Szuperapu, aki "Extrémapu" is

Egy késő tavaszi napon, ebédidőben, amikor valamiért nem volt alkalmam a kollégákkal együtt ebédelni, csak szendvicset rágcsálni a gép előtt - lazításként a kedvenc oldalamra, az nlcafé.hu-ra mentem fel. És ott megláttam, hogy "keresik az ország kedvenc apukáját"! Bevallom őszintén, máig sem tudom, hogy mi ütött belém, amikor úgy döntöttem, megírom a Zoli nevezéséhez szükséges "pályamunkát", azaz e-mailt. Nem szokásunk ilyen módon versenyeztetni senkit a családban. Például annyian javasolták már, hogy Klára műveit is küldjük be ide-oda, de valahogy nem. Semmi bajom azokkal, akik szeretnek ilyesmit csinálni, sőt, bizonyára megvan annak sok-sok előnye (pláne ha nyernek, nyilván...), de én/mi nem szoktam/szoktunk.

De most.... akkor, pontosabban, olyan határozott késztetést éreztem rá, hogy csak! Valószínűleg többek között azért is, mert éppen "lenyűgözött" gyermekeim apja valami tettével (szerintem egy pedagógussal felvállalt beszélgetés volt az apropó, ami igen jól sült el, mindenféle - főleg Zita részéről - pesszimista előrejelzések ellenére). És persze, azt is tudtam, hogy bármi van, én tudom, hogy Zoli fantasztikus apa. Ahogyan persze rengetegen, szerencsére. Így, ha nem történik semmi, ha nem kerül be a "legjobb" tízbe, attól nekem és a lányoknak úgyis a "legjobb egyben" marad. És megírtam tehát, hogy miért gondolnám, hogy Zoli lehetne "Az ország kedvenc apukája". Átfutottam a nevezési feltételeket, és tetszett, hogy egy zsűri fogja kiválasztani a legjobb tízet, tetszettek a zsűritagok is. Arra még emlékszem, hogy megállapítottam: jobb, ha nem mi nyerjük meg a fődíjat, mert "csak" két felnőtt és két gyerek számára szól, nekünk pedig négy gyerekünk van, ugyebár....

Tehát elküldtem, még Zitának elmeséltem, hogy mit "tettem" (másnak nem, tehát az érintett férfiúnak sem). Tetszett, hogy azonnal kaptam egy nagyon kedves visszajelzést is a nevezés "befogadásáról". És jól ki is ment a fejemből.

Munkaügyben Párizsban jártam, amikor megcsörrent a telefonom, és egy végtelenül kedves hang nagyon lelkesen elújságolta, hogy Zolit "imádták" és bekerült a legjobb tízbe. Jaj, nagyon örültem! És akkor most jönnének egy interjúra, meg fotózkodni, ha lehet - ahol mind a hatan otthon kellene lennünk. Aha. Na, ez kb. "mission impossible"-nak tűnt. Mondta a hölgy, hogy tisztában vannak azzal, hogy Zoli nem is tud az egészről - úgyhogy beszéljem meg vele, hogy vállalja-e (de nagyon drukkolnak, hogy vállalja....), visszahívnak másnap, és egyeztetünk időpontot.
Huh, akkor egy kicsit megijedtem, hogy ezt hogyan fogom a megfelelő módon lekommunikálni Párizs-Budapest viszonylatban (és ilyenkor a "budapesti viszonylat" igen leterhelt ugyebár, hiszen a napi teendőket egyedül, illetve persze az aranyat érő nagyszülői segítséggel viszi).
Nem mondom, elsőre kissé meglepődött az érdekelt, és azt kérdezgette, hogy ugyan mi az olyan különleges az ő apai mivoltában, hiszen az már csak természetes, hogy egy apa ilyen a gyerekeivel....
Igen, természetes LENNE. És nálunk valóban az is (és az igazság az, hogy nekem sem volt egy darabig olyan egyértelmű, hogy mily' mérhetetlen az én szerencsém mind a saját apukámmal, mind a gyerekeimével - dehát ahogy az ember lánya korosodik és egyre több embert és történetét ismeri meg, úgy nyílik ki a szeme erre... is, meg persze a szíve). Nem, sajnos ma általában nem olyan természetes, hogy egy apa mindent megtesz a gyerekeiért, hogy ott van nekik, amikor kell, hogy minden este hazasiet hozzájuk, hogy minden érdekli, ami a lányaival kapcsolatos, hogy ott szurkol, segít és magyaráz, ahol és amikor csak kell - és, hogy példát mutat a saját életvitelével. (Az meg még ritkább, hogy regényt ír nekik, amibe beleszövi az összes volt kutyánkat, a gyerekek kérdéseit, félelmeit, azokra a válaszokat és a feloldásokat, mindezt bájosan.... illetve a mindennapokban is szövi a vicces ámde némileg "tanító" jellegű meséket, esti meséknek álcázva).


Tehát rávettem Zolit a dologra és elmondtuk a lányoknak is, hogy mi vár ránk. Valami őrületes szervezési bravúrral még időpontot is találtunk, ami újságírónak és az egész családnak egyaránt megfelelt.


Eljött egy hétköznap délután, amikor mind a hatan már 4-kor otthon voltunk - ez már maga volt a csoda!
És onnantól, hogy Nóra, az újságíró és Sári, a fotós, becsöngettek, egy igazán vidám, felszabadult délután lett belőle - ami hihetetlenül értékes is volt, hiszen nem gyakran fordul előr, hogy megfogalmazzuk magunknak (na jó, egy újságírónak.... :) ), hogy mit is gondolunk gyereknevelésről, családról és arról a szerencséről, hogy mi itt vagyunk egymásnak mind a hatan.
Amikor elbúcsúztak - sajnáltuk, hogy már vége! -, olyan volt, mintha egy baráti látogatás ért volna véget.


A cikk - szerintem - nagyon kedvesre sikeredett, itt olvasható:
http://www.nlcafe.hu/kedvenc_apuka_cikkek/cikk/az-orszag-kedvenc-apukaja-lanyos-apa/


Az igazság az, hogy ezért csináltam ezt az egészet - hogy valahol legyen nyoma annak, hogy milyen klassz apa az én klassz férjem, és milyen szerencsések az én lányaim, és ők ezt tudják is.


Nem a nyereményre vágytam igazán, és ez csak megerősödött bennem, amikor elolvastam a többi történetet, a "vetélytársakét". Hamar ki is alakult, hogy ki a kedvencem - és ő is nyerte végül meg.


Mert Zoli nem hajtott végre olyan csoda-hőstettet, mint a többiek - ő egy "hétköznapi hős", akinek a mindennapjait szövi át az, hogy mindig a lányok vannak legelöl a gondolataiban, a cselekedeteiben, a döntéseiben.
És én ezt köszönöm neki és a sorsnak.

*******************************************************************************


Itt mesélném még el azt is, hogy miután tavaly hősiesen teljesítette Zoli a budapesti Ironmant, persze "elkapta a vírust", és azóta tiszta szerelmese lett a triatlonnak. Rengeteget fut (őrült távokat!), teker a szép új (baráti-családi összefogással születésnapjára kapott) bringájával és ha teheti, úszik is. Tavasz végétől részt vett pár versenyen szerte az országban és mindig lelkesedéssel mesél a versenyek hangulatáról is. Néha elkísérem, aminek örül, de sajnos ezt nem mindig tudjuk megoldani (milyen jó, hogy most már neki is van versenynaptára.....), és szerintem is nagyon klassz ez a sportág. Legalább is így, amatőr szinten. Engem meg folyton le is nyűgöz, hogy hányan képesek számomra elképzelhetetlen távok leúszására, letekerésére és lefutására....
Zoli gondolkozott azon, hogy ismét megpróbálja a budapesti Ironmant, de egyrészt a nyaralós programunk miatt, más részt a riasztóan magas nevezési díj miatt, harmad részt pedig a verseny körül kialakult vitás helyzet miatt erősen hezitált. Ekkor szólt közbe a sors....
Történt ugyanis még a tavalyi Ironmanen, hogy összeismerkedtem egy kedves házaspárral. Rajongással beszéltek az akkor számomra még csak eszementnek tűnő sportágról, és vidáman "fenyegetőztek", hogy ha tetszett Zolinak ez a verseny, akkor "jövőre találkozunk Nagyatádon". Én akkor még semmit nem tudtam erről a versenyről, ők meg csak annyit mondtak, hogy "az az igazi ironman", hiszen ott 3,8 km-t úsznak, 180 km-t bicikliznek és egy maratont futnak. Na, ezt hallgatni is fárasztó volt, és nehéz volt elhinnem, hogy van ember, aki erre önszántából vállalkozik, és végig is csinálja.
Hát van. Méghozzá jó sok. Ezt onnan tudom ennyire jól, hogy láttam a saját szememmel.....
Az történt ugyanis, hogy miután én ezzel a kedves házaspárral Facebook-on "ismerős" lettem, egyszer csak érkezett egy üzenet, amiben Andi (nehezen kitalálható, ezért ideírom: a feleség... :) ) azt kérdezte, hogy lenne-e kedve Zolinak betársulni a csapatukba, mert sajnos a bringásuk kidőlt és hát ők nagyon szeretnének indulni, dehát ahhoz kell valaki, aki vállalja a bicikli-táv oroszlánrészét.
Megkérdeztem Zolit - és hát ez eldöntötte hezitálását: irány Nagyatád, az ún. "Extrememan", úgyis kíváncsi volt rá! Ja, mert az okosok a két versenyt egy hétvégére tették amúgy.... (mármint a budapesti Ironmant és a nagyatádi Extrememant - csak úgy, jó magyarosan...).
Andi és Gergő (igen.... akik figyeltek, talán kitalálhatják: a férj!!!! :) ) nagyon örültek, meg mi is, meg egyáltalán, az időpont közeledtével egyre csak nőtt az izgalom. Zoli 110 km biciklit vállalt be és "majd meglátjuk mennyi futást".
És akkor július 30-án, hajnalban, nekivágtunk Zolival a Balatonboglárról Gyékényesre vezető útnak.... Olyan korán volt, hogy a talajmenti párától szabályos ködfoltok alakultak ki itt-ott-amott. Szép volt az út, noha igen korai. Fél 7-re kellett odaérnünk, és nem pont a szomszédban volt Gyékényes...
Ahogy közeledtünk, kezdtük érezni, hogy "ennek a fele sem tréfa".... sok-sok önkéntes irányított minket a zsúfolt parkolóba, és rengeteg sportra- és tettrekész embert láttunk. Komolyan, megdöbbentő volt! Ki is csúszott a számon az aznap gyakran ismételgetett (és amúgy igazából ámulattal és tisztelettel teli felütéssel) mondat: "Ennyi hülyét!"


Reggel 7h30-kor rajtolt el a verseny. És őrületesen megható volt. Komolyan. Először is: gyönyörű a hely (gyékényesi strand). Másodszor: gyönyörű idő volt. És - jaj, még most is jön a libabőr - az a hangulat! A sok "sültbolond", aki arra készült már reggel 7 előtt/körül, hogy onnantól fogva egész nap mozgásban lesz akár este tizenegyig is, a kísérők (akik nélkül nem megy!!!), akik masszírozták, ölelgették, biztatták őket, utolsó puszik/csókok - az egész olyan megindító látvány volt. És közben mindenféle motiváló zenék szóltak, a bemondó is rátett még pár lapáttal a hangulatra. Majd szép lassan "check in" lett, és a sok (ténlyeg sok! közel 700!!!!) fürdősapkás (ők voltak az egyéni versenyzők) kezdte ellepni a gyönyörű bányató vizét. Jött egy pap is, aki szépen felöltözve papi ruhában, a vízben állva megáldotta a versenyt, majd egyszer csak ágyúszó dördült és elkezdődött. Tartson hülyének, aki csak akar, kicsordult a könnyem. Elárulom: messze nem csak nekem.....


Néztem volna még, de indulnom kellett vissza Boglárra a gyerekekhez, mielőtt még lezárták volna előttem az utat (a bringa-táv miatt). Így a csapatban indulók rajtját nem láttam, de Zoli azt mesélte, hogy az is ugyanolyan klassz volt. Gombóccal a torkomban elindultam, megeskettem Zolit, hogy vigyáz magára és ha bármilyen gondja van, inkább megáll/kiáll, és megbeszéltük, hogy érte megyek/megyünk majd valamikor Nagyatádra.


Visszavezettem Boglárra, onnan Zitával még elmentünk Fonyódra, a piacra - közben lelkendezve meséltem neki a gyékényesi rajtról (szeretett volna ő is jönni, csak én lebeszéltem róla a korai időpont miatt) meg az egész versenyről. Így történt az, hogy mire visszaértünk Boglárra, már teljesen belelkesült; nem volt kérdés, hogy azonnal indulunk Nagyatádra.... bíztunk benne, hogy még elcsípjük Zoli befutóját a bringával (közben folyamatosan kapcsolatban voltunk Zoli csapattársaival).


Pont arra értünk oda, hogy beteker 110km után a váltópontra.... Nagy örömömre, most nem tűnt olyan "leharcoltnak", mint a tavalyi Ironman alatt és után, még mosolygott is, és egészen normálisan mozgott. Miután kicsit jobban "magához tért" - amiben nagy segítségére volt Andi és Gergő, akik mindenféle remek kencéket és spay-ket használtak és pillanatok alatt egészen "újra-használhatóvá" tették Zoli izmait - elsétáltunk a nagyatádi strandig (ami a camping mellett van, ahol a legtöbb Extrememanes töltötte már az előző napokat is), és ott fürödtünk egy jót. Zitus ott is ismerősökre lelt, ő inkább "barátnőzött".


A nap hátralévő részében fürödtünk, ettünk, és néztük a versenyt. Megdöbbenéssel vegyes tisztelettel tapsoltunk az első befutóknak, akik valami eszement nyolc óra körüli idővel teljesítették ezeket az emberfeletti távokat, és biztattunk mindenkit, aki éppen megtorpanni látszott a saját magával vívott küzdelme bármelyik szakaszában. Meg persze szurkoltunk Zoli csapattagjainak is, és magának Zolinak is, aki vállalt még egy "kicsit" a futótávból is. Nagyon jó hangulat volt, a bemondó-műsorvezető is érdemelt volna egy érmet azért a kitartó lelkesedésért, amivel az egész nap eseményeit végig-kommentálta. Külön tetszett, hogy minden egyes befutónak adtak egy szál rószát (amit köszönetként át "kellett" nyújtania annak a segítőjének, aki nélkül nyilván nem tudta volna teljesíteni a távokat), majd a célnál újra és újra kifeszítették a célszalagot, hogy mindenki át tudja "szakítani" (hiszen mindeki győztes volt - saját magát győzte le) és mindenkinek bemondták egyesével a nevét, hozzátéve jó hangosan, hogy "Ironmaaaaaaan".


Közben beesteledett, és mi már abban elfáradtunk, hogy néztük és hogy szurkoltunk. Amikor a szúnyogok is előjöttek, hogy ránk mérjék a végső csapást, úgy döntöttünk, hogy "megfutamodunk"; nem bírtuk kivárni a csapat befutóját. Sajnáltam is kicsit, mert így kissé lezáratlan maradt a verseny Zoli számára. De azért nem volt elégedetlen....
A hazaút fáradtan ámde vidáman telt.
Másnap Zoli megjegyezte viccesen, hogy akkor kimegy egy kicsit futni. Azért egy picit csúnyán néztem rá. :)

Készülődés a rajtra

Ott áll a pap a vízben (a fotósok mögött, egyedül)

Rajt! (Ágyúlövésre...)

Úszik a sok "bolond".... :)

A csapat, bár nem teljesen, Móni, aki főleg futott (de bringázott is) még nem
volt ott. Én meg csak kakukktojás vagyok ott.... Bal oldalt Imre, a szuper hosszútávúszó,
mellette Andi, akiről sokat írtam, mellette Gergő, a férj (köztük Csenge,
a kislányuk, aki előző nap Ironkid lett :) ), és végül Zoli. A kép az egyéni
rajt előtt (?)/után (?) készült. Korán volt még....

Zoli nekivág a futótávnak - nagyon vidáman,
alkonyatkor már..... :)