Könyvek

Nem rajongok a körbeadós blog-játékokért. De könyveket olvasni imádok! Gyerekkoromban igazi, tipikus könyvmoly voltam. Mára tett elém az élet még pár kihívást, hogy az olvasást csak estékre és utazásokra hagyja, de azért továbbra is lelkes könyvrajongó vagyok és könyvesboltok közelében elkap a láz, a pénztárcám meg feljajdul....




Kicsit bajban leszek azzal, hogy mit olvastam 2008-ban és mit előbb, de azért belevágok....


1. Magyarok


Mivel 10 évet éltem Svájcban, az általános iskola végét, a gimnáziumot és az egyetemet ott végeztem. Így aztán, néha rám tör, hogy be kéne hoznom a magyar klasszikusokat. Ez néha sikerül, néha nem. Pl. Az ember tragédiáját nem lehet az ágyban olvasni. Csongor és Tündét is inkább színházban néztem meg (még ott sem egyszerű...). Viszont Az arany embert elolvastam és tetszett. Átrágtam magam újra Az egri csillagokon is, de még régebben. A klasszikusokon kívül szeretem a kortárs magyar írókat is, vagy legalább is kötelességemnek érzem megismerni őket. Závada Jadviga párnáján csak nehezen rágtam át magam, viszont anno (pár éve) Esterházy Harmonia Celestis-e és a Javított kiadás-a is lenyűgözött.


Ami biztos, hogy 2008-ban volt:


Móricz Zsigmond: Úri muri. Kellemes volt, mégsem kaptam gyorsan a Rokonok után, pedig az is ott vár a polcon.


Háy János: A gyerek. Volt a Nemzeti Színházban Rátóti Zoltánnak egy önálló estje "Házasságon innen és túl" címmel, amely során Háy hasonló című könyvéből ad elő részleteket. Imádtam! Lehet, hogy az a könyv jobb, vagy Rátóti Zoltáné az érdem, de ez a másik, nem annyira tetszett. Van az írónak egy lenyűgöző stílusa, csak az valahogy nem elég ahhoz, hogy teljesen végigrepítsen a regényen. Szerintem.


Esterházy Péter: Semmi művészet. Az a helyzet, hogy elfogult vagyok. Már az író személyiségért is odavagyok. Olyan jó lenne őt a baráti társaságban tudni. Ezt a könyvét is élveztem. Szeretem a stílusát, ahogy hozzáfog mindenhez.


Méhes György: Emmi. Nagyon tetszett a Kolozsvári milliomosok, ezért vettem ezt a könyvet a kezembe. Ez a történet kissé nyomasztott, de azért nem tettem le a könyvet!


.... és amiket viszont letettem: Faludy György: Pokolbéli víg napjaim (nem mondom, hogy untam, de biztos rámászott egy könnyedebb olvasmány és a kisebb ellenállás felé mentem... majd megpróbálom még), Ottlik Géza: Iskola a határon (valahogy nem ment).





2. Külföldiek


No, itt is megvannak a kedvenceim. Kunderától már nem nagyon van olyan, amit ne olvastam volna. Marquez is nagy kedvenc, de tőle már nem minden. Belekóstoltam Coelho-ba is, hiszen izgatott, hogy mi a titka. Végigolvastam a Tizenegy percet, de nem szaladtam a könyvesboltba újabb műveiért. Az amerikai kortárs is közel áll hozzám. Nick Hornby összes regényét is felfaltam, például. Ja, és nem felvágás, de néha franciául is olvasok, nehogy elszálljon a tudásom. Van nekik egy új üdvöskéjük, Amélie Nothomb, tőle is olvastam párat az elmúlt években. De íme, amik tuti, hogy 2008-ban voltak.


Anna Gavalda: Együtt lehetnénk. Miután nem jutottam el a moziba, hogy megnézzem a filmet, gondoltam, elolvasom a könyvet. Balatonon, nyáron. Jó volt, de semmit sem vesztettem volna, ha nem veszem a kezembe.


Jean-Pierre Richard:La fille tombéee d'un reve. Na, ez például egy olyan francia nyelvlecke... Barátnőim hozták nekem a nyáron, aranyos történet, tényleg kedves.
(hát, tőlük kaptam)


Mark Haddon: Valami baj van. Zolitól kaptam. Nagyon tetszett a stílusa. Az író angol és ez érződik is.

És ezzel kanyarodhatunk is a harmadik kategóriához:



3. A brit szigetek lityi-lötyi finomságai

Nem tehetek róla, élek-halok a skót és ír történetekért és az angol fanyar humorért. Ezért aztán, ami onnan jön, nálam már be is fut. Szóval akadt egy-két női író (főleg), akinek felfalom a könyveit. Valószínűleg nem is igazán szépirodalom. De ha megcsap Rosamunde Pilcher skót történeteinek sós szele, hát, alig várom már, hogy olvashassak. Ugyanígy, Marian Keyes ír hangulatú regényei is rabul ejtenek. Utóbbitól utoljára angolul rágtam magam végig a nagyon megható "Anybody out there?" című kötetén,( de az összes többit is elovastam már, magyarul). Nem bírtam várni, pedig azóta már magyarul is megjelent. Rosamunde Pilcher-től most olvasom az Otthon című könyvet, de már magam mögött tudhatom a Szeptembert, a Nyáridőt és a Téli napfordulót is. Nem is tudom megmagyarázni, hogy miért letehetetlen, de az. nem pörögnek az események, sőt. De valami olyan hangulatot varázsol minden oldalra, hogy nagyon nincs kedvem elszakadni onnan.


Amit még 2008-ban olvastam, az Stahl Judit könyvtárából néhány könnyedség. Egy részről Nancy Verde Barr Az utolsó falat című könyvét, más részről pedig Joanne Fluke sütizős-nyomozós könyveit (pl.: Áfonyás muffin és gyilkosság).

Hát ez volna az én szedett-vedett könyvlistám. Eklektikus? Eléggé. Van, hogy magamba verek egy kis "igényességet", van, hogy vastag könyvet szeretnék könnyedén felfalni. Egy biztos: olvasni jó!

És a kis extra: "A Mikulás rénszarvasa". Ezt a meseregényt nem más, mint drága férjem-uram, Zoli, írta egy kislányról, aki egy termoszba zárt (a kávéfőzőből kibújt) szellemmel "karonöltve" elindul a Mikulás megkeresésére és a karácsony megmentésére... Aranyos, naná! Már meghaladta a 10-es példányszámot, mert megkapták a szüleink is és egy-két kisgyerekes baráti család. De Zita kikotyogta a suliban és egyik barátnőjének anyukája (akivel én is nagyon jóban vagyok) kifejezetten kérte, hogy kaphasson egy példányt karácsonyra. Ők elolvasták, tetszett nekik. Ez az anyuka elmesélte egy másiknak, a kislány pedig másik osztálytársnak. Az lett belőle, hogy egyre több "megrendelés" érkezik hozzánk: "Apa, X, Y és Z is szeretné elolvasni. kaphatnak egy példányt?" Lassan bestseller lesz... :-)

Most még tovább kéne adnom a könyves labdát, ugye? Hát, azok közül, akiket én olvasok, még ketten nem írtak ilyet, úgyhogy nosza! Ági (Hanna és az ikrek) és Vera (Turi család), mi fért bele nektek a 2008-as évbe?

Kardos menyecske

Zita lányom, nos..., ezt nem tudom finomabban fogalmazni: egy CSODA!

Néhány hónapja beszélgettem a gyerekorvosunkkal róla, pontosabban a vissza-visszatérő alvásproblémáiról. Fejtegettem neki, hogy elképesztő, hogy mi mindenre képes, mi mindent bír és este mégis küzd az álom eljöveteléért. Erre végül azt válaszolta kedves doktornőnk, hogy lassan el kéne fogadnom a tényt, hogy egy különleges gyerekem van. Hát, tényleg kéne iparkodnom....

Pénteken, a síelésünk színhelyéről egyenesen a BVSC vívótermébe hajtottunk (egészen pontosan, ezért jöttünk haza már pénteken, indulva a hajnali órákban). Hogy miért? Mert vívókarrierjében Zita elért ahhoz a ponthoz, amikor is fegyvernemet kell választani, és ezt egy ünnepélyes-hivatalos "vizsga" keretében döntötték el az edzők és szakosztályvezetők. Itt megjegyezném, hogy a magyar vívósportnak, a sikeressége miatt, az külön bája, hogy azt, hogy Zita hányszor ugrál fel 1 perc 10 másodperc alatt a zsámolyra (sokszor! több, mint 70-szer...), azt egy világbajnok, olimpikon számolta... De az edzők között is olyan sikerlista van, hogy leírni is sok lenne. No meg az utánpótlás! Egy többszörös olimpiai és paralimpiai bajnok fia is ott versengett....

Szóval, erre a nagy eseményre siettünk haza. Zita nagyon izgatott volt. A három fegyvernem közül (kard, tőr, párbajtőr) ő a kardra vágyott nagyon. Mi a párbajtőrnek szurkoltunk inkább, egy esetleges öttusás fordulat miatt. És bár Zita kérte, hogy járjunk közben az edzőknél a kard miatt (ez teljesen elfogadott, úgy tűnik), mi azt az álláspontot képviseltük, hogy ezeknek a remek edzőknek nyilván éles a szemük: tudják ők, hogy hol van a legjobb helye a gyereknek.

Lezajlott a "vizsga", Zita kitűnően szerepelt. Az ügyességi (vívóállás és mozgás, no meg koordinációs gyakorlatok) és az erőnléti feladatoknál dicséreteket kapott, egyedül az elméleten csúszott el. El tudom képzelni, hogy míg az edző az ilyen dolgokról mesélt, addig Zitánk inkább "szocializálódott". A vizsga után egy elég hosszú szünet következett, ahol is az edzők "vívták meg" a harcaikat egy-egy gyerekért. Egyszer aztán csak megjelentek és kihirdették az "ítéletet". Zitánk ragyogott a boldogságtól: kardozó lett!!!! Alig hitte el, hogy ez mindenféle protekció nélkül alakult így. Az edző - aki a kardosokat csak "elit-alakulatnak" nevezte - mondta, hogy neki Zita KELLETT és kész. Nna, ez a beszéd.

Az elért eredmények és az edzői hozzáállás alapján erősen úgy tűnik, hogy nagylányunk ebben a sportban is rendelkezik némi érzékkel (no meg a kellő erőnléttel). A fuvolában továbbra is tündököl. A félévi bizonyítványa kitűnő lett, tele olyan szavakkal, hogy "kiemelkedő", "példaértékű", "tehetséges", stb. (kivéve a magatartást, ami "csak" jó....). A színházban imádják. Német szépkiejtési kerületi versenyen negyedik lett, egy kurta hét felkészülési idő után. Jaj, nem is folytatom.... Mert én már elfáradok. De ő nem!

Csak meghajolni tudok előtte. És kívánni, hogy ebből a sok mindenből legyen legalább egy, amiben eljut oda, ahová vágyik.

Még néhány kép

Ebben a mesebeli szállodában voltunk. Pontosabban ennek a mesebeli szállodának a kis faházikóiban kialakított apartmanok egyikében (két bejegyzéssel ezelőtt látszik egy ilyen ház az egyik képen). 1700 méter magasan (a felfelé vezető út nem egy leányálom, de megéri!!!), a sífelvonók lábánál, csendben, nyugalomban, a természetben. Nagyon szeretnénk majd egyszer nyáron is megnézni.
Kláránk, a vagány és jókedvű síelő-palántánk! Imádom ezt a képet!


Zoli-Apa kipróbálta a snowboardot. Eredetileg Zita kívánságára, közösen vettek egy magánórát. Zita ez után úgy döntött, hogy későbbre halasztja a snowboard-tudása csiszolását, de Zoli kedvet kapott (mert olyan jó fárasztóóóóóó) és még utolsó napra is kibérelt egy deszkát (ezúttal oktató nélkül) és úgy kellett őt lecibálni a végén a pályáról, annyira belejött.

Ilyen jó nagy hó esett!!!! Klárát és Emmát túlnőtte a fehér csoda!

De azért fürdőzni is jó volt ám! Főleg ilyen különleges körülmények között: meleg vízben a szabad ég alatt, gyönyörű kilátással az alttunk fekvő völgyre!

Síovi

Mostani síelésünk legfőbb kihívása az Ikrek sítalpra állítása volt. A két Nagy már vígan suhan régóta, annyira, hogy apukám (aki anyukámmal együtt még rendszeres síelő - nem kis aggodalmamra...) teljesen elhűlt, hogy "száguldozik" Emma, de Zita is. (A képen anyukámmal egy pihenő után, a hóesésben.)Tették ezt ráadásul zokszó nélkül, minden időjárási körülmények közepette (köd, hóesés, köd és hóesés együtt). No de kanyarodjunk vissza Klárához és Imóhoz!

Úgy utaztunk, hogy szombaton indultunk mi el, négyesben, Zita, Emma, Apa és Anya, szüleim pedig másnap jöttek Klárával és Imolával. Nagy volt a vidámság megérkezésükkor, rögtön fürdőztünk egy jót, no meg játszottunk a bárban kialakított pihenőrészleg remek családi kanapéján. Mi már aznap elintézük, hogy Ikrecskéink másnaptól a síiskolába mehessenek. Bár a címben jelzett síovi jobban jellemezné a dolgot, mert kizárólag a mieinkkel egykorú vagy fiatalabb gyermekekkel volt teli az abszolút kezdő csapat.

Másnap reggel tehát beöltöztettük a drágáinkat a teljes síző felszerelésbe és bátran neki is vágtak. Az első fennakadást az jelentette, hogy a magyar oktató pont azon a héten volt szabadságon, így aztán csak németül, illetve angolul instruálták a mi lánykáinkat. Ami végül is, az ő szempontjukból, már teljesen mindegy volt.

Talán nem meglepő, hogy Klára bírta hősiesebben a strapát, ő visszament a szünet után is (délelőtt 10-től fél 2-ig tartott az oktatás, egy bő félórás pauzával), Imola köszönte szépen, de nem. Másnap még komolyabb harc volt Imolával, hogy egyáltalán odamenjen, de végül meggyőztük. Érdekes módon, utána viszont, amikor pedig ha lehet, még mostohább körülmények között tanulták a síelés tudományát, már nem volt nagy harc.

Végül is, négy nap alatt megtanulták, amit kellett: tudnak fékezni, elindulni, megfordulni, egyáltalán, tudnak sítalpakon LÉTEZNI. Érdekes módon, a több hiányzása és hisztije ellenére is, Imola valahogy jobban ráérzett a dologra.

Utolsó délután már én is vállaltam, hogy tanítgatom őket. Két dolog vált nyilvánvalóvá ezáltal: az egyik az, hogy jól tettük, hogy síiskolába írattuk őket (persze végig ott volt valamelyikünk a közvetle közelben), mert velünk hamar hisztibe és feladásba torkollott volna az ügy; a másik pedig az, hogy most már majd önállóan is tudjuk csiszolni a tudásukat.

Végül is, azt gondolom, hogy igazi kis hősök voltak ők, hogy a bő négy évükkel be mertek állni egy idegen nyelvű oktatóhoz és szépen megtanulták, amit kellett!

A gyerekeim végre megismerték

.... A TELET!!!!!!

Elutaztunk hát és szerencsésen haza is értünk! Bár síelési szempontból nem volt optimális időjárásunk, mi ezt egy cseppet sem bántuk. A ködtől ugyan eltekintettünk volna, de az ottlétünk alatt hullott egyméteres hó élményétől semmiképpen sem!


1700 méter magasan laktunk, gyakorlatilag a sípályákon. És leánykáim végre megtudhatták, hogy milyen az, amikor hatalmas pelyhekben hull a hó, szakadatlan, órákon át, milyen hógolyózni, de úgy igazán, hatalmas és kicsi hóembert építeni, hóangyalt csinálni a hatalmas, friss és szűz hóban, lehempergőzni a mély, puha hópaplanban. Mmmmmm! Klassz volt. Most még csak néhány kép a gerlitzeni télről. A beszámolót meg majd részletekkel is folytatom (pl. az Ikrek síiskolai teljesítményéről).

Elvileg...

... elutazunk holnap. Elvileg. Ha sikerül, akkor egy hét múlva jelentkezem és ígérem, hogy az elolvasott könyvek játékába beszállok.

Ovisok

Még talán a babaszobás naplóban írtam kétségeimről, hogy az ikrecskék jó helyre kerültek-e abban a csoportban, ahová végül is járni kezdtek. Kétségeim, hullámzó mértékben ugyan, de azóta is megmaradtak.

Az előző "nevelési évben" beszéltem is már egyszer a vezető óvónővel erről. Elmondtam, hogy nem érzem, hogy volna bármilyen igazi kommunikáció a gyerekek és az óvónők között és a szülők felé sem. Nekem nagyon hiányzott a visszajelzés napi szinten. Ezalatt nem félórás pletykálkodásokat értek, hanem egy-két olyan mondatot, ami által megnyugodhatok: kezdik megismerni (megismerték) a gyerekeimet és értik őket. A lányok pedig... Hát lelkesedni sosem lelkesedtek az oviért. Nem mesélték, hogy miket csináltak (kivéve egyszer, amikor a dadus néni vitte őket le az udvarra és az nagyon teteszett nekik - tudniillik a dadus néni tornázott és játszott velük...). Nem tűnt nekem úgy, hogy különösebben bővült volna a dalos vagy verses táruk, sőt, azt sem tapasztaltam, hogy a közös játékokban újabb ismeretekre tettek volna szert. Kézműves munkáik alig voltak és semmi újdonság nem volt számukra - az elvileg vegyes csoportban. Programokra nem nagyon mentek, mert "sok a kicsi". És főleg... Érzelmi kötődés nem alakult ki egyik irányban sem az óvónők és Klára és Imola között. Ha sírtak reggel, mert nem akartak bemenni (ez sűrűn előfordult), nem jöttek oda, nem vették őket fel, hogy segítsék a búcsúzást. Az egyik óvónő kifejezetten keveset mosolygott, a másik többet, de valahogy felvett maszknak tűnt. Ez utóbbi óvónő annyira bizonytalan és tétova (ideges?) volt, hogy láttam, hogy az én kissé bizonytalankodó természetű, félénk Imómnak kifejezetten rossz.

Persze ezek nem BORZASZTÓ dolgok, amiket leírok. Csak valahogy úgy éreztem, hogy nem hagyhatom, hogy még két és fél éven keresztül "langyos vízben" ázzanak, hogy az óvodát egy "szükséges rossz"-nak tekintsék. Meg van bennem egy nagy törekvés az egyenlőségre a gyermekeim között. És a két Nagynak sokkal jobb jutott. Ezért aztán kötelességemnek éreztem legalább megpróbálni javítani a helyzetem.

Így a hét elején ismét leültem beszélgetni a vezető óvónővel. Pont jókor. Az óvoda "tagépületében" (ami ráadásul pont a Nagyok sulijának utcájában van) éppen "ürülés" volt, egy autista kisgyermeket "kivettek", és ő három helyet ér. Mindezt, a vezető óvónő szerint, a legjobb csoportban....

Ma elmentem oda. Az egyik óvónőt ismerem is (a lánya Zitával járt egy óvodai csoportba), a másikról csak jót hallottam (mert érdeklődtem ám!!!). Ezért hát úgy döntöttünk, belevágunk. A jövő héten elmegyünk síelni (elvileg....) és utána már az új helyre megyünk vissza....

A lányok még nem tudják. Túl mély barátságokat még nem kötöttek. És ott lesznek egymásnak. Szerintem nem lesz gond, mivel az óvónők hozzáállása merőben más.

De azért szorongok.

A rajz Klára műve. Szerintem egyszerűen zseniális. Ezt minden külső be- vagy ráhatás nélkül készítette, "csak úgy". Ez egy négyéves részéről fantasztikus. Hm, vagy csak elfogult lennék????

Verses est, kutyás koncert és csúszkálós hétvége

Úgy döntöttem, hogy idén nem kezdek minden bejegyzést úgy, hogy jaj, már megint mennyi mindenről kellene mesélnem és milyen kevés időm és lehetőségem van rá, mert ez már kezd nagyon általános lenni, tehát adott. Így aztán csak írok majd, amikor tudok és kész.

Szóval volt ám nekünk is szilveszterünk... Semmi extra - ezt készültem írni, amikor beugrott, hogy dehogynem! Mert ugyan az éjfél közeledte nem valami kirobbanó buliban ért minket, hanem szüleimnél töltöttük, társasozva, eszegetve, kutyát nyugtatgatva (szüleim pulija RETTEG a petárdáktól és hasonlóktól, így aztán, több nyugtató ellenére is magán kívül volt szegény pára...). De délután! Elmentünk az ügető-szilveszterre (Imolát kivéve, mert pöttyösen nem lehet a hidegben kószálni)! Ott aztán megnéztünk egy futamot, ittunk teát és forralt bort és testközelből megcsodálhattuk a mostanság egyik leghíresebb "magyart", azaz Overdose-t, a csodapacit. Ezután, mivel már kezdtünk jégcsapformát ölteni, hazamentünk és a fentebb említett módon "szilvesztereztünk". A három "kicsi" a szokott időben lefeküdt, miután az antibiotikum és az ügető jeges levegője teljesen lefárasztotta őket. Zita kicsit tovább kitartott, majd ő is bevallotta, hogy álmos és lefeküdt- igaz, hogy az éjféli puffogtatásra felriadt, így aztán legalább vele koccinthattunk.

Január elseje teljesen különlegesre és hangulatosra sikeredett. Anyukámnál elfogyasztottuk a szerencsét és gazdagságot hozó lencselevest, majd hazatértünk. Délutánra volt négy jegyünk a Művészetek Palotájába (szüleim ajándékaként), egy Ifjúsági Újévi Koncertre, tehát gyerekeknek. A négyes-fogatunk egész érdekesen állt össze: Zita, Emma, apukám (anyukám közben ismét belázasodott, a télen már többedjére - nem is értem, hogy mire volt jó beoltatni magáz influenza ellen) és jómagam. És frenetikus élményben volt részünk! Annyira, hogy végül is elmulasztottam megkérni azt a hivatalos fotóst, aki csinált egy csomó képet csillogó szemű, elbűvölt gyerekeimről, hogy küldjön már egy párat az e-mail címünkre (most aztán leshetem a MŰPA kiadványokat, hogy hol bukkannak fel). Hogy miért volt ilyen fergeteges? Elmondom.

Egy tündéri karmester kommentált mindent. Először a zenekar Handel "Üstdob szimfóniáját" kezdte játszani, amit más néven "Meglepetés szimfóniá"-nak is neveznek. Hogy miért? Hát azért, mert az üstdob váratlan pillanatokban szólal meg - állítólag azzal az eredeti céllal, hogy a hallgatóságban elbóbiskolókat felébressze... Ez a gondolat persze nagyon tetszett a gyerekeknek, meg az is, hogy megszavazhatták, hogy melyik ütővel üssön a dobos.

Szóval, meghallgattuk az első részt, majd a másodikat is, a kiválasztott ütőkkel. Utána szünetet tartottunk a szimfóniában... Jött Leopold (Wolfgang apja) Mozart két kis "szimfóniája". Az elsőt "Gyerek-szimfóniá"-nak hívják. Mert... mily' meglepő, gyerekek is szerepelnek vele. De nem ám hegedülő kis zsenik, nem! Bejött vagy tizenöt kis tanítvány a Váci Zeneiskolából (méltányolom, hogy a MŰPÁban is úgy gondolják, hogy a fővároson túl is vannak remek dolgok...) és mindenféle jópofa "hangszerrel" szálltak be az együtt zenélésbe: volt "fürj", "kakukk", "csalogány" (mind ilyen kis vásári vizes vagy "sima" hangszerecskék), papír-trombita, háromszög (triangulum, elit nevén), "kisdobos" dob, stb. És ők beszálltak, a nagyzenekarral teljes összhangban. Tündéri volt.

Ekkor jött a slussz-poén. Ugyanez a Leopold Mozart írt egy "Vadász-szimfóniá"-t. Vadászkürtösökkel, persze. És... Borisszal, egy tündéri kutyussal!!!! Igen, bejött egy számomra ismeretlen fajtájú, de elbűvölő eb, a gazdájával. A dolog úgy történt aztán, hogy a karmester intett a gazdának, aki mutatta a betanult jelt a kutyának és a kutya csaholt, amikor kellett és abbahagyta, amikor kellett. Hát, talán nem is kell nagyon mondanom, hogy az egész közönség eksztázisban volt! Gyerekek is, de szülők és (például esetünkben) nagyszülők is! Borisznak hatalmas sikere volt, többször "kezet fogott" a karmesterrel és nagyon jól viselte a tapsvihart....

Végül, levezetésként, meghallgattuk az eredetileg elkezdett, Handel szimfónia végét.

Azt hiszem, hogy nem kell majd nagyon győzködnöm a csajokat legközelebb, amikor azt javaslom nekik, hogy menjünk a MŰPÁba.....

De ezzel még nem ért véget január elseje varázsa.... Ahogy hazaértünk Apához és a vidám Ikrekhez, lassan már készíthettem a vacsorát. Teljesen sajátkészítésű pizza volt a menü - ráadásul remekül sikerült. Amíg én terítettem, Zolinak eszébe jutott egy vers egy olyan madárról, amit közösen néztek egy dokumentumfilmben aznap délelőtt Emmával. Ez a lappantyú volt. Rákeresett a neten és megtalálta: Nemes Nagy Ágnes, "Láttam, láttam" című verséről van szó. Ezt olvasgatták, meg másokat is, mert valahogy egy gyerekvers gyűjteményben lelte meg. Végül Zita is csatlakozott és megkérte az apját, hogy nyomtassa ki az egészet.

Vacsorához Zoli meggyújtotta az összes gyertyát, amit az ünnepek előtt és közben használtunk. És beszélgettünk. Beszélgetés közben Zitának eszébe jutott Ady (?????) "Alkalmi vers" című költeménye, amit együtt mondott az egész osztály a karácsonyi ünnepségen. Innen az is eszükbe jutott, hogy az imént kigyűjtött vers-csokorban is vannak "Újévi kívánságok". És akkor Zoli odahozta ezt a gyűjteményt és felolvasta. Aztán egy másikat is. Utána Zita olvasott fel egy verset. És így adogatták egymásnak, verselve, gyertyafénynél. Persze a Kicsik is beszálltak, ki-ki a maga, ünnepre betanult, versecskéjével.... A végén döbbentünk csak rá a Zolival, hogy micsoda fantasztikus dolog történt ott velünk.... Hát, ha az egész év olyan lesz, mint a január elseje (népi bölcsesség, vagy mi), akkor sok, családi, meghitt este vár ránk 2009-ben.... Ja! és jól sikerült vacsorák....

Január 2-át (vagy legalább is a felét), ezzel szemben, egy igencsak idegnyűvő helyen töltöttem a két Naggyal. A frissen nyílt Ramada szálloda csúszda-paradicsomába mentünk - és "elkísért" minket fél Budapest. Jött még velünk Zita két osztálytársnője (és egyikük anyukája is). Hááát. Biztos klasszak a csúszdák (Emma most csak a könnyedebb dolgokat vállalta be, szerencsére, Zita meg barátnőzött), de az a tömeg, az nekem mindent lerombolt. Egyáltalán nem olcsó hely, és ezzel együtt parázs vitákat kellett néha lebonyolítanunk egy-egy csúszka-kellék megszerzéséért (ilyen óriási úszógumi-szerűségek). Persze, kisebb tömeg mellett biztos nagyon jó, de én most egy jó darabig nem vágynék oda....

Az év első hétvégéjére már sokkal jobb, egészségesebb és pénztárca-kímélőbb szórakozást találtunk. Korcsolyáztunk!!!! Méghozzá kerületünk kis tavacskáján, a Naplás-tavon. Bevallom, hogy eddig én soha nem koriztam természetes vízen és ezért engem még inkább elbűvölt ez az élmény. Szombaton Zitával és Emmával mentünk ki, no meg Zitus egyik osztálytársnőjével (Zita számára ez a hosszú, itthon töltött szünet a barátnőzés jegyében telt). Nagyszerűt korcsolyáztunk és csak a lemenő nap űzött minket haza. Másnap, vasárnap, már Klára is jött - és teljesen lenyűgözött a kitartása és ügyessége! Zoli is elkísért minket bár nincs korija. Addig Klárával totyogott, amíg én Emmával mentem egy nagyobb kört. Zita persze ismét barátnőzött. Ezúttal egy komoly társaság verődött össze, Zita és Emma osztálytársaiból és más barátokból. Ismét nagyszerű volt, hihetetlenül hangulatos, friss és finoman hideg!

Természetesen, mivel a hideg csak erősített a héten, most hétvégén is megyünk (most már Imó is velünk tarthat!), alig várjuk!!! Ezúttal valószínűleg még többen leszünk, mert mindenkinek lelkendeztünk az élményről, akivel csak találkoztunk (mondjuk nem is nagyon kell népszerűsíteni, már így is ott volt a fél kerület...). Külön öröm (az országos szintű ürömben), hogy mégsem lesz holnap tanítás!!!!!