Kamasz-száj

Egyszer, valamiért, Zita azt találta mondani anyukámnak, hogy szeretne megnézni egy operát. Anyukámnak több sem kellett, beszerzett három jegyet egy operára. Történetesen tegnapra. Történetesen a Bánk bánra. Egy darabig úgy volt, hogy mégsem megy Zita, hiszen közbejött a vívó-diákolimpia és vele a Balatonon töltött hosszú hétvégénk gondolata. Aztán megint közbejött valami. Ez az eszement időjárás. Tehát maradtunk, és Zita szombat estéje felszabadult. Mondjuk, már éppen nem volt teljesen biztos abban, hogy ő pont Operába szeretne menni, de rábeszéltem, hogy higgye el, élmény lesz a javából. Végül tehát felkerekedett, két nagymamája társaságában.

És persze nem bánta meg. Nemcsak azért, mert olyan, mint az apja; nevezetesen, hogy bárhová megy, ismerősre akad (ráadásul edző-, klub- és csapattársára), hanem azért sem, mert tetszett neki az előadás.

Bevallom, hogy én már éppen elalvófélben voltam, amikor ő visszatért a kulturális programjáról, így csak ma reggel mesélt az élményeiről.

- Anya, az elején eljátszották a Himnuszt.

- És felállt mindenki?

- Ja. Meg még énekelni is kellett.

- És te énekeltél?

- Aha. De milyen már, hogy mi megyünk az Operába, és még nekünk kell énekelni?!

:-)