Emma és az olvasás

Kicsit messziről kezdeném.
Emma nagyjából négy hónapos volt, amikor érzékelni kezdtem, hogy valami nem úgy "működik" nála, ahogyan kéne. Nem részletezem túl, mivel az emésztéséről volt szó, illetve annak végtermékének masszív hiányáról. Sokáig nyugtattak, hogy gond egy szál sem, a csak szoptatott babák olyan jól hasznosítják az anyatejet, hogy akár több, mint egy hét is eltelhet széklet nélkül. De én éreztem, valahol legbelül, a zsigereim legalján, hogy itt másról van szó. Szenvedni látszott, és a klasszikus módszerek sem váltak be nála.
Elvittem néhány orvoshoz. A legtöbb helyről elhajtottak, mint túlaggódós anyukát. De én nem hittem nekik. Míg végül jött egy orvos, aki elhitte, hogy itt mégis van valami probléma. Ő végre alaposabban megvizsgálta és kivizsgáltatta Emmát (pl. megröntgenezte). És kiderült, hogy az én anyai ösztöneim nem csaltak. Emmának volt egy apró születési rendellenessége. Ezért voltak ezek a nehézségei. Ez az orvos azt mondta, hogy most akkor ajánl egy fajta gyógymódot, és ha az nem válik be, akkor egy olyan műtét vár Emma, ami roppant kockázatos lesz (hiszen a gátizmokat bolygatták volna meg többek között), és amit csak két helyen vállalnak az egész országban. Nem mondanám, hogy "örültem", hogy kiderült a dolog. Legalább is nem azért, mert elmondhattam, hogy "igazam volt". Legfeljebb azért, de azért nagyon, mert a 24. órában voltunk ahhoz, hogy észrevegyük. Ha nem derül ki, akkor Emmának hatalmas problémái támadtak volna napokon (heteken belül).
Az ajánlott, mondhatni "gyengéd" gyógymód bevált, de stresszes tíz napunk volt, az biztos. Megúsztuk a műtétet és az esetleges komplikációkat. És azóta is figyelem feszülten a kis Drágám kisebb-nagyobb "dolgait".

Mindezt azért mesélem el, mert úgy érzem, hogy most is van valami kis apróság, ami gondot okoz nála. Talán úgy tudnám a legjobban szemléltetni, hogy úgy képzelem, hogy van egy aprócska kis csavar, ami elakaszt valamit, amitől ő nem tudja úgy pörgetni a kis "kerekeit", ahogyan szeretné, ahogyan kellene.

Mindent az olvasásra és a szövegértésre, illetve annak hiányára vezetem vissza. Valószínűleg már lejegyeztem párszor, hogy Emma nem szeret - a mai napig sem - olvasni. Ez azért nagyon meglepő, mert nagyon szereti viszont, és igényli is, amikor mi olvasunk fel neki, nem is túl "könnyű" olvasmányokat. Ezért gondolom azt, hogy ő a könyveket kedveli ugyan, de az olvasást azért nem, mert nem nyújt számára élvezetet. Mégpedig azért nem, mert túl munkás számára ez a tevékenység; lassan és nehezen halad, nem tud könnyen és ÉRTŐN olvasni. Ezért inkább kerüli ezt a kudarcélményt.
Igen ám, de Emma negyedikes. Egy részről, tisztában vagyok vele, hogy egyre többet kell majd olvasnia, és ez komoly nehézségeket támaszt majd számára. Más részről pedig már most panaszkodik, hogy olvasás órán ő nem ér a végére a szövegnek, mire Réka néni azt mondja, hogy most már bizonyára mindenki befejezte. Ez zavarja őt. Végül pedig, és ez legalább ilyen fontos; a legtöbb tantárgyban abból származnak a gondjai, hogy nem érti meg a feladatot (pl. a matek szövegesekben), vagy nem tudja jól megfogalmazni a mondandóját (pl. környezetből vagy persze fogalmazásból).
Az olvasás hiányától, és ettől a képzeletbeli "beakadt csavartól" a helyesírása is siralmas, és valahogy a szókincse is szegényesebb.
A kép teljességéhez még hozzátennék valami alapvetőt: Emma keményen küzd! Sokat tanul, igyekszik, szívvel-lélekkel, és bizony csalódik, amikor nem sikerül. És tudom, hogy az is zavarja, hogy látja rajtam, hogy aggódom emiatt.

Mit tettem, tettünk eddig?

Mivel ez a gond nem újkeletű, már a múlt tanévben is próbálkoztam. A Sárosdi Virágnál talált remek ötletet alkalmaztam, és hosszú hónapokon át írtam neki (és nővérének) vicceket "tízóraira" - tehát az uzsis dobozba rejtve. Úgy gondoltam, hogy egy vicc akkor jó, ha nevetnek rajta. Ahhoz pedig el kell olvasni. És meg kell érteni. Az lett sokszor, hogy itthon tartottunk "szövegértést"... Meg az, hogy most már a Kicsik is reklamálják a viccet a dobozukból...

Bevallom, hogy a nyáron kidolgoztam egy "jutalmazási rendszert" a számára, hogy ösztökéljem őt az olvasásra. Úgy voltam vele, kicsit abban bíztam, hogy olyan ez, mint a hasizmozás: az elején nyolc felüléstől is szenvedünk, aztán, ha kitartunk és rendszeresen csináljuk, akkor egy idő után már nyolcvan sem kottyan meg. Tehát, Emmának megmondtam: ha ennyi és ennyi oldalt olvas el naponta (fontos volt a mindennaposság!), akkor ezt és ezt kaphat érte. Hetente "számoltunk el", hogy a kitartás is meglegyen. És Emma szorgalmasan olvasott, tényleg. Végigrágta magát öt-hat könyvön így (no egyik sem egy Harry Potter hosszúságú volt azért!). De nem érzékeltem azt, hogy "bekattant" volna valami, nem tűnt úgy, hogy az a csavar a helyére került volna.

A tanév elején beszéltem a logopédussal, elmesélve a "tüneteket". Ő nyitott volt, úgy tűnt, hogy megérti az aggodalmaimat, ígérte is, hogy "megvizsgálja" ilyen szemmel Emmát, de ez mostanáig nem történt meg, sajnos.

Még a múlt év végén "felmérettem" Emmát egy olyan teszt-szerűséggel, amit a Nevelési Tanácsadókban is használnak. Ezen az derült ki, hogy még nem a "problémás" kategória, de azért nem is a "simán megugrotta".

Beszéltem az osztályfőnökkel is, természetesen. Ő is értette, hogy mit próbálok érzékeltetni, de ő azt mondja, hogy higgyem el, Emma esete nem kirívó. Én ezt készséggel elhiszem, de a dolog nem ilyen egyszerű. Egy részről, számomra mindenképpen jelzésértékű az, hogy a nyelvtan-dolgozatát, amire bemagolta a szabályokat, ötösre meg tudja írni; ugyanakkor, az ugyanabban a témakörben megíratott tollbamondást kettesre kanyarítja. Tudja, de nem érti. Tudja, de nem tudja alkalmazni. Ráadásul; szerintem az sem mindegy, hogy egy kb. négyes eredmény hogyan lesz az. Úgy, hogy a gyerek nem strapálja magát, "megél" abból, hogy nagyjából odafigyel az órákon, és néha ejt pár hibát, vagy úgy, ahogyan Emma, hogy rengeteget tanul, igyekszik, gyakorol, ismétel és felmond, és még így is alulról súrolja a "jó" minősítést. Kicsit eltúlzottnak tartom az erőfeszítés "mennyiségét", ahhoz képest, hogy egy alsósról beszélünk. Teszi ezt Emma egy olyan családi közegben, ahol a nővére ugyan sokat tanul, de azt könnyedén és eredményesen; a húgai pedig ugyan még kicsik, de nem egyszer fordul elő az, hogy amikor már sokadjára veszek át valamit Emmával, és ők is arra sertepertélnek, akkor ők már hamarabb értik meg, vagy hamarább vágják rá a választ. És ez a családi közeg neki ugyanannyit mesélt - és mesél a mai napig -, mint a többi leányzónak, ugyanannyit magyarázott neki, ugyanannyit játszott, épített, bújócskázott, kirakózott vele, mint a többiekkel.
Nyilván, a képességeket nem ugyanúgy szórják az Égiek. De a gyermekek lelkét viszont nekünk kell ápolni, amíg csak lehet. Az egész életére szóló élmény lehet az, ha Emma úgy gondolja, hogy ő hiába hajt, nincs olyan látványos eredménye, mint a magukat kevésbé strapáló testvéreinek. Emma osztályfőnöke ezt is megérti, de sajnos nem tudott sok tippel szolgálni.

Megkerestem egy szülőtársamat, aki egyébként tanítónői képesítéssel is rendelkezik, és aki eddig is mindig komolyan vette az aggályaimat. Ő "elvállalta", hogy megpróbálja azt a "pici csavart" a helyére ugrasztani, mert ő is érzi és érti, hogy "ennyi lenne az egész". Vannak rá ötletei és már el is kezdték a "munkát". Emma pedig boldogan megy, és szívesen csinálja a kissé szokatlan feladatokat. Tisztában vagyok vele, hogy akár menekvésnek tűnhet a problémamegoldás "kihelyezése", de igyekszem nem kudarcként megélni. Hiszen a dolgok oroszlánrésze továbbra is itthon marad.

Emma már sok mindenben legyőzte saját magát. Többéves körömrágás után sikeresen leszokott róla (bár azt is komoly "ösztönzésre", de azért ez az akaratról szól!); ma már szinte sosem kell őt reggelente nógatni, hogy siessen, mert miatta késnének el a suliból (sőt! határozottan korán kelti saját magát, a biztonság kedvéért), pedig három éven át minden iskolai reggel egy rémálom volt. Összeszorított foggal edz a teniszedzéseken és a minden napra külön "kirótt" feladatsort is lelkiismeretesen teljesíti. Az biztos, hogy ő megtanul küzdeni, dolgozni a kitűzött célokért, és amikor majd végre jönnek a sikerek és eredmények - mert jönni fognak -, akkor ő azokat nagyon értékeli majd és rájön: érdemes volt.

Remek kislány ő. A magam (magunk) részéről pedig nem győzzük bizonygatni neki, hogy mennyire értékeljük az igyekezetét. És főleg: bízunk benne!No meg éreztetjük vele: a szeretetünket nem a jegyek átlaga alapján adjuk, és soha nem is lesz így.

Hát ennyi. De ennyinek muszáj volt most itt állnia.