Pár párbeszéd

I.
Imolával kettesben az autóban (ez egyáltalán hogyan is lehetett?! meglehetősen ritka). Barnaszemű huncut szépségem szinte hallhatóan zakatoltatja agykerekeit, hogy felvessen valami "izgi" beszédtémát. A "keze ügyébe legközelebb esőre" lecsap:
"Öööö, Anya! Te rövid hajból növesztetted meg ilyen hosszúra a hajadat?"
?!?!
Komolyan, csak Imola képes ilyen kérdéseket feltenni!!!! Már többször papoltam neki arról, hogy ne tettesse túl sűrűn azt, hogy ilyen kis lükebóca, mert aztán egyszer még valaki el is hiszi róla... De most papolás helyett inkább vigyorogtam egy nagyot...

II.
"Nagyon szomorú vagyok ám, Klárikám!"- mosolyog rá szőke ciklonunkra a tündéri Larisza néni a zeneiskolai évzárón.
"Én is!"- vigyorog vissza teli szájjal Klára, a búcsúajándékot átnyújtva.

Fura, nem?
Elmesélem. Az történt, hogy Klára nem adta fel álmát, hogy gitározzon, így miután kétszer azt mondták neki a felvételin, hogy ügyes, csak túl kicsi a keze, harmadszor is nekifutott. És ott, csodát láttam (ezért vettem ki direkt egy szabadnapot: hogy én vihessem felvételizni - nagyon "megérte")! Határozottan, hangosan, csengőn-bongón és pontosan elénekelt két népdalt, hibátlanul visszalalalázott pár dallamot és visszatapsolt mindenféle ritmust; úgy, hogy az egyik felvételiztető tanár nem győzött ámulni: elsöprőnek nevezte Klára "produkcióját" és biztosította arról, hogy most már nem állhat az útjába semmi a gitározásának. És lőn. Felvették!
Így történt tehát az, hogy búcsút mondott Klára az általa nagyon szeretett Larisza néninek. Aki nagyon sajnálta Klárát (mert ráadásul zongorában is nagyon ügyes volt, kitűnő zeneiskolai bizonyítványt hozott haza.) Viszont Larisza néni gratulált Klárinak a felvételihez, Klári pedig igazán főleg Larisza nénit sajnálja, a zongorát egy picit kevésbé. (Azért én még reménykedem, hogy valahogyan folytatja egy kicsit a klimpírozást is.)
Ezért volt ez a búcsú ilyen félig vicces és félig szomorú.
És persze, marad még két zongorista Larisza néninél azért.... :-)

III.
Emma filozofikus és főként vallásos hangulatba keveredett egyik nap, és azt kezdte fejtegetni, hogy:
"Mi tulajdonképpen mind egymás testvérei vagyunk a Földön, mert..."
"Én tudom!"- vágott közbe Imola - "mert mindannyiunkat Ádám és Éva termett!"

Ah-ha-ha-ah! :-)

IV.
Klárival búcsúzkodunk este. Ő már fekszik, húz magához, bújunk.
"Olyan jó, hogy végre itt a vakáció!"
Majd kicsit később:
"Csak az a rossz, hogy neked dolgozni kell menni."
Jajajj.

V.
Szombat este ötösben nézzük a tévében Zoliék műsorát, az "Ének iskoláját" (Zolinak kimenője volt a hétvégére, barátokkal bulizott).
Nagyot sóhajtva megjegyzem:
"Ugye milyen jó Apának, hogy ilyen szuper műsorok készítésében vehet részt?!"
"Igen, tényleg" - helyeselnek.
Majd sorra hozzáteszik:
"Én is ilyen munkát szeretnék nagykoromban."
"Én is!"
"Én is!"
Itt, álszomorúságot felvéve, "felcsattanok":
"Hogyhogy?! Hát senki sem szeretne közületek az államigazgatásban dolgozni?"
Mire Zita rám vigyorog:
"Ugyan már, Anya! Hát csak nézz magadra!!!"
Itt elröhögöm magamat, de Emma, az empatikus, azért bizonytalanul hozzáteszi:
"De, Anya, én szívesen dolgoznék egy minisztériumban."
Megnyugtatom, hogy igazán nem muszáj... :-)

KÁCIÓ!!!

Már írják. A táblára is, a lelkükbe is. Ez a júniusi suli egy kicsit a nyűg és a buli keveréke, megfűszerezve persze némi igazán megterhelő hajrával, jegyért feleléssel, vagy, egyeseknél, záróvizsgával. Mindenesetre, szerintem szülők és gyerekek egyaránt várják az utolsó kicsöngetést, függelenül attól, hogy mekkorák a gyerekei és hogy milyen gond szakad a nyakukba -esetleg- a gyerek(ek) nyári elhelyezése miatt.
No, és most már kicsit konkrétabban is arról, hogy miről szeretnék mesélni. Eddig csak azért kellett felvezetni, hogy facebook-on a semlegesség legyen olvasható. Ugyanis, Nagylány a minap "kioktatott", pontosabban egy újságból felolvasott egy szerinte számomra is megszívlelendő cikket, hogy az persze nagyon rossz lehet, ha egy szülő mások előtt szidja a gyermekét (nálunk ez nem releváns, szerencsére), de az sem jó, HA TÚLZOTTAN TÖMJÉNEZI!!! Zita szerint néha velem ez történik.... :-) Márpedig most dicsekedni készülök, illetve inkább talán TISZTELEGNI. (És igyekszem nem tömjénezni... :-))
Szóval, hogy kinek mennyi energiát oszt az élet, az persze lehet alkati dolog is, aláírom. Egy enyhén túlmozgásos Apával megáldva, volt esély arra, hogy esetleg valamelyik gyermekünk örökli ezt a néha megzabolázhatatlan energiaadagot. Nos, Zita bizonyára ilyen. Engem néha csak az ő "követése" is lefáraszt... Most, a tanév és az évad végén igazán elképesztő teljesítményt nyújtott.
Az iskolában a legtöbb tantárgyban gyönyörűen belehúzott, talán jogos az igazán elfojtott és enyhe szülői dohogás, hogy "nem lehetett volna így egész évben?!". De igazából, azt hiszem, hogy nem, nem lehetett volna. Az már káros lett volna. Vagy kóros... :-) Mert azért gyerek, vagy mi!!!! Szóval, talicskaszám hordta haza az ötösöket, sok félévi négyest feltornázva ezzel a legfelső magaslatokba. És ehhez irdatlan mennyiséget tanult! Sokszor, késő estig. És, igazából, határozottan jó kedvvel és türelemmel, egy minimális egészséges panaszkodással. A tanulás mellett, készült ugye a fuvola-vizsgájára és a vívásban a legnagyobb megmérettetésre, az országos bajnokságra.
A tanulmányi csúcsteljesítményét a magyar vizsgáján hozta. Az ő, nyolcévfolyamos, gimnáziumukban ugyanis vizsgarendszer működik; ezzel elég jól felkészítve őket a végső, érettségis, "összecsapásra". Van, hogy egy, van, hogy kettő vagy akár három tárgyból is vizsgáznak év végén. Először egy klasszikus írásbeli, majd utána egy ugyancsak klasszikus szóbeli, tételekkel, annak A és B részével, ahogyan kell. Idén a kissé "rettegett" irodalom-vizsga volt soron. Zitának mondjuk nagyon fekszik ez a tantárgy, az olvasókájával és a fogalmazói vénájával nincs gond. 15 tétel várt rá, amely tételeknek az egyik részét mindig egy vers (illetve egy prózai rész a Pál utcai fiúkból) képezte, aztán mindig voltak meghatározandó fogalmak, továbbá egy kötelező olvasmány egy bizonyos "megvilágítású" elemzése. Zitusunk éjt nappallá téve tanult, a tételeit gyönyörű kivitelben (kivételesen) időre elkészítette - nekünk meg maradt a kikérdezés. Az utóbbi hetek esti programjának.... És ő meg mondta, mondta és mondta. Ha elégedetlen volt magával ("nem elég jól mondta a verset"), akkor újrakezdte. A tételek többi részével detto. Esténként számokat kellett mondanunk 1-től 15-ig, azokat a tételeket mondta fel. Bevallom, volt, hogy belealudtam (!), miközben ő mondta. Ilyenkor rám szólt: "Anya, figyelsz?!" Mert ő még bírta....

Eljött a vizsga napja, és ő könyörgött, hogy legyek ott én is (előtte este sütit kellett sütnöm, miközben természetesen kikérdeztem, mert annyira hasonlít ez a vizsgarendszer az érettségire, hogy a szülők még "büfét" is csinálnak), mert "mindenkinek ott lesz az anyukája". 13 éves nagy ló... :-) (BÁRCSAK MÉG SOKÁIG ÍGY MARADNA!). Mondtam neki, hogy igyekszem, dehát ő a munkaidőm vége előtt került volna sorra. Morgott is, hogy miért nem vettem ki szabit. Hát igen. Többek között azért, mert Klára is "megreklamált" engem egy őt érintő eseményhez egy másik napra(majd akkor mesélek róla, ha meglesz az eredmény.), és mindig nem mehetek szabira.
Péntek volt, rövid nap az államigazgatásban, a végére hagytam az "ebédszünetet", rohantam, mintha puskából lőttek volna ki. Útközben hívott Zita - egy pillanatra megijedtem: már túl is van rajta?! - kiderült, van egy kis csúszás. Ennek ritkán örül az ember, de ez egy ilyen ritka alkalom volt. Ahogy odaértem, még be sem ment felkészülni. Pont belefért egy anyai ölelés! Jaj, ez nekem is nagyon jól esett!
Kissé drukkolósan, de azért jókedvűen vártam, hogy teljen az idő (jót beszélgettem pár anyukával), míg végül kitárult az ajtó, és egy kipirult, boldog Nagylány röpült be rajta: "60 pontból 60-at kaptam!" - vigyorogta bele a világba!!! És láttam: megérte a sok tanulás és a sok kikérdezés, megérte rohanni, olyan jó, hogy ott lehettem, olyan jó volt látni azt a ragyogó arcot!!!! És, igen, büszke is voltam rá.
A föld felett tíz centivel lebegve jött velem, hogy vigyem edzésre. Az utolsóra, az országos csapatversenyek előtt. Úgy, hogy előző hétvégén, az egyéni országos bajnokságon végre felkerült a dobogóra, ami megint hatalmas dolog a részéről, és mutatja, hogy továbbra is fejlődik a vívásban.

Másnap tehát ismét készíthettem lerágnivaló körmeimet... És ismét eltelhettem büszkeséggel, meg örömmel. Két korosztályban volt tagja a csapatnak a Nagylány, és mindkettőben komolyan kivette a részét a győzelemben. Két kupát emelhettek a magasba, kétszeres orszságos bajnok lett azon a napon a BVSC csapata! Azért ez nagy szó, akárhogy is.

Elmondhatjuk, hogy ez Zita hétvégéje volt. Méltó megkoronázása ennek a tanévnek/szezonnak. Nem hiszem, hogy kívánhatnék remekebb gyermeket magunknak. Persze, kamaszodik ő, meg néha fel kell csattannunk, és bizony, sok praktikai érzéket nem kapott a rengeteg tehetsége és kitartása mellé, de igazán szerencsések vagyunk vele, elmondhatjuk. Már csak azt mondtam Zolinak, hogy nehéz lehet azért néha Zita húgának lenni. Persze, nem szoktunk vele "bezzegelni" a többinek, de a kitartására azért fel szoktuk hívni a figyelmüket... :-) Nyilván, minden gyermekünkért odavagyunk meg vissza, félreértés ne essék egy pillanatra sem. Zita szerénysége ráadásul segít abban, hogy ne is kapjanak túl nagy hangsúlyt a sikerei, de azért van némi elképzelésem a gyerekpszichológiáról és arról, hogy "egyesek" fejében esetleg milyen gondolatok születhetnek meg. De dolgozunk azon, hogy ez ne így legyen.
Ezzel együtt, Zita igazán példamutató.
És, ahogy a kép is mutatja, még csak nem is csúnya :-)

Na jó, ez már tömjénezés, nem? Le is állok :-).

Bocs

No,hát akkor most már bevallom.
Pár hete, azon morfondíroztam, hogy miként tudnám kicsit enyhíteni hatalmas mozgáshiányomat (és a vele járó, hm, nem túl bikini-barát idomokat). A legpraktikusab megoldásnak az tűnt, hogy ezentúl kerékpárral kellene járnom a munkahelyemre. Végig is beszéltük az útvonalat Zolival - rájöttünk, hogy tulajdonképpen szinte végig bicikliúton tudnék menni. Mintegy megerősítésként, másnap egy köremail értesített arról, hogy a munkahelyemen elkülönítettek a kerékpárok számára egy részt a garázsban - tehát még biztonságban is tudhatom a járgányt napközben. És akkor eldöntöttem: ezentúl bringával járok dolgozni

AZÓTA ESIK.

Tehát: bocsánatot kérek mindenkitől.... Többet ilyen nem is jut az eszembe!
(Az árvízért viszont nem én vállalom a felelősséget azért!)

Mellékletként egy nem témába vágó kép, Emmácskáról. Két apropóból: egy részt, és főként azért, mert már iszonyúan hiányzik, mivel hétfő óta erdei iskolában van; más részről pedig azért, mert mostanában a facebook azzal szórakozik, hogy az oda is kiérkező bejegyzéseimhez önkényesen biggyeszt egy képet - ha én nem teszek. Egyébként a többi bejegyzést is kiegészítem most már képekkel.

Miért van az.... ?

Miért van az, hogy az egyik túl nagyszájú, nem bír csöndben maradni és a véleményét megtartani, még tanórán sem, a másik pedig kérdezni is alig mer, félénk, és beszéd helyett inkább csak mosolyog?!

Miért van az, hogy az egyik szárnyakat kap az évvégi (tanulási) hajrában, a másik teljesen leblokkol, begörcsöl és már azt sem tudja, amit eddig tudott?

Miért van az, hogy az egyik nyugodtan ül a zongorához, és szinte nemtörődöm módon tökéletesen elklimpírozza azt, amit kell, a másik meg még a legkedvesebb darabjába is belegabalyodik?!

Miért van az, hogy az egyikre már azért kell rászólni, hogy biztos, hogy akar-e még harmadjára is szedni magának egy púpozott tányérni tésztát, a másik pedig egy fél adagot sem fogyaszt el, azt is úgy, hogy már jéggé dermedt az étel, mire befejezettnek nyilvánítja az étkezését?!

Miért van az, hogy az egyik egy szelet kenyeret sem tud rendesen megkenni vajjal, a másik meg már szinte egy komplett ebédet össze tudna dobni?!

Miért van az, hogy az egyik mindig túl korán készül el, a másik meg állandóan késik?!

Miért van az, hogy az egyik csak a házi kalácsot szereti, a másik meg csak a gyári ischlert?!

Miért van az, hogy az egyik folyton sír, a másik meg folyton piszkálódik?!

Miért van az, hogy az egyik alig alszik és bírja, a másik pedig sehogy sem tudja kipihenni magát?

Miért van az, hogy az egyik nem tud úgy lefeküdni, hogy meg ne tanult volna mindent, a másikat meg az sem zavarja, hogy nem is tudja, hogy miből ír másnap dolgozatot?!

Miért van az, hogy az egyik még a többiek után is elrámol inkább, csak ne legyen rumli, a másik pedig rezzenéstelen arccal tör utat az ágyáig az azt körülvevő ruha-, könyv- és barbiebaba-kupacok között?

Miért van az, hogy az egyik folyton segítene, a másik pedig inkább érvelni kezd arról, hogy miért NEM ő fog megteríteni?!

Miért van az, hogy az egyik mindig szekálja a másikat, a másik meg rögtön üt? A harmadik pedig nyávog, a negyedik meg hisztizik? És miért van az, hogy ezt nem osztják be, hanem gyakran egyszerre művelik? És miért gondolják utána, hogy mi "nem vagyunk elég lazák"?!

Miért van az, hogy az egyik arccal a falnak, a másik kitekeredve, a harmadik összegömbölyödve, a negyedik szinte vigyázzban alszik?!

Osztott hétvégék

Egy ekkora családban a hétköznapokat néha úgy éljük meg, mint valami "Jelenetek a darálóban" című képzeletbeli sorozat szereplői, a hétvégéink pedig igen ritkán hasonlítanak egymásra. Egy közös nevezőjük (na, Emma, hogyan számoljuk ki a közös nevezőt?! :-) ) szokott azért lenni: általában együtt vagyunk mind a hatan, még ha néha külön programokkal is a nap(ok) során. Hát, az utóbbi két hétvégére még ez sem volt igaz. A mi számunkra furábbnál furább felállások alakultak ki.

Pünkösd hétvégéjén a szüleim "elrabolták" tőlünk a két Nagylányt. Általában azért egyeztetni szokta Anyu velem a gyerekeim számára elképzelt - jobbnál jobb! - programötleteiket; most ez elmaradt, és kijelentő módban kaptuk meg: "Idén elvisszük Zitát és Emmát a Csíksomlyói Búcsúra!" Punktum!!! No, persze ez egy remek program. A leányzók is lelkesedtek, azonnal. Én tettem néhány gyenge kísérletet a megtorpedózásra. Hogy miért? Kicsit rossz érzés volt elengedni őket egy ekkora tömegbe, ilyen messze, nélkülünk. Meg lett volna pár fontos verseny Zitának, és némi készülnivaló a magyarvizsgájára. Emmának meg jó sok tanulnivaló (a nyelvtan-vizsgára, egy évvégi felmérőre, a zongoravizsgára). De hiába. Mindenki hajthatatlan volt. A Nagyszülők és az Unokák egyaránt. Rengeteg ígéretet tettek a hosszú út során való tanulásra. Hm... Annak eredményei igen vegyesek lettek, de nem biztos, hogy ez erre az útra fogható, belátom...
Szóval elmentek. Már csütörtökön. És NAGYON jól érezték magukat! Megnéztek pár szép helyet Erdélyben. Szüleim régi jó barátai (és a mieink is ezáltal, persze) Marosvásárhelyen laknak, így oda- és visszafelé is megszálltak ott egy-egy éjszakát. A búcsúra jövet és menet is megnézték Szovátát, meg Parajdot, meg székelykapukat, meg valami nagyon régi fatemplomot (nem ugrik be a falu neve), Korondot sem hagyták ki, stb. A búcsút élvezték, lenyűgözte őket (főleg Emmát), az időjárás is kegyes volt velük. Emmát úgy indítottam útjára, hogy gyűjtögessen számára "fura" szavakat, kfejezéseket, illetve jegyezzen meg tipikus erdélyi ételneveket. Telefonos bejelentkezéseikkor ezeket mindig lelkesen sorolta! Úgy értek haza pünkösd hétfőn, hogy a búcsúzkodás során legalább huszonötször megköszönték a nagyszüleiknek a gyönyörű utazást. Végül is, örülök, hogy elengedtük őket (bár nem is tehettünk mást!). Élmény ez már önmagában is, az pedig külön hozzátesz, hogy mindezt a nagyszüleikkel élhették meg!

Úgy gondoltuk, hogy akkor mi is kimozdulunk a két itthon maradt "Aprósággal". És közben rájöttünk, hogy ilyen ráadásul még sosem volt: Imó, Klára, Apa, Anya négyesben!!!! Mivel a március 15-i hétvégén a hóvihar itthon-tartott minket, és mivel a siófoki szálloda nem akarta visszautalni az akkorra már befizetett előleget, így úgy döntöttünk, hogy "lelakjuk" négyesben. És pont olyan volt, amilyet reméltem: nyugis, lazítós két nap, amely során csak azt csináltuk, amit Őimolasága és Őklárasága kívánt. Ettől egyébként néha zavarba is jöttek... :-) A legtöbbet újonnan született görkorcsolya- és waweboard mániájuknak éltünk (Imóé a görkori, Klárié a waweboard, of course). Ehhez a legideálisabb pálya a gyönyörűen felújított Víztorony körül kínálkozott, ezért oda többször elsétáltunk. Persze, fel is mentünk a toronyba, amit igazán ötletesen újítottak fel: kilátó lett belőle, ahol az egyik szinten kávézó meg valami oxigénbár volt (ide nem mentünk be), a másikon pedig egy olyan bár, ahol a körben lévő asztalok sávja forgott, így a pincértől az egyik helyen rendeltünk, de mire jött, már a kör másik oldalán haladtunk éppen. Talán mondanom sem kell, az Ikrek hihetetlenül élvezték ezt a murit!

Egyébként pedig fürdőztünk jókat a szálloda medence-komplexumában, sőt, Klári és én még bátran meg is mártóztunk a még igen hideg Balcsiban; sétáltunk a tóparton, ahol éppen "szezonnyitó" népünnepély is volt; a hajókázást is felajánlottuk, amiben először benne voltak a csajok, de valahogy utána elment a kedvük; ebben lehet, hogy némileg közrejátszott az is, hogy nem tudtunk úgy tíz métert megtenni, hogy valaki ne ugrott volna oda hozzánk, hogy megkérdezze, nem akarunk-e hajókázni...

Hétfőn, amikor már mi hazaértünk, alig lehetett bírni a csajokkal. Főleg Imola volt az, aki tízpercenként kérdezte, hogy felhívhatja-e Zitáékat, és különben is, mikor jönnek már... Hiányoztak nekik. Talán Klári nem volt elegendő vitapartner? :-) Mert hogy mostanában erősen megy a "testvérháború".... Amikor végül egyesült a család, valahogy megnyugodtam. És bár biztos jót tett mindenkinek ez a külön túrázás, én csak akkor érzem 100%-osan jól magam, ha mind a hatan együtt vagyunk. Mondjuk, ha lehet kérni, akkor legalább nagyjából békében....

A most elmúlt hétvége hozta az újabb fura felállást. Mégpedig azáltal, hogy bő három év szünet után, ismét ellátogattam "második hazámba", Genfbe. Kifejezetten a barátnőimhez. "Kifejezetten" egyedül. :-) És jaj, vessen rám bárki bármilyen követ, ha szeretne, de nagyon kellett ez már nekem!!! És olyan jó volt!!! Természetesen, van itthon is sok jó barátom, barátunk, akikkel jókat lehet beszélgetni, akiket segítünk, ha baj van, és akik segítenek, ha baj van, akikkel jókat lehet nevetni, vacsorázni és kirándulni; akiknek a gyerekeikkel a mi gyerekeink is jóban vannak, stb. De a gimnáziumi és egyetemi ifjúkori barátságaim mégis ott vannak, Genfben, és ezek a barátságok, lássuk be, különlegesek.
Hiányoztak már ők nekem öten.... Amikor péntek este, Catherine barátnőm kanapéján kuporogva körülnéztem és hallgatam a csivitelésüket, ahogy olyan nagyon természetesen és mosolyogva léteztek ott mind körülöttem, és ahogy én is rögtön a "puzzle" egyik darabjának éreztem magamat - csak ennyi suhant át az agyamon: ez hiányzott, ez hiányzik mindig, itthon, Budapesten! És erre vágytam nagyon....

Szóval, péntek ebédidőben indultam, vasárnap délután érkeztem vissza, és a két szűk napot végigbeszélgettem a barátnőimmel. Megismerkedtem a még eddig nem ismert gyerekeikkel, de főleg, velük vettem fel a fonalat a -számomra is meglepő - legnagyobb természetességgel. Érdekes, attól tartottam még, hogy a franciám is megkopott már túlságosan ahhoz, hogy folyékonyan tudjak csevegni, de nagy örömömre, egy-két nyikordulás, pár rozsdás mozdulat után, nagyon hamar visszajött az egész!
Az időjárás nem volt ugyan kegyes hozzánk, de valahogy ezt igazán nem éltem meg drámaként, mindegy is volt.
Vasárnap délután úgy érkeztem vissza Ferihegyre, az engem váró családhoz, mint akit töltőre tettek (pedig pihenni nem sokat pihentem éppenséggel, de a lelki töltet erősebb a fizikainál!!!). Zoli jól helyt állt itthon, pedig volt program bőven, de azért úgy látom, hogy őrá is ráfér majd egy "haveri hétvége" típusú kikapcsolódás. "Meg is kapja" két hét múlva.
Addig pedig szurkolunk. Főként Zitának, a vívó OB-n, meg Emmának, hogy most már túl nagyokat ne csattanjon így a tanév végén (szegény, nem lett neki túl fényes...), Zolinak, hogy a műsor ugyanolyan nagy sikerrel záruljon, ahogyan kezdődött és azóta is megy....

Ja, persze képeket is töltök majd fel, ha megoldom az otthoni számítógépes infrastrukturális válságot.

Beszélni kell!

Valamiért most teljesen "elszabómagdásodtam". Egyszerűen csak rámjött. Nemrégiben olvastam a "Mondják meg Zsófikának!" című gyönyörű könyvet. Annyira lenyűgöző, hogy Szabó Magda mennyire mélyen bele tudott bújni a lélek bugyraiba! Hogy át tudott érezni megannyi sorsot!
És akkor most, hogy végigrágtam magamat Ken Follett évszázad-trilógiájának eddig megjelent két kötetén (A titánok bukása és A megfagyott világ), ismét Szabó Magdára volt szükségem. Valahonnan belülről jött a sugallat. Nem tudom, lehet, hogy ugyanonnan, ahol azt jelzi nekem valami: egyél több olajos magvat! Vannak a testi és a lelki/szellemi vitaminok, lehet. Szóval, szégyen, vagy sem, de egy réges-régen, az unoktesóimtól kapott, "Pöttyös könyvvel" utazgattam egy darabig a metrón, mert ebben a formában van meg nekünk a "Születésnap" című regény. Kissé ifjúsági, belátom - már tetszett "ifjúkoromban" is. Na és? Szerintem tele van felnőttek számára is megszívlelendő gondolatokkal. És olyan aktuális most is! Aztán, mivel ezt túl gyorsan elolvastam, még nem volt elég Szabó Magdából. Még mindig ifjúsági regény (persze, olvastam már egy csomó mást is: Für Elise, vagy Pilátus - ó, az is milyen megrázó!!!, a Katalin utcába szinte belebetegedtem, azt nem is bírtam végigolvasni, aztán ott van Abigél is, persze, stb.), amit persze gyereklány koromban is elolvastam párszor: Álarcosbál. Ezúttal Zita könyvét forgatom - szép, új kiadás. Bár még ezen is látszik, hogy nem felnőtt-könyv. Na és?

Ééééés, hogy végre elbotorkáljak a lényegig: ma reggel, a metrón, pár sor mondandója különösen szíven ütött. Nem azért, mintha valami komoly gond nyomasztana mostanság, amire a választ keresem egy regény soraiban; bánatom sincs különösebb. De valahogy megfogalmaz valami olyat, amiben nagyon hiszek:

"Pedig Nagymama mindig azt mondta, beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely. Beszélni kell."

Annyira így van, nem? Lehet, hogy néha többet beszélek a kelleténél, de megkockáztatom: inkább, mint hogy túl keveset. Eszembe jut a történet (vicc?!) arról az idős házaspárról, akik életük végén tisztázzák, hogy mind a kettő azért ette a zsömle általa kevésbé kedvelt felét, mert azt hitte, hogy a másik is az általa jobban kedveltet szereti.
Megbeszélni, kibeszélni magunkból az érzéseket, de csak simán a napi eseményeket, jaj, de nagyon kell az! Hallgatni, félreérteni - azért ráz ettől a hideg, mert már amúgy is akad elegendő gond, megoldandó probléma az életben, semhogy még újabbakat hozzunk létre azzal, hogy nem kérdezünk rá dolgokra, nem tisztázzuk őket, hanem inkább a félreértés szülte sértődöttségen csücsülünk.
Meg kell legalább próbálni.

No, ilyeneket juttatott eszembe ez a drága Szabó Magda két kis sorával.

Olvassátok ti is őt! Jobb emberek leszünk általa!!!

"Party-arcok"

Lassan már úgy érzem magamat, mint Hugh Grant a zseniális klasszikusban, a "Négy esküvő és egy temetés" című filmben, amikor kb. a harmadik esküvő magasságában, egy reggel, ahogy felébred, azt motyogja maga elé, a meghívót nézegetve, hogy "na, ma ki a soros?" (nem biztos, hogy pontosan idézem, meg kellene néznem újra a filmet).

Hogy miért érzem magamat így? No nem azért, mert esküvő-sorozaton vennénk részt, sajna nem (ez nem az a kor... a barátok már nem, a gyerekek még nem). Hanem mert a Lányok, de főleg az Ikrek, szinte minden hétvégén születésnapi buliba mennek. És igazán cifrázzák! A játszóházas megoldások tünedeznek el (ennek nyilván a koruk és most meg még a jó idő is az oka), jönnek helyette izgalmasabb megoldások. Habár nekem nincs ellenemre egy-két óra jól becsatornázott őrjöngés egy-egy játszóházban sem... :-)
De nemrégiben voltak például a Szépművészeti Múzeumban, ami számomra egy zseniális ötlet. A bulit szerevező szülők sokat fotóztak (mi, többi szülők, nem vehettünk részt), és látszik, hogy milyen jól kitalálták ezt a múzum-megkedveltető szülinapi programot. Tettek egy sétát a Múzeumban, megcsodáltak pár képet, némelyiket alaposan "ki is elemeztek" (az ő szintjükön), aztán kézműveskedtek egy kicsit, játszottak, ajándékoztak és tortáztak. Amíg a Múzeumban magában voltak, vittek magukkal egy-egy párnát, és az éppen alaposabban megvizsgált mű előtt leücsörögtek, volt, aki hasalt. Az ünnepelt anyukája mesélte, hogy a "rendes" múzeumlátogatók pedig szépen kikerülték őket. Béke volt, harmónia.

Aztán voltak a kerületben működő "Sarkad udvarban", ami egy hagyományőrző létesítmény. Itt aztán lepényt készítettek, népi fa játékokkal játszottak, kézműveskedtek, énekeltek, stb. Lelkesen bulizták végig a délutánt, alig tudtuk őket elrángatni onnan.

És persze voltak "hagyományos", otthoni zsúrban is, olyasmiben, amit mi is szoktunk tartani. Zsákban ugrálás, kézműveskedés (kavicsfestés), sorversenyek, hancúrozás, saját készítésű torta fogyasztás, igazi kerti vigaszság.

Nem tudom, hogy mi a soron következő, de biztos hamarosan érkezik egy újabb- meghívó... :-) A helyzet az, hogy Klárát és Imolát mindenhová hívják. Tudom, hogy ez az a kor, amikor a legtöbb születésnapi zsúr szerveződik (a szülők még bevállalják... :-) ), és már a két Nagyot sem kellett féltenem, hogy unalmasan telnek az alsós hétvégéik, de ekkora pörgést, amit az Ikrek művelnek, eddig nem láttam. Lehet, hogy van olyan, aki az egyiket jobban kedveli, meg akarja hívni, és a másikat sem akarja megbántani? Lehet, hogy mi tulajdonképpen ezáltal megduplázzuk a zsúrok számát? Vagy egyszerűen csak ennyire népszerűek... :-) Nem tudom. De mostanában már úgy csináljuk, hogy összegyűjtünk több meghívót (szerencsére mindenki jó hamar szól), és aztán "betárazzuk" az ajándékokat, egyszerre három-négy zsúrra, szülinapra: az adott napom már csak le kell emelni a szekrény tetejéről a célszemély részére jó előre összekészített ajándékcsomagot.

(Azért persze a nagyok sem kornyadoznak szomorúan itthon - náluk most vagy a bowlingos megoldás dívik, vagy az otthoni "csajos buli".... Ah, még egy kis idő, és ezek a bulik későbbi időpontban kezdődnek majd, egy koedukált "közönség" számára.... JAJ.)