Születésnap

Balogh Emma Nóra. Emma. Emmus. Emmácska. Mütyür - így hívtam, amikor megszületett. Emili - így becéztük totyogós korában. Emmaci, Emmacska. Csillagom, Drágaságom, Gyönyörűm - így szólítom őt nap-mint-nap. Emmám. Emmánk.

Hát eljött ez a nap is. Hét éves lett! Boldog születésnapot, édes gyermekem!

Ezek a képek tegnapelőtt készültek. Az történt ugyanis, hogy beválogatták őt az iskola "partizán" (más néven "kidobós") csapatába, hogy részt vegyen egy kerületi, iskolák közötti, versenyen. Volt 3 elsős, 3 másodikos, 3 harmadikos és 3 negyedikes. Ő, egyszem elsős lányka, egy lány az 5 közül. Mikor indultunk (mert segítettem szállítani a csapatot, majd ott maradtam szurkolni, csak a fényképezőgépemért és némi csoki alakú szénhidrát-utánpótlásért szaladtam el), Emma kérdezte, hogy hová megyünk. Mivel még nem vett részt ilyenen, nem csoda, hogy nem értette. Aztán ott találta magát egy zsúfolt tornateremben, egy kék mezben és tette, amit kellett - az első mérkőzésen ő maradt bent legtovább.... És aztán belejött a társulat. Annyira, hogy megnyerte az egész bajnokságot a Sashalmi Tanoda csapata! Így történt, hogy az első kerületi versenye remekül sikerült a mi kékszemű tündérünknek, hiszen arany érmet akasztottak a nyakába! Nem csoda, hogy így ragyog a kis pofija!

Emma versel

Majtényi Erik: Én rajzoltam

Rajzoltam egy ügyes házat
Rája ablakot is, hármat.

Az egyiken kinézek,
A másikon benézek.

Az egyiken kitekintek,
Kint az utcán látok mindent.

A másikon, ha benézek,
Szekrényt látok, asztalt, széket.

Harmadikkal mit csináljak?
Odaadom nagypapának.

A postás, ha újságot hoz,
Ott köszön be nagyapóhoz.

Nagyapó majd elveszi,
Pápaszemét felteszi.

Olvashat, mert van fény elég,
Nem rontja a fáradt szemét.

Hiszen az az ablak jó nagy:
én rajzoltam nagyapónak!

Ezt a verset választotta Emma végül azok közül, amit javasoltunk neki. Volt egy hármas befutó, majd az ”Én rajzoltam” győzött…. Szerintem jó döntés volt. Mert ez a vers olyan emmás… Kedves, bájos, gyermeki, önzetlen, gondoskodó, empatikus, megértő, melegszívű.
Hogy mire kellett egy verset választania? Egy versmondó versenyre, amit először az osztályban rendeznek, majd az iskolában, majd a kerületben, stb.- gondolom. De most nem az következik, hogy Emma toronymagasan megnyerte…., mert nem. Egyáltalán nem. Mert Emma más. Em-más. Bár otthon gyönyörűen elmondta, hangsúlyozva és bájosan; mikor kérdeztem, hogy az iskolában hogyan sikerült, csak annyit felelt halkan, hogy „izgultam”. Később kiderült, hogy már lehet tudni, hogy kik jutottak tovább. Emmus nem. Nem voltam csalódott és nem lepődtem meg. Ő sem. Inkább megkönnyebbült – a szereplés nem a kenyere. Eklatáns példa erre az, ami nyárvégén történt. Éppen lovagolt Emma, amikor megcsörrent a telefonom. Az iskolából hívtak, és afelől érdeklődtek, hogy Emma, mint leendő elsős, elmondana-e egy verset az évnyitón. Megkérdeztem Emmát, aki még csak vissza sem vett az ügetésből és úgy vágta rá azonnal, hogy nem! Zita pedig szinte rögtön mondta: „majd elmondom én!” Ezt persze nem lehetett választani… De Emma hajthatatlan volt….

"Imádom őt! Kedves, bájos, aranyos. Azt viszont nem állíthatnám, hogy sikerült igazán megismerni őt... Csendes, nem jön oda mesélni-csacsogni, visszafogott. (....) Azért most már néha jelentkezik, nem kell mindig noszogatni. (...) Hogy lassú? Hát, nem tartozik a gyorsak közé, de nem rá kell várni. (...) Nem volt rossz döntés már iskolába adni." Így jellemezte őt a tanító nénije (akit nagyon szeret) a fogadóóra lakalmából, amit azért kértem, mert érdekelt, hogy milyen a közösségi viselkedése, nem pedig azért, hogy a tanulmányi gondjairól beszélgessünk, mert szerencsére azok nincsenek.

Emma félénk, Emma bájos, Emma babás. És Emma pénteken hétéves lesz. Hát ez meg hogyan lehetséges?!?! Azt hiszem, hogy kezdek hangulatba kerülni. Néha már azon gondolkozom, hogy nagyon oda kell figyelnem és észnél kell lennem: nehogy azt higgyem még sokáig, hogy ő egy baba. Mert felnő egyszer, biztos, és nem hagyhatom, hogy még sokáig ő is ilyen anyuka-rajongó módjára jöjjön-menjen a világban, bármilyen jól is esik ez most nekem.... De talán, most még egy picit húzhatjuk ezt az időt... Vékonyodik a kettőnk között megmaradt köldökzsinór és majd elvágjuk már lassan, de még nem most.... Jó?

Fények, fuvola és gyereklány

Zita tablókat készít a szabad hosszú hétvégénken ("síszünet" van a suliban, ami annyit jelent, hogy ma és holnap nincs tanítás). Készít egyet, környezet-lecke gyanánt, Budapestről - ő a szűkebb lakóhelyünket választotta témaként, így a kerületről, Sashalomról és még azon belül is az utcánkról készül írni és rajzolni. A másik tablót a fuvoláról tervezi - énekből, szorgalmiként. Nos, gyűjtöttem neki anyagokat az internetről (történetéről meg a pontos, "mérnöki" adatokról), de szeretett volna képeket a saját hangszeréről is. Mert bár már régen említettem, de a hőn áhított (és végre megszerzett) kardján kívül ez a másik, tartós, szerelme...
És mivel olyan gyönyörű fények voltak ma reggel a télikert-szerű étkezőnkben és mert végre ráértünk, fotózkodtunk. Mondtam neki, hogy ő csak fújja, én majd kattintgatok, ne zavartassa magát. Nem zavartatta és szépséges képek születtek. Alig tudom kiválogatni, hogy melyiket tegyem közzé a blogon....

Itt a farsang, áll a bál

Az idei február sem telhet el anélkül a fergeteges forgatag nélkül, amit farsangnak nevezünk. A"Nagyoknak" múlt pénteken volt, a "Kicsiknek" pedig éppen most zajlik.

Megmondom őszintén, hogy idén nem állítottak komoly kihívások elé a csajok és ezt egy cseppet sem bántam. Lehet, hogy lustulok, vagy az is lehet, hogy az merít ki, hogy az elmúlt három hónapban drága Férjem szinte sosem ért haza este 8 előtt.... Szóval, a két Nagy tündérnek álmodta meg magát. Ez, Zita részéről igen csak meglepett, de nem bántam. Még mindig jobb, ha kislányos dolgai vannak, mint ha azt mondaná szenvedő blazírt arccal, hogy a "farsang ciki" vagy valami hasonlót. Zita csak annyit cifrázott, hogy tavasz-tündérként kívánt pompázni. Emma boldog volt a "sima" rózsaszín álom tündér verzióval is..... Szóval, sikerült vennem két tütüt, egyik rózsaszín, másik fehér-sárga. Ez utóbbira felvarrtam néhány kis virágocskát, a tavasz-tündérség kedvéért. Emma rózsaszín tüll-ujjú tornaruháját húzta még fel, rózsaszín harisnyával és torna-papuccsal (ez már mind volt), felöltötte gyönyörűséges szárnyait (ugyancsak bolti, nem drága, de nagy kincs) és a vele járó varázspálcát megragadta. Már készen is volt. Zita egyik fehér pólójára felvarrtam egy csomó kis virágocskát (csattokból lehullottakat, fűzős játékokban találtakat, stb.). Felvett még továbbá egy zöld kendőt (Jutka mamától), néhány zöld és sárga bizsut (ugyancsak Jutka mama gyűjteményéből) s egy kölcsönkapott szárnyat. A varázspálcája néhány összeragasztott hurkapálcára rátekert és rögzített zöld (maradék) tüll-anyag volt. Felvett még egy vékony, testhez álló fehér pamut-nadrágot és ő is készen volt. Illetve csak majdnem.... Mert a farsang reggelén (idén kivételesen délelőtt volt az iskolás farsang) még elvárta mindkét nő-palántám, hogy bodorítsam be a hajukat a nemrég hasonló célokból beszerzett hajsütővassal... Hát, el is késtek, de nem volt harag.... Hiszen olyan szépek lettek....
A Kicsik pedig.... Nos, Klára nagyon lazán és kedvesen kijelentette, hogy neki jó lesz valami abból, ami már van. Végül Imola is becsatlakozott. Így, ma reggel egy nyuszikát (Klára) és egy cicust (Imola) puszilgattam meg a csoportszoba ajtajánál. Egy csoport, amire hamarosan visszatérek. Elöljáróban csak annyit, hogy nagyon-nagyon-nagyon örülök, hogy ovit váltottunk!

Picit csalódottan

... kell beszámolnom a mai nap fő eseményéről.

Történt ugyanis, hogy Klára már egy ideje unszolt, hogy menjünk Bábszínházba. Voltunk már egyszer-kétszer, de elég régen. Csakhogy Anna és Petis olvasmányaink által, az élmény frissen megmaradt az emlékezetében és újra vágyott rá. Meg is vettem pár hete a jegyeket és az utóbbi tíz napban már a visszaszámlálás folyt, hogy mennyit is kell még aludni a "Misi mókusig" - ugyanis ez volt a kiszemelt előadás.

Délelőtt megejtettük a megszokott uszodás kalandunkat (Klára és Imó újabban ismét belelkesültek, mert az előző uszodában megismert és megszeretett Zsuzsa "néni" átjött ebbe az uszodába és boldogan találtak ismét egymásra), majd ebéd és már öltöztek is a csajok kiscsinosba (mármint a három kicsi, Zitáról úgy kellett leimádkozni a szakadt farmert és a thermo pulcsit...) és ültünk be az autóba, megcélozva gyönyörűséges Andrássy utunkat.

Pont oda is értünk, és alig hogy elhelyezkedtünk, már kongattak is és megkezdődött a műsor. Megkezdődött a műsor a színpadon, illetve a paravánnál - és megkezdődött a műsor a nézőtéren is. Mert az addig rendben van, hogy a gyerekek élénken reagálnak egy ilyen előadás során, hiszen ez benne a pláne. Tehát nagyokat kacagnak, ha vicces és sikkantanak esetleg, ha félelmetes, felhördülnek, ha valami meglepő történik. Nade! Miért beszélgetik végig az egész előadást ugyanolyan hangerőn, mintha csak az autóban csacsognának? És miért válaszolnak a szülők ugyancsak hangosan? Miért nem magyarázzák el a szülők, hogy a színházban csendben vagyunk és legfeljebb, ha valami már nagyon ki akar törni belőlünk, akkor suttogunk? Tovább megyek. Miért visznek be enni- és innivalót és miért hagyják, hogy azt ott fogyasszák a gyerekek, műsor közben? Csörgős-zörgős zacskókból és pukkanó alumínium üdítős-dobozból?! Akkora hangzavar volt a nézőtéren, hogy minden túlzás nélkül állíthatom, hogy sokszor nem lehetett hallani, mit mondanak a mindenkit túlüvölteni próbáló színészek. Zita, mint a legkönnyebben kizökkenthető, meg legrutinosabb színház-járó nagyon kiborult. Próbáltunk néha pisszegni, de szélmalom-harc volt.

Nem vagyok egy nagyon reklamálós, de szünetben szóltam az egyik jegyszedő néninek, nem lehetne-e bemondani, hogy egy kicsit halkabban. Na, azt nem lehetett, de kérdezte, hogy hol ülünk és majd bejön és rendet tesz (mondtam ugyan, hogy az egész nézőtér zeng...). Be is jött szegény.... Rászólt néhány mobil-telefonosra, akik közül az egyik bizonyára úgy érezte, hogy az ő személyi jogai sérülnek, ha a néni elvárja tőle, hogy kikapcsolja azt a fránya masinát és dafke nem kapcsolta ki. Komoly perpatvar keletkezett, melynek során a mellettem ülő úri(?)ember a nénire szólt rá, mondván, hogy az ő "kiabalása" jobban zavar, mint az illető mobilja... Húúúú. Ha nem a gyerekekkel lettünk volna a várva-várt előadáson, biztos, hogy eljöttünk volna.

Teljesen elkeseredtem. Ez a mi generációnk? Erre neveljük a gyerekeinket? Senki és semmi iránt semmi tisztelet? Sajnáltam a bábozókat, sajnáltam a jegyszedő néniket és nem utolsó sorban, sajnáltam a gyerekeimet, akik nem azt az élményt kapták (nem mellesleg, hatunknak 8000 Ft-ért, egy ölbeülős jeggyel), amit vártak.

Hozzáteszem, hogy a Kicsik annyira koncentráltak magára a darabra, hogy nekik mégis élmény volt, de engem kiborított ez és nagyon megfontolom, hogy mikor térünk oda vissza - és nem azért, mert nem tetszene a Bábszínház műsora.

Falusi séta

Bevallom, hogy hiába éltem mindig is a XVI. kerületben ( a 10 éves svájci kanyartól eltekintve), nem érzem magam különösebben lokálpatriótának és sűrűn gondolom úgy, hogy talán a város - vagy még inkább az ország - más csücskeiben jobb lenne élni. Valahogy nem találok bájt és hangulatot itt és nagy bánatom, hogy a mi házunktól nincs semmi olyan hely, ahová mondjuk elsétálhatnánk, hogy egy jó kis kávét kellemes környezetben elfogyaszthatnánk. Ráadásul, a mi utcánk végében található az úgynevezett Sashalmi sétány, ami egy földút. Nincs világítás, nyáron a portól és a hőségtől fuldoklunk, télen egy jégpálya, a másik két évszakban pedig sártenger. Minden gyerekem babakocsiját ezen rodeóztam végig, ha, mondjuk, a közeli, egyáltalán nem vonzó, piacra készültem. A régebb óta itt lakók azt mondják, hogy a '70-es évek óta könyörögnek az Önkormányzatnak (eleinte még Tanácsnak, ugye), hogy tegyenek valamit, hiába. Most már legalább van ígéretünk, hogy lesz valami. Az ígéreten viszont nem lehet közlekedni.

De nem panaszkodni jöttem a blogra... Hanem pont azért, hogy leírjam: nem túl lelkes hozzáállásom ellenére remek élményben lehetett részünk a múlt hétvégén.

Az történt, hogy leánykáink közül hárman zsúrba voltak hivatalosak. Az Ikrek egy volt csoport-társukhoz, Zita pedig ennek a volt csoport-társnak a bátyjához, aki történetesen az osztálytársa. Gyönyörű idő lévén, úgy döntöttünk, hogy sétálva megyünk a megadott (nem túl távoli) címre, családostul, kutyástul, sőt, Emma részére biciklistül (mert ő ugye nem volt hivatalos a zsúrra, neki is jár valami extra). El is jutottunk oda, rendben, vidámságban (attól eltekintve, hogy Klára egyedül öltözött, így sikerült egy meglazult gumijú, kicsit lyukas harisnyát húznia, amit folyamatosan ráncigált szegény, mert állandóan a térdénél volt...).

Visszafelé kerülő úton mentünk, hogy nagyot sétáljunk. Először Verával, Emma keresztanyukájával, régi jó barátunkkal, futottunk össze, három gyerekével. Ők már visszafelé jöttek a közeli parkból, ahol, mint mondta, teltház volt. Mindenki kirajzott a jó időre való tekintettel. Ahogy tovább haladtunk, szembe jött velünk Anna, Zita kis barátnője, aki pont előtte való nap járt nálunk. Nagyon kedves látvány volt, ahogy az igen nagynövésű leányzó kézenfogva sétált apukájával! Azt mondták, hogy játszótér túrán vannak, a tesó és anyuka lusták voltak, így kettesben töltik a délutánt. Jó volt ilyet látni, látszott rajtuk, hogy nagyon cinkosok. Tovább haladva, Rozi kerekezett velünk szemben. Rozi Emma barátnője, volt csoport-társa. Rozi egy cserfes tündérke. Történetesen egy négy-gyerekes család sarja, mely gyermekek között egy ikerpár...

Rozitól elbúcsúzva Judit néni háza elé érkeztünk. "Judit néni" persze egyáltalán nem nénis, csak éppen a három Kicsi torna-oktatója. Judit "nénihez" járnak hétfőnként és péntekenként. Judit néni éppen kint volt, a férjével együtt. Megálltunk és egy jót beszélgettünk, még teával is kínáltak. Közben a parkból hallatszott a vidám gyerekzsivaj és sok családot láttunk jönni-menni, babakocsikkal, műanyag motorokkal, biciklikkel, kutyákkal.

És akkor. Akkor hirtelen úgy éreztem, hogy jó itt, jó így. Jó, hogy ennyi ismerősünk van a környéken. Jó, hogy ennyi kedves ismerősünk van a környéken. Akkor a környék is jó... Falusi érzésem támadt. Egy olyan falué, ahol mindenki ismer mindenkit, de nem egy olyan falué, ahol az áskálódás és az irigység az úr. Egy olyan falué, ahol békés az együttélés. Ezen még hatalmasat lendítene, ha végre méltó lenne nevéhez a Sashalmi sétány. A lakók már azok.

(A kép persze nem ott készült, hanem még síeléskor - de ugyanolyan jó hangulatú, mint amilyen a séta volt.)

Szöszi, de eszes

I.

Tegnap késő délután áthívtuk Zitus egyik barátnőjét, Annát. Zita már előre leszögezte, hogy egyedül szeretne majd játszani az Ő barátnőjével. Imola ebbe könnyedén beletörődött, a tornától kellemesen kifáradva, üldögélt a kanapén és a mostanság tőle elválaszthatatlan Barbie-jaival (ennek majd külön bejegyzést tervezek) játszott. Emma is elfogadta nagyjából a tényt, korai vacsoráját fogyasztotta, kedvenc különórájára készülve, ami péntek est van: zeneovis Kati néni Kokasos foglalkozása (erről is majd máskor írok bővebben). Klára viszont szeretett volna a nagylányokhoz csatlakozni, akik éppen bunkert építettek a Nagyok szobájában, az emeletes ágy felhasználásával. Be is próbálkozott náluk a kis Szöszi, de Zita goromba elutasításával találta magát szemben. Hangos zokogással rontott hát be az ő, szomszédos, szobájukba és az ágyára vetette magát. Szerencsére pont arra jártam, így hát bementem, ölembe vettem, babusgattam és próbáltam megmagyarázni neki, hogy Zitus már nagy, hagyni kell neki külön utakat.

"De - érvelt nagy komolyan a könnyein keresztül- Gergőkét is bevették Petiék a játékba!"

Nem is esett le rögtön, hogy kedvenc olvasmányaikból, Bartos Erika "Anna, Peti és Gergő" sorozatából idéz... Aztán mikor rájöttem, hát, annyira lenyűgözött ez a szikla-szilárd magyarázat arra, hogy miért játszhat ő is velük, hogy azt válaszoltam:

"Igazad van, Klára! Gyere megbeszéljük velük!"

Átmentünk és addig győzködtem legnagyobb leányomat (szerencsére Anna-barátnője hamar ráállt Klára bevételére a játékba), hogy azt mondta: "Na jó..." És vígan elvoltak egészen vacsoráig...

II.

Tegnap este, fürdés után, a nappaliban, a tévé előtt bambulva, kenegettem be kiszáradt lábamat és kezemet egy errevaló krémmel. Kissé fáradt voltam így a krémet ottfelejtettem a nappali üvegasztalán. Hiba volt.

Ma, ebéd után, Klára egyszer csak felkiált!

"Valaki kiöntötte a vizet!"

"Hol?- kérdezi Zoli- és megy megnézni.

"Nahát!- hallom férjemuram hangját újra - hát ezt meg ki csinálta?"

"Mit? - kérdezem én is, immár aggódva és odasietek a "tetthelyre".

Mire odaértem, Zoli már arról faggatta Klárát, hogy vajon ő nyomta-e ki a krémes tubus szinte teljes tartalmát a szőnyegre (úgy, egy kupacba, erősen hasonlítva egy fehér kutyagumira...). Szöszibb Ikrünk elég gyorsan beismerte bűntettét. Közben visszatért a csapat az asztalhoz, egy kis édesség erejéig.

Ott továbbra is erről szólt a társalgás (egyáltalán nem haragos hangnemben, hiszen könnyen el tudtam takarítani a "fehér kupacot"). Zoli azt próbálta firtatni, hogy azt már ugye tudjuk, hogy Klára nyomta ki a krémet, de vajon ki próbálta a dolgot úgy álcázni, hogy rátett egy műanyag poharat, melynek tartalmát előbb kiöntötte (ugyancsak a nappaliban)? Klára először azt vágta rá, hogy Zita. De mikor Zitának is felfogta, hogy őt vádolják valami olyasmivel, amit el sem követett (az ő "bűnlajstroma" így is elég hosszú, semmint, hogy bevállalja mások gaztetteit is), hát igen hangosan háborodott fel. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet Zitára kenni a dolgot, Klára kitartott amellett, hogy nem tudja ki követte el ezeket a gaztetteket. Imolát is meggyanúsítottuk, de ő csak somolygott, mondta, hogy nem ő az, de tudja, hogy ki. Már-már ott tartottunk, hogy a nálunk sosem járt ovis társuk követte el a dolgot, amikor is Zoli felajánlotta, hogy aki megmondja az igazat arról, hogy ki tette a poharat a krémre, annak jutalom jár. Klára keze már lendült is a magasba: "Én voltam, én kérem az érmet!" Zoli továbbment és felajánlott egy újabb díjat annak, aki megmondja az igazat arról, hogy ki öntötte ki a vizet. Klára ismét gyors volt és ezt is beismerte sebtiben. Már kezdtük azt hinni, hogy azért, hogy mindenképpen ő kapjon "díjat".

Végül, Zoli (a mosolygást csak nehezen tudta visszafojtva) megkérdezte tőle, hogy miért nem mondta meg rögtön az igazat, miért csak a jutalom kedvéért.

Klára válasza: "Hát, mert akkor még nem tudtam!"

Kibuggyant belőlünk a nevetés.

Aztán persze elmagyaráztuk, hogy miért rossz mindaz, amit tett, de főként az, hogy megpróbálta Zitára kenni, majd kitartóan megtagadta az igazmondást.

Erratum

Kimaradt a muffin-recept felsorolásában a 2 evőkanál baracklekvár és/vagy narancslé. Ez különösen akkor fontos, ha kakaópor is megy bele. A liszt után kell hozzáadni.

Muffin és kuglóf

"Mafin!"- mondja Klára reggel, köszönés helyett. És leül a kakaója elé, várva a csokis kis sütikét. Ha nincs muffin, hiszti van. Így hát mindig van muffin. Gyakorlatilag ipari mennyiségben és napi szinten gyártom a kis Amerikaiak kedvencét - drága magyar ikreimnek.

Szerintem télen valahogy jobban igényli mindenki a sütiket, kalácsokat, ilyesmiket. Többéves tapasztalatom az, hogy nagyjából novemberben állok rá a sorozatos keksz-kalács-muffin-kuglóf-karácsonyi sütemények gyártására és ez eltart kb. márciusig. Onnantól inkább már csak palacsintázunk meg hasonlók. Most úgy állunk, hogy bármi, amit sütök, elfogy percek alatt. Így aztán folyamatosan sütök. Muffint nagyjából minden másnap. Ráadásul csak a csokis a menő! Hiába van meg nekem Stahl muffinos szakácskönyve, az almás, diós, vagy bármi egyéb alapanyagú muffin nem jó. Csak a csokis. Ezért csak annyit tudok variálni, hogy hol Panni barátnőm receptje alapján keverem ki a tésztát, hol Stahl szerint (az első a finomabb, könnyebb).

Zita jobban kedveli a kalácsot és a kuglófot. Nos, ezekre csak hetente egyszer vetemedem, mert szerencsére anyukám is szeret sütni és örömmel kényezteti unokáit (jelen esetben Zitust). Emma az egyetlen, aki mindenből a gyárit szereti. Ő vagy gófrit eszik (gondoltam már rá, hogy azt is magam készítem, de ismerve őt, valószínűleg azt mondaná, hogy finom - és nem kérne többet), vagy zsömlét. Egy a lényeg: nutella legyen rajta! Imola kedveli a muffint. De nála meg a lekvár a lényeg. Gyakorlatilag eszik egy kis muffint a baracklekvárhoz. A kalácsot sem veti meg - de a házit igen... Bonyolult.

Eddig a reggelik. De máskor is kell a süti! Készítek néha kekszet. Dobozba csak a látszat kedvéért teszem, mert úgysem lenne ideje kiszáradni. Ha almás pitét készítek, az sem tart sokáig. Zita és Klára az élenjáró a fogyasztásban. Ha Rákóczi-túrós kerül a tepsibe, akkor csak Zoli (meg én) fogyasztja, de nagy erőkkel. Diós süti esetén szintúgy.

Mostanáig úgy gondoltam, hogy egészen "alacsony fogyasztású" gyerekeim vannak. Valahogy megnőtt az étvágyuk. Most csak az édességekről regéltem, de a főételek is komolyabb mennyiségben készülnek már. Kész szerencse, hogy nem fiúk! (Állítólag ők rengeteget esznek..)

Végül, jöjjön a két favorit egyszerű, elronthatatlan receptje.

Panni muffinja

15 dkg vaj vagy margarin

15 dkg cukor

2 tojás

15 dkg liszt

1/2 zacskó sütőpor

5 dkg apróra vágott (vagy reszelt) étcsokoládé

2 evőkanál kakaópor (lehet Nesquick is, egyébként pedig el is lehet hagyni teljesen)

A trükk pedig csak annyi, hogy abban a sorrendben kell a hozzávalókat összekeverni (jól), ahogy leírtam. Kell hozzá olyan speciális muffin-tepsi (12 lyukkal) és tanácsos beletenni egy-egy papír-kapszlit, mert úgy szebbre sül és könnyebb kivenni. Előmelegiített sütőben, 180 °C-on kb. 12-15 percig sül.

Kuglóf

Először is fel kell futtatni 4 dkg élesztőt 1 dl tejben, egy kockacukorral. Amíg az élesztő "fut", kimérünk 50 dkg lisztet egy nagy tálba. Közben felolvasztunk 37,5 dkg margarint (vagy vajat). Enyhén felverünk 4 vagy 5 tojást (mérettől függően), egy csipetnyi sóval. Összeöntjük a margarint, a tojást, hozzáreszeljük egy citrom héját és beledöntünk még 12 dkg cukrot. Ezt az egészet hozzáöntjük a liszthez, amihez hozzáadjuk az élesztős tejet is (annyi idő pont elég neki, ami alatt az előzőeket elvégezzük). Az egészet szép hólyagosra keverintjük és a kivajazott kuglóf-formába öntjük. Ha márványos kuglófot szeretnénk, akkor csak a felét öntjük ki először, majd a maradékhoz hozzákeverünk kb. 2 evőkanál (Nesquick) kakaóport és utána azt is beleöntjük a formába. Meleg helyen addig kelesztjük, amíg a tészta kezdi megközelíteni a kuglóf-forma peremét. Ekkor 180°C-os előmelegített sütőbe tesszük és egy órán át sütjük. Ha a teteje nagyon sül, akkor egy idő után rátehetünk egy alufólia-darabot. Ha készen van, megvárjuk, míg hűl egy kicsit, majd egy tálra ráborítjuk. Ha már nem gőzölög, meg lehet szórni porcukorral. Mindig szép lesz és mindig finom! (a sok vajtól elég sokáig)

Kellemes reggeliket kívánok!

Vegyes felvágott I.

I. Rend-szer(űség)

Sokgyerekes családoknál, úgy gondolom, még az átlagnál is nagyobb az igény és a szükség a rendre és a rendszerre. Másképpen nem tud működni a család. Viszont a kihívás is jóval nagyobb, hiszen több, nálunk hat, személy "rakja a rendetlenséget", nap mint nap. Beveztőmben tisztáznám még, hogy a rendrakás és rendszer-kialakítás nehézségeimet és folyamatos küzdési kényszeremet még növeli az, hogy (tulajdonképpen szerencsére) egy nagyon rendszerető és igénylő ember a férjem. Gyakorlatilag szenved és rosszkedvű lesz egy jelentősebb kupi láttán (azaz a nappalink minden esti tájképétől... ha "túl hamar" ér haza). De rendet tart az íróasztalán és roppant mód sérelmezi, ha én odahalmazok valami oda nem illőt....

Tehát, Zolim, időről időre, kitalál valamit, amivel rendszerezni lehet hattagú családunk töménytelen holmiját. Van már nagy (utazó) ládánk a sok különóra holmijainak tárolására és nemrégiben lett egy hatalmas szekrényünk a konyhánk egy nehezen kihasználható szögletében. Ez a szekrény végre elnyelte, többek között, a négy lány igen jelentős mennyiségű kézműves-felszerélését (gyurmák, gyöngyök, festékek, gyurmák, hímzések, stb.). A kinőtt, illetve nem az évszaknak megfelelő, ruhák és cipők már régóta kartondobozokban pihennek a pincénkben, méret szerint rendszerezve. A kissé megunt vagy régóta nem használt játékok is a pincében vesztegelnek, vagy azért, hogy Balatonra menjenek a nyaralóba (ahol aztán boldogan fedezik fel - újra - őket), vagy hogy jótékonykodásra hasznosuljanak. Van továbbá, a mindennapos programok fejben-tartására, egy nagy táblánk, ahová krétával írhatjuk a legfontosabb, aktuális teendőket, beszerezni-valókat és alatta egy kis tároló - a meghívókkal, beutalókkal, gyógyszer-receptekkel, stb. Idei újítás még egy olyan fali-naptár, ahol mindenkinek jut egy rubrika. Így egy pillantással átlátható, hogy egy adott napon, kinek milyen elfoglaltságai akadnak.

Január a fogadkozások, rendrakások, megújulások, meg ilyesmik hava. Így, az említett hatalmas konyhai szekrényen kívül (ami azért az egész konyhámat szellősebbé tette - és ez nagy szó, mert bár ipari mennyiségeket kezdek ott készíteni, a mérete inkább lakótelepi, sajna), a múlt hétvégén ellátogattunk még egy négybetűs bútoráruházba, hogy feltegyük az "i"-re a pontot.

Zolit most két dolog nyomasztotta. Egyik, hogy jelentős mennyiségű sport-lábbelijei már nem fértek sehová. Így aztán legtöbbször vagy az autójában hurcolászta őket, biztosítva engem arról, hogy így tuti nem csal meg, mert más nő nem lett volna hajlandó ilyen bűzben utazni.... Vagy a bejárati ajtó előtt szellőztette őket, aminek ugyancsak nem örültem, mert túl a nem igazán nagy esztétikumon, attól tartottam, hogy: a verzió: a végén még becsöngetnek és azt mondják, hogy a szélső modellből kérnek egy 44-es méretet, vagy, b verzió: nem csöngetnek be, csak bemásznak és önkiszolgáló-rendszerben elviszik a kiállított cipellőket. Szóval ezt megoldottuk egy újabb ládával, amit ezúttal a dolgozószobában rejtettünk el. Egyelőre nem érzem a bűzt...

Másik idegesítő jelenség mostanában a rengeteg sapka-sál-kesztyű kesze-kuszasága volt. Van egy nagy fogasunk, nagy kalaptartó résszel. Igenám, de hattagú családunk számtalan fejfedője, sálja és kesztyűje össze-vissza gomolygott rajta. Hiába raktam néha rendet, egy-két nap és már újra Zita sapkája alól rángathattam ki a sálamat, minek következtében rám potyogott Klára orkán kesztűje és Zoli focis sapkája (legalább... vagy az egész polcnyi holmi..). Nos, ennek vetettünk most véget egy Zoli által kitervelt huszár-vágással. Vettünk hat kis kosarat és így mindenki a sajátjába szuszakolhatja megérkezéskor a holmiját és ott kutathatja az aznapra megálmodott szerelést is. És hogy honnan tudja mindenki, hogy melyik az övé? Hát arra is volt egy briliáns ötlete drága, rendszerető uramnak. Elment ugyanis (különösen nagy önfeláldozással!) Zitával "shoppingolni" egy zsúrra és akkor találtak rá egy ajándékboltban ezekre a kis, úgynevezett cipzár-cimborákra. Ezt rá tudtuk erősíteni a kosárkákra. És mivel nem találták meg a hat keresztnevünket, a következő megkülönböztető feliratkákat (egy-egy állattal, vagy ördöggel, varázslóval, stb.) vették meg: Legjobb Apa, Legjobb Anya, Belevaló Csajszi (Zita), Elragadóan Bájos (Emma), Szöszi De Eszes (Klára), Kis Szívtipró (Imola).

Zoli most elégedett. Rend van. (Per pillanat.....)