Pages

2012. március 28., szerda

Versenyhelyzet - avagy az "agyonszeretett generáció" sportolása

1. "Anya, hát ezért hajtok, ezért küzdök?!"- zuttyan le zokogva a földre Zita egyik klubtársa, korosztálya egyik legjobbja, egy meglehetősen bizarrul elvesztett sorsdöntő asszó után. Mindenki döbbenten nézte végig, és vigasz helyett is csak azt tudjuk neki mondani, hogy igaza van. Mert látni és hallani lehetett az ő találatait. Mert nyilvánvaló volt, hogy a másik szerelésében volt a hiba. Mert látványosan nemtörődöm módon kezelték a problémát. Mert ordítóan hiányzott az edzője. Annak jelenléte és ilyenkor fontos fellépése. Miért nem volt ott? Mert ő közben az utánpótlás válogatott edzője is - és társával együtt nem tudták (nem akarták?....) megoldani, hogy legalább valamelyikük ott legyen. Ahogy nem voltak ott az előző versenyen sem. Sőt! A szóban forgó klubtársa edzője még az oly' fontos Reménység körverseny egyikén sem. Hozzáteszem: a klub pedig nem tud megengedni magának további edzőket vagy segédedzőket. Lassan már őket sem (akik egyébként a szakma nagyon elismert tagjai...).
A többi edző ott van, segít, reklamál, taktikai tanácsokat ad.
Az ekkor is hiányzó edző valószínűleg majd csak szimplán leszidja szegény "vesztes" klubtársat, amiért nem jutott tovább...

2. Tenisz-verseny, pár hónapja. Ekkor Emma még az úgynevezett "Play&;Stay" versenyeken vett inkább részt, amit elvileg kifejezetten a kicsiknek találtak ki, "hogy könnyen legyen sikerélményük". Ezen a bizonyos eseményen 9 kislány indult Emma korosztályából, és 3 az eggyel idősebbeknél. A versenybíró úgy döntött, hogy összevonja a két korcsoportot. Három csoportba osztotta őket, szétosztva igazságosan az idősebbeket. Majd azt mondta, hogy a csoportgyőztesek majd körmérkőzésen döntik utána el az arany-, az ezüst- és a bronzérem sorsát. Zoli elmagyarázta Emmának: ha megnyeri mindhárom meccsét a csoportban, akkor tuti érmes lesz - ami Emmának nagyon fontos (melyik versenyző gyereknek nem?). Emma megnyerte mindhárom meccsét - amikor ezt közölte telefonon, hallhatóan fülig ért a szája. Ekkor egy kisebb kavarás következett (erős, "belterjes" szülői közreműködéssel...), majd azt mondta a versenybíró: "Ja, hogy nem a három idősebb győzött? Akkor nem úgy lesz, ahogy előzőleg mondtam." És kitalálták, hogy a két továbbjutott idősebb bent marad, és Emma és a másodikok (köztük a harmadik idősebb) még meccseznek a döntőbe jutásért.
Vajon hogy élte ezt meg Emma?!

3. Ismét visszaugrunk a múlt hétvégi vívóversenyre. Érdekes, a fiatalabb korosztálynál (ahol Zita 5. lett) nem volt semmi gubanc, a másik kettőnél annál inkább (mint ahogy az 1. történetben is olvasható - abban a korosztályban Zita nem indult). Kicsit elmagyaráznám ezeknek a vívóversenyeknek bonyolult rendszerét (kb. egy évembe tellett felfogni...). Először 5-6 fős csoportokba osztják őket, ügyelve arra - amennyire lehetséges -, hogy ne tegyenek össze klubtársakat. Ez az 5-6 fő körmérkőzést vív, azaz mindenki vív mindenkivel. Ilyen körből van kettő, újrasorsolással a kettő között (habár általában sokszor a csoport legtöbb tagja ugyanaz marad....). A két kör után kialakul egy sorrend: a legtöbb asszót nyert az első (a legjobb pontaránnyal), a legkevesebbet nyerő az utolsó. Innentől már jönnek a bonyodalmak, mert nem mindegy, hogy hányan indultak. Lányoknál általában egy 32-es "tábla" alakul ki (fiúknál nem ritka a 64-es sem), ami néha még "lyukas" is, tehát kevesebben vannak, ami azt jelenti, hogy a következő lépcsőfokhoz, a 16-ba jutáshoz, a tábla "alja" még megküzd egymással. De most mondjuk azt, hogy 32-es tábla van: az1. a 32.-kel vív, a 2. a 31.-kel, stb. Kialakul a 16-os sorrend. Innentől már nagyon kell figyelni! A 16 vívó 8 párban összecsap. A 8 győztes egyenesen bejut a 12-be (igen!), a 8 vesztes "vigaszágra" kerül és ismét összecsapnak. A 4 új győztes is bejut a 12-be. Az előző 8 győztes először egymással csap össze a "nyolcas döntőbe" jutásért. A 4 győztes már bent is van. A 4 vesztes összecsap a vigaszágról a 12-be bejutott 4 vívóval. Az ezekből az összecsapásokból kijövő négy győztes is bejut a "nyolcas döntőbe". Ők már mind kapnak érmet, ez már nagy szó. Utána még jön négy asszó a nyolc vívó között, a négy győztes az elődöntőkbe jut, az elődöntők győztesei vívják a döntőt az arany- és az ezüstéremért, az elődöntők vesztesei már nem vívnak meg a bronzért: mindketten megkapják.
Na, most jöjjön a történet.
Az eggyel idősebbek között, Zita éppen "vigaszágon" vívott a "nyolcas döntőbe" jutásért. Az asszók ilyenkor már 15-ig mennek, éppen félidő volt, 8:5 Zita javára, amikor jött az "ellenfél" edzője, és szólt valamit. Zoli nem tudta, hogy mit, mert ezen a versenyen nagyon szigorúak voltak, és szülők nem mehettek közel a pásthoz, csak az edzők. Akik nálunk nem voltak, ugye... Szóval, egyszer csak azt látja, hogy egy másik (!!!!!) kislány köt be Zitával szemben, és új asszót kezdenek. Mert menet közben kiderült, hogy "valamit összekutyultak", és nem nekik kellett volna egymással vívniuk. Ki volt az "új" ellenfél? Egy olyan, aki már levívott egy asszót a "nyolcas döntőbe" jutásért, amit megnyert, tehát úgy gondolta - jogosan! -, hogy már bent van. Erre Zita megverte. Mondta Zita, hogy még ő érezte rosszul magát és kért elnézést tőle.... A kislány zokogott. Megértem. A szervezők a vállukat rángatták.

4. Zita még elsős volt, és atlétikára járt. Amikor megkérdeztem egyszer az edzőjét, hogy miért nem hajtja meg jobban Zitát, hiszen látszik, hogy "nem ad bele" mindent, azt a választ kaptam, hogy először szeresse meg a sportot és a sportolást, utána jöhet majd a hajtás. Ennek az edzőnek a tanítványai a múlt hétvégén három érmet taroltak csapatban és ötöt (vagy hatot?) egyéniben.....

5. Amikor megkértem Emma (tenisz)edzőjét, hogy írjon neki valamit a nevezetes 10. születésnapjára, ezt írta: "Bizalmam töretlen irántad, hiszem, hogy egy kis rutinnal, kitartással, önfegyelemmel és szorgalommal sok sikerben lesz részed ebben a gyönyörű sportban. Szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig mindenben számíthatsz, s kívánom Neked, hogy a tenisz kísérjen végig egész életed során, adjon erőt és kitartást, s lelj benne rengeteg örömet!"
Emma most ott tart, hogy minden nap szeretne edzeni....

6. A vívás egy gyönyörű, szenvedélytől izzó, sport. Zita klubja minden augusztusban tart egy alapozó tábort, kb. 10 nap, rengeteg futással. És szeptembertől többet nem viszik le őket futni! Esetleg megemlítik nekik, hogy menjenek le futni, ha gondolják....  Elég soknak fáj a háta, panaszkodik a térdére és a bokájára....

7. Egy anyuka-társam mesélte, hogy a fia nagyon ügyes vízilabdázó volt. Amikor jelezték neki, hogy akkor most már minden nap kellene vinni a gyermeket edzésre, akkor ez az anyuka azt mondta, hogy ezt nem tudja megoldani, és nem is szeretné, mert szeretne pihenőt biztosítani neki, meg lehetőséget arra, hogy mást is csináljon. Megrökönyödve kérdezték az anyukától: "Hát nem szeretné, hogy a fia olimpiai bajnok legyen?!" Mire az anyuka csak annyit mondott: "Nem." Onnantól kezdve gyakorlatilag nem foglalkoztak a fiával. Szépen lassan abba is hagyta....

8. Az Ikrek és Emma járnak egy tornára (Emma főleg nyújtás, lazítás céljából, mert nagyon kötött). Bukfenc, cigánykerék, spárga, stb... Alapdolgok, amik javítják a koordinációt és a tartást. Egy darabig járt egy meglehetősen duci és roppant koordinálatlan mozgású kislány is. Judit, a tanár, elmesélte, hogy az anyuka egészen egyszerűen nem törődött semmit a gyerek mozgásával. Sem otthon, játszótéren sem, mert oda nem is nagyon jártak. Amikor észlelte, hogy a kislány nem tud lehajolni, hogy felvegye a cipőjét, rájött, hogy tenni kéne valamit. Judit tornája a sokadik próbálkozása volt, mert - az anyuka elmondása alapján - senki sem akart törődni egy ilyen nehéz esettel (akiből nyilván nem lesz bajnok....). Judit lelkiismeretességének hála, a kislány egy év alatt megtanult még bukfencezni is. (Közben Judit még táplálkozási tanácsadást is tartott az anyukának...)

"Agyonszeretett generáció" - így hívják a mi gyerekeinket. És a gyerekek alatt most a 0-tól 20 éves korig értem. Szerintem találó ez a kifejezés, amit több helyen olvashattam. És nem biztos, hogy feltétlenül pejoratív. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a 90-es évek elejétől beállt nagy változás természetesen nem csak a tárgyi javakat fogyasztó társadalmat hozta el, hanem nyilván mindenféle szemlélet lehetőségét is, többek között a gyereknevelés terén is. Nem mondom, hogy mi elnyomott, szerencsétlen sorsú gyerekek voltunk a mostaniakhoz képest, mert egyáltalán nem gondolnám. A személyes esetleges gondoktól eltekintve, igen boldog gyerekkort tudhat magának az, aki a '70-es években "gyerekeskedett". Viszont szülőként ránkomlott mennyiségi lehetőség, ami nekünk nem volt. Vegyük a szülést: melyikünk apukája volt ott a születésnél? Melyikünk anyukája ringatózott nagy labdán vajúdás közben? És tovább? Kit hurcoltak babaúszásra, zeneoviba, iskola-előkészítőbe? Melyikünk szülei hezitáltak körzeti, egyházi, alapítványi és tehetségfejlesztő iskola között? A sor hosszú.... És maga a nevelés. Hányunkat hagytak sírni, mert majd úgyis abbahagyjuk? Vagyunk páran... Hány anyuka ült ott délutánonként a játszótéren, bölcsőde és óvoda helyett (vagy után)? Kevés, mert a legtöbb anyuka akár több műszakban is dolgozott, a gyerekek pár hónapos korától. Hány anyuka készített adventi naptárokat, hányunknak hozott ajándékot a fogtündér, hány gyereket vittek "gyerekbarát" szállodába, játszóházba, stb...?

A mi gyerekeink megszokták, hogy körülöttük forog a világ és VAN választásuk. Szerintem ezt a sport területén is el kell fogadni. Nem biztos, hogy az a jó, ha szinte ok nélkül beletaposunk a gyerek lelkivilágába, mert "velünk is így csinálták". Nem biztos, hogy lehet úgy gondolni, hogy a gyerekekkel bármit meg lehet tenni (lásd Emma versenye), mert úgysem tud tenni ellene. Nem biztos, hogy azt kell gondolni, hogy az a lényeg, hogy most és azonnal kell a gyerekből bajnokot faragni, akár az egészsége (testi és lelki) kárára is. Nem biztos, hogy csak a leendő világbajnokokkal kéne CSAK foglalkozni....

Sokan panaszkodnak pénzhiányra a sportban. Ez bizonyára így van, egy pillanatig sem kételkedem. Csak a figyelem, a körültekintés, néhány jó szó, emberségesség, ezek mind ingyen vannak.... Mi már úgy neveltük a gyerekeinket, hogy megpróbáltunk odafigyelni: inkább dicsérjünk, mint szidjunk. A jót vegyük észre először, ne a hiányzót, a rosszat. Beszélgessünk a gyerekkel, ne halmozzuk el magyarázat nélküli, szigorkodó utasításokkal.

Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy neveljünk "puhányokat" a sportban, és például azzal is tisztában vagyok, hogy a vívásban különösen fontos a fegyelem, hiszen roppant baleset-veszélyes sport. De ezek az "agyonszeretett" gyerekek boldogan tisztelnek egy Edzőt, és hajlandóak emberfeletti erőfeszítésekre érte. Viszont ha bántást, alázást és nemtörödőmséget kapnak a sportolás vagy a versenyzés során, akkor azt fogják tenni, amit az ő generációjuk már bátran megtesz: továbbállnak. Ez nem lehet senki érdeke.
Ahogyan az sem, hogy kissé rövidtávúan gondolkozva, kineveljünk pár meggyötört bajnokot, miközben a tömegek meg továbbra is eltunyulnak.
Amíg olyan a felnőttek hozzáállása (némely szülő és edzőé), mint az első három történetemben, addig ne csodálkozzunk, ha a magyar sportolók a sorsdöntő pillanatban nem teljesítenek úgy, ahogy reméltük... És ne csodálkozzunk a sok elhízott, "tunya" gyereken....

17 megjegyzés:

Évi írta...

Nagyon tetszett az írásod, főleg úgy, hogy mi is érintettek vagyunk egy-egy sportágban (műkorcsolya-szinkronkorcsolya, jégkorong). Több edzőtípus van, és főleg sok szülőtípus (akár az örök elégedettlen). Nálunk a jégkorongban korosztályos edzők vannak, és bizony van olyan, hogy túl kell élni 2 évet a következő edzőig(most lépett be a fiam egy újabb sajnos ilyen korosztályba). A sportot imádja, az edző hibáit, nemtörődömségét egyelőre csak mi látjuk, a gyerek (12 éves) még nem. De mi próbáljuk azt tanítani a gyerekeknek, hogy ne add fel, meglesz az edzések eredménye. És bízom benne, hogy a sporttal kötelességtudat is társul és nem fogom az látni pár év múlva, ami most annyira jellemző a 13-16 éves korosztoályra - persze tisztelet a kivételnek -, hogy nem tudnak mit kezdeni magukkal délutánonként, csak csellengenek. Így tudjuk, hogy jó helyen vannak, ismerjük a sport-, szülőtársakat. És ha még sikerélmény is társul, akkor az kimondottan inspiráló.
Elnézést a hosszú válaszért, de nagyon igazat írsz, és kitartás minden szülőnek, aki sportolni viszi a gyerekét, úgymond "feláldozva" a szabadidejét.
Évi

Edit írta...

tényleg szuper az írásod :-)
mi nem vagyunk ennyire benne a sportokban, mégpedig azért, mert egyszerűen nem akarom leterhelni a gyerkőcöt. Mondjuk ő még csak 4 éves, és a heti 1 óvodai tornán kívül jár 1*1 óra speciális - tartásjavító tornára, mert lúdtalpas. Ezen kívül gondolkoztunk az úszáson, de elriasztottak, mert olyan az edző, hogy bevágja a gyereket a vízbe, és csak akkor szedi ki, mikor fulladozik.... :-( aztán egyik tornatanár ismerősünk javasolta a focit, azt mondta ritka az olyan 4 éves, aki ilyen jó érzékkel rúgja és irányítja a labdát - de eztán egyenlőre ebből se lett semmi, mert a városban fociedzést 7 éves kortól tartanak.
Meg amúgy is, bennem az van, hogy amíg a gyerek bőgve jön haza a játszótérről, mert fáj a lába, és olyan fáradt este 6kor, hogy amint vízszintesbe kerül elalszik, addig én azt gondolom így is le van terhelve, várunk még.
A másik véglet meg - párom unokatesójáék meg úszóbajnokot akartak nevelni a fiukból... Ők az a véglet voltak, akik hajnalban és délután hurcolták a gyereket úszásra, és ha rosszabbul teljesített szidták mint a bokrot... Szegény gyerek már teljesen kivolt, elkezdett látszani a tanulmányi eredményén is, és aztán jött az edző... közölre a szülőkkel, hogy a fiuk soha nem lesz olimpikon úszásban, mert inkább vízilabdás alkata van... átrakták oda, a gyerek szereti, élvezettel jár edzésekre, és a szülők mostmár rájöttek, hogy 1, ebben is lehet olimpikon
2, - és a legfontosabb: még ha nem is lesz az, ezt legalább élvezi.

Dominika írta...

Hú, Szilvi, de jó, hogy ezt megírtad. Mi most csöppentünk bele a sport világába, a lányomnak most lesz az első versenye - igaz, még csak tapasztalatszerzés céljából. A helyzet tényleg az, hogy egy tanárnak, edzőnek, külön tanárnak óriási tekintélye van a gyerek előtt, mikor az hozzá kerül. És a gyerekek hihetetlen csápokkal rendelkeznek. Egyből leveszik, hogy a nevelő hogyan áll hozzájuk. És ha ilyenkor gellert kap a kapcsolat, nehezen lehet átbillenteni a gyereket. Újra fellelkesíteni. Mert az igazságérzetük kristálytiszta, és nagyon nehéz lehet ilyen helyzetekben lelkesíteni őket, amiben Emma és Zita voltak. Mert ez mit mutat nekik? Milyen következtetéseket vonnak le a jövőre és az egész életükre vonatkozóan??? Ugyanakkor igenis fontosnak tartom, hogy ragaszkodjunk a jóhoz, és továbbra is azt tanítsuk nekik, hogy nem az érvényesül hosszú távon, aki eltipor és egoistán, mindenki mást figyelmen kívül hagyva valósítja meg a céljait. Hanem a kemény munkának és az alázatnak meg lesz a jutalma!!! Csak ez így ebben a világban baromi nehéz... de csinálni kell. Mondani és példát mutatni. (Még ha néha összeszorított fogakkal is.)

Névtelen írta...

Szia Szilvi!
Már az előző írásodnál gondoltam hogy írok. Klárával kapcsolatban. Ha Klára ennyire szereti a természetet és ilyen jól megy a futás, lehet hogy az ő sportja a tájfutás lenne. Ott nincsenek ilyen "félreértések",amikről írtál. Nálunk bevált.
Üdv. Anna

Juli írta...

Nekem nincsen tapasztalatom sportoló gyereket illetően, de remélem, hogy majd lesz... Viszont!!!!

Ezzel együtt, valami fantasztikusan illesztetted, olvasztottad egybe a nevelésről, és ehhez hasonló dolgokkal kapcsolatos véleményemet, a sportolással kapcsolatban... csak én épp képtelen lettem volna így megfogalmazni...

Sajnálom Emmát... nem szánom. Az nem ugyanaz :)
De valahogy eltudom képzelni ez milyen lehetett neki...

Szitya írta...

Évi!
Én sem nagyon értem: "feláldozni" a szabadidőt? Hát a gyerekemmel vagyok ilyenkor, vagy mi. És olyan helyzetekben, amit ha együtt élünk meg, akkor azzal nagyban segítem lelki épülését. Szerintem....

Szitya írta...

Edit!
Noha szerintem sem szabad hagyni, hogy a gyerek mindenbe csak belekapjon és máris hagyja abba, de azért alapvetően ez a "kipróbálások" kora (nagy szerencséje ez az ő generációjuknak...), így valóban az a legfontosabb, hogy ÉLVEZZE azt a sportot, amit űz. Tehát kényszeríteni, hogy olyat csináljon, amit nem szívesen tesz, hát, az "ritkán" jön be. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell megpróbálni átsegíteni őket HOLTPONTOKON, mert olyan mindig van. Ilyenkor fontos partner az edző is - megint csak szerintem.

Szitya írta...

Hú, Dominika! Pontosan így gondolom!!!!

Szitya írta...

Anna!
Köszi a tippet! Érdekes, mert Zitát is csábították a tájfutásra pár éve. Akkor azért nem engedtem még, mert féltem, hogy eltéved... :-) De Klára más tészta, valóban... Nála csak az a kérdés, hogy a futás és a természet vagy a labdaszeretet győz-e? Mert egyébként labdabolond is.

Szitya írta...

Juli!

Köszi! :-)
És kívánom, hogy ha majd elkezded gyűjteni a sportos anyuka-tapasztalatokat, akkor főként a pozitív oldalra billenjen a mérleg!

Altair írta...

Jó, ez az agyonszeretett generáció, nem hallottam még, de lehet, hogy igaz. Nekünk magántanárunk van karatéból. :o) Mert az előző edző kézre és lábra mért ütésekkel jelezte a hibás tartást. Az új edző szavakkal jelzi. ;o)

Nem hiszem, hogy a menő karatés eltűrné, hogy aikidón, amire járt a karateórája után, fejbe vágja a bottal az edzője, ha nem szépen csinálja a katát.

De szerintem jó, hogy a mi gyerekeink már könnyen túlteszik magukat azon, ami bántó és továbbállnak, hogy továbbállhatnak keserűség nélkül.

autumn írta...

Akkor ugye számíthatunk Rád az OVCS 2-ben? Igazából ez nem is kérdés, mert már a csapathoz vettelek, és szívből remélem így "álmodtad meg" Te is! :)))
Üdv, Kutya és Konyha

En - Hababann írta...

Érdekes és kicsit ijesztő volt belelátni ennyi sport "belső működésébe". Legfőképpen azért, mert bizony okkal ok nélkül az én lányom is agyonszeretett... :) Mozog, de érzésem szerint keveset. Örök dilemmám, hoy mennyi tenne jót neki, kell-e még újabb az iskolában meglévő dolgok mellé? Amint látom, Ti szemrebbenés nélkül megoldottátok ezt a kérdést. Jó ezt látni! Nem akarok burokban nevelt gereket, de azt sem hogy túlzottan leterheljem. Tessék.... a dilemmák folyton.

Drachenkopfhändler írta...

Az utolsó előtti mondatodat még majd gondold át egy kicsit. Ez sajnos nem ilyen egyszerű. A gyerek először az edzőhöz kötődik,és az edzőtársaihoz. Jóval később alakul ki a sportághoz való kötődés. Téves elgondolás, hogy a sport kitartásra kötelességtudatra nevel. Alapvetően a szülő neveli erre a gyereket, és ezt a példát látja. Ha nem rendelkezik alapvető tulajdonságokkal, akkor soha nem lesz sportoló, max. hobbi szinten, ami természetesen a semminél sokkalta jobb. Akármilyen kitartó és szorgalmas 1 gyerek, nagyon kevesekből lesz élsportoló. Ennél sokkal több kell hozzá. Rengeteg pénz, idő, energia, lemondás, nem csak a gyerek részéről, a szülők részéről főleg. Azt se felejtsük ki a számításból, hogy a versenyeken minden éremből csak 1 darabot osztanak ki, és nagyon összetett dolog, hogy akkor az adott percekben melyik sportoló van olyan szellemi, és fizikai állapotban, hogy ő nyerjen.
Alapvetően külön kellene választani az élsportot a tömegsporttól, bizonyos szint után nincs keresni valója a hobbiból járó gyereknek az élsportoló mellett, mert nem 1 kategória. A gyenge képességű gyereket sem veszik be a zseniképző suliba, mert nem tud velük haladni, ahhoz újra kellene születnie. Minden esetre sokkal többet kellene mozogniuk a mai gyerekeknek, és jó lenne ha nem a szülő döntené el, hogy mikor fáradt el a gyerek a mozgásba.
A túlsúlyos gyerek meg nem a napi 2 szem piros almától hízott el.

Szitya írta...

Kedves utolsó hozzászóló!
Én a hozzáállásról beszélek, ami az élsportnál mutatkozik meg, de a tömegsportban lenne a legfontosabb. Svájci éveim alatt pont azt tapasztaltam meg, hogy a lényeg a mozgás, rendszeresen, nem az élsport. Fittebbek és egészségesebbek is - mert sokkal többen sportolnak rendszeresen, és az is tény, hogy nem tőlük jön a legtöbb olimpikon.

Drachenkopfhändler írta...

Kedves Szittya!
Ne érts félre,mondandóm segítség lett volna, nem kritika.
Ezek szerint nem jól fogalmaztam.
Svájcban van pénz a tömegsportra, plusz megvannak a természeti adottságaik is hozzá, bőven. Egyébként nem tudom mikor voltál ott utoljára, de sajnos az utóbbi időben megdöbbentően szaporodnak az elhízott emberek, főleg a gyerekek közt. Az élsport kőkemény politika, és svájc rá tud kényszeríteni olyan dolgokat bizonyos sportágakra, amivel emberek 20 éves munkáját 1 tollvonással semmivé teszi. (lásd, birkózás)
Most is azt mondom, a tömegsporthoz teljesen más hozzáállás szükségeltetik, mint az élsporthoz. Nem szabad a kettőt összekeverni. A gyerek mozogjon, sportoljon rengeteget, mert csak akkor lesz belőle egészséges ember fizikailag szellemileg egyaránt. A szülő felelőssége megszerettetni a gyerekekkel a mozgást, sportot, de hogy lesz-e belőle valami, az már egy idő után nem a szülőn fog múlni.
Az még kikívánkozik belőlem, hogy a gyerek nem azért nem fog rossz helyeken lógni, rosszat csinálni, mert edzésen megtanulta. Azért nem, mert nem ez fogja lekötni, nem lesz ilyenekre ideje, más szemléletű fiatalok lesznek a társasága, és neki lesz célja!

Szitya írta...

Kedves Drachenkopfhandler!
(no, most nekiduráltam magamat nevednek! :-) )
Tulajdonképpen én is azért válaszoltam, mert azt hittem, félreérthető voltam.
Szóval: az első példáimban tulajdonképpen mindegy, hogy élsport vagy csak tapasztalat-szerzés, nem szabadna ilyet csinálni a gyerekekkel (morális okokból).
A másik pedig az, hogy igazad van, hogy majd elválik, hogy lesz-e valami a gyerekből vagy sem. Mindazonáltal, nagy fájdalmam, hogy nincs választás: vagy szuper-élsportoló leszel vagy nem sportolsz. És ez nyilván anyagi kérdés is, de nem biztos, hogy csak az.
Svájcban egy huszadrangú kézilabda-bajnokságban vettünk részt - és szuper volt. Mert az is kapott szerepet, aki inkább jött a mozgás öröméért, mint a hihetetlen dobóképességei miatt. És az edző örült neki, biztatta, és bizony, lett sikerélménye, és ezáltal öröme a mozgásban.
Felnőtt fejjel visszamentem itthon kézilabdázni, ugyancsak "huszadrangú" bajnokságba. Azért jöttem el, mert "vérre ment", és az öt év után végleg búcsúzó csapattárs nem kaphatott szereplési lehetőséget az utolsó meccsén, mert "fontos meccs" volt az edző szerint...
És miután nincs meg a mozgás öröme sok gyerekben, megvan az evésé, gépezésé stb.-é.
És igen, az utolsó mondatoddal teljes mértékben egyetértek!!!
Köszi, hogy írtál!