Pages

2009. november 23., hétfő

L=L

Eszméletlen sok szervezést igényelt. Már két hónappal ezelőtt hozzáláttam. Először csak egy puhatolozó kör-emailt írtam: ki mit szól az ötlethez, megvalósítható-e, megvalósítsuk-e? A megkérdezettek lelkesedtek, aztán az érintettek köre egyre jobban bővült, Zolikám egyre jobban sápadt. Szövetségesem is támadt, a célszemély húga személyében. Ő is rengeteget intézkedett, a lényeg "lényege" is általa valósult meg. Ahogy közeledett a kitűzött dátum, egyre több lett az e-mail, táblázatok, telefonok, összemosolygások, hümmögések, bizsergető gyomorideg.

És eljött a szombat, november 21-e. Zoli átszállította az összes gyerekünket átszállította anyukájához. És még jobban belevágtunk a megkezdett végső felkészülésbe: rendet raktunk, szőnyeget tekertünk, asztalt tologattunk, székeket hoztunk. Én közben sütöttem, főztem (mondjuk már egy-két nappal előtte is), és már ott illatoztak a hagymás és sima bagettjeim, és nem kellett már sokat várni, hogy kisüljön Edith csodája, a napraforgó-kenyér. Öt óra tájt megérkezett Mariann, az ünnepelt húga, és barátja, Robi, no meg a Csoda.... Nemsokára egy lelkes barát, Imi, is befutott. Mindenki segített. Felkerültek a falra az előre összegyűjtött és kinyomtatott fotók, no meg a mi lányaink által készített felirat, dekoráció. Kint voltak a tálak, Mariann sütijeivel, a kenyerekkel, a "kencékkel", salátával, "Jutka mama" pogijával, és persze egy jókora adag pia is ott várakoztt a roskadozó asztalon. Fél hét felé már megfürödve, kicsinosítva álltunk mi is készen, Zolival; és még áldást is ittunk a szinte tapintható izgalomra! Háromnegyed hétkor elkezdtek szállingózni az emberek. Helyes, hiszen mondtam-írtam, hogy hétig mindenki érkezzen meg! Hirtelen lettünk vagy huszonöten-harmincan. Halkan vihorászott és iszogatott mindenki. Persze, előtte letették a táblázatban megjelölt, beígért kaja-pia mennyiségüket az asztalokra. Hét órakor csöngött Mariann telefonja: anyukája jelezte, hogy elindult a bátyja!!!! Úgy húsz perccel később már a titkos leskelődő helyen lógtunk páran, a többieket pedig betereltük a nappaliba. A "hivatalos" vendégeket, akire az ünnepelt számíthatott, pedig az előszoba-étkező részbe "toltuk". A kaput bezártuk, hogy csöngetnie kelljen.

És egyszer csak begördült az autója. Halkan sikítottam: MEGJÖTT!!!!!!!!!!

Becsöngetett, Zoli nyitott neki kaput: "Szia LACI, végre, hogy megjöttél, már csak rád vártunk!!!!" Laci, mert igen, róla van szó, Zoli réges-régi barátja, esküvői tanúja, üzleti partnere, Emma keresztapukája, tiszteletbeli családtagunk, két hete ötvenéves lett, és úgy gondoltuk, hogy ezt méltón meg kell ünnepelni. Persze, ő azt állította, hogy nem akar nagy feneket keríteni a dolognak. Ezt mi - látszólag - elfogadtuk; a napján, összetrombitált egy szűkkörű csapatot, egy kis iszogatásra egy bárban. Azt hitte, hogy ezzel letudta....

Szóval Laci bejött, teljesen gyanútlanul. Annyira gyanútlan volt, hogy igen sokáig tartott, amíg végigjött a folyosón, mert észrevette a róla kirakott gyerekkori képeket. "Nahát, mondta, konspiráltatok a családdal?" (Zoli mondjuk említette neki, hogy én szeretnék majd koccintani az egészségére a vacsorán, amit Laci hat-nyolc fős, megszokott baráti társaságnak gondolt, ezért azt hitte, hogy egy "picit" készültünk erre a koccintásra ezekkel a képekkel.) Mikor a nagy tömeg a nappaliban már alig bírta pissz nélkül, az egyik "hivatalos vendég" (akinek jelenlétén nem lepődött meg Laci) azt mondta neki: "Gyere csak ide, Lacikám, itt is van egy nagyon jó kép !" Laci odalépett, én intettem és felharsant sok torokból a "Boldog szülinapot!" Laci ledermedt, majd elvigyordott, és onnantól kezdve csak örült-örült-örült! Mindenkit sorra üdvözölt, majd mikor a sor végére ért, megfordult, ott találta magát velem szemben. Én hirtelen leguggoltam, és mögülem előbukkant legkedvesebb barátnője, az USA-ban élő Szilvi. Természetesen, Laci  nem tudta, hogy Szilvi készül átszelni az óceánt csak a buli kedvéért..... (Hiszen a buliról sem tudott...)

Amikor az első hüledezős-hullám lement, akkor érkeztek meg a nyolcórai vendégek, akik nem értek ide hétre (úgy szólt a legutolsó e-mail, hogy aki nem tud 7-re ideérni, az csak nyolcra vagy később jöjjön, nehogy pont Lacival együtt érkezzen, aki fél 8-ra hívtunk). Újabb üdvözlések, újabb örömködés. Laci azt hitte, hogy most akkor már "túl van mindenen". De nem. Az sem tűnt fel neki, hogy különösebben senki sem nyomkod a kezébe ajándékot, piát, bármit.

Kilenc óra tájt már nem várhattunk tovább a még később érkezőkre (pedig akadtak, hiszen kb. 50-en voltunk a végén), mert voltak, akiknek már el kellett menni. Zoli kilopódzott az éj leple alatt. Szóltam mindenkinek, köztük Lacinak is, direkt, hogy vegyenek fel kabátot, mert a kert végében még lesz egy kis fény és hang előadás.... Persze, a beavatottak már alig várták ezt a pillanatot, hiszen tudták, hogy most jön majd el a beteljesülés!!! Laci pedig, szinte már beletörődve, de persze nem a rossz értelemben, hanem inkább át- és megadva magát az általunk szervezett eseményeknek, szófogadón húzta a kabátját, és semmi ellenvetnivalója nem volt, mikor mondtam, hogy várjuk meg, hogy a többiek kimenjenek. Utolsóknak maradtunk tehát, Laci és én. Karonöltve andalogtunk ki a kert végébe, közben ő áradozott, hogy ez milyen klassz meglepetés volt a részünkről. A tömeghez érve, ők egyszer csak rákezdték, hogy "Kis kacsa fürdik..." Laci még mindig semmit sem sejtett. A tömeg lassan szétnyílt, én gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, "boldog szülinapot, Laci"... És akkor meglátta!!!!!! Zoli autója mögötte állt, így jól meg tudta világítani azt a gyönyörű, fehér, huszonöt éves Citroen C2-est, azaz "Kacsát", amit népes társaságunk összedobott pénzéből sikerült megvenni Laci számára, akinek - ahogy ezt ő maga is többször elismételte - harminc éve egy ilyen az álma! (Laci nagy Citroenes, csak ilyen márkájú autókat vesz, persze újabb típusokat, és már évek óta tervezgeti egy Citroen szalon tulajdonos ismerősével, hogy majd ilyen Kacsákat fognak felújítani, amiből az elsőt persze megtartja magának...)

Laci elképedt, még talán nem teljesen szalonképes szavak is kicsúsztak a száján. TI MEG VAGYTOK ŐRÜLVE!!!!!- kiáltotta többször. Miután ezerszer megkérdezte: ez tényleg az enyém?; gyorsan beleült, beindította, mindent kipróbált rajta, letekerte a letekerhető tetejét, felállt, onnan is köszöngette. Sokan beültek mellé. Most néztem vissza a persze elég sötét videófilmet, de folyamatos örömujjongás, kacagás kísérte a jelenetet.

Megnyugodtam. Voltak ugyanis páran, akik úgy gondolták, hogy Laci esetleg nem örülne, ha egy ilyen bulit és hozzá egy ilyen ajándékot szerveznénk. Szerencsére tévedtek. Laci boldog volt. És annyira megérdemelte! Neki nem jutott feleség és gyerek, de van egy fantasztikus családja, szerető húga és szülei, no és persze ott vagyunk neki mi, a barátai. És ő is mindig ott van nekünk. Örültem, hogy sikerült neki olyan örömet szerezni, amit talán még át sem élt soha. Túlzás lenne egy ilyen autó? Huszonöt éves (bár gyönyörű, és tele eredeti alkatrészekkel, egy igazi "műgyűjtőtől") autóról beszélünk! Azért mertem javasolni a társaságnak, hogy vegyünk egy ilyen nagy ajándékot neki együtt, mert ez fejenként vagy háztartásonként kb. annyira jött ki, mintha mindenki egy jobb italt, vagy bármi más ajándékot vett volna neki. És sokan jó ötletnek tartották, olyanok is beszálltak, akik nem tudtak eljönni. Készítettünk egy hatalmas matricát, rajta az összes "adakozó" nevével. Kb. 35 "háztartás" szállt be, plusz egy "szponzor" egy komolyabb összeggel (a fentebb említett Citroen szalonos embertől), ezért aztán tényleg nem lett megrázó az összeg senki számára.

Mikor visszajöttünk a házba, kissé szétfagyva, Laci hihetetlen állapotban mondott pár szót, és ragyogott az arca..... Utána ivott is egy picit, szerintem....

A buli hajnali egyig tartott. És az volt még a nagyon jó, hogy rég nem látott barátok örülhettek egymásnak. Akkora vidámság, jókedv, öröm és boldogság lepte el a házunkat, hogy szinte tapintani lehetett.

Amikor végül mindenki elment, elraktuk éppen csak a romlandókat, és kimerülten, de elégedetten zuhantunk az ágyba.

Tegnap még csaptunk egy "after-party"-t, hiszen Lacinak vissza kellett jönnie a nem is egy, hanem két autójáért. Mariann húga 8aki a Kacsát felkutatta és beszerezte) hozta és jött vele Szilvi is. Befutott még Géza is, aki művész-vénával megáldott barátunk, és festett egy zseniális festményt is még Lacinak. Az aljára odaírt egy francia mondatot, amiről én egy óvatlan pillanatban megjegyeztem a buli során, hogy nem teljesen korrekt. Géza maximalista, leíratta velem a megfelelő kifejezést a megfelelő helyesírással, visszavitte a festményét, és még az éjjel kijavította. A kijavított példányt hozta vissza pont akkor, amikor Laciék itt voltak. Addigra már lánykáink is hazatértek, így ők is megcsodálták és" kipróbálták", a "Csodát", a Kacsát. Laci pedig nem győzte hajtogatni, hogy milyen fantasztikus este volt, és, hogy még sokáig tart majd, amíg az egészet felfogja, úgy igazából.

(Ha majd küld valaki, akkor képeket is teszek fel erről az estéről, csak nekünk nem volt itt szüleim kölcsöngépe, így nem tudtam fotózni. No meg elég aktív résztvevője voltam a dolognak, így nem is nagyon tudtam volna.)

5 megjegyzés:

Hella&Krisz&csajok írta...

Hát nem semmi!! Szuper lehetett az egész és biztos, hogy élete végéig nem feledi el ezt a napot!

Judit írta...

Nagyon szerencsés Laci barátotok, hogy ilyen sok ember köszöntöttel fel, és ilyen figyelmes, összetartó baráti köre van... :)

Na akkor már értem a másik blogon a megjegyzést a meglepivel kapcsolatban! :)))

Maculi írta...

Azta! Fantasztikusak vagytok! Csodálatos a baráti körötök!
Macus

Timi írta...

Hát, kipottyant pár csepp könnyem... csodaszép meglepetés volt, Szilvi!

:)

puszi

Bogár és Gerti írta...

Én is megint bőgök... ilyenek csak filmben vannak... vagy nem? :)
Puszi