Pages

2011. november 4., péntek

Sárvár, láz és vívás

Volt még augusztusban egy érdekes hetünk. Anyu, a három kisebb leányunk (ó, bocsi Emma! a Középső és a két Kicsi) és én, Bogláron múlattuk az időt. Ezalatt fent, Pesten, egy érdekes trió működött együtt szüleim házában - mivel a miénkben éppen a festés dúlt. Zoli, Zita és apukám éltek együtt pár napig. Ezalatt az én egykeként született, és anyukám által is jól elkényeztetett apukám volt a "háziasszony". Húst vásárolt, klopfolt, panírozott (előtte még a Balatonon egyeztetett anyukámmal a panírozás fortélyairól), sütött és tálalt (mirelitből sült krumplival és Zita által létrehozott uborkasalátával). De remekül rendelt pizzát is, és persze összedobta a legfőbb specialitását is, a rántottát!
Hogy miért alakult ki ez az érdekes felállás? Mert Zita semmiképpen sem akart lemaradni az alapozó edzésekről. Ettől a pillanattól kezdve készült arra a vívóverseny sorozatra, aminek első állomása a múlt hétvégén volt. Eltökélte, hogy igyekszik mindig bejutni a döntőbe (azaz a legjobb nyolc közé), és ha lehet tovább is.
Múlt pénteken délután, iskola után, Zita azzal fogadott, hogy úgy érzi "nem százas", kicsit fáj a feje és a torka, "de biztos nem beteg".... Otthon lázat mértünk, ami bizony épp' hogy 38 fok alatt állt meg.... Zita zokogott: őt nem érdekli, ő akkor is, akár lázasan is, legalább néhány pontért, ő márpedig másnap reggel Sárváron lesz, és részt vesz a vívóversenyen!

Az eredeti terv úgy szólt, hogy már péntek este elutazunk Sopronba, a hosszú hétvégénk "bázisára", egy csepp kis panzióba, és majd szombat reggel átmegyünk Sárvárra, a vívóverseny színhelyére. Ez, finoman szólva is megdőlni látszott. Gyorsan telefonáltam Zolinak, hogy "feldobjam" őt is a hírrel. Gyakorlott és sokat versenyzett sportemberként, teljesen megértette a lányát, és egyáltalán nem zárkózott el az elutazás gondolatától. Végül, finomítottunk a dolgon, és úgy döntöttünk, hogy összepakolunk, de majd csak szombat hajnalban indulunk el - amennyiben a Gyermek nem produkál lázat. Szóban forgó leszármazottunk lenyugodott ettől, és szorgalmasan pihent, itta a teát és nyelte a lázcsillapítót.
Reggel a lázmérővel ébresztettem, és amikor kiderült, hogy teljesen láztalan, úgy pattant ki az ágyból örömében, hogy csak na!

Nem igazán lassú tempóban, elvágtáztunk Sárvárra. Ott még nyomtam egy bátorító puszit legidősebb leánykám orcájára, majd Imóval, Klárával és Emmával együtt felkerekedtünk, hogy a vásári lázban égő városban megleljük az oly' híres fürdőjét. Megtaláltuk. Ahogy rengeteg sok más embertársunk is... Nem baj, azért vidáman, komótosan és békésen belevetettük magunkat az élvezetekbe. Hullámfürdő, kiscsúszda, nagycsúszda, sodrás.... Emma egy ponton azt mondta, úgy érzi, álmodik... Hát, jól elfáradt szegény a sulival, az edzésekkel, az egésszel, jól jött neki ez az őszi szünet, a lazítás. Az Ikrek őrült tempóban rohangáltak az így-úgy kanyargó csúszdákra fel. Emma és én, egy idő után már csak néztük őket.

Mindezek közben, figyelgettem a telefont, türelmetlenül toporogva Zoli újabb sms-iért. És jöttek... Tele jó hírrel. Néha felhívtam, már nem bírtam... A vége az lett, hogy ugyan még tovább is juthatott volna, icipici kis híján, de így is élete legjobb eredményét érte el Zitánk, aki kevesebb, mint 24 órával korábban még lázas volt. Őrületes akaraterővel leküzdötte a betegséget - és az ellenfelei legtöbbjét... Benne volt a döntőben.

Amikor már teljesen szétáztak a leányok, összeszedelődzködtünk, és visszamentünk a vívóversenynek helyet adó suliba. Zita ragyogott a boldogságtól, az edző kedvesen gratulált - viccesen javasolva, hogy ezentúl mindig intézzünk egy kis nyavalyát a leányzónak... Zita legjobb barátnője pedig egyenesen megnyerte a versenyt, így teljes volt az öröm. Amihez még az is adódott, hogy ők is Sopronban szálltak meg, így együtt mentünk vissza, ott együtt vacsoráztunk meg, majd együtt néztük meg az X-faktort (egy részét).

Másnap is volt még egy verseny - egy korosztállyal feljebb. Persze, ezen is elindult Zita, de ezúttal - noha Zoli szerint, aki néha azért szkeptikus vívásügyben, a teljesítményt nem megfelelően tükrözte - kevésbé kiugró eredményt ért el. Zoli és Zita Dóriékkal, Zitus barátnőjével és anyukájával mentek át Sárvárra; így mi ráérősen megreggeliztünk, majd kirándultunk egy remeket a Lőverekben. Ez Klára külön kérésére és örömére történt. Utólag már be is láttam: Klárának tulajdonképpen erdőben kellene élnie. Olyan felszabadult és vidám volt ott, hogy szinte elfelejtettem, hogy micsoda kis hisztigombóccá tud mostanság átalakulni pillanatok alatt, a legparányibb badarságok miatt is.

Sárvárra érve, Zita éppen végzett, és kunyerálni kezdett, hogy vele is menjünk el a fürdőbe. Hát ennyire eltüntette a betegséget. Hatosban ismételtük tehát meg a fürdőzős élményt.

A Sopronba visszavezető úton kissé elcsendesült az autó, így volt alkalmunk Zolival egy kicsit beszélgetni. Megállapítottuk, hogy Zita fantasztikus csaj, ekkora elszántsággal. Zoli azt is elmesélte, hogy komoly változást látott Zita technikájában és hozzáállásában; nagyon bizakodó lett. Én annak örültem, hogy nem nekem kellett ott lennem vele. No, nem mintha nem szeretném őt nézni, de annyira tudok izgulni, hogy a gyomrom belefájdul, és jobban leizzadok, mint ő.

Izgalmasan indult, jól végződött ez a kalandunk, és közben még a hosszú hétvégéből is maradt... De az már egy másik történet...

2011. november 3., csütörtök

Hosszú volt a hétvége - képek és címszavak













És a címszavak: láz, ijedtség, Sárvár, vívóverseny, szép eredmény, fürdő, Sopron, Lőverek, erdő, vidámság, Bécs, állatkert, szép idő, pandák, koalák, hangyák, boldog gyerekek, Bécs-Belváros, finom pizza.....

2011. október 28., péntek

A házunk és a blogom

Amint megláttuk, beleszerettünk. Úgy éreztük, hogy szerény kívülről, de a belsője sok lehetőséget rejthet. Amikor végül jobban is megismerhettük, tudtuk, hogy végünk van: elvesztünk. Olyan volt, mint amilyennek megálmodtuk: az utca felől visszafogott, titkolva, hogy a kert belseje felé terjed és nyílik ki. A télikert hihetetlen hangulatot adott az egész háznak, az elrendezése rögtön ideálisnak tűnt, két részre tagolva a lakrészt: a nyüzsgőbb, nappali szekcióra, ami jól elválasztható a nyugalmas, "éjszakai" zónától. A spaletták bájat kölcsönöztek neki, a felújított parketta pedig kellemes patinát.

Pont jókor tudtuk megvenni a mi házunkat. Gyakorlatilag hetekkel a kilencvenes évek legvégén bekövetkezett ingatlanár-robbanás előtt. Két évvel később már legalább a kétszereséért kelt volna el. No, nem mintha felmerült volna bennünk az eladás... Pedig addigra már alaposabban megismertük és kiismertük a látványos és rejtett hibáit.... A porként lehulló külső vakolatot, amit a kutyánk farka simán lesöpört. A falidíszként funkcionáló thermosztátunkat, ami egyáltalán nem volt összeköttetésben az egyébként cserére szoruló kazánnal. A szemétdomb külsővel rendelkező kertet. Az ugyancsak dekorációs célokat szolgáló biztosítékokat. Satöbbi.


Viszont szép lassan megismertük a történetét is annak a háznak, ami mindig lenyűgözött minket, akárhányszor beléptünk, és azonnal megláthattuk a -hátsó- udvart (a télikertnek hála), ott az ugyan nem működőképes, ámde bájos kerekeskutat... Megtudtuk, hogy a '30-as évek elején épült. És bizony, jó darabig kocsmaként működött - az ivó a mostani nappalink helyén volt. Elmesélték, hogy a '30-as évek végén ültette az akkori tulajdonos azt a csodálatos fenyőfát, ami most már hatalmas és megadja a kertünk utánozhatatlan hangulatát. Azért ültette, mert megszületett a lánya. Aki, állítólag, a kerület első doktornője lett. Nem jártunk utána, hogy ezek lokálpatrióta legendák-e vagy valós alapokon nyugvó történetek, mert annyira tetszettek, hogy még véletlenül sem szeretnénk lerombolni a saját illúzióinkat.


Mivel addig egy bútorozott lakásban laktunk, úgy költöztünk be, hogy volt egy ágyunk (kinyitható kanapé), egy kis asztalunk, pár összecsukható fémszékünk, egy mikrónk (konyhabútor nem) és egy szép szőnyegünk (még a genfi szobámból). Szép lassan berendeztük, és kijavítgattuk a látványos és rejtett problémákat, elrendeztük a kertet.


Az elején hatalmasnak tűnt. Zita érkezésével már kezdett betelni a tér. Emmával már úgy éreztük: négyünknek ideális ez a ház. Noha a konyha kezdettől fogva kicsinek tűnt, és azóta, mintha össze is ment volna... Amikor Klára és Imola is "bejelentkeztek", hirtelen szűkössé vált! Az akkori hálószobánk kicsit fura alakú volt, így a Kicsik ágyaihoz úgy jutottunk el, hogy az ágyunk mellett a falhoz lapulva sasszéztunk el.


A volt kocsma -családi ház- doktornő-lak megérett egy újabb átalakulásra. Kellett még egy gyerekszoba, az étkezőt ki kellett bővíteni, és a garázst beáldozva, megértünk még egy fürdőszobára is. És ha már.... Akkor rendbe kellett hozni a födémet, ki kellett cserélni a cserepeket, a csöveket, a nyílászárókat, stb.... Így volt értelme. Nem volt ennyi tartalékunk, és nem is akartuk magunkat lenullázni. Hitelhez folyamodtunk. Akkor már kb. 20 éve volt ugyanazon az árfolyamon második hazám valutája. Logikusnak tűnt.


Mi is ráfaragtunk. Persze, tisztában vagyok/vagyunk vele, hogy a mi helyzetünk (még) nem reménytelen. De jóval nehezebb a tervezettnél. A most felajánlott végtörlesztéssel mi sem tudunk élni úgy, ahogy annak értelme lenne igazán. És valahogy ránevelt minket az élet arra, hogy gyanakodjunk, ha hirtelen valamiért nagyon azt sugallják, hogy most a forint-hitelt érdemes most felvenni. Mindazonáltal, úgy gondoltuk, hogy tartozunk magunknak annyival, hogy elmenjünk, és megérdeklődjük a lehetőségeket. Körülbelül az derült ki, amire számítottunk: nem érdemes így, ilyen feltételekkel belevágni. Az mondjuk önmagában is vérforraló, hogy ez a "segítség" nekünk 148 ezer forint banki költségbe és 92 ezer (!!!!) forint közjegyzői díjba kerülne. Mégis, ami a leginkább lehangolt, az - az egyébként nagyon kedves és készséges - hölgy egyik mondata volt. Magyarázta, hogy újra kell majd becsülni az ingatlant. És..... "a statisztika azt mutatja, hogy az ingatlanok árai jelentősen csökkentek az eredeti hitelkérelmek óta".

Elmerengtem azon, hogy mennyivel értékesebb számunkra a házunk még a "szerelmes" kezdeteinkhez képest is. Hiszen hatunknak nyújt igazi, ölelő otthont. Persze, ez nem forintosítható. És megborzongtam a gondolattól, hogy hányan, de hányan lehetnek azok, akik szembesültek azzal "a statisztikai adattal", mely szerint a számukra oly' drága lakhely hivatalosan sokkal kevesebbet ér. Sokszor a felvenni szánt összegnél is kevesebbet. Van a tágabb családunkban nem egy ilyen helyzet.


A házunk nemrégiben egy újabb változáson esett át, mert mindig az aktuális szükségleteink szerint "formálgatjuk". És "ő" hagyja. És ez igazán szép tőle. (Nagyon remélem, hogy nem kerül veszélybe, és ugyanezt kívánom a többi devizahitelesnek is.)


Ez volna az 500. blogbejegyzésem. Úgy érzem, most már egy kicsit más, mint amikor elkezdtem írni. Megnőttek a csajok, másról szól az életünk, más dolgok kerültek előtérbe. Ugyan nem lett "túl kicsi", de itt-ott lekopott róla az eredeti virtuális festék, és a "bútorokat" is le kellene cserélni. Szeretném hát átalakítani a "külsejét", hogy valahogy jelezzem a változást. Ha a technika ördögével sikerül megbirkóznom, akkor akár már ennél a bejegyzésnél.


Megragadnám itt az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki rám szán pár percet a hétköznapjaiból! Folytatni fogom, mert megszerettem ezt a blogot. Tudom, hogy vannak hiányosságai (pl. a sok, csak a fejben "megírt" bejegyzések), nem ez lesz soha a legszebb, leghasznosabb és a legjobb, de olyan, amilyen általam lehet. Változik, de a lényegében ugyanaz marad. Mint a mi házunk.



2011. október 27., csütörtök

Jellemző

Első jelenet:
- És ....... már az oviban is ilyen cserfes volt? Mert itt nagyon kinyílt!

Második jelenet:
- Megkérdezhetem, hogy ...... szokta-e emlegetni az én lányomat, mert ő úgy beszél róla, mint egy istennőről?! ..... így, ..... úgy, csak róla áradozik, és kíváncsi lettem volna, hogy erről a te lányod tud-e egyáltalán?

Harmadik jelenet:
- És, igyekszik? (én)
- ......?!?! Ő az egyik legügyesebb! Annyira örülök, hogy ide jár!

Negyedik jelenet:
- Anya, képzeld el, .... ma majdnem kapott egy fekete pontot! Rita néni (a napközis tanítónő - a szerk.) vonalkákat szokott húzni. Ha három összegyűlik, akkor fekete pont. És ..... nak már kettő összegyűlt!
- És miért?
- Mert beszélgetett leckeírás helyett!

Talán csak azért lehet könnyen kitalálni, hogy a minket ismerők számára igazán meglepő módon melyik nevet kell a pontokra képzelni, mert ha nem lenne szokatlan, akkor nem így vezetném fel. Szóval Imolánk az, aki cserfes, ő az, akit istennőként tisztel egy kishölgy, aki az egyik legügyesebb baletten (!!!), és aki majdnem fekete ponttal jött haza túl sok csacsogás miatt!

Igen, most, hogy eljött a hetedik születésnapjuk, úgyis időszerű egy kis jellemrajzot készíteni legfiatalabb Csodáinkról. És ez a rajz most igen meglepő képet mutathat. Hatalmas pálfordulat állt be. Tulajdonképpen Imola részéről. Imó eddig is mindig egy kiegyensúlyozott kis "buddha-típusú" gyermekünk volt, akit viccesen néha a "legjobbnak" neveztünk. A kiegyensúlyozottság megmaradt. És hozzácsapódott egy hatalmas nyitás, egy jókora adag eddig eltitkolt vagányság, egyre csiszolódó humor (I-Móka, sokat mondjuk!). Mindezek pedig hatványozzák azt, ami eddig is a legnagyobb "fegyvere" volt: a báját.
Az iskola előtt is sejtettük, hogy így lesz, és most örömmel látjuk, hogy nem kellett csalódnunk: Imola hihetetlenül szorgalmas, igyekvő, pontos, lelkiismeretes. Az órákon -szerintem - figyel, a leckét azonnal és gondosan megírja (nem mondom, hogy neki kerekednek a legjobban a leendő "o" betűk gombócai - de ez egyáltalán nem gond), üldöz engem, hogy mindent ellenőrizzek le, írjak alá, töltsek ki, csomagoljak be, szerezzek be; szó nélkül és hibátlanul bepakol minden este. Az íróasztalát rendben tartja, ceruzáit kihegyezi. És imádja a sulit! Ő, aki nem is akart menni, most vallja, hogy "jobb, mint az ovi, mert annyi mindent tanulunk". A napközit sem szívesen hagyja ki, és egyre több mindenben szeretne részt venni abból, ami az iskolában zajlik. Beilleszkedett.
És hát, igen népszerű lett nagyon hamar. Már szinte zavarba jövök, amikor újabb és újabb anyukák keresnek meg azzal, hogy "A kislányom nagyon szeretné áthívni az Ikreket egy kicsit játszani, mikor lenne jó?" Komolyan mondom, már alig bírunk eleget tenni a sok meghívásnak. És közben, persze, ez olyan öröm a szívemnek, hogy csak na!
Természetesen, a népszerűséget nem csak Imó vívja ki, hanem Klára, a másik hétévesünk is. Érdekes módon, nála nem látom ezt a teljes lelki békét, ami Imót megszállta. Sőt! A vagány, nagyszájú, nagyeszű, nagyhangú Kláránkon néha a szorongás jeleit látom. És nem szeretem ezt látni. Aggódik, hogy itthon felejt valamit és hiányjelet kap. Hiába mondom, hogy nem lesz abból sem katasztrófa, ha ez esetleg előfordul. Izgul, hogy sikerül-e neki is úgy minden, mint másoknak. Izgul pl., hogy a mezei futóversenyen majd nem fogja tudni, hogy mikor kell indulni és hová kell érkezni (aztán kiderült, hogy a leggyorsabb elsős a suliban, és ettől rájött, hogy mégis érdemes volt elmenni.)És meglehetősen balhés korszakát éli itthon. Gyakorlatilag onnantól kezdve visít valamiért vagy valakivel, hogy érte megyek. Persze, kezdek már rájönni erre-arra. Például, Klára teljesen elhanyagolja az étkezést az iskolában. Délelőtt "nem ér rá" a tízórais dobozát kinyitni sem; az ebéd rendszerint nem ízlik (talán említeni sem kell, hogy Imolának nem szokott kifogása lenni ellene... :-)és aztán meg jön a napközi a programjaival vagy játékaival, és akkor aztán végképp nem gondol arra, hogy magához kéne venni valami táplálékot! Így aztán, ha rögtön a magas cén kezdi a családi kommunikációt, akkor nem állok neki veszekedni vele, hanem rögtön megkérdezem, hogy mit, mennyit és mikor evett - ha egyáltalán bármit is bármikor. Erre rendszerint kiderül, hogy gyakorlatilag semmikor semmit. Ilyenkor leültetem, adok neki enni-inni, és rögtön lehiggad egy kicsit. Egy időre... :-) Róla azt mondta az Imolát cserfesnek tituláló napközis pedagógus, hogy "látszik, hogy nem lesz egy egyszerű eset". Viszont eléggé a figyelem középpontjában van... :-) Klárikánk vezéregyéniség, csak ez most eléggé viccesen párosul egy önbizalom-vesztéssel, amit nem tudom, hogy mi generált. Vagyis... Van azért egy tippem. Lehet, hogy ő, a lelke mélyén, tudat alatt, kissé nehezen emészti azt, hogy az eddig kissé az árnyékában élő, szerény, visszahúzódó Imola most hirtelen kilépett a fényre és fürdőzik is benne?
Az azért álljon itt Klárával kapcsolatban is, hogy ő is remekül helyt áll ám a suliban (a szorongásai ellenére is), és őt sem kell nagyon nógatni a leckeírásra, bepakolásra. Néha a furulyánál elakadunk, de aztán végül mégis hajlandó gyakorolni. Ő még keresi a "sportos" útját is, mert a cselgáncs végül mégsem jött be neki (csak halkan, zárójelben mondom, hogy ettől nem keseredtem el nagyon). A suliban kipróbálta az ISK-nak (iskolai sportkör) nevezett foglalkozást, de három alkalom után már oda sem akart menni. Most végül visszatértünk az atlétikához (talán hál a mezei futásos sikernek), és szombat reggelente korcsolyázik.
Úgy látom egyébként, hogy mindketten elfáradtak rendesen az első hat-hét után, jót fog tenni a szünet. Nagyon nagy hőfokkal égtek ők, hihetetlen lelkesedéssel vetették be magukat az iskolai létbe, és bizony, az fárasztó. De a lelkesedés tart azért még, szerencsére!

2011. október 21., péntek

Emma és az olvasás

Kicsit messziről kezdeném.
Emma nagyjából négy hónapos volt, amikor érzékelni kezdtem, hogy valami nem úgy "működik" nála, ahogyan kéne. Nem részletezem túl, mivel az emésztéséről volt szó, illetve annak végtermékének masszív hiányáról. Sokáig nyugtattak, hogy gond egy szál sem, a csak szoptatott babák olyan jól hasznosítják az anyatejet, hogy akár több, mint egy hét is eltelhet széklet nélkül. De én éreztem, valahol legbelül, a zsigereim legalján, hogy itt másról van szó. Szenvedni látszott, és a klasszikus módszerek sem váltak be nála.
Elvittem néhány orvoshoz. A legtöbb helyről elhajtottak, mint túlaggódós anyukát. De én nem hittem nekik. Míg végül jött egy orvos, aki elhitte, hogy itt mégis van valami probléma. Ő végre alaposabban megvizsgálta és kivizsgáltatta Emmát (pl. megröntgenezte). És kiderült, hogy az én anyai ösztöneim nem csaltak. Emmának volt egy apró születési rendellenessége. Ezért voltak ezek a nehézségei. Ez az orvos azt mondta, hogy most akkor ajánl egy fajta gyógymódot, és ha az nem válik be, akkor egy olyan műtét vár Emma, ami roppant kockázatos lesz (hiszen a gátizmokat bolygatták volna meg többek között), és amit csak két helyen vállalnak az egész országban. Nem mondanám, hogy "örültem", hogy kiderült a dolog. Legalább is nem azért, mert elmondhattam, hogy "igazam volt". Legfeljebb azért, de azért nagyon, mert a 24. órában voltunk ahhoz, hogy észrevegyük. Ha nem derül ki, akkor Emmának hatalmas problémái támadtak volna napokon (heteken belül).
Az ajánlott, mondhatni "gyengéd" gyógymód bevált, de stresszes tíz napunk volt, az biztos. Megúsztuk a műtétet és az esetleges komplikációkat. És azóta is figyelem feszülten a kis Drágám kisebb-nagyobb "dolgait".

Mindezt azért mesélem el, mert úgy érzem, hogy most is van valami kis apróság, ami gondot okoz nála. Talán úgy tudnám a legjobban szemléltetni, hogy úgy képzelem, hogy van egy aprócska kis csavar, ami elakaszt valamit, amitől ő nem tudja úgy pörgetni a kis "kerekeit", ahogyan szeretné, ahogyan kellene.

Mindent az olvasásra és a szövegértésre, illetve annak hiányára vezetem vissza. Valószínűleg már lejegyeztem párszor, hogy Emma nem szeret - a mai napig sem - olvasni. Ez azért nagyon meglepő, mert nagyon szereti viszont, és igényli is, amikor mi olvasunk fel neki, nem is túl "könnyű" olvasmányokat. Ezért gondolom azt, hogy ő a könyveket kedveli ugyan, de az olvasást azért nem, mert nem nyújt számára élvezetet. Mégpedig azért nem, mert túl munkás számára ez a tevékenység; lassan és nehezen halad, nem tud könnyen és ÉRTŐN olvasni. Ezért inkább kerüli ezt a kudarcélményt.
Igen ám, de Emma negyedikes. Egy részről, tisztában vagyok vele, hogy egyre többet kell majd olvasnia, és ez komoly nehézségeket támaszt majd számára. Más részről pedig már most panaszkodik, hogy olvasás órán ő nem ér a végére a szövegnek, mire Réka néni azt mondja, hogy most már bizonyára mindenki befejezte. Ez zavarja őt. Végül pedig, és ez legalább ilyen fontos; a legtöbb tantárgyban abból származnak a gondjai, hogy nem érti meg a feladatot (pl. a matek szövegesekben), vagy nem tudja jól megfogalmazni a mondandóját (pl. környezetből vagy persze fogalmazásból).
Az olvasás hiányától, és ettől a képzeletbeli "beakadt csavartól" a helyesírása is siralmas, és valahogy a szókincse is szegényesebb.
A kép teljességéhez még hozzátennék valami alapvetőt: Emma keményen küzd! Sokat tanul, igyekszik, szívvel-lélekkel, és bizony csalódik, amikor nem sikerül. És tudom, hogy az is zavarja, hogy látja rajtam, hogy aggódom emiatt.

Mit tettem, tettünk eddig?

Mivel ez a gond nem újkeletű, már a múlt tanévben is próbálkoztam. A Sárosdi Virágnál talált remek ötletet alkalmaztam, és hosszú hónapokon át írtam neki (és nővérének) vicceket "tízóraira" - tehát az uzsis dobozba rejtve. Úgy gondoltam, hogy egy vicc akkor jó, ha nevetnek rajta. Ahhoz pedig el kell olvasni. És meg kell érteni. Az lett sokszor, hogy itthon tartottunk "szövegértést"... Meg az, hogy most már a Kicsik is reklamálják a viccet a dobozukból...

Bevallom, hogy a nyáron kidolgoztam egy "jutalmazási rendszert" a számára, hogy ösztökéljem őt az olvasásra. Úgy voltam vele, kicsit abban bíztam, hogy olyan ez, mint a hasizmozás: az elején nyolc felüléstől is szenvedünk, aztán, ha kitartunk és rendszeresen csináljuk, akkor egy idő után már nyolcvan sem kottyan meg. Tehát, Emmának megmondtam: ha ennyi és ennyi oldalt olvas el naponta (fontos volt a mindennaposság!), akkor ezt és ezt kaphat érte. Hetente "számoltunk el", hogy a kitartás is meglegyen. És Emma szorgalmasan olvasott, tényleg. Végigrágta magát öt-hat könyvön így (no egyik sem egy Harry Potter hosszúságú volt azért!). De nem érzékeltem azt, hogy "bekattant" volna valami, nem tűnt úgy, hogy az a csavar a helyére került volna.

A tanév elején beszéltem a logopédussal, elmesélve a "tüneteket". Ő nyitott volt, úgy tűnt, hogy megérti az aggodalmaimat, ígérte is, hogy "megvizsgálja" ilyen szemmel Emmát, de ez mostanáig nem történt meg, sajnos.

Még a múlt év végén "felmérettem" Emmát egy olyan teszt-szerűséggel, amit a Nevelési Tanácsadókban is használnak. Ezen az derült ki, hogy még nem a "problémás" kategória, de azért nem is a "simán megugrotta".

Beszéltem az osztályfőnökkel is, természetesen. Ő is értette, hogy mit próbálok érzékeltetni, de ő azt mondja, hogy higgyem el, Emma esete nem kirívó. Én ezt készséggel elhiszem, de a dolog nem ilyen egyszerű. Egy részről, számomra mindenképpen jelzésértékű az, hogy a nyelvtan-dolgozatát, amire bemagolta a szabályokat, ötösre meg tudja írni; ugyanakkor, az ugyanabban a témakörben megíratott tollbamondást kettesre kanyarítja. Tudja, de nem érti. Tudja, de nem tudja alkalmazni. Ráadásul; szerintem az sem mindegy, hogy egy kb. négyes eredmény hogyan lesz az. Úgy, hogy a gyerek nem strapálja magát, "megél" abból, hogy nagyjából odafigyel az órákon, és néha ejt pár hibát, vagy úgy, ahogyan Emma, hogy rengeteget tanul, igyekszik, gyakorol, ismétel és felmond, és még így is alulról súrolja a "jó" minősítést. Kicsit eltúlzottnak tartom az erőfeszítés "mennyiségét", ahhoz képest, hogy egy alsósról beszélünk. Teszi ezt Emma egy olyan családi közegben, ahol a nővére ugyan sokat tanul, de azt könnyedén és eredményesen; a húgai pedig ugyan még kicsik, de nem egyszer fordul elő az, hogy amikor már sokadjára veszek át valamit Emmával, és ők is arra sertepertélnek, akkor ők már hamarabb értik meg, vagy hamarább vágják rá a választ. És ez a családi közeg neki ugyanannyit mesélt - és mesél a mai napig -, mint a többi leányzónak, ugyanannyit magyarázott neki, ugyanannyit játszott, épített, bújócskázott, kirakózott vele, mint a többiekkel.
Nyilván, a képességeket nem ugyanúgy szórják az Égiek. De a gyermekek lelkét viszont nekünk kell ápolni, amíg csak lehet. Az egész életére szóló élmény lehet az, ha Emma úgy gondolja, hogy ő hiába hajt, nincs olyan látványos eredménye, mint a magukat kevésbé strapáló testvéreinek. Emma osztályfőnöke ezt is megérti, de sajnos nem tudott sok tippel szolgálni.

Megkerestem egy szülőtársamat, aki egyébként tanítónői képesítéssel is rendelkezik, és aki eddig is mindig komolyan vette az aggályaimat. Ő "elvállalta", hogy megpróbálja azt a "pici csavart" a helyére ugrasztani, mert ő is érzi és érti, hogy "ennyi lenne az egész". Vannak rá ötletei és már el is kezdték a "munkát". Emma pedig boldogan megy, és szívesen csinálja a kissé szokatlan feladatokat. Tisztában vagyok vele, hogy akár menekvésnek tűnhet a problémamegoldás "kihelyezése", de igyekszem nem kudarcként megélni. Hiszen a dolgok oroszlánrésze továbbra is itthon marad.

Emma már sok mindenben legyőzte saját magát. Többéves körömrágás után sikeresen leszokott róla (bár azt is komoly "ösztönzésre", de azért ez az akaratról szól!); ma már szinte sosem kell őt reggelente nógatni, hogy siessen, mert miatta késnének el a suliból (sőt! határozottan korán kelti saját magát, a biztonság kedvéért), pedig három éven át minden iskolai reggel egy rémálom volt. Összeszorított foggal edz a teniszedzéseken és a minden napra külön "kirótt" feladatsort is lelkiismeretesen teljesíti. Az biztos, hogy ő megtanul küzdeni, dolgozni a kitűzött célokért, és amikor majd végre jönnek a sikerek és eredmények - mert jönni fognak -, akkor ő azokat nagyon értékeli majd és rájön: érdemes volt.

Remek kislány ő. A magam (magunk) részéről pedig nem győzzük bizonygatni neki, hogy mennyire értékeljük az igyekezetét. És főleg: bízunk benne!No meg éreztetjük vele: a szeretetünket nem a jegyek átlaga alapján adjuk, és soha nem is lesz így.

Hát ennyi. De ennyinek muszáj volt most itt állnia.

2011. október 18., kedd

"Minőségellenőrzés"

Ma este, egy igazán jól sikerült pizzavacsora után, jöttem-mentem, Emmának könyörögtem, hogy gyakoroljon még egy kicsit (zongorán), és csak azt észleltem először, hogy Zoli és Imó valamin nagyon "dolgoznak" az asztalnál. Egy idő után kíváncsi lettem...  És kiderült.

Mivel most volt az Ikrek születésnapja, ők kapták a napokban a legtöbb levelet, üdvözlőlapot. Többek között, személyre szóló üdvözletet kaptak egy osztrák szállodából, ahol már többször is jártunk. Ezért kaphatta pont Imola az alábbi levelet:

"Tisztelt Ügyfelünk!

Az Ön részére folyó hó 17-én, elsőbbségi küldeménye érkezett, melyet a postai kézbesítő levélszekrény útján kézbesített.
A küldemény feladója: Brennseehof, Austria

Kérem, hogy a csatolt válaszboríték felhasználásával szíveskedjék tájékoztatni, hogy a küldeményt megkapta-e.

Egyben kérem, szíveskedjék arra is kitérni, hogy elégedett-e a postai szolgáltatások színvonalával, a küldemények kézbesítésével, a kézbesítő munkájával.

Felvetéseit munkánk javítása érdekében szeretnénk felhasználni.

Fáradozását előre is köszönjük.
Budapest, 2011. Okt. 17 nap"

És ha már levelet kapott, amiben arra kérik, hogy válaszoljon is rá, a mi szorgalmas és lelkiismeretes Imónk válaszolt is - apja komoly segédletével.
A következőt körmölte le a kis Drága, igazi ákombákom betűkkel:
KEDVES MAGYAR POSTA!
A KÜLDEMÉNYT MEGKAPTAM.
BÁR ÉN MÉG CSAK 7 ÉVES VAGYOK, DE MÉG
ILYEN MEGBÍZHATÓ POSTÁSSAL
NEM TALÁLKOZTAM.
IMOLA

Amikor ezt elolvastam, annyira elkezdtem nevetni, hogy összefutott a ház népe. Kérdezték, hogy mi ütött belém. De felolvasni sem bírtam, mert a kacagástól a könnyem is kicsordult....

Hát, ha marketing szempontból nem is biztos, hogy hasznos hozzájárulás lesz Imóé, de szerintem szerez majd pár vidám percet a kutatást feldolgozóknak.

Miért is nem lettem mozicsillag?

Értem én, hogy már sokan és régóta azon töprengtek ti mind, a számítógép képernyőjével szemben, hogy miért is nem vagyok én még világsztár, az én "adottságaimmal".... Hát, valóban magyarázatra szorul a dolog, szerintem is... :-)
Szóval, lett volna egyszer egy üresjárat a laptopkonyha forgatásán, és Sanyi (Buza) a fejébe vette, hogy bosszút áll rajtam (amiért megsüttettem velük egyszer egy karácsonyi muffint, amit azóta sem mertünk kitenni az oldalra, csak a humor rovatba), és a kamerák előtt tanítja meg nekem, hogy miként kell sütni egy grízfelfújtat. Addig mondjuk nem kínzott eme ismeret hiánya, és még most sem tenné, de mindegy, minden tudás hasznos lehet egyszer... Tehát, kamerák elé kellett állnom.
Az igazság az, hogy sokszor szokott bosszantani a dilettantizmus, főként, amikor emberek olyan komoly pozíciókat vállalnak el szemrebbenés nélkül mindennemű "anyagismeret" nélkül, amiket én akkor is csak félve töltenék be, ha történetesen én lennék az adott terület nagydoktor-asszonya. És ezért is van talán, hogy nagy energiákat ölök abba, ha valami új területen próbálom ki magamat, mert nem szeretnék a "nem-hozzáértő" kategóriába csöppenni. Hogy mindezek ellenére miért vállaltam el ezt a kis "epizód-szerepet" a laptopkonyha sorozatában? Talán azért, mert bulinak fogtam fel, és úgy ítéltem meg, hogy nem jár túl nagy felelősséggel, ha a szakértelmem hiánya kiderül... Nem döntöttem sorsok felett, nem néztek meg milliók (bár ezt kissé sajnálom, és ki tudja, még megváltozhat.... :-) ), ezért belementem a játékba. Sőt! Egyszer vissza is estem azóta, de most már itt lesz a vége.
Szóval, kedves olvasóim! Aki kíváncsi arra, hogy milyen a hangom, milyenek a gesztusaim (főleg, ha zavarban vagyok), hogyan mozgok a konyhában, és hogyan is nézek ki pontosan; netán arra is, hogy miként készül egy grízfelfújt borsodóval, az kattintson ide, és akkor arra is rájön, hogy miért is nem lettem én filmcsillag....