Síovi

Mostani síelésünk legfőbb kihívása az Ikrek sítalpra állítása volt. A két Nagy már vígan suhan régóta, annyira, hogy apukám (aki anyukámmal együtt még rendszeres síelő - nem kis aggodalmamra...) teljesen elhűlt, hogy "száguldozik" Emma, de Zita is. (A képen anyukámmal egy pihenő után, a hóesésben.)Tették ezt ráadásul zokszó nélkül, minden időjárási körülmények közepette (köd, hóesés, köd és hóesés együtt). No de kanyarodjunk vissza Klárához és Imóhoz!

Úgy utaztunk, hogy szombaton indultunk mi el, négyesben, Zita, Emma, Apa és Anya, szüleim pedig másnap jöttek Klárával és Imolával. Nagy volt a vidámság megérkezésükkor, rögtön fürdőztünk egy jót, no meg játszottunk a bárban kialakított pihenőrészleg remek családi kanapéján. Mi már aznap elintézük, hogy Ikrecskéink másnaptól a síiskolába mehessenek. Bár a címben jelzett síovi jobban jellemezné a dolgot, mert kizárólag a mieinkkel egykorú vagy fiatalabb gyermekekkel volt teli az abszolút kezdő csapat.

Másnap reggel tehát beöltöztettük a drágáinkat a teljes síző felszerelésbe és bátran neki is vágtak. Az első fennakadást az jelentette, hogy a magyar oktató pont azon a héten volt szabadságon, így aztán csak németül, illetve angolul instruálták a mi lánykáinkat. Ami végül is, az ő szempontjukból, már teljesen mindegy volt.

Talán nem meglepő, hogy Klára bírta hősiesebben a strapát, ő visszament a szünet után is (délelőtt 10-től fél 2-ig tartott az oktatás, egy bő félórás pauzával), Imola köszönte szépen, de nem. Másnap még komolyabb harc volt Imolával, hogy egyáltalán odamenjen, de végül meggyőztük. Érdekes módon, utána viszont, amikor pedig ha lehet, még mostohább körülmények között tanulták a síelés tudományát, már nem volt nagy harc.

Végül is, négy nap alatt megtanulták, amit kellett: tudnak fékezni, elindulni, megfordulni, egyáltalán, tudnak sítalpakon LÉTEZNI. Érdekes módon, a több hiányzása és hisztije ellenére is, Imola valahogy jobban ráérzett a dologra.

Utolsó délután már én is vállaltam, hogy tanítgatom őket. Két dolog vált nyilvánvalóvá ezáltal: az egyik az, hogy jól tettük, hogy síiskolába írattuk őket (persze végig ott volt valamelyikünk a közvetle közelben), mert velünk hamar hisztibe és feladásba torkollott volna az ügy; a másik pedig az, hogy most már majd önállóan is tudjuk csiszolni a tudásukat.

Végül is, azt gondolom, hogy igazi kis hősök voltak ők, hogy a bő négy évükkel be mertek állni egy idegen nyelvű oktatóhoz és szépen megtanulták, amit kellett!