Magyarország - Málta: 3 - 0

„Tudtam, tudom,
Tudni is fogom,
Hogy baj lesz,
Ha bekapom
A hatodik gólt”

Így szólt életem első versének első versszaka. Fiús környezetben nőttem fel, élén a Bátyámmal és Jánossal, kiegészítve néhány utcabéli sráccal. Mind idősebbek voltak nálam és mind focibolond volt. A kertünk végében egy aprócska kis focipályát alakított ki ugyancsak labda-rajongó Apám és Nagyapám, amely focipálya vonzerejét senki számára nem csökkentette az a tény, hogy az egyik térfél közepén álldogált egy szilvafa… Nem volt sok választásom: a focit az anyatej mellé tálalta nekem a sors…. Ezért aztán, amikor labdarúgás-ügyileg már használható korba kerültem, hát Bátyá(i)m beválogatott(tak) az egyik csapatba. Hol arra használtak, hogy az ellenfél kapujának egyik oldalánál ácsorogva várjam, hogy rám pattintsák a lasztit (ami reményeik szerint utána a kapuba repült), hol pedig a saját kapunkat kellett őriznem. Ez utóbbi szerepet általában akkor kaptam, ha Misi bátyám volt a kapitány. Általában 6-os meccseket játszottunk, engem „körbeadtak” (ne mindig ugyanazt a csapatot gyengítsem….). Misi csapatába kerültem mindig utolsóként. És ő berakott a kapuba. És én szép lassan bekaptam a gólokat. A hatodikat is, legtöbbször; azaz: kikaptunk. Bátyám előszeretettel gyártott olyan elméleteket, hogy én ezt direkt csináltam vele – és mivel nálam 7 évvel idősebb, jól le tudott dorongolni. Így aztán rettegve álltam az ő kapujában. Annyira, hogy egyszer még tollat is ragadtam, hogy szorongásomat versbe öltsem. A folytatásra nem emlékszem, valahol megvan az eredeti, azt tudom.

Hogy jutott ez most az eszembe? Hát úgy, hogy a focitól tulajdonképpen nem szabadultam egész életemben – és most sem. Zoli komoly foci-karriert futott be, még mielőtt megismerkedtünk volna; saját döntése volt, hogy inkább a tanulásra koncentrál a labdarúgás helyett. Így a válogatottig nem jutott ugyan el, de a foci iránti rajongása megmaradt, hetente legalább háromszor él a szenvedélyének. És annál is többször nézi a tévében… De legjobban élőben szeretné látni az arra érdemes meccseket….

Úgy adódott, hogy Zoli kapott hat jegyet a múlt szerdai magyar-málta világbajnoki selejtezőre. Rendes „gyerek” az uram, hármat elajándékozott, a másik hármat pedig úgy gondolta felhasználni, hogy a saját részére, továbbá a Bátyám két nagyfiát akarta elhívni. De nekik edzésük volt akkor. Bátyám sem tudta elkísérni Zolit. Megsajnáltam, láttam, hogy szívesen menne…. Elhívtuk hát Jutka mamát, hogy vigyázzon saját gyártmányú siserehadunkra és kettesben mentünk ki a meccsre.

Nem bántam meg. Ott találkoztunk, én a tömegközlekedést választottam. Már a metróból kijövet felzendült a skandálás. Csak szelíd Ria-Ria, semmi oda nem illő, politikai töltetű akármi. És a hangulat végig ilyen maradt, legnagyobb örömömre. Tele volt a Stadion, lenyűgöző látvány és érzés volt! Szurkoltunk, „hullámoztunk”, tapsoltunk, felhördültünk, fogtuk a fejünket és háromszor törtünk ki örömmámorban. De először, mikor a hetedik percben, gyakorlatilag az orrunk előtt, premier plánban belőttük az első gólt, és az egész stadion egy emberként üvöltött fel, hogy gól; na, az annyira hihetetlenül erős, megható pillanat volt, hogy szinte még a könnyem is kicsordult!

Nem tartozom a kemény nacionalisták közé, de a hazaszeretetem igen erős. Tíz évet éltem távol az országtól, tíz évig volt honvágyam, tíz évig ígérgettem magamnak, hogy mindenképpen visszatérek, amikor a Szózat utolsó sorait énekeltem egy-egy magyar ünnepségen. Kevesen fogadtak volna arra, hogy hazajövök és sokan le is hülyéztek, hogy megtettem. Nem bántam meg. Azzal együtt, hogy kevés dolog hasonlít most ebben az országban arra az országra, amelyikbe visszavágytam. Aggódom érte, elsodorja- e a válság, a benne dúló viszályok. Viszont ez a meccs tanulságos lehetne sok mindenki számára: elgyötört országunk elgyötört focijának válogatottja legyőzte a futball-nagyhatalomnak semmiképpen sem nevezhető Málta csapatát – és mindenki eksztázisban, boldogan ment haza! Tehát, tényleg csak egy szalmaszálnyi remény kell és a Magyar belekapaszkodik…..