Pages

2009. október 14., szerda

"What a wonderful world"

Ez szól a hangszóróinkból este van, a három Kisebb már pizsiben, Apjukkal táncolnak, én még a vacsora romait takarítom el, Zita leckét ír. Kint süvít a hirtelen jött jeges szél, bent meleg van és boldogság. Kissé elmerengek a mosogató felett, és azt gondolom: igen, ez egy csodálatos világ. Eszembe jut néhány kép, villanás, az elmúlt napokból (hetekből).

1. XXI. századi mese arról, hogy miként éli túl az emberség és az odafigyelés a városi betontengerben a közönyt és a rohanást
T. Zoli egyik legjobb barátja, úgy is szoktam hívni, hogy a "szerelme". Focimeccs nézés közben folyamatosan sms-eznek, egy-egy izgalmasabb helyzetet elemzve. Egy épületben dolgoznak, és mindent megbeszélnek egymással. T. cukorbeteg, de nagyon odafigyel, eddig nem volt ezzel külön gondja. Ezelőtt pár héttel úgy döntött, hogy kicsit többet sportol, mert, az enyhe túlsúlyára gyanakodva, nem volt tökéletes a közérzete. A sportolásból hazafelé biciklivel ment.... volna. De már érezte, hogy valami nagyon nincs jól. Felhívta (orvos) feleségét, majd leült egy padra, mert egyre rosszabbul lett. Ekkor jött arra egy hölgy az autójával, aki észrevette, hogy T.-vel nagy baj van. Megállt, besegítette az autójába és elvitte a legközelebbi orvoshoz. Közben T. még navigálta őt, hogy a legrövidebb úton juthassanak oda. Ahogy beért az orvoshoz, szívinfarktusa lett. Mire a felesége odaért, már háromszor kellett újraéleszteni.

Azóta megműtötték, eltöltött két hetet a balatonfüredi szívszanatriumban és, megerősödve, már haza is jött. Ha akkor, az a hölgy továbbsuhan, és nem érzi úgy, hogy segíteni szükséges, akkor T. ma már nem élne. De a hölgy megállt. Mert bizonyára emberséget is tanult az élettől. Mi pedig örökre hálásak leszünk neki, hogy megmentette a barátunkat.

2. Segítség
Éppen a vívásedzésről tartottunk haza Zitával, még a múlt héten, amikor még nyár volt. Egy piros lámpánál megállva, arra lettünk figyelmesek, hogy az előttünk kettővel álló autóból nagy füst jön ki, a vezetője kipattan, és ijedten nézi a motorháztetőjét, majd előkap egy porroltót és eszeveszetten fújni kezdi vele az autóját. Az előttünk lévő autóból is gyorsan kiszállt a férfi és ő is hoz egy porroltót. És egy szembejövő is félreáll és ő is hoz egy porroltót. És még ketten. Mivel nekem nem volt ilyen alkalmatosságom, megfordultam, és elindultam visszafelé, könnyítve ezzel is a mögöttem kialakult dugón. Zita rögtön kérdezte: "Anya, nem kéne felhívni a tűzoltókat?" Akkor én már tárcsáztam, de még leellenőriztem, hogy tudná-e a telefonszámot. Tudta. A tűzoltókat már más is riasztotta, így, mire tettünk egy kunkort, hogy ismét hazafelé vehessük az irányt, már hallottuk is a közeledő szirénákat. Amikor annál a kereszteződésnél haladtunk el, ahol ez az eset történt, éppen odaértek, és Zita lenyűgözve nézte a szeme előtt zajló tűzoltást. Megvallom őszintén, engem is feldúlt az egész. Hazaérve, Zita mindenkinek elmesélte az esetet, kiemelve azt, hogy milyen fantasztikus volt látni a sok segítő embert és a gyorsan megérkező tűzoltókat. Velem pedig megígértette, hogy veszek egy porroltót az autóba.

3. Kis nagylányok I.
Alapvetően kesergek mindig az idő múlásán, és sajnálom, hogy már nem egészen aprókák a lányok. De mostanában igen nagy melegség önti el szívemet akkor, amikor a két sulisom végre beszélget egymással. A suliról, a csak számukra ismerős gyerekekről, a velük megesett történésekről, a kis problémáikról, a tanárokról, a sulirádióról. Cinkosak és egymás iránt érdeklődők. Ülnek hátul az autóban, vagy egymás mellett az íróasztalaiknál, és tereferélnek, olyan nagyosan, de ugyanakkor naívan és rettentő bájosan. És ilyenkor azt gondolom, hogy kár, hogy megnőttek, de milyen jó, hogy ilyen nagyok! (Na jó, hozzátenném, hogy ma reggel, ahogy elsuhantam a fürdőszoba ajtaja előtt, ezt hallottam: Zita azt mondja Emmának: na, háromra: Fúj iskola! Egy-kettő-három! és kórusban: fúj iskola!!!.....)

4. Kis nagylányok II.
Zita rengeteget gyakorol a fuvoláján, igazán dicséretes, hogy a sok fárasztó tevékenysége mellett, még hajlandó elővenni szépséges hangszerét és próbálgatni egyre nehezebb skáláit, darabjait. Egyik ilyen gyakorláskor Imola is odasündörgött a szobába és a kanapén összekuporodva hallgatta nővérét. Mikor egyszer benéztem, már azt láttam, hogy (fuvolázás helyett!!!! ejnye...) Zita is odacsücsült hugicája mellé és közösen vihorásznak valamin. Hát, nehéz volt haragudnom a gyakorlás abbahagyása miatt, olyan szívet melengető látvány volt (főleg, hogy Imó és Zita nem sűrűn jönnek ki jól).

5. Hava nagila
Továbbra is Zita, továbbra is fuvola. Eyik este, Zita új darabot próbál kisilabizálni. Lassan összeállnak az első ütemek hangjai. Csak nem? Zoli és én úgy bújunk ki a konyhából és a dolgozóból, mint csigák eső után és haladunk Zita hangszerének akadozó hangja felé. Jé, ez tényleg az, a Hava nagila, az egyik legnépszerűbb zsidó (népi?) dal! Zoli szerint örömöt jelent, én azért ebben is találok némi kesergés, talán attól olyan szép. Zita tovább próbálgatja, fellelkesülve a szülői érdeklődéstől. Egy idő után, én is a zongorához ülök és lejátszom neki az alsó szólamot. Kezd egyre inkább hasonlítani az ismert műre. Zoli már az interneten szörföl és pillanatok alatt felcsendül André Rieu hegedűművész és egy hatalmas és fergeteges zenekar előadásában a nóta. Mind a négy lányunkat lenyűgözi az előadás, vagy ötször visszakövetelik. Utána Zoli előássa a klezmer-lemezünket, és úgy is meghallgatjuk. Meg még más klezmer dalokat is, ha már ott vagyunk. Az egész esténket betölti, ez a, lányaink számára, zenei újdonság. Tetszik nekik. Zoli mondja, hogy megismerteti őket majd más népek zenéivel is: szerbbel, göröggel, törökkel, stb. És nagyon örülök, hogy a mi lányaink még ilyen "tiszták". Olvashatunk nekik cigány meséket és hallgathatunk zsidó zenét, nekik ez nem mond többet annál, mint ami az valójában. Persze, Zita már hallott cigányozást és olvasott a falakra firkált zsidózást. Ezért ő sokat kérdez. És igyekszem is mindent megválaszolni, bár a második világháború borzalmaiba még nem szándékozom mélységekig beavatni. Kicsi még, túl érzékeny lelkületű. Mindenestre, igyekszünk őket nyitottságra nevelni a mindenhonnan érkező szép és jó iránt, és gyakran elbeszélgetünk (főként Zitával) arról, hogy vannak jó és vannak nem jó emberek, és csak ekkora különbséget kell tenni, nem pedig származásbelit. Amikor Svájcba érkeztem, az első iskolai közösségben egy madagaszkári és egy japán barátnőm lett. Később, a gimnáziumban, egy vietnámi, több olasz, egy román, egy félig spanyol, negyedig kínai,másik negyedig angol, egy félig német félig norvég, egy félig svéd félig holland, stb... barátaim lettek. Genf az elfogadásra, a nyitottságra, a barátkozásra nevelt. Ezt szeretném továbbadni a gyerekeimnek. Előítéleket nem.

6. Hogy hívnak?
Úgy esett, hogy Klárával kettesben mentem el bevásárolni (Imó kicsit gyengélkedett, a két nagy még suliban). Értékes pillanatok ezek, mert hiába nem különösebben örömteli a feladat, kettesben lenni egy négy-gyerekes családban, egy fél-ikernek, nagy dolog, de az anyukának is. Tehát, nagy vígan róttuk az üzlet sorait, és időről-időre, ha egy picit lecövekeltünk, Klára rögtön odafordult valakihez (de előtte mindig megkérdezte tőlem súgva, hogy "Anya, megkérdezhetem, hogy hogy hívják?), "Hogy hívnak?" Amint kapott választ, folytatta: "Engem Klárának, ő pedig az anyukám, Szilvia! Én még négyéves vagyok, de mindjárt öt. Te hány éves vagy?" Nos, erre általában senki nem felelt konkrét számmal, ami érthető, mert legtöbbször nagymama-korú hölgyeket szólított le...

Az "eredmény" kortól és nemtől független volt: mosoly az arcokon! (Sőt még azokén is, akik nem estek bele Klára közvélemény-kutatásába, csak éppen arra jártak) Mire a pénztárhoz értünk (a pénztárost is alávetette a kérdőívnek, természetesen), komoly adatbázissal rendelkezett, már a vásárlók átlagéletkora is értékelhető lett volna.

6. Azért vannak a jóbarátok

Csörög a telefonom, látom, hogy svájci szám. Catherine az, egyik olasz barátnőm. Hát, úgy hallotta Mariannától (másik olasz barátnőm), hogy nem vagyok túl jó passzban (Marianna éppen szeptember elején ejtette meg az aktuális érdeklődő hívását), és pont ráérne ő is, meg Marianna is, meglátogatnának a jövő hétvégén, hogy feldobjanak. Lehet, hogy Van is (a vietnámi barátnő) jönne. Nagyon meghatódtam. Hát még akkor, amikor következő nap, Catherine újra hív, hogy akkor repülőjegyek elintézve, ekkor és ekkor jönnek. Mondom neki, hogy milyen jó, pont a házassági évfordulónkon is itt lesznek, tehát éppen 11 éve járt itt utoljára. Hát igen, mondja Catherine, úgy tűnik, hogy ezek a fontos dolgok mindig ebben az időszakban történnek velünk. Az Inter-Rail is ekkor volt (1990-ben hárman keltünk útra egy hónapra, vonattal, Európa körül: Catherine, Marianna és én - bár és már mindkettőjükkel jóban voltam addigra, C. és M. barátsága akkor alakult ki, kb. félóra alatt, és azóta is töretlen), ekkor ismerkedett meg Andreával, a férjével is. Hála nekem, teszi hozzá. Tulajdonképpen, élete legfontosabb embereit nekem köszönheti, említi még meg csak úgy... Jaj, szinte sírtam.

Tehát, jövő hétvégén, a betervezett tiszafüredi túránk helyett, itthon fogunk barátnőzni. Rendes gyerekeim vannak, egy sem háborgott, amiért mégsem utazunk....


4 megjegyzés:

Vera írta...

Sajnos, most nem tudtam végigolvasni a bejegyzést, mert mindjárt utazunk, de jöttem, hogy az Ikreknek nagyon boldog szülinapot kívánjak, így előre! Holnap nem tudom, tudok-e írni a nagy messzi Debrecenből. Mi is szülinapozunk, én pont holnap leszek 25 évvel idősebb az Ikreknél. De lehet, hogy ezt már tavaly írtam. :) Úúúúncsi vagyok. Meg "öreg". :) De legalább megint ehetünk tortát... :-)))
A bejegyzést meg sürgősen el fogom olvasni! :)
Szép hétvégét Nektek! (Én negyed ötig dolgoztam a saját és Zita közös tortán, muszáj, hogy jó legyen a hétvége is! :-)) )

Puszi,
Vera

Bogár és Gerti írta...

:) Mennyi szülinapos lesz holnap :D
Itt is van egy ;)
Sok bo9ldogat...
Szívtuk befelé az emberségességet, a barátságot mindent :)
Nagyon jó lesz a rég nem látott barátnőkkel :)
Puszi

kata írta...

Ez tényleg wonderful world.
Nekem is.

Az ikrecskéknek boldogságos születésnapot!

Kata

sedith írta...

Én csak most olvastam ezt a bejegyzést. Nagyon jó dolgokat írtál. Igen, vannak még Emberek a földön. Mindenhol.
Jót nevettem a "hogy hívnak"-on, Kriszta is ugyanezt teszi, egyelőre csak a név érdekes számára, de még a kiskutyáé kismacskáé is érdekli.:D
Jó barátnőzést, boldog házassági évfordulót!!!:)