"Nincs fontosabb, mint az álmaik"

Ezt írta Dius a saját blogjában, anyák napja alkalmából. Ez annyira összecsengett azzal, ami "kijött" belőlem egy meglepő "csörte" során, amit gyermekeim apjával "vívtam", pont anyák napján. Konkrétan éppenséggel a vívó gyermek apropóján, de tulajdonképpen bármelyik lehetett volna.

Nemrégiben meséltem már arról, hogy mi mindent ismertem már meg a vívással kapcsolatban, de nem igazán tértem ki arra, hogy milyen is Zitus viszonya ehhez a sporthoz. Röviden leírva: szenvedélyes. Zokszó és ellenvetés nélkül megy heti négy-öt alkalommal (ez csak a zeneiskolai elfoglaltságaitól függ) a kétórás edzésre. Nagyon szeret vívni, edzésre járni, szereti a klubját és mindkét edzőjét. Őket a végletekig tiszteli is, a legkisebb "fél-dicséretet" is fényes kitüntetésként dédelgeti. Nyilván lenyűgözi őt az, hogy ugyanezen edzők nem kevés világ- és más bajnokokat neveltek már ki, akik közül jó néhánnyal (a fiatalabb, már most világsikereket elérőkkel) együtt is edz.

Valószínűleg ezt a másokra való felnézést viszi ő egy picit túlzásba, abban az értelemben, hogy saját magát nem tartja sokra. De ez a "problémája" nem újkeletű. Hiába szép, okos, kedves (úgy általában...), figyelmes, ügyes, meg a többi (legutóbbi névnapi köszöntőjében fellelhető az összes őt illető jelző), szóval hiába mindez, és hiába a tény, hogy mindezeket meglehetősen rendszeresen és gyakran ismételgetem neki, ő azért képes "teljesen összemenni", egy általa valamiért szebbnek, okosabbnak, ügyesebbnek vélt személy "mellett". És hát, Zitát az érzelmei irányítják, ami ebben a sportban, ahol a higgadtság alap-követelmény (lenne), komoly hátrány.

Ennek esett áldozatául múlt hétvégén. Országos bajnokságon küzdött, egészen jól; noha, az a bizonyos önbizalomhiány ismét társául szegült valamelyest. Az igazi gond az volt, hogy stresszelt, hogy bekerül-e a csapatba, amelyik eléggé nyilvánvaló módon készült elhozni az aranyérmet másnap, a csapatversenyben. Azért nyilvánvaló módon, mert az egyesületükben vív egy "kislány", aki nagyjából olyan a kardban, mint Egerszegi az úszásban: még nincs 13, de már a felnőttek bajnokságában is indul és jól végez; korosztályában pedig nemzetközi versenyeket nyer, könnyedén, szinte unott arccal.

Visszatérve a múlt hétvégéhez: Zita hihetetlen pechére, a körök után, összekerült egy klubtársával. És Zitát ezek a dolgok megviselik. Igaz ugyan, hogy eddig győzött ellene, ha ilyen történt, de most, az asszó előtt, az edző még azt is hozzátette, hogy "amelyikőtök győz, az lesz benne a csapatban!" Lánykám elsápadt, és én már akkor láttam, hogy már veszített. Saját maga, a lelkizős alkata, a túlérzékeny és kishitű hozzáállása ellen.

Én nem is néztem, nem akartam, hogy az aggodalmamat lássa. Viszont pont akkor futott be Zoli, a három húggal. Zoli mesélte, hogy Zita már az asszó közepén sírni kezdett (pedig fej-fej mellett haladtak), és a zokogás persze az utolsó pont után tört ki belőle.

Zita kirohant, odahívtam, babusgattam, simogattam. Inkább nem is vigasztaltam, minek. Odajött mindkét edző. Megmondták neki: ők azt remélték, hogy Zita nyer, őt akarták... De, ebben mind egyetértettünk, a másik kislány harcosabb, elszántabb volt, nincs mit tenni, ez így igazságos (a másik kislány egy évvel idősebb, egyébként, tehát ő már nem indulhat gyerek kategóriában jövőre, míg Zita még vígan, ugye...).

Zoli viszont leszidta őt: hogy lehet sírni az asszó vége előtt?! Miért nem küzdött inkább?! Jó, persze, nyilván igaza volt. De ez nagyjából olyan, mint amikor valakinek tériszonya van, és egy magas épületben azt mondják neki: "ne félj!". Na ja, mert az ember az ilyeneket "direkt" csinálja.

A probléma az, hogy Zoli nem érzi túl jól magát a bőrében mostanság, aminek  -megint -, az okait megértem: szétdolgozza magát, majd az egyik fő partnerük úgy dönt: nem fizeti ki a jussukat. "Bocsi", elköltötték azt a (nagyon nagy összegű) pénzt. Újra megrázza magát, majd egy ügyfél az, aki nem tartja fontosnak az elvégzett munkáért járó összeg átutalását. Dolgoznia kell, adósokat kell "üldöznie", nem "adja haza" az eltervezett, bekalkulált összegeket, nem ér rá semmire és senkire, romlik az általános morál, nőnek az elvárások, drágul az élet, és egy végeláthatatlan mókuskerékben érzi magát, ahonnan csak szabadulni vágyna. A keserűségtől már-már elfelejti meglátni az élet megannyi szép oldalát, könnyen válik ingerlékennyé, és Zita ilyen vereségét is a sajátjaként éli meg. No, és ha valaki erre igen fogékony a szinte túlfejlett antennáival, az bizony pont az Elsőszülött. Ezért aztán még inkább "kicsinek" és "kevésnek" érzi magát, mert már előre fél, hogy az Apjának csalódást okoz. Az Apja meg az egyáltalán nem neki szóló világfájdalommal az arcán nézi az ő vergődését. A 22-es csapdája.

Ezt pedig megelégeltem. Mert a verseny után kielemezte Zoli is: a technikai tudással gond egy szál sem, az adottságokkal, az edzésekkel, az edzőkkel, az egyesülettel sem: Zita gyakorlatilag önmagát győzi le versenyhelyzetben. És Zoli Zitát hibáztatja. Persze, Zoli volt élsportoló, és tudja milyen a győzelem és a vereség íze. De ő más lelki alkat. Zitáé más. Zoli szerint ez egyszerű: aki győzni akar, az lenyeli a könnyeit és küzd.

Én pedig felmérgeltem magam. Megmondtam, hogy örülhetnénk, hogy van egy ilyen fantasztikus lányunk. Örülhetnénk, hogy van egy ilyen sport-szenvedélye, amiért rengeteg áldozatot hajlandó vállalni, rengeteg időt hajlandó rászánni és ami körül annyi álma körvonalazódik. Nyerni szeretne, olimpiára kijutni, győztes tust bevinni, az apját és az edzőit elkápráztatni. Most összeomlott, de már hamarabb akar hazajönni az erdei iskolából (amit nagyon vár), hogy eljuthasson a következő megmérettetésre. Talán azt szeretné Zoli, hogy azt javasoljuk neki, hogy adja fel, most, bő 11 évesen, az álmait? Csak azért, mert a kishitűség az egyetlen ellenfele?! Nem inkább abban kéne őt segíteni, tettekben, de főként lélekben, hogy közelebb jusson az álmához? Nem az a legfontosabb, hogy vannak álmai? Nem az a mi legfőbb feladatunk, hogy lehetőségeinkhez mérten támogassuk őt ebben? És főleg úgy, hogy jelen esetben a lehetőségek nem is annyira fizikaiak vagy anyagiak, hanem lelkiek? Hogyan bízzon önmagában, ha mi nem bízunk benne? Nem fura, hogy azt kéri, hogy csak én menjek vele?

Zita szerencsés. A mai világban, szülői szemmel, nagy kincsnek tartom azt, ha egy fiatalnak vannak konkrét célkitűzései. Persze, előfordulhat, hogy ezek majd változnak, hiszen még olyan fiatal. De én komolyan veszem, hogy ő egyszer ki akar jutni Ausztráliába. Azt is, hogy ki akar jutni az olimpiára (nem nézőként). Azt is, hogy a szállodaiparban szeretne dolgozni, és ezért franciául akar majd tanulni, mert a híres lausanne-i vendéglátóipari főiskolára szeretne járni.

Hát nem úgy van, ahogy Dius mondja: "nincs fontosabb, mint az álmaik"???

Zoli elképedten nézett rám a kirohanásom végén. De azt hiszem, leesett neki.

(A képen egy ajándék "dobozocska", amit Zita kapott tőlem a 8. vagy 9. születésnapjára. Azóta is ott ál az íróasztalán, becsben tartva. Én komolyan veszem ezt a feliratot. Hajrá Zita!!! Nnnnna.)