató

Család Toscanában (Imola ÁLLANDÓAN grimaszolt... :-) )

A hazaút rettentő hosszú volt, de szerencsére izgalommentes (mármint a nálam adott alap-izgalmon túl). 

És igen, már megint úgy értünk haza, hogy jaj, de visszamennénk!!!!

Pár párbeszéd

I.
Imolával kettesben az autóban (ez egyáltalán hogyan is lehetett?! meglehetősen ritka). Barnaszemű huncut szépségem szinte hallhatóan zakatoltatja agykerekeit, hogy felvessen valami "izgi" beszédtémát. A "keze ügyébe legközelebb esőre" lecsap:
"Öööö, Anya! Te rövid hajból növesztetted meg ilyen hosszúra a hajadat?"
?!?!
Komolyan, csak Imola képes ilyen kérdéseket feltenni!!!! Már többször papoltam neki arról, hogy ne tettesse túl sűrűn azt, hogy ilyen kis lükebóca, mert aztán egyszer még valaki el is hiszi róla... De most papolás helyett inkább vigyorogtam egy nagyot...

II.
"Nagyon szomorú vagyok ám, Klárikám!"- mosolyog rá szőke ciklonunkra a tündéri Larisza néni a zeneiskolai évzárón.
"Én is!"- vigyorog vissza teli szájjal Klára, a búcsúajándékot átnyújtva.

Fura, nem?
Elmesélem. Az történt, hogy Klára nem adta fel álmát, hogy gitározzon, így miután kétszer azt mondták neki a felvételin, hogy ügyes, csak túl kicsi a keze, harmadszor is nekifutott. És ott, csodát láttam (ezért vettem ki direkt egy szabadnapot: hogy én vihessem felvételizni - nagyon "megérte")! Határozottan, hangosan, csengőn-bongón és pontosan elénekelt két népdalt, hibátlanul visszalalalázott pár dallamot és visszatapsolt mindenféle ritmust; úgy, hogy az egyik felvételiztető tanár nem győzött ámulni: elsöprőnek nevezte Klára "produkcióját" és biztosította arról, hogy most már nem állhat az útjába semmi a gitározásának. És lőn. Felvették!
Így történt tehát az, hogy búcsút mondott Klára az általa nagyon szeretett Larisza néninek. Aki nagyon sajnálta Klárát (mert ráadásul zongorában is nagyon ügyes volt, kitűnő zeneiskolai bizonyítványt hozott haza.) Viszont Larisza néni gratulált Klárinak a felvételihez, Klári pedig igazán főleg Larisza nénit sajnálja, a zongorát egy picit kevésbé. (Azért én még reménykedem, hogy valahogyan folytatja egy kicsit a klimpírozást is.)
Ezért volt ez a búcsú ilyen félig vicces és félig szomorú.
És persze, marad még két zongorista Larisza néninél azért.... :-)

III.
Emma filozofikus és főként vallásos hangulatba keveredett egyik nap, és azt kezdte fejtegetni, hogy:
"Mi tulajdonképpen mind egymás testvérei vagyunk a Földön, mert..."
"Én tudom!"- vágott közbe Imola - "mert mindannyiunkat Ádám és Éva termett!"

Ah-ha-ha-ah! :-)

IV.
Klárival búcsúzkodunk este. Ő már fekszik, húz magához, bújunk.
"Olyan jó, hogy végre itt a vakáció!"
Majd kicsit később:
"Csak az a rossz, hogy neked dolgozni kell menni."
Jajajj.

V.
Szombat este ötösben nézzük a tévében Zoliék műsorát, az "Ének iskoláját" (Zolinak kimenője volt a hétvégére, barátokkal bulizott).
Nagyot sóhajtva megjegyzem:
"Ugye milyen jó Apának, hogy ilyen szuper műsorok készítésében vehet részt?!"
"Igen, tényleg" - helyeselnek.
Majd sorra hozzáteszik:
"Én is ilyen munkát szeretnék nagykoromban."
"Én is!"
"Én is!"
Itt, álszomorúságot felvéve, "felcsattanok":
"Hogyhogy?! Hát senki sem szeretne közületek az államigazgatásban dolgozni?"
Mire Zita rám vigyorog:
"Ugyan már, Anya! Hát csak nézz magadra!!!"
Itt elröhögöm magamat, de Emma, az empatikus, azért bizonytalanul hozzáteszi:
"De, Anya, én szívesen dolgoznék egy minisztériumban."
Megnyugtatom, hogy igazán nem muszáj... :-)

KÁCIÓ!!!

Már írják. A táblára is, a lelkükbe is. Ez a júniusi suli egy kicsit a nyűg és a buli keveréke, megfűszerezve persze némi igazán megterhelő hajrával, jegyért feleléssel, vagy, egyeseknél, záróvizsgával. Mindenesetre, szerintem szülők és gyerekek egyaránt várják az utolsó kicsöngetést, függelenül attól, hogy mekkorák a gyerekei és hogy milyen gond szakad a nyakukba -esetleg- a gyerek(ek) nyári elhelyezése miatt.
No, és most már kicsit konkrétabban is arról, hogy miről szeretnék mesélni. Eddig csak azért kellett felvezetni, hogy facebook-on a semlegesség legyen olvasható. Ugyanis, Nagylány a minap "kioktatott", pontosabban egy újságból felolvasott egy szerinte számomra is megszívlelendő cikket, hogy az persze nagyon rossz lehet, ha egy szülő mások előtt szidja a gyermekét (nálunk ez nem releváns, szerencsére), de az sem jó, HA TÚLZOTTAN TÖMJÉNEZI!!! Zita szerint néha velem ez történik.... :-) Márpedig most dicsekedni készülök, illetve inkább talán TISZTELEGNI. (És igyekszem nem tömjénezni... :-))
Szóval, hogy kinek mennyi energiát oszt az élet, az persze lehet alkati dolog is, aláírom. Egy enyhén túlmozgásos Apával megáldva, volt esély arra, hogy esetleg valamelyik gyermekünk örökli ezt a néha megzabolázhatatlan energiaadagot. Nos, Zita bizonyára ilyen. Engem néha csak az ő "követése" is lefáraszt... Most, a tanév és az évad végén igazán elképesztő teljesítményt nyújtott.
Az iskolában a legtöbb tantárgyban gyönyörűen belehúzott, talán jogos az igazán elfojtott és enyhe szülői dohogás, hogy "nem lehetett volna így egész évben?!". De igazából, azt hiszem, hogy nem, nem lehetett volna. Az már káros lett volna. Vagy kóros... :-) Mert azért gyerek, vagy mi!!!! Szóval, talicskaszám hordta haza az ötösöket, sok félévi négyest feltornázva ezzel a legfelső magaslatokba. És ehhez irdatlan mennyiséget tanult! Sokszor, késő estig. És, igazából, határozottan jó kedvvel és türelemmel, egy minimális egészséges panaszkodással. A tanulás mellett, készült ugye a fuvola-vizsgájára és a vívásban a legnagyobb megmérettetésre, az országos bajnokságra.
A tanulmányi csúcsteljesítményét a magyar vizsgáján hozta. Az ő, nyolcévfolyamos, gimnáziumukban ugyanis vizsgarendszer működik; ezzel elég jól felkészítve őket a végső, érettségis, "összecsapásra". Van, hogy egy, van, hogy kettő vagy akár három tárgyból is vizsgáznak év végén. Először egy klasszikus írásbeli, majd utána egy ugyancsak klasszikus szóbeli, tételekkel, annak A és B részével, ahogyan kell. Idén a kissé "rettegett" irodalom-vizsga volt soron. Zitának mondjuk nagyon fekszik ez a tantárgy, az olvasókájával és a fogalmazói vénájával nincs gond. 15 tétel várt rá, amely tételeknek az egyik részét mindig egy vers (illetve egy prózai rész a Pál utcai fiúkból) képezte, aztán mindig voltak meghatározandó fogalmak, továbbá egy kötelező olvasmány egy bizonyos "megvilágítású" elemzése. Zitusunk éjt nappallá téve tanult, a tételeit gyönyörű kivitelben (kivételesen) időre elkészítette - nekünk meg maradt a kikérdezés. Az utóbbi hetek esti programjának.... És ő meg mondta, mondta és mondta. Ha elégedetlen volt magával ("nem elég jól mondta a verset"), akkor újrakezdte. A tételek többi részével detto. Esténként számokat kellett mondanunk 1-től 15-ig, azokat a tételeket mondta fel. Bevallom, volt, hogy belealudtam (!), miközben ő mondta. Ilyenkor rám szólt: "Anya, figyelsz?!" Mert ő még bírta....

Eljött a vizsga napja, és ő könyörgött, hogy legyek ott én is (előtte este sütit kellett sütnöm, miközben természetesen kikérdeztem, mert annyira hasonlít ez a vizsgarendszer az érettségire, hogy a szülők még "büfét" is csinálnak), mert "mindenkinek ott lesz az anyukája". 13 éves nagy ló... :-) (BÁRCSAK MÉG SOKÁIG ÍGY MARADNA!). Mondtam neki, hogy igyekszem, dehát ő a munkaidőm vége előtt került volna sorra. Morgott is, hogy miért nem vettem ki szabit. Hát igen. Többek között azért, mert Klára is "megreklamált" engem egy őt érintő eseményhez egy másik napra(majd akkor mesélek róla, ha meglesz az eredmény.), és mindig nem mehetek szabira.
Péntek volt, rövid nap az államigazgatásban, a végére hagytam az "ebédszünetet", rohantam, mintha puskából lőttek volna ki. Útközben hívott Zita - egy pillanatra megijedtem: már túl is van rajta?! - kiderült, van egy kis csúszás. Ennek ritkán örül az ember, de ez egy ilyen ritka alkalom volt. Ahogy odaértem, még be sem ment felkészülni. Pont belefért egy anyai ölelés! Jaj, ez nekem is nagyon jól esett!
Kissé drukkolósan, de azért jókedvűen vártam, hogy teljen az idő (jót beszélgettem pár anyukával), míg végül kitárult az ajtó, és egy kipirult, boldog Nagylány röpült be rajta: "60 pontból 60-at kaptam!" - vigyorogta bele a világba!!! És láttam: megérte a sok tanulás és a sok kikérdezés, megérte rohanni, olyan jó, hogy ott lehettem, olyan jó volt látni azt a ragyogó arcot!!!! És, igen, büszke is voltam rá.
A föld felett tíz centivel lebegve jött velem, hogy vigyem edzésre. Az utolsóra, az országos csapatversenyek előtt. Úgy, hogy előző hétvégén, az egyéni országos bajnokságon végre felkerült a dobogóra, ami megint hatalmas dolog a részéről, és mutatja, hogy továbbra is fejlődik a vívásban.

Másnap tehát ismét készíthettem lerágnivaló körmeimet... És ismét eltelhettem büszkeséggel, meg örömmel. Két korosztályban volt tagja a csapatnak a Nagylány, és mindkettőben komolyan kivette a részét a győzelemben. Két kupát emelhettek a magasba, kétszeres orszságos bajnok lett azon a napon a BVSC csapata! Azért ez nagy szó, akárhogy is.

Elmondhatjuk, hogy ez Zita hétvégéje volt. Méltó megkoronázása ennek a tanévnek/szezonnak. Nem hiszem, hogy kívánhatnék remekebb gyermeket magunknak. Persze, kamaszodik ő, meg néha fel kell csattannunk, és bizony, sok praktikai érzéket nem kapott a rengeteg tehetsége és kitartása mellé, de igazán szerencsések vagyunk vele, elmondhatjuk. Már csak azt mondtam Zolinak, hogy nehéz lehet azért néha Zita húgának lenni. Persze, nem szoktunk vele "bezzegelni" a többinek, de a kitartására azért fel szoktuk hívni a figyelmüket... :-) Nyilván, minden gyermekünkért odavagyunk meg vissza, félreértés ne essék egy pillanatra sem. Zita szerénysége ráadásul segít abban, hogy ne is kapjanak túl nagy hangsúlyt a sikerei, de azért van némi elképzelésem a gyerekpszichológiáról és arról, hogy "egyesek" fejében esetleg milyen gondolatok születhetnek meg. De dolgozunk azon, hogy ez ne így legyen.
Ezzel együtt, Zita igazán példamutató.
És, ahogy a kép is mutatja, még csak nem is csúnya :-)

Na jó, ez már tömjénezés, nem? Le is állok :-).

Bocs

No,hát akkor most már bevallom.
Pár hete, azon morfondíroztam, hogy miként tudnám kicsit enyhíteni hatalmas mozgáshiányomat (és a vele járó, hm, nem túl bikini-barát idomokat). A legpraktikusab megoldásnak az tűnt, hogy ezentúl kerékpárral kellene járnom a munkahelyemre. Végig is beszéltük az útvonalat Zolival - rájöttünk, hogy tulajdonképpen szinte végig bicikliúton tudnék menni. Mintegy megerősítésként, másnap egy köremail értesített arról, hogy a munkahelyemen elkülönítettek a kerékpárok számára egy részt a garázsban - tehát még biztonságban is tudhatom a járgányt napközben. És akkor eldöntöttem: ezentúl bringával járok dolgozni

AZÓTA ESIK.

Tehát: bocsánatot kérek mindenkitől.... Többet ilyen nem is jut az eszembe!
(Az árvízért viszont nem én vállalom a felelősséget azért!)

Mellékletként egy nem témába vágó kép, Emmácskáról. Két apropóból: egy részt, és főként azért, mert már iszonyúan hiányzik, mivel hétfő óta erdei iskolában van; más részről pedig azért, mert mostanában a facebook azzal szórakozik, hogy az oda is kiérkező bejegyzéseimhez önkényesen biggyeszt egy képet - ha én nem teszek. Egyébként a többi bejegyzést is kiegészítem most már képekkel.