Klára és Imola

2004. október 11-én bevonultam a kórházba, mert már nem volt kifogás. A 36. hetet betöltöttem, ez már nem volt tréfa, hogy én kint kószálok a nagyvilágban. Rossz volt elszakadni két aprócska nagylányomtól (és persze, az apjuktól!!!), de valahogy már megnyugvással is töltött el: elérkeztünk a finishbe, és a kórházban már biztonságban vagyok.

Eziránt a biztonság iránt hirtelen jött vágy hajtott engem vissza a kórházba október 17-én, vasárnap délután, is, amikor ugyan reggeltől estig "eltávozáson" voltam otthon, de valami azt súgta, hogy ne várjak tovább. Apukám vitt vissza, Zoli Zitával úszott. A kórházba vezető utat rettentő megviselőnek találtam, minden hepe-hupa fájt, és még viccelődött is Apu: majd a pesti utak kihozzák belőlem az Ikreket. Hát, estére ez már egyáltalán nem a vicc kategóriájába tartozott:

"Szerintem érdemes lenne elmennem már most CTG-re, mert gyanús összehúzódásaim vannak, bár nem fáj semmim." (én)

"Hát igen, anyuka, ezek már tényleg jeleznek valamit, de nincs bennük semmi rendszeresség. Nem jönnek még a babák." (nővérke, a CTG-eredményt nézegetve)

"Hagy nézzem csak. Hát igen, ikerbabák esetében ezzel nem lehet viccelni, mindjárt megvizsgálom, csak előbb még van egy császárom." (ügyeletes orvos)

"Nagyon éhes vagyok. Maguk szerint ehetek, mielőtt megvizsgál a doktornő?" (én)

"Persze, nyugodtan, nem lesznek még ma babák!" (nővérkék)

"Nahát, kétujjnyira nyitva van. Hívom a doktornőjét, mert szülünk!" (ügyeletes doktornő)

"Micsoda?!?!? Máris?" (én)

" Miért, mire akar még várni? Hé, ne szálljon le onnan, jön a beöntés, borotválás, stb!... Mondja, mikor evett utoljára?" (ügyeletes orvos)

"Úgy öt perce." (én, remegve)

"Azt a k... életbe! Akkor nem tudjuk magát altatni... Halló, Márta? A geminid kétujjnyira nyitva. Jössz?" ( az ügyeletes orvos, telefonon, a saját doktornőmmel beszélve)

"Halló, Zoli? Szia, jaj, ez most AZ a bizonyos telefonhívás!!! Dobj el mindent, és gyere! Szülök, és nem lehet elaltatni, mert hagytak enni, és félek!!!" (én, kissé tébolyultan)

"Halló, Anyu! Képzeld el, beindult a vajúdás, és azt mondják, hogy nem lehet altatni, mert ettem, és megkérdeznéd Gábor bácsit (nőgyógyász rokon), hogy ez tényleg így van-e? Én nem akarok gerincközeli érzéstelenítést! Én nem akarok szülni!!!" (én, zokogva)

"Halló, Kislányom? Na, ne sírjál már! Gábor bácsi is azt mondja, hogy tilos így az altatás, mert aspirálhatsz és az életveszélyes! Na, nyugodj meg, nem lesz semmi baj!" (anyukám, akinek a hangja nem teljesen van összhangban azzal, amit mond)

"A neveket diktáljam be előre? Hát, az első kislány Klára..... Halló, Zoli! Azt mondják, hogy előre be kell diktálnom a neveket! Mi legyen akkor a második neve Klárának? Bella vagy Jázmin?" (én)

"Na, ne már megint Jázmin!!! (szülésznők kórusban)

"Figyelj, azt mondják, hogy sok Jázmin születik mostanában. Akkor mi legyen? Szilvia?! Arról eddig sosem volt szó! De, jó. Akkor Klára Szilvia. "B" magzat pedig Imola Réka. Micsoda, fiúneveket is? Dehát lányok lesznek!!! Na jó, Fülöp Mihály. A másiknak is? De nem baj, ha röhögőgörcsöt kapok feltárt hassal, amikor kiderül, hogy két fiú is van a két lány helyett? Na mindegy. A második pedig Mátyás Zoltán. (én)

"Na, Szilvia, jöjjön, végre megláthatjuk, hogy mekkorák is az Ikrecskék! A biztonság kedvéért, megnézzük őket még ultrahangon, hátha befordultak jó irányba az utolsó pillanatban és lehet simán szülni!" (saját doktornőm, Mészáros Márta)

"Nem, sajnos,minden változatlan, "A" magzat faros, "B" magzat haránt. Ez marad császár, és altatás nélkül. Jöjjön!" (doktornőm)

"Ne izguljon, anyuka, túl lesz rajta hamar! Képzelje, nekem is ikreim vannak!" (műtősfiú, aki bekísért a műtőbe)

"Tényleg? Mondja, nem gond, ha kicsit átölelem, amíg a gerincembe szúrnak?" (én, remegve, mint a nyárfalevél)

"Nem, csak nyugodtan!" (műtősfiú)

"Nem tudok ide sem szúrni. Mondja, Szilvia, maga sportolt? Nagyon csontosak a csigolyái." (altatós orvos)

"Márta, nem tudom megszúrni, mégis altatni kell!" (altatós orvos)

"Szilvia, egy maszkot helyezünk az arcára, és aludni fog. Kénytelenek vagyunk altatni, mert a babák mindjárt kibújnak!" (orvosok közül valaki)

"Mégis alszom? Hát, akkor: szia világ!" (én, halálra rémülve)

"Szilvia!!!! Ébredjen!!! Fent van? Kész, vége a műtétnek!" (távoli hangok)

"Drágám, megszülettek! Minden rendben!" (Zoli, aki biztató próbál lenni, kis sikerrel)

"Lányok?" (én, alig-hangon)

"Igen, lányok! És minden rendben, egészségesek! Klára simán kijött, 2300 grammal, Imola kicsit elbújt, alig találták az egyik kezét, de őt is kiszedték. Ő 2500 gramm!"

Ez történt 2004. október 17-én este, amely napon világot látott (21h42-kor és 21h45-kor) az a két csodálatos kislány, akik ma ünnepelték immáron az ötödik születésnapjukat: Balogh Klára Szilvia és Balogh Imola Réka. Boldog születésnapot, szerelmetes lányaim!

KLÁRA (akkortájt... és mostanság)

IMOLA (bébi és nagy-kislány)