Kedvcsináló

.... méghozzá az élethez, az ételhez, a főzéshez.

Az, hogy most a laptopkonyhában, laptopkonyhával dolgozhatok, természetesen rengeteg szempontból öröm számomra. Már eleve a tény, hogy van munkám. Ráadásul olyan, ami tetszik. És ez a munka még közös is a férjemmel. (Ennek persze vannak hátulütői is; de ebből még csak az világlik ki, hogy kicsit túl sokat beszélünk a munkáról, veszekedni még nem veszekszünk...). Egy-egy forgatási ciklus olyan energia-többletet ad nekem, fárasztó mivolta ellenére, hogy magam is meglepődöm. Szóval szeretem, no. 

A munkától kapott legnagyobb ajándéknak viszont mindenképpen bizonyos emberek megismerését tekintem. Itt van persze rögtön Móni, akit az összes olvasóm ismer, valószínűleg. Vele is eljutottunk már olyan mélységekig, hogy szerintem mindketten meglepődtünk. Jókat beszélgetünk, jól tudunk együtt dolgozni, és kezd egy olyan barátság kialakulni, amibe a legnehezebb is belefér: hogy néha nem értünk egyet... :-) 

Sanyit (Buza Sándort) ugyan már ismertem előtte is, de természetesen nem ennyire jól. Tetszik, hogy mennyire kitartóan és sokat tud dolgozni, hogy mennyire jó természete van: mindig mosolyog, mindig elbűvölő, mindig tudja oldani a feszültebb helyzeteket. Annyira süt róla és belőle, hogy jól érzi magát a bőrében, hogy az kommunikálódik minden mozdulatából.

Akit nem nagyon ismertem, és akit minden együtt töltött nap és óra után egyre jobban megkedvelek, akinek hihetetlen jóságos természete és fergeteges stílusa napról-napra elkápráztat, az OZ, a szakácsunk (azaz Olgyai Zoltán). Nehéz elmagyarázni. Ő is mindig mosolyog, nagyon kedves és törődő, és árad belőle egy igényességgel ötvözött szenvedély az élet minden területe iránt, ami talán a főzésben csúcsosodik ki. Már ahogy az ételhez nyúl, azt tanítani kéne! Tiszteli a jó alapanyagokat, sóhajt, ha nem az ő - magasra tett - mércéjének megfelelő, élvezi a főzés minden pillanatát, és, szerintem, egyre jobban át is tudja ezt adni.

A honlapon indítottunk egy sorozatot az ő írásaiból, amit Móni csak pont annyira fazoníroz át nagyon ügyesen, hogy a stílus megmaradjon, csak a hosszú, német nyelvi területen eltöltött, évek miatti magyartalanságok (és néha már megmosolyogtató helyesírási hibák) tűnjenek el. Bevallom, amikor elolvasom ezeket (és ezzel nem vagyok egyedül a csapatban), csak egy dolgot tudok mondani-írni: még!!!!

Beillesztek ide egy példát, szerintem mindenkinek feldobja a napját!

Arcpolitikám - 3.tétel

OZ

2011-03-19 10:00:00

Nagy érzelmektől jókat lehet főzni.

A hetvenes években ment egy francia film a mozikban, amit nagy élvezettel többször is megnéztem: „Nagy érzelmektől jókat lehet zabálni“. Ha jól emlékszem, a történet a következő volt: egy francia panelben ugyanazon az emeleten két szemben lévő lakásban ünnepséget tartottak. Az egyikben lakodalom, a másikban halotti tor volt. A két véglet; az egyik kezdet, a másik a vég. Az emberek végül összekeveredtek minden szinten az érzelmek, ételek, italok káoszában.

Szerintem a nagy érzelmektől nemcsak jókat lehet zabálni, hanem jókat is lehet főzni. Az, hogy főzőember lettem, nagy érzelmekhez kapcsolódik. 1971 tavaszán édesapám hirtelen elment az angyalokkal, és én itt maradtam 14 évesen édesanyámmal, nagymamámmal és a fájdalommal. Majd szétvetett a belső késztetés, hogy valamilyen módon kiadjam magamból mindazt, amit apám rövid fellépése az élet porondján bennem felkavart.

Először elkezdtem kidobolni magamból a kimondhatatlant. Ezzel a tevékenységemmel kedves mamámat és nagymamát küldtem majdnem apa után,  tudniillik a ritmusérzékem valóságos borzalom volt. A család és a szomszédok erőteljes tiltakozása más múzsákat hívott életembe; a költészet bűvöletébe estem, ez nem volt hangos, és senkit sem zavart, mert nem léptem rigmusaimmal a nyilvánosság elé. Tragikus érzelmek, borzalmas gondolatok, fájdalom enyhült a rímelő sorok leírásával. Aztán a művészet más szigeteit fedeztem fel magamnak, amelyekkel belső lelki-érzelmi atombombámat közömbösítettem. Jött a festés és a szobrászat. Mindezek a művészeti kifejezésmódok segítettek ugyan abban, hogy ne őrüljek meg, sikerült valahogy a gondolataimat, érzelmeimet rendszerbe szedni újra, de igazi kielégülést, békét nem hoztak összetört lelkemnek, mert amikor őszintén magamba néztem, be kellett látnom, hogy amennyire nem vagyok jó dobos, nagyjából annyira nem vagyok jó költő, festő és szobrász sem. Azonban egy rövid átmenet után megtaláltam életem legfontosabb kifejezési módját, a saját nyelvi világomat a konyha elbűvölő asztalai, eszközei között. Végre megjöttem, otthon voltam, és fájdalmamat ízekbe, illatokba, formákba varázsoltam. Tizennégy évesen kezdtem rendszeresen főzni. Ez a tevékenység megnyugtatott, és mama és nagymama is kicsit tehermentesítve voltak a gyász nehezen múló heteiben, sőt, végre láttam, hogy örömet tudok szerezni nekik. A keserű arcok gondoktól terhelt feszültsége láthatólag enyhült a konyhaasztalra tálalt kompozícióimtól.

Aztán, a halál árnyékában, ifjú korom ellenére megismerkedtem egy új érzelemmel, az élet legszebb adományával, a szerelemmel. Forgott velem a világ, megtapasztaltam, hogy ez valami irtózatosan felkavaró, testet és lelket összezavaró állapot - kint is vagyok, bent is vagyok, fent is vagyok, lent is vagyok… Ha a szerelmemmel vagyok, meg kell halnom a boldogságtól, ha nem vagyok a szerelmemmel, akkor meg kell halnom a fájdalomtól. Szóval így is, úgy is szétszakít az érzelem. Ennek a csodálatos boldog és boldogtalan állapotnak köszönhettem főzéseim új inspirációját. Szerelmek szövődtek és főznöm kellett, szerelmek végződtek és főznöm kellett. De nemcsak nők szerelme, vagy elvesztése késztetett ételekben kifejezni felkavart lelkem mondanivalóját, hanem szinte minden emocionális állapot, barátok, idegenek és ismerősök, az eső, a napsütés, a zene, a környezet, üzleti siker vagy sikertelenség, boldogság vagy boldogtalanság, mert a nagy érzelmektől jókat lehet főzni.