A munkahelyemen hat hónap a próbaidő. Mondjuk, nekem nem volt ilyen, mert én "GyES-ről visszatérő" voltam.
De mégis. A pszichés próbaidőm nekem is kb. ez a fél év volt, úgy érzem. Kicsit nehezen állok neki egy ilyen bejegyzésnek, mert nagyon óvatosnak kell lennem. Már eleve, olyan helyen dolgozom, ahonnan nem kéne túl sok mindent "kivinnem". Azt sem tudom, hogy mennyire ildomos blogolni. Mindegy. Nem is pletykahonlapnak használom, az is igaz.
Viszont kavarog bennem egy csomó minden, ami szerintem abszolúte munkahely-független.... De abból is, mennyit érdemes kitálalni? Érdekes, hogy ez most elég sok szorongással tölt el... Ugyanakkor fontosnak tartanám lejegyezni, mert sok minden megváltozott a mi kis életünkben ezáltal.
Összefoglalva, érzelmi oldalról, a dolgot még én is ledöbbentem. Mármint azon, hogy "csakalányokalényegmindenmásnemfontos" hozzáállásom mennyit változott. Nyilván nem arról van szó, hogy mostantól nem érdekelnek a gyerekeim... De magam is meglepődöm azon, hogy milyen szívesen járok dolgozni, hogy mennyire érdekel és lelkesít. Mondjuk ehhez kellett sok minden. Először is az, hogy amikor először jártam újra a minisztériumban megbeszélni a visszatérésem részleteit, az villant át az agyamon, hogy de jó lenne újra ugyanabban a munkakörben dolgozni, ahonnan eljöttem. És ez annyira irreálisnak tűnt akkor, sok-sok okból kifolyólag; kezdve a hatórás munkaidőmmel. Azóta az augusztusi nap óta annyi fordulat következett be, hogy végül, szinte váratlanul, beteljesült ez a vágyam. Igaz, a hatórázásnak annyi. Csak az a fura, hogy nem bánom. Lett egy inspiráló, kedves főnököm, és olyan munkakört alakított ki nekem, amiben benne van minden, amit szerettem volna: rengeteg "humánpolitika", szinte pszichológia, kommunikáció, de ezen felül komoly agytornát és koncentrációt igénylő érdemi munka is. Változatos is, érdekes is, és sok újdonsággal bír az előző kb. egy évtizedemhez képest.
Viszont ez egy merőben új felállást igényel otthon. Vannak ugyanis napok, amikor tényleg nem érkezek haza este 7-8-nál hamarabb... Eddig a Nagymamák és Apukám hihetetlenül jól állják a megnövekedett terhelést; tényleg sokat segítenek. Persze a Lányok meg kénytelenek önállósodni is egy kicsit. De azért ahhoz már nem is olyan kicsik - ez már előnyükre is válhat. (Ez néha pl. abban is megnyilatkozik, hogy mikor hétvégén felkelünk, már készen is van a reggeli! :-) )
No, nem mondom, hogy a hosszabbra tervezett napok reggelén nem rossz olyan kérdés-feleletet játszani a lányokkal, hogy
"- Ki jön értünk a suliba?
- Mama.
- Ki visz edzésre?
- Mama.
- Ki jön értünk edzés végén?
- Mama."
De azért mindig igyekeztem eddig úgy megoldani, hogy ne teljen el a teljes hét így. És közben még üdítő "variációk" is érkezhetnek: például, Keresztfiam, Dani, néha beszáll a fuvarozásba. Dani a lányok unokatestvére, és nagyon csípik egymást - folyton "vicceskednek". És az nagyon tetszik nekik, hogy az Unokatesó megy értük. Pláne autóval - de menő!
És Zoli is beszáll. Amikor már úgy tűnik, hogy valami kisakkozhatatlan a Nagymamákkal (vagy nem érnek rá), Danival és velem, akkor ő mindig megoldja a dolgot.
Én meg most jól érzem magamat ebben. Éppen a minap mentünk el pár ifjú kollégával egy pohár "tavaszköszöntő" borra, munkaidő után (igen, ilyen is van!), és ők kérdezték, hogy hogyan élem meg ezt a megváltozott életmódot. Azt találtam mondani, hogy kinyílt a világ.
Persze, szorongó énem nem hagy azért teljesen békén. Időnként megrohannak a kétségek. Tudom-e tényleg azt a szintet nyújtani a munkában, amit elvárnak tőlem, amit elvárok magamtól? Legtöbbször úgy érzem, hogy hát persze, de aztán elég egy apró részlet, és már megingok... No meg: nem gond-e, hogy ennyit távol vagyok az otthontól? Sokszor azt látom, hogy még működik a rendszer, de aztán elég egy rosszabb jegy érkezése vagy egy savanyú, szomorkás pofi látványa, és már kopogtat is jó barátom, az elbizonytalanodás...
Letelt a próbaidő. Van munkám. Szeretem. Remélem, ez sokáig így marad.
