Szokatlan

Érdekes jelenet zajlott le hajlékunkban tegnap reggel.

Klára mostanság oroszlánt reggelizik és medvét tízóraizik, így aztán kellőképpen harapós és morgós hangulatba kerül elég gyakran. Van ilyen időszak, ismerjük már a Drágát, ezért aztán inkább behúzzuk a fejünket a nyakunkba és megvárjuk, amíg elmúlik neki.

A tegnap reggel ismét harcias lendületben leledző gyermek engem talált meg. Magas cén és dübörgő decibellel esett nekem, ahogy kiléptem a fürdőszobából. Valami ceruza-eltüntetéssel gyanúsított meg, de nem is ez a lényeg. Mivel sikerült némi türelmet feltankolnom a nem túl rövid éjszaka során, nem az általa megadott hangon és hangerőn válaszoltam neki, hanem halkan és nyugodtan. Kértem őt a lehoggadásra és elmagyaráztam neki, hogy amennyiben ő maga pakolászná el az ő ceruzáit, úgy most nem kellene azt feltételeznie, hogy én vétettem valamit az általa elképzelt renddel szemben. Klára maradt a magas cén és az óriási decibelszámon. És ekkor! Jó, mondtam, velem ne kiabáljon, én nem ezt érdemlem, ha már helyette is elpakoltam előző este, úgyhogy én innen most elmegyek, kiabáljon magában. Fogtam az újságomat és elbattyogtam hátra, a hálószobánkba. Ott aztán visszabújtam az ágyba és olvasgatni kezdtem.

Még ilyet! Az összes többi leánykám riadtan jött be hozzám, egyenként, a következő öt percben. Roppant szelíden, aggódva közelítettek, csendesen beszéltek, és igyekeztek meggyőződni arról, hogy nincs más bajom azon kívül, hogy Klára nem a megfelelő módon kommunikált velem. És akkor kicsit elgondolkodtam.... Mert, hogy ez a látvány, hogy én, vasárnap reggel, az ágyban újságot olvasgatok, RIASZTÓAN hatott! Persze, mert Anyát úgy szokták meg, mint egy perpetuum mobile, egy örökmozgó, folyton tevékenyen. Ha nem főz, nem mosogat, tereget, vagy pakol (!!!!!), akkor segít leckét írni, zongora vagy fuvola gyakorlást hallgat, fodrászosat játszik az Ikrekkel, vagy mutatja nekik, hogy mit hogy kell írni (főleg Imola nagy mániája mostanság az írás, de erre majd külön visszatérek), uzsonnát csomagol, gyerekeinek könyörög, hogy öltözzenek, pakoljanak, leckét írjanak, és közben mindig jön-megy, de legalábbis áll, vagy valahogyan mozog! Ha esetleg leülne, akkor vagy étkezés van (de akkor is felpattog!!!), vagy családi közös tévézés és akkor minimum két gyerek tanyázik rajta. Ezzel szemben, ott és akkor, teljesen nyugiban, feküdtem-félig ültem, EGYEDÜL és ez nem stimmelt!

Nem vontam le mélyreható konzekvenciákat, de elgondolkodtam. No meg jót mulattam. Aztán kikászálódtam az ágyból és felvettem a megszokott formámat. Leckét írattam, fogat mosattam, teregettem, zsémbeltem és jöttem-mentem. Klára pedig tovább tombolt, majd egyszer csak,mintha elvágták volna, csendes-kedves hangon közölte, hogy onnantól kezdve Tündér-Klára lesz. Az is volt. Én meg odaadtam a ceruzáit.