Versenyhelyzet - avagy az "agyonszeretett generáció" sportolása

1. "Anya, hát ezért hajtok, ezért küzdök?!"- zuttyan le zokogva a földre Zita egyik klubtársa, korosztálya egyik legjobbja, egy meglehetősen bizarrul elvesztett sorsdöntő asszó után. Mindenki döbbenten nézte végig, és vigasz helyett is csak azt tudjuk neki mondani, hogy igaza van. Mert látni és hallani lehetett az ő találatait. Mert nyilvánvaló volt, hogy a másik szerelésében volt a hiba. Mert látványosan nemtörődöm módon kezelték a problémát. Mert ordítóan hiányzott az edzője. Annak jelenléte és ilyenkor fontos fellépése. Miért nem volt ott? Mert ő közben az utánpótlás válogatott edzője is - és társával együtt nem tudták (nem akarták?....) megoldani, hogy legalább valamelyikük ott legyen. Ahogy nem voltak ott az előző versenyen sem. Sőt! A szóban forgó klubtársa edzője még az oly' fontos Reménység körverseny egyikén sem. Hozzáteszem: a klub pedig nem tud megengedni magának további edzőket vagy segédedzőket. Lassan már őket sem (akik egyébként a szakma nagyon elismert tagjai...).
A többi edző ott van, segít, reklamál, taktikai tanácsokat ad.
Az ekkor is hiányzó edző valószínűleg majd csak szimplán leszidja szegény "vesztes" klubtársat, amiért nem jutott tovább...

2. Tenisz-verseny, pár hónapja. Ekkor Emma még az úgynevezett "Play&;Stay" versenyeken vett inkább részt, amit elvileg kifejezetten a kicsiknek találtak ki, "hogy könnyen legyen sikerélményük". Ezen a bizonyos eseményen 9 kislány indult Emma korosztályából, és 3 az eggyel idősebbeknél. A versenybíró úgy döntött, hogy összevonja a két korcsoportot. Három csoportba osztotta őket, szétosztva igazságosan az idősebbeket. Majd azt mondta, hogy a csoportgyőztesek majd körmérkőzésen döntik utána el az arany-, az ezüst- és a bronzérem sorsát. Zoli elmagyarázta Emmának: ha megnyeri mindhárom meccsét a csoportban, akkor tuti érmes lesz - ami Emmának nagyon fontos (melyik versenyző gyereknek nem?). Emma megnyerte mindhárom meccsét - amikor ezt közölte telefonon, hallhatóan fülig ért a szája. Ekkor egy kisebb kavarás következett (erős, "belterjes" szülői közreműködéssel...), majd azt mondta a versenybíró: "Ja, hogy nem a három idősebb győzött? Akkor nem úgy lesz, ahogy előzőleg mondtam." És kitalálták, hogy a két továbbjutott idősebb bent marad, és Emma és a másodikok (köztük a harmadik idősebb) még meccseznek a döntőbe jutásért.
Vajon hogy élte ezt meg Emma?!

3. Ismét visszaugrunk a múlt hétvégi vívóversenyre. Érdekes, a fiatalabb korosztálynál (ahol Zita 5. lett) nem volt semmi gubanc, a másik kettőnél annál inkább (mint ahogy az 1. történetben is olvasható - abban a korosztályban Zita nem indult). Kicsit elmagyaráznám ezeknek a vívóversenyeknek bonyolult rendszerét (kb. egy évembe tellett felfogni...). Először 5-6 fős csoportokba osztják őket, ügyelve arra - amennyire lehetséges -, hogy ne tegyenek össze klubtársakat. Ez az 5-6 fő körmérkőzést vív, azaz mindenki vív mindenkivel. Ilyen körből van kettő, újrasorsolással a kettő között (habár általában sokszor a csoport legtöbb tagja ugyanaz marad....). A két kör után kialakul egy sorrend: a legtöbb asszót nyert az első (a legjobb pontaránnyal), a legkevesebbet nyerő az utolsó. Innentől már jönnek a bonyodalmak, mert nem mindegy, hogy hányan indultak. Lányoknál általában egy 32-es "tábla" alakul ki (fiúknál nem ritka a 64-es sem), ami néha még "lyukas" is, tehát kevesebben vannak, ami azt jelenti, hogy a következő lépcsőfokhoz, a 16-ba jutáshoz, a tábla "alja" még megküzd egymással. De most mondjuk azt, hogy 32-es tábla van: az1. a 32.-kel vív, a 2. a 31.-kel, stb. Kialakul a 16-os sorrend. Innentől már nagyon kell figyelni! A 16 vívó 8 párban összecsap. A 8 győztes egyenesen bejut a 12-be (igen!), a 8 vesztes "vigaszágra" kerül és ismét összecsapnak. A 4 új győztes is bejut a 12-be. Az előző 8 győztes először egymással csap össze a "nyolcas döntőbe" jutásért. A 4 győztes már bent is van. A 4 vesztes összecsap a vigaszágról a 12-be bejutott 4 vívóval. Az ezekből az összecsapásokból kijövő négy győztes is bejut a "nyolcas döntőbe". Ők már mind kapnak érmet, ez már nagy szó. Utána még jön négy asszó a nyolc vívó között, a négy győztes az elődöntőkbe jut, az elődöntők győztesei vívják a döntőt az arany- és az ezüstéremért, az elődöntők vesztesei már nem vívnak meg a bronzért: mindketten megkapják.
Na, most jöjjön a történet.
Az eggyel idősebbek között, Zita éppen "vigaszágon" vívott a "nyolcas döntőbe" jutásért. Az asszók ilyenkor már 15-ig mennek, éppen félidő volt, 8:5 Zita javára, amikor jött az "ellenfél" edzője, és szólt valamit. Zoli nem tudta, hogy mit, mert ezen a versenyen nagyon szigorúak voltak, és szülők nem mehettek közel a pásthoz, csak az edzők. Akik nálunk nem voltak, ugye... Szóval, egyszer csak azt látja, hogy egy másik (!!!!!) kislány köt be Zitával szemben, és új asszót kezdenek. Mert menet közben kiderült, hogy "valamit összekutyultak", és nem nekik kellett volna egymással vívniuk. Ki volt az "új" ellenfél? Egy olyan, aki már levívott egy asszót a "nyolcas döntőbe" jutásért, amit megnyert, tehát úgy gondolta - jogosan! -, hogy már bent van. Erre Zita megverte. Mondta Zita, hogy még ő érezte rosszul magát és kért elnézést tőle.... A kislány zokogott. Megértem. A szervezők a vállukat rángatták.

4. Zita még elsős volt, és atlétikára járt. Amikor megkérdeztem egyszer az edzőjét, hogy miért nem hajtja meg jobban Zitát, hiszen látszik, hogy "nem ad bele" mindent, azt a választ kaptam, hogy először szeresse meg a sportot és a sportolást, utána jöhet majd a hajtás. Ennek az edzőnek a tanítványai a múlt hétvégén három érmet taroltak csapatban és ötöt (vagy hatot?) egyéniben.....

5. Amikor megkértem Emma (tenisz)edzőjét, hogy írjon neki valamit a nevezetes 10. születésnapjára, ezt írta: "Bizalmam töretlen irántad, hiszem, hogy egy kis rutinnal, kitartással, önfegyelemmel és szorgalommal sok sikerben lesz részed ebben a gyönyörű sportban. Szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig mindenben számíthatsz, s kívánom Neked, hogy a tenisz kísérjen végig egész életed során, adjon erőt és kitartást, s lelj benne rengeteg örömet!"
Emma most ott tart, hogy minden nap szeretne edzeni....

6. A vívás egy gyönyörű, szenvedélytől izzó, sport. Zita klubja minden augusztusban tart egy alapozó tábort, kb. 10 nap, rengeteg futással. És szeptembertől többet nem viszik le őket futni! Esetleg megemlítik nekik, hogy menjenek le futni, ha gondolják....  Elég soknak fáj a háta, panaszkodik a térdére és a bokájára....

7. Egy anyuka-társam mesélte, hogy a fia nagyon ügyes vízilabdázó volt. Amikor jelezték neki, hogy akkor most már minden nap kellene vinni a gyermeket edzésre, akkor ez az anyuka azt mondta, hogy ezt nem tudja megoldani, és nem is szeretné, mert szeretne pihenőt biztosítani neki, meg lehetőséget arra, hogy mást is csináljon. Megrökönyödve kérdezték az anyukától: "Hát nem szeretné, hogy a fia olimpiai bajnok legyen?!" Mire az anyuka csak annyit mondott: "Nem." Onnantól kezdve gyakorlatilag nem foglalkoztak a fiával. Szépen lassan abba is hagyta....

8. Az Ikrek és Emma járnak egy tornára (Emma főleg nyújtás, lazítás céljából, mert nagyon kötött). Bukfenc, cigánykerék, spárga, stb... Alapdolgok, amik javítják a koordinációt és a tartást. Egy darabig járt egy meglehetősen duci és roppant koordinálatlan mozgású kislány is. Judit, a tanár, elmesélte, hogy az anyuka egészen egyszerűen nem törődött semmit a gyerek mozgásával. Sem otthon, játszótéren sem, mert oda nem is nagyon jártak. Amikor észlelte, hogy a kislány nem tud lehajolni, hogy felvegye a cipőjét, rájött, hogy tenni kéne valamit. Judit tornája a sokadik próbálkozása volt, mert - az anyuka elmondása alapján - senki sem akart törődni egy ilyen nehéz esettel (akiből nyilván nem lesz bajnok....). Judit lelkiismeretességének hála, a kislány egy év alatt megtanult még bukfencezni is. (Közben Judit még táplálkozási tanácsadást is tartott az anyukának...)

"Agyonszeretett generáció" - így hívják a mi gyerekeinket. És a gyerekek alatt most a 0-tól 20 éves korig értem. Szerintem találó ez a kifejezés, amit több helyen olvashattam. És nem biztos, hogy feltétlenül pejoratív. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a 90-es évek elejétől beállt nagy változás természetesen nem csak a tárgyi javakat fogyasztó társadalmat hozta el, hanem nyilván mindenféle szemlélet lehetőségét is, többek között a gyereknevelés terén is. Nem mondom, hogy mi elnyomott, szerencsétlen sorsú gyerekek voltunk a mostaniakhoz képest, mert egyáltalán nem gondolnám. A személyes esetleges gondoktól eltekintve, igen boldog gyerekkort tudhat magának az, aki a '70-es években "gyerekeskedett". Viszont szülőként ránkomlott mennyiségi lehetőség, ami nekünk nem volt. Vegyük a szülést: melyikünk apukája volt ott a születésnél? Melyikünk anyukája ringatózott nagy labdán vajúdás közben? És tovább? Kit hurcoltak babaúszásra, zeneoviba, iskola-előkészítőbe? Melyikünk szülei hezitáltak körzeti, egyházi, alapítványi és tehetségfejlesztő iskola között? A sor hosszú.... És maga a nevelés. Hányunkat hagytak sírni, mert majd úgyis abbahagyjuk? Vagyunk páran... Hány anyuka ült ott délutánonként a játszótéren, bölcsőde és óvoda helyett (vagy után)? Kevés, mert a legtöbb anyuka akár több műszakban is dolgozott, a gyerekek pár hónapos korától. Hány anyuka készített adventi naptárokat, hányunknak hozott ajándékot a fogtündér, hány gyereket vittek "gyerekbarát" szállodába, játszóházba, stb...?

A mi gyerekeink megszokták, hogy körülöttük forog a világ és VAN választásuk. Szerintem ezt a sport területén is el kell fogadni. Nem biztos, hogy az a jó, ha szinte ok nélkül beletaposunk a gyerek lelkivilágába, mert "velünk is így csinálták". Nem biztos, hogy lehet úgy gondolni, hogy a gyerekekkel bármit meg lehet tenni (lásd Emma versenye), mert úgysem tud tenni ellene. Nem biztos, hogy azt kell gondolni, hogy az a lényeg, hogy most és azonnal kell a gyerekből bajnokot faragni, akár az egészsége (testi és lelki) kárára is. Nem biztos, hogy csak a leendő világbajnokokkal kéne CSAK foglalkozni....

Sokan panaszkodnak pénzhiányra a sportban. Ez bizonyára így van, egy pillanatig sem kételkedem. Csak a figyelem, a körültekintés, néhány jó szó, emberségesség, ezek mind ingyen vannak.... Mi már úgy neveltük a gyerekeinket, hogy megpróbáltunk odafigyelni: inkább dicsérjünk, mint szidjunk. A jót vegyük észre először, ne a hiányzót, a rosszat. Beszélgessünk a gyerekkel, ne halmozzuk el magyarázat nélküli, szigorkodó utasításokkal.

Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy neveljünk "puhányokat" a sportban, és például azzal is tisztában vagyok, hogy a vívásban különösen fontos a fegyelem, hiszen roppant baleset-veszélyes sport. De ezek az "agyonszeretett" gyerekek boldogan tisztelnek egy Edzőt, és hajlandóak emberfeletti erőfeszítésekre érte. Viszont ha bántást, alázást és nemtörödőmséget kapnak a sportolás vagy a versenyzés során, akkor azt fogják tenni, amit az ő generációjuk már bátran megtesz: továbbállnak. Ez nem lehet senki érdeke.
Ahogyan az sem, hogy kissé rövidtávúan gondolkozva, kineveljünk pár meggyötört bajnokot, miközben a tömegek meg továbbra is eltunyulnak.
Amíg olyan a felnőttek hozzáállása (némely szülő és edzőé), mint az első három történetemben, addig ne csodálkozzunk, ha a magyar sportolók a sorsdöntő pillanatban nem teljesítenek úgy, ahogy reméltük... És ne csodálkozzunk a sok elhízott, "tunya" gyereken....

Vágtázó hétvége

Huh, nagyon elfáradtam az elmúlt hétvégén!
Volt ez a meghosszabbított iskolai hét.
Volt ez a fránya óraátállítás, ami mindig megvisel, pedig egyik alkalomról a másikra el is felejtem, hogy mennyire.
Volt egy jópofa kiállítás, Garden Expo, ahol laptopkonyhás színekben sütögettünk nagy sikerrel a déli órákban, szombaton és vasárnap is. Távolról sem volt pihentető gyakorlat.
De ami a legjobban lefárasztott (kevésbé fizikailag, mint lelkileg), az a sok szurkolás. Zita mindkét hétvégi napon kardoskodott Gödöllőn, brilliáns eredményekkel (főként apja elmondása alapján) egyre szebben és magabiztosabban vívva, Klára pedig vasárnap délelőtt vett részt a Pólus Center mellett minden évben megrendezett Budapesti (és Pest megyei?) Mezei Futóversenyen. Klári itt clubszínekben (Ikarus!) indult, és mivel nagyon ügyes volt, ezért bekerült az Ikarus "B" csapatába, ami az aranyérmes "A" csapat után ezüstérmet szerzett (az összes többi egyesület utánuk jött...). Mivel 9 és 10 évesek között versenyzett, ez különösen nagy teljesítmény. És nagy öröm is neki. (Ha rájövök, hogy hogyan kell Emma telefonjáról letölteni a fotókat, majd dokumentálom is ezt az arcot-ragyogtató örömöt.)

Ennyi dióhéjban. Részletesebben már nem lesz ilyen vidám, mert úgy gondoltam, hogy megragadom majd az alkalmat, hogy összegyűjtsem és leírjam tapasztalatainkat a gyerekek sportoltatásával és versenyeztetésével kapcsolatban. (Különös tekintettel a most olyannyira "gyászolt" vívásra.)

Addig jöjjön pár húsvéti vidám kép - mert a nagy roham előtt végre volt időnk, együtt feldíszíteni a házat nyuszi-váró dekorációval. Ami idén is kiegészült pár újdonsággal, amiket Klára és Imó készített a suliban, illetve egy remek Klári-rajzzal, amit még itthon dobott össze "csak úgy", és egy gyönyörű koszorúval, amit Emma kreált a kiállításon, ahová elkísért engem vasárnap.

Miaúúúúú!

Próbáltunk rájönni, hogy mi történhetett, de nem nagyon értettük. Az eddig "legjobban működő" gyermekünk is "elromlott". Makacskodik. Ellenáll. Toppant. Csúnyán néz (ő olyan szépen néz ám csúnyán!!!) a nagy barna szemével. Ármánykodik az őt imádó nővér ellen. Meglehetősen kezdő amatőr módjára ármánykodik, de próbálkozik. Szemrebbenés nélkül rávágja, hogy igen, megmosta az arcát, miközben a szemöldökéig nutellás.
Éééééés. Nyávog. Elnyújtottan, nyafkán beszél. Keresi szünet nélkül a lehetőséget egy kis affektálós panaszra.

Aztán egyszer csak rájöttünk: Imola lenyelt egy macskát!!! Ez lehet az! Azóta próbáljuk kicsalogatni onnan. Hízelgünk, morgunk, mint egy kutya, cincogunk, hátha kipattan. Néha azt hisszük, hogy na, mintha, most már kiugrana az a macs', de nem. Még mindig ott nyivákol Imó torkában.

Jaj, mi lesz így velünk?!

(u.i.: Még mielőtt valaki félreértené: imádjuk a mi imádnivaló, "elmacskásodott" őzike-szemű tündérünket!!!!!)

Klára-száj

Reggel úgy szoktam "trükközni", hogy 6h15-re állítom be az ébresztőt, majd lenyomom, hogy 5 perc múlva újrakezdje... Buta játék, tény, de jó...
Mostanában Klára is szolgálhatna kakukkos-óraként, mert addigra más sokszor észleljük a motoszkálását a nappaliban. Amikor meghallja az ébresztőnket, már felbátorodik.
Tegnap is így volt. A második csörgésnél már kicsit beszélgettünk Zolival, éppen a kissé fura álmát mesélte, amikor nyikordult az ajtónk és beslisszant a Ropi-gyerekünk.
Először rámzuhant, nyomott egy puszit, majd körbejárta az ágyunkat, az apjáig, őt is megölelgette. Végül kettőnk közé - kettőnkre mászott, vigyorogva.
Nem telt el egy perc sem, amikor felült és megkérdezte:
"Na?! Tervezitek, hogy még ma felkeltek?!"

Csak tudnám, hogy kitől veszi ezeket a szövegeket?! :-) :-)

(a nagyon művészi fotót a nagyon Nagylány készítette)

Vallomás

Persze, minden szülő így van ezzel, tudom, és ez így van jól. Mármint, hogy azt gondolja: az ő gyereke olyan szép, olyan okos, olyan... olyan! Meg azt is, hogy "persze, mindenki így gondolja a sajátjáról, de az enyém TÉNYLEG olyan szép, és TÉNYLEG olyan okos, és TÉNYLEG olyan..... olyan!"
Hát, egyáltalán nem zavar, hogy nem képezek kivételt.....

Tegnap teljesen, még a megszokottnál is jobban, a varázsa alá kerültem. Olyan szívet melengető jelenség volt, ahogy jött, vigyorogva: szürke farmer, kicsit hosszú és bő (olyan most divatos) vékonycsíkos blúzban, felette a húga neki kicsit szűkös és (divatosan) rövid farmerkabátja, a (most divatos) magas-szárú vászontornacipőben, összefogott hajjal, magához szorítva a szolfézs-mappáját. Komolyan: tisztára Sophie Marceau a Házibuliban (csak kicsit vékonyabb verzióban...)!
És főleg! Ahogy csacsog, kérdez, minden érdekli, mindent tudni és érteni akar! Közben ragyog a szeme, meg az egész pofija. Ahogyan csak az ilyen korú bakfisoknak tud! Ott van a tekintetükben és az egész lényükben a bizalom: bennünk, magában és egy szép, kalandokkal teli, boldog jövőben!
Persze, büszkeséggel tölt el, hogy ilyen szép és ragyogó teremtés. Büszkeséggel tölt el, ahogy olyan vidáman és lazán veszi a suli-adta feladatokat; és nem zavar, ha néha ezen-azon fennakad. Mert tudom, hogy majd jobb lesz legközelebb. Büszkeséggel tölt el az a kitartás és elszántság, amivel a sportját űzi: most, verseny-szezonban, sokszor akár napi három órát is, minden hétköznap. Büszkeséggel tölt el az a könnyedség, ahogyan a zene és a hangjegyek világában mozog. Büszkeséggel tölt el, akárhányszor meglátom és meghallom őt fuvolázni.
Ugyanakkor úgy vélem: nem baj, ha nem lesz kitűnő. Nem baj, ha nem lesz vívóbajnok. Nem baj, ha nem lesz fuvolaművész. Mert érzem: a legfontosabb az, hogy ezt a csillogást, ezt a bizalmat, ezt a kicsattanó életörömöt minél tovább láthassam pofiján, érezhessem egész lényében. 

Persze, Zituskám, ha majd elolvasod ezt (mert el szoktad...), akkor ne gondold azt, hogy ezentúl nem kell sokat tanulnod, naponta gyakorolnod és "vért innod" (ahogy Gábor bácsi "tanácsolja" mindig :-) ) minden asszó előtt! Csak kívánom, hogy még sokáig maradj ennyire nagyon szerethető és szeretett lény!!! (Részemről mondjuk nem kérdés... :-) )

G(k)éptelenség

Kellemes hosszú hétvégénk volt. Balatonfüredre kirándultunk két napra, Vera barátnőmékhez, velük belekukkantottunk a helyi ünnepségbe, teáztunk az ország egyik legbűbájosabb helyén, fogtuk a pecabotot Balatonudvari szépülő strandján (halat, azt nem....), elmentünk egy kellemes lovas helyre, "bajor hetezni", és persze, nem bírtuk kihagyni a "jó öreg" Bergmann-cukrászdát sem. Aztán, itthon is eltöltöttünk még két jó kis napot: sokat mozogtunk, egy remek délutánt és estét töltöttünk barátainknál, beszélgetve, eszegetve, a gyerekek játszva. Vasárnap még egy kis színház is programra került, Zitával és Emmával megnéztük az Emil és a detektívek című darabot a Kolibri színházban - és jót szórakoztunk.

Talán ebből a rövid beszámolóból is kiderült, hogy a hétvége tetemes részét az evés tette ki - egészen elnehezültem, dehát semmit sem akartam kihagyni... Ami még "különleges" volt a mostani szokásaim tekintetében, az, hogy szerda délelőtt kapcsoltam be utoljára a számítógépet, aztán ma délelőtt legközelebb. (A telefont is elhanyagoltam, a tévére pedig most sem kaptam rá.) Mit mondjak: nagyon jól esett. Nem áll szándékomban elhanyagolni a blogot, mert mondani- (és írni-)valóm, az akad továbbra is, de most még kihasználom ezt a lendületet és folytatom a tavaszi rendrakást és a húsvéti készülődést! De azért jövök még majd, de lehet, hogy kicsit ritkábban és rövidebben.... Vagy ugyanolyan hosszan :-).


Ja, pár képet is feltöltök majd ide, ha megkaparintom a Nagylány gépét...

Családom és egyéb állatfajták

Emma határozottan kér, néha esdeklően könyörög, máskor érveket sorakoztat fel és legtöbbször csak eldöntött kérdésként kezeli a témát. Nyuszit szeretne. A nyulunk tavalyi, hirtelen elvesztése óta nem támogatom annyira a gondolatot, de kihívok bárkit: jöjjön ide, és próbáljon meg ellenállni Emmának! Nem lehet. Egyszerűen lehetetlen. Így csak a nyúl beszerzésének időpontját sikerült kitolnunk. Mert már karácsonyra szerette volna. Aztán a szülinapjára. Na de Húsvétra már végképp!!! Meg is írta a Nyúlnak. Mármint a húsvéti illetőségűnek. Nincs apelláta.

Amióta látja Emma, hogy beadtuk a derekunkat, azóta minden lehetőséget megragad arra, hogy a kisállat-kereskedésben nézelődjön. Az egyik ilyen portyája során Zoli tartott vele. Zita és én addig a közeli papírboltban bóklásztunk. Onnan "rángatott" ki az én "Uram", hogy jöjjek, ezt muszáj megnéznem! Ragyogó mosollyal vezetett el egy terráriumig, majd csillogó szemekkel azt mondta: "Ugye milyen aranyos?!" Először azt hittem, hogy poénkodik. De nem. Tényleg lenyűgözte őt. Egy kaméleon!!!!! Na ne már!!!

Zita sulijában érdekes fejlemények vannak. Egyik nap, azzal jött haza, hogy egy egér szaladgált az osztálytermükben, a lányokat sikolyra és menekülésre, a fiúkat röhögésre bírva. Hm. Másnap azzal jött haza, hogy az egyik fiú elkapta az egeret. Hm, hm. Harmadik nap azzal, hogy az osztályfőnök megengedte nekik, hogy megtartsák az egeret, és már sorolta is, hogy ki milyen "kelléket" biztosít majd. Hm, hm, hm. Utána az jött, hogy a takarítónők kidobták szegény párát. De nem baj, mondta Zita, mert az egész sárga épület tele van egérrel. Hm, hm, hm, hm. Most megy a harc, hogy lehet-e egere - terráriumban tartott egere! - a 6.a.-nak, mert mit szól majd az ÁNTSz (vagy akárhogy is hívják a jogutódját). Ja?! Az, hogy az épület tele van egérrel, az nem gond?! Ugyanis attól a naptól kezdve vagy öt másikat is elkapdostak az egyre felbátorodó kisgimisek.... Az állatkereskedésben időközben beszerzett "hobbiegerek" pedig már meg is kezdték a szaporodást. Hurrá!!!

Egyik vacsora során ismét az állat-téma volt napirenden. Emma jött a nyuszijával. Zoli pedig ismét, már sokadjára a kaméleonjával. Egyszerűen nem hagy nyugodni. Győzköd, hogy annak alig kéne valami. És felvázol különféle, szerinte idilli, életképeket, amelyekben a kaméleon és sok esetben én szerepelnénk. Pl. főzés közben, mert miért ne lehetne a konyhában, "annak elég csak egy ág, amit belógatnánk a konyhaszekrények fölé". Na ja. 

"Jó, mondta Zoli ezen vacsora során, akkor vagy kaméleon, vagy egy birka, hogy Scotty tudja terelgetni!. De inkább kaméleon!"

"Oké, vágta rá Imó, akkor enyém lesz a birka!"

"Én a nyuszit szeretném, közölte Emma, a hajthatatlan."

"Akkor én hörcsögöt vagy tengerimalacot!, kontrázott Zita"

"Nekem egy akvárium tetszene! - Klára sem akart kimaradni a buliból."

"Jó, mondtam. Ha ezeket mind beszerezzük, akkor viszont én egy bódét szeretnék kérni a kapu elé, "Pénztár" felirattal, megnyitom a Sashalmi Állatkertet, és én leszek a jegyárus!"

Megszavazták nekem. :-)

A cím Gerald Durrell egyik leghíresebb regényéé is. Talán nem véletlen, hogy gyerekkorom óta imádom....