Picit csalódottan

... kell beszámolnom a mai nap fő eseményéről.

Történt ugyanis, hogy Klára már egy ideje unszolt, hogy menjünk Bábszínházba. Voltunk már egyszer-kétszer, de elég régen. Csakhogy Anna és Petis olvasmányaink által, az élmény frissen megmaradt az emlékezetében és újra vágyott rá. Meg is vettem pár hete a jegyeket és az utóbbi tíz napban már a visszaszámlálás folyt, hogy mennyit is kell még aludni a "Misi mókusig" - ugyanis ez volt a kiszemelt előadás.

Délelőtt megejtettük a megszokott uszodás kalandunkat (Klára és Imó újabban ismét belelkesültek, mert az előző uszodában megismert és megszeretett Zsuzsa "néni" átjött ebbe az uszodába és boldogan találtak ismét egymásra), majd ebéd és már öltöztek is a csajok kiscsinosba (mármint a három kicsi, Zitáról úgy kellett leimádkozni a szakadt farmert és a thermo pulcsit...) és ültünk be az autóba, megcélozva gyönyörűséges Andrássy utunkat.

Pont oda is értünk, és alig hogy elhelyezkedtünk, már kongattak is és megkezdődött a műsor. Megkezdődött a műsor a színpadon, illetve a paravánnál - és megkezdődött a műsor a nézőtéren is. Mert az addig rendben van, hogy a gyerekek élénken reagálnak egy ilyen előadás során, hiszen ez benne a pláne. Tehát nagyokat kacagnak, ha vicces és sikkantanak esetleg, ha félelmetes, felhördülnek, ha valami meglepő történik. Nade! Miért beszélgetik végig az egész előadást ugyanolyan hangerőn, mintha csak az autóban csacsognának? És miért válaszolnak a szülők ugyancsak hangosan? Miért nem magyarázzák el a szülők, hogy a színházban csendben vagyunk és legfeljebb, ha valami már nagyon ki akar törni belőlünk, akkor suttogunk? Tovább megyek. Miért visznek be enni- és innivalót és miért hagyják, hogy azt ott fogyasszák a gyerekek, műsor közben? Csörgős-zörgős zacskókból és pukkanó alumínium üdítős-dobozból?! Akkora hangzavar volt a nézőtéren, hogy minden túlzás nélkül állíthatom, hogy sokszor nem lehetett hallani, mit mondanak a mindenkit túlüvölteni próbáló színészek. Zita, mint a legkönnyebben kizökkenthető, meg legrutinosabb színház-járó nagyon kiborult. Próbáltunk néha pisszegni, de szélmalom-harc volt.

Nem vagyok egy nagyon reklamálós, de szünetben szóltam az egyik jegyszedő néninek, nem lehetne-e bemondani, hogy egy kicsit halkabban. Na, azt nem lehetett, de kérdezte, hogy hol ülünk és majd bejön és rendet tesz (mondtam ugyan, hogy az egész nézőtér zeng...). Be is jött szegény.... Rászólt néhány mobil-telefonosra, akik közül az egyik bizonyára úgy érezte, hogy az ő személyi jogai sérülnek, ha a néni elvárja tőle, hogy kikapcsolja azt a fránya masinát és dafke nem kapcsolta ki. Komoly perpatvar keletkezett, melynek során a mellettem ülő úri(?)ember a nénire szólt rá, mondván, hogy az ő "kiabalása" jobban zavar, mint az illető mobilja... Húúúú. Ha nem a gyerekekkel lettünk volna a várva-várt előadáson, biztos, hogy eljöttünk volna.

Teljesen elkeseredtem. Ez a mi generációnk? Erre neveljük a gyerekeinket? Senki és semmi iránt semmi tisztelet? Sajnáltam a bábozókat, sajnáltam a jegyszedő néniket és nem utolsó sorban, sajnáltam a gyerekeimet, akik nem azt az élményt kapták (nem mellesleg, hatunknak 8000 Ft-ért, egy ölbeülős jeggyel), amit vártak.

Hozzáteszem, hogy a Kicsik annyira koncentráltak magára a darabra, hogy nekik mégis élmény volt, de engem kiborított ez és nagyon megfontolom, hogy mikor térünk oda vissza - és nem azért, mert nem tetszene a Bábszínház műsora.

Falusi séta

Bevallom, hogy hiába éltem mindig is a XVI. kerületben ( a 10 éves svájci kanyartól eltekintve), nem érzem magam különösebben lokálpatriótának és sűrűn gondolom úgy, hogy talán a város - vagy még inkább az ország - más csücskeiben jobb lenne élni. Valahogy nem találok bájt és hangulatot itt és nagy bánatom, hogy a mi házunktól nincs semmi olyan hely, ahová mondjuk elsétálhatnánk, hogy egy jó kis kávét kellemes környezetben elfogyaszthatnánk. Ráadásul, a mi utcánk végében található az úgynevezett Sashalmi sétány, ami egy földút. Nincs világítás, nyáron a portól és a hőségtől fuldoklunk, télen egy jégpálya, a másik két évszakban pedig sártenger. Minden gyerekem babakocsiját ezen rodeóztam végig, ha, mondjuk, a közeli, egyáltalán nem vonzó, piacra készültem. A régebb óta itt lakók azt mondják, hogy a '70-es évek óta könyörögnek az Önkormányzatnak (eleinte még Tanácsnak, ugye), hogy tegyenek valamit, hiába. Most már legalább van ígéretünk, hogy lesz valami. Az ígéreten viszont nem lehet közlekedni.

De nem panaszkodni jöttem a blogra... Hanem pont azért, hogy leírjam: nem túl lelkes hozzáállásom ellenére remek élményben lehetett részünk a múlt hétvégén.

Az történt, hogy leánykáink közül hárman zsúrba voltak hivatalosak. Az Ikrek egy volt csoport-társukhoz, Zita pedig ennek a volt csoport-társnak a bátyjához, aki történetesen az osztálytársa. Gyönyörű idő lévén, úgy döntöttünk, hogy sétálva megyünk a megadott (nem túl távoli) címre, családostul, kutyástul, sőt, Emma részére biciklistül (mert ő ugye nem volt hivatalos a zsúrra, neki is jár valami extra). El is jutottunk oda, rendben, vidámságban (attól eltekintve, hogy Klára egyedül öltözött, így sikerült egy meglazult gumijú, kicsit lyukas harisnyát húznia, amit folyamatosan ráncigált szegény, mert állandóan a térdénél volt...).

Visszafelé kerülő úton mentünk, hogy nagyot sétáljunk. Először Verával, Emma keresztanyukájával, régi jó barátunkkal, futottunk össze, három gyerekével. Ők már visszafelé jöttek a közeli parkból, ahol, mint mondta, teltház volt. Mindenki kirajzott a jó időre való tekintettel. Ahogy tovább haladtunk, szembe jött velünk Anna, Zita kis barátnője, aki pont előtte való nap járt nálunk. Nagyon kedves látvány volt, ahogy az igen nagynövésű leányzó kézenfogva sétált apukájával! Azt mondták, hogy játszótér túrán vannak, a tesó és anyuka lusták voltak, így kettesben töltik a délutánt. Jó volt ilyet látni, látszott rajtuk, hogy nagyon cinkosok. Tovább haladva, Rozi kerekezett velünk szemben. Rozi Emma barátnője, volt csoport-társa. Rozi egy cserfes tündérke. Történetesen egy négy-gyerekes család sarja, mely gyermekek között egy ikerpár...

Rozitól elbúcsúzva Judit néni háza elé érkeztünk. "Judit néni" persze egyáltalán nem nénis, csak éppen a három Kicsi torna-oktatója. Judit "nénihez" járnak hétfőnként és péntekenként. Judit néni éppen kint volt, a férjével együtt. Megálltunk és egy jót beszélgettünk, még teával is kínáltak. Közben a parkból hallatszott a vidám gyerekzsivaj és sok családot láttunk jönni-menni, babakocsikkal, műanyag motorokkal, biciklikkel, kutyákkal.

És akkor. Akkor hirtelen úgy éreztem, hogy jó itt, jó így. Jó, hogy ennyi ismerősünk van a környéken. Jó, hogy ennyi kedves ismerősünk van a környéken. Akkor a környék is jó... Falusi érzésem támadt. Egy olyan falué, ahol mindenki ismer mindenkit, de nem egy olyan falué, ahol az áskálódás és az irigység az úr. Egy olyan falué, ahol békés az együttélés. Ezen még hatalmasat lendítene, ha végre méltó lenne nevéhez a Sashalmi sétány. A lakók már azok.

(A kép persze nem ott készült, hanem még síeléskor - de ugyanolyan jó hangulatú, mint amilyen a séta volt.)

Szöszi, de eszes

I.

Tegnap késő délután áthívtuk Zitus egyik barátnőjét, Annát. Zita már előre leszögezte, hogy egyedül szeretne majd játszani az Ő barátnőjével. Imola ebbe könnyedén beletörődött, a tornától kellemesen kifáradva, üldögélt a kanapén és a mostanság tőle elválaszthatatlan Barbie-jaival (ennek majd külön bejegyzést tervezek) játszott. Emma is elfogadta nagyjából a tényt, korai vacsoráját fogyasztotta, kedvenc különórájára készülve, ami péntek est van: zeneovis Kati néni Kokasos foglalkozása (erről is majd máskor írok bővebben). Klára viszont szeretett volna a nagylányokhoz csatlakozni, akik éppen bunkert építettek a Nagyok szobájában, az emeletes ágy felhasználásával. Be is próbálkozott náluk a kis Szöszi, de Zita goromba elutasításával találta magát szemben. Hangos zokogással rontott hát be az ő, szomszédos, szobájukba és az ágyára vetette magát. Szerencsére pont arra jártam, így hát bementem, ölembe vettem, babusgattam és próbáltam megmagyarázni neki, hogy Zitus már nagy, hagyni kell neki külön utakat.

"De - érvelt nagy komolyan a könnyein keresztül- Gergőkét is bevették Petiék a játékba!"

Nem is esett le rögtön, hogy kedvenc olvasmányaikból, Bartos Erika "Anna, Peti és Gergő" sorozatából idéz... Aztán mikor rájöttem, hát, annyira lenyűgözött ez a szikla-szilárd magyarázat arra, hogy miért játszhat ő is velük, hogy azt válaszoltam:

"Igazad van, Klára! Gyere megbeszéljük velük!"

Átmentünk és addig győzködtem legnagyobb leányomat (szerencsére Anna-barátnője hamar ráállt Klára bevételére a játékba), hogy azt mondta: "Na jó..." És vígan elvoltak egészen vacsoráig...

II.

Tegnap este, fürdés után, a nappaliban, a tévé előtt bambulva, kenegettem be kiszáradt lábamat és kezemet egy errevaló krémmel. Kissé fáradt voltam így a krémet ottfelejtettem a nappali üvegasztalán. Hiba volt.

Ma, ebéd után, Klára egyszer csak felkiált!

"Valaki kiöntötte a vizet!"

"Hol?- kérdezi Zoli- és megy megnézni.

"Nahát!- hallom férjemuram hangját újra - hát ezt meg ki csinálta?"

"Mit? - kérdezem én is, immár aggódva és odasietek a "tetthelyre".

Mire odaértem, Zoli már arról faggatta Klárát, hogy vajon ő nyomta-e ki a krémes tubus szinte teljes tartalmát a szőnyegre (úgy, egy kupacba, erősen hasonlítva egy fehér kutyagumira...). Szöszibb Ikrünk elég gyorsan beismerte bűntettét. Közben visszatért a csapat az asztalhoz, egy kis édesség erejéig.

Ott továbbra is erről szólt a társalgás (egyáltalán nem haragos hangnemben, hiszen könnyen el tudtam takarítani a "fehér kupacot"). Zoli azt próbálta firtatni, hogy azt már ugye tudjuk, hogy Klára nyomta ki a krémet, de vajon ki próbálta a dolgot úgy álcázni, hogy rátett egy műanyag poharat, melynek tartalmát előbb kiöntötte (ugyancsak a nappaliban)? Klára először azt vágta rá, hogy Zita. De mikor Zitának is felfogta, hogy őt vádolják valami olyasmivel, amit el sem követett (az ő "bűnlajstroma" így is elég hosszú, semmint, hogy bevállalja mások gaztetteit is), hát igen hangosan háborodott fel. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet Zitára kenni a dolgot, Klára kitartott amellett, hogy nem tudja ki követte el ezeket a gaztetteket. Imolát is meggyanúsítottuk, de ő csak somolygott, mondta, hogy nem ő az, de tudja, hogy ki. Már-már ott tartottunk, hogy a nálunk sosem járt ovis társuk követte el a dolgot, amikor is Zoli felajánlotta, hogy aki megmondja az igazat arról, hogy ki tette a poharat a krémre, annak jutalom jár. Klára keze már lendült is a magasba: "Én voltam, én kérem az érmet!" Zoli továbbment és felajánlott egy újabb díjat annak, aki megmondja az igazat arról, hogy ki öntötte ki a vizet. Klára ismét gyors volt és ezt is beismerte sebtiben. Már kezdtük azt hinni, hogy azért, hogy mindenképpen ő kapjon "díjat".

Végül, Zoli (a mosolygást csak nehezen tudta visszafojtva) megkérdezte tőle, hogy miért nem mondta meg rögtön az igazat, miért csak a jutalom kedvéért.

Klára válasza: "Hát, mert akkor még nem tudtam!"

Kibuggyant belőlünk a nevetés.

Aztán persze elmagyaráztuk, hogy miért rossz mindaz, amit tett, de főként az, hogy megpróbálta Zitára kenni, majd kitartóan megtagadta az igazmondást.

Erratum

Kimaradt a muffin-recept felsorolásában a 2 evőkanál baracklekvár és/vagy narancslé. Ez különösen akkor fontos, ha kakaópor is megy bele. A liszt után kell hozzáadni.

Muffin és kuglóf

"Mafin!"- mondja Klára reggel, köszönés helyett. És leül a kakaója elé, várva a csokis kis sütikét. Ha nincs muffin, hiszti van. Így hát mindig van muffin. Gyakorlatilag ipari mennyiségben és napi szinten gyártom a kis Amerikaiak kedvencét - drága magyar ikreimnek.

Szerintem télen valahogy jobban igényli mindenki a sütiket, kalácsokat, ilyesmiket. Többéves tapasztalatom az, hogy nagyjából novemberben állok rá a sorozatos keksz-kalács-muffin-kuglóf-karácsonyi sütemények gyártására és ez eltart kb. márciusig. Onnantól inkább már csak palacsintázunk meg hasonlók. Most úgy állunk, hogy bármi, amit sütök, elfogy percek alatt. Így aztán folyamatosan sütök. Muffint nagyjából minden másnap. Ráadásul csak a csokis a menő! Hiába van meg nekem Stahl muffinos szakácskönyve, az almás, diós, vagy bármi egyéb alapanyagú muffin nem jó. Csak a csokis. Ezért csak annyit tudok variálni, hogy hol Panni barátnőm receptje alapján keverem ki a tésztát, hol Stahl szerint (az első a finomabb, könnyebb).

Zita jobban kedveli a kalácsot és a kuglófot. Nos, ezekre csak hetente egyszer vetemedem, mert szerencsére anyukám is szeret sütni és örömmel kényezteti unokáit (jelen esetben Zitust). Emma az egyetlen, aki mindenből a gyárit szereti. Ő vagy gófrit eszik (gondoltam már rá, hogy azt is magam készítem, de ismerve őt, valószínűleg azt mondaná, hogy finom - és nem kérne többet), vagy zsömlét. Egy a lényeg: nutella legyen rajta! Imola kedveli a muffint. De nála meg a lekvár a lényeg. Gyakorlatilag eszik egy kis muffint a baracklekvárhoz. A kalácsot sem veti meg - de a házit igen... Bonyolult.

Eddig a reggelik. De máskor is kell a süti! Készítek néha kekszet. Dobozba csak a látszat kedvéért teszem, mert úgysem lenne ideje kiszáradni. Ha almás pitét készítek, az sem tart sokáig. Zita és Klára az élenjáró a fogyasztásban. Ha Rákóczi-túrós kerül a tepsibe, akkor csak Zoli (meg én) fogyasztja, de nagy erőkkel. Diós süti esetén szintúgy.

Mostanáig úgy gondoltam, hogy egészen "alacsony fogyasztású" gyerekeim vannak. Valahogy megnőtt az étvágyuk. Most csak az édességekről regéltem, de a főételek is komolyabb mennyiségben készülnek már. Kész szerencse, hogy nem fiúk! (Állítólag ők rengeteget esznek..)

Végül, jöjjön a két favorit egyszerű, elronthatatlan receptje.

Panni muffinja

15 dkg vaj vagy margarin

15 dkg cukor

2 tojás

15 dkg liszt

1/2 zacskó sütőpor

5 dkg apróra vágott (vagy reszelt) étcsokoládé

2 evőkanál kakaópor (lehet Nesquick is, egyébként pedig el is lehet hagyni teljesen)

A trükk pedig csak annyi, hogy abban a sorrendben kell a hozzávalókat összekeverni (jól), ahogy leírtam. Kell hozzá olyan speciális muffin-tepsi (12 lyukkal) és tanácsos beletenni egy-egy papír-kapszlit, mert úgy szebbre sül és könnyebb kivenni. Előmelegiített sütőben, 180 °C-on kb. 12-15 percig sül.

Kuglóf

Először is fel kell futtatni 4 dkg élesztőt 1 dl tejben, egy kockacukorral. Amíg az élesztő "fut", kimérünk 50 dkg lisztet egy nagy tálba. Közben felolvasztunk 37,5 dkg margarint (vagy vajat). Enyhén felverünk 4 vagy 5 tojást (mérettől függően), egy csipetnyi sóval. Összeöntjük a margarint, a tojást, hozzáreszeljük egy citrom héját és beledöntünk még 12 dkg cukrot. Ezt az egészet hozzáöntjük a liszthez, amihez hozzáadjuk az élesztős tejet is (annyi idő pont elég neki, ami alatt az előzőeket elvégezzük). Az egészet szép hólyagosra keverintjük és a kivajazott kuglóf-formába öntjük. Ha márványos kuglófot szeretnénk, akkor csak a felét öntjük ki először, majd a maradékhoz hozzákeverünk kb. 2 evőkanál (Nesquick) kakaóport és utána azt is beleöntjük a formába. Meleg helyen addig kelesztjük, amíg a tészta kezdi megközelíteni a kuglóf-forma peremét. Ekkor 180°C-os előmelegített sütőbe tesszük és egy órán át sütjük. Ha a teteje nagyon sül, akkor egy idő után rátehetünk egy alufólia-darabot. Ha készen van, megvárjuk, míg hűl egy kicsit, majd egy tálra ráborítjuk. Ha már nem gőzölög, meg lehet szórni porcukorral. Mindig szép lesz és mindig finom! (a sok vajtól elég sokáig)

Kellemes reggeliket kívánok!

Vegyes felvágott I.

I. Rend-szer(űség)

Sokgyerekes családoknál, úgy gondolom, még az átlagnál is nagyobb az igény és a szükség a rendre és a rendszerre. Másképpen nem tud működni a család. Viszont a kihívás is jóval nagyobb, hiszen több, nálunk hat, személy "rakja a rendetlenséget", nap mint nap. Beveztőmben tisztáznám még, hogy a rendrakás és rendszer-kialakítás nehézségeimet és folyamatos küzdési kényszeremet még növeli az, hogy (tulajdonképpen szerencsére) egy nagyon rendszerető és igénylő ember a férjem. Gyakorlatilag szenved és rosszkedvű lesz egy jelentősebb kupi láttán (azaz a nappalink minden esti tájképétől... ha "túl hamar" ér haza). De rendet tart az íróasztalán és roppant mód sérelmezi, ha én odahalmazok valami oda nem illőt....

Tehát, Zolim, időről időre, kitalál valamit, amivel rendszerezni lehet hattagú családunk töménytelen holmiját. Van már nagy (utazó) ládánk a sok különóra holmijainak tárolására és nemrégiben lett egy hatalmas szekrényünk a konyhánk egy nehezen kihasználható szögletében. Ez a szekrény végre elnyelte, többek között, a négy lány igen jelentős mennyiségű kézműves-felszerélését (gyurmák, gyöngyök, festékek, gyurmák, hímzések, stb.). A kinőtt, illetve nem az évszaknak megfelelő, ruhák és cipők már régóta kartondobozokban pihennek a pincénkben, méret szerint rendszerezve. A kissé megunt vagy régóta nem használt játékok is a pincében vesztegelnek, vagy azért, hogy Balatonra menjenek a nyaralóba (ahol aztán boldogan fedezik fel - újra - őket), vagy hogy jótékonykodásra hasznosuljanak. Van továbbá, a mindennapos programok fejben-tartására, egy nagy táblánk, ahová krétával írhatjuk a legfontosabb, aktuális teendőket, beszerezni-valókat és alatta egy kis tároló - a meghívókkal, beutalókkal, gyógyszer-receptekkel, stb. Idei újítás még egy olyan fali-naptár, ahol mindenkinek jut egy rubrika. Így egy pillantással átlátható, hogy egy adott napon, kinek milyen elfoglaltságai akadnak.

Január a fogadkozások, rendrakások, megújulások, meg ilyesmik hava. Így, az említett hatalmas konyhai szekrényen kívül (ami azért az egész konyhámat szellősebbé tette - és ez nagy szó, mert bár ipari mennyiségeket kezdek ott készíteni, a mérete inkább lakótelepi, sajna), a múlt hétvégén ellátogattunk még egy négybetűs bútoráruházba, hogy feltegyük az "i"-re a pontot.

Zolit most két dolog nyomasztotta. Egyik, hogy jelentős mennyiségű sport-lábbelijei már nem fértek sehová. Így aztán legtöbbször vagy az autójában hurcolászta őket, biztosítva engem arról, hogy így tuti nem csal meg, mert más nő nem lett volna hajlandó ilyen bűzben utazni.... Vagy a bejárati ajtó előtt szellőztette őket, aminek ugyancsak nem örültem, mert túl a nem igazán nagy esztétikumon, attól tartottam, hogy: a verzió: a végén még becsöngetnek és azt mondják, hogy a szélső modellből kérnek egy 44-es méretet, vagy, b verzió: nem csöngetnek be, csak bemásznak és önkiszolgáló-rendszerben elviszik a kiállított cipellőket. Szóval ezt megoldottuk egy újabb ládával, amit ezúttal a dolgozószobában rejtettünk el. Egyelőre nem érzem a bűzt...

Másik idegesítő jelenség mostanában a rengeteg sapka-sál-kesztyű kesze-kuszasága volt. Van egy nagy fogasunk, nagy kalaptartó résszel. Igenám, de hattagú családunk számtalan fejfedője, sálja és kesztyűje össze-vissza gomolygott rajta. Hiába raktam néha rendet, egy-két nap és már újra Zita sapkája alól rángathattam ki a sálamat, minek következtében rám potyogott Klára orkán kesztűje és Zoli focis sapkája (legalább... vagy az egész polcnyi holmi..). Nos, ennek vetettünk most véget egy Zoli által kitervelt huszár-vágással. Vettünk hat kis kosarat és így mindenki a sajátjába szuszakolhatja megérkezéskor a holmiját és ott kutathatja az aznapra megálmodott szerelést is. És hogy honnan tudja mindenki, hogy melyik az övé? Hát arra is volt egy briliáns ötlete drága, rendszerető uramnak. Elment ugyanis (különösen nagy önfeláldozással!) Zitával "shoppingolni" egy zsúrra és akkor találtak rá egy ajándékboltban ezekre a kis, úgynevezett cipzár-cimborákra. Ezt rá tudtuk erősíteni a kosárkákra. És mivel nem találták meg a hat keresztnevünket, a következő megkülönböztető feliratkákat (egy-egy állattal, vagy ördöggel, varázslóval, stb.) vették meg: Legjobb Apa, Legjobb Anya, Belevaló Csajszi (Zita), Elragadóan Bájos (Emma), Szöszi De Eszes (Klára), Kis Szívtipró (Imola).

Zoli most elégedett. Rend van. (Per pillanat.....)

Könyvek

Nem rajongok a körbeadós blog-játékokért. De könyveket olvasni imádok! Gyerekkoromban igazi, tipikus könyvmoly voltam. Mára tett elém az élet még pár kihívást, hogy az olvasást csak estékre és utazásokra hagyja, de azért továbbra is lelkes könyvrajongó vagyok és könyvesboltok közelében elkap a láz, a pénztárcám meg feljajdul....




Kicsit bajban leszek azzal, hogy mit olvastam 2008-ban és mit előbb, de azért belevágok....


1. Magyarok


Mivel 10 évet éltem Svájcban, az általános iskola végét, a gimnáziumot és az egyetemet ott végeztem. Így aztán, néha rám tör, hogy be kéne hoznom a magyar klasszikusokat. Ez néha sikerül, néha nem. Pl. Az ember tragédiáját nem lehet az ágyban olvasni. Csongor és Tündét is inkább színházban néztem meg (még ott sem egyszerű...). Viszont Az arany embert elolvastam és tetszett. Átrágtam magam újra Az egri csillagokon is, de még régebben. A klasszikusokon kívül szeretem a kortárs magyar írókat is, vagy legalább is kötelességemnek érzem megismerni őket. Závada Jadviga párnáján csak nehezen rágtam át magam, viszont anno (pár éve) Esterházy Harmonia Celestis-e és a Javított kiadás-a is lenyűgözött.


Ami biztos, hogy 2008-ban volt:


Móricz Zsigmond: Úri muri. Kellemes volt, mégsem kaptam gyorsan a Rokonok után, pedig az is ott vár a polcon.


Háy János: A gyerek. Volt a Nemzeti Színházban Rátóti Zoltánnak egy önálló estje "Házasságon innen és túl" címmel, amely során Háy hasonló című könyvéből ad elő részleteket. Imádtam! Lehet, hogy az a könyv jobb, vagy Rátóti Zoltáné az érdem, de ez a másik, nem annyira tetszett. Van az írónak egy lenyűgöző stílusa, csak az valahogy nem elég ahhoz, hogy teljesen végigrepítsen a regényen. Szerintem.


Esterházy Péter: Semmi művészet. Az a helyzet, hogy elfogult vagyok. Már az író személyiségért is odavagyok. Olyan jó lenne őt a baráti társaságban tudni. Ezt a könyvét is élveztem. Szeretem a stílusát, ahogy hozzáfog mindenhez.


Méhes György: Emmi. Nagyon tetszett a Kolozsvári milliomosok, ezért vettem ezt a könyvet a kezembe. Ez a történet kissé nyomasztott, de azért nem tettem le a könyvet!


.... és amiket viszont letettem: Faludy György: Pokolbéli víg napjaim (nem mondom, hogy untam, de biztos rámászott egy könnyedebb olvasmány és a kisebb ellenállás felé mentem... majd megpróbálom még), Ottlik Géza: Iskola a határon (valahogy nem ment).





2. Külföldiek


No, itt is megvannak a kedvenceim. Kunderától már nem nagyon van olyan, amit ne olvastam volna. Marquez is nagy kedvenc, de tőle már nem minden. Belekóstoltam Coelho-ba is, hiszen izgatott, hogy mi a titka. Végigolvastam a Tizenegy percet, de nem szaladtam a könyvesboltba újabb műveiért. Az amerikai kortárs is közel áll hozzám. Nick Hornby összes regényét is felfaltam, például. Ja, és nem felvágás, de néha franciául is olvasok, nehogy elszálljon a tudásom. Van nekik egy új üdvöskéjük, Amélie Nothomb, tőle is olvastam párat az elmúlt években. De íme, amik tuti, hogy 2008-ban voltak.


Anna Gavalda: Együtt lehetnénk. Miután nem jutottam el a moziba, hogy megnézzem a filmet, gondoltam, elolvasom a könyvet. Balatonon, nyáron. Jó volt, de semmit sem vesztettem volna, ha nem veszem a kezembe.


Jean-Pierre Richard:La fille tombéee d'un reve. Na, ez például egy olyan francia nyelvlecke... Barátnőim hozták nekem a nyáron, aranyos történet, tényleg kedves.
(hát, tőlük kaptam)


Mark Haddon: Valami baj van. Zolitól kaptam. Nagyon tetszett a stílusa. Az író angol és ez érződik is.

És ezzel kanyarodhatunk is a harmadik kategóriához:



3. A brit szigetek lityi-lötyi finomságai

Nem tehetek róla, élek-halok a skót és ír történetekért és az angol fanyar humorért. Ezért aztán, ami onnan jön, nálam már be is fut. Szóval akadt egy-két női író (főleg), akinek felfalom a könyveit. Valószínűleg nem is igazán szépirodalom. De ha megcsap Rosamunde Pilcher skót történeteinek sós szele, hát, alig várom már, hogy olvashassak. Ugyanígy, Marian Keyes ír hangulatú regényei is rabul ejtenek. Utóbbitól utoljára angolul rágtam magam végig a nagyon megható "Anybody out there?" című kötetén,( de az összes többit is elovastam már, magyarul). Nem bírtam várni, pedig azóta már magyarul is megjelent. Rosamunde Pilcher-től most olvasom az Otthon című könyvet, de már magam mögött tudhatom a Szeptembert, a Nyáridőt és a Téli napfordulót is. Nem is tudom megmagyarázni, hogy miért letehetetlen, de az. nem pörögnek az események, sőt. De valami olyan hangulatot varázsol minden oldalra, hogy nagyon nincs kedvem elszakadni onnan.


Amit még 2008-ban olvastam, az Stahl Judit könyvtárából néhány könnyedség. Egy részről Nancy Verde Barr Az utolsó falat című könyvét, más részről pedig Joanne Fluke sütizős-nyomozós könyveit (pl.: Áfonyás muffin és gyilkosság).

Hát ez volna az én szedett-vedett könyvlistám. Eklektikus? Eléggé. Van, hogy magamba verek egy kis "igényességet", van, hogy vastag könyvet szeretnék könnyedén felfalni. Egy biztos: olvasni jó!

És a kis extra: "A Mikulás rénszarvasa". Ezt a meseregényt nem más, mint drága férjem-uram, Zoli, írta egy kislányról, aki egy termoszba zárt (a kávéfőzőből kibújt) szellemmel "karonöltve" elindul a Mikulás megkeresésére és a karácsony megmentésére... Aranyos, naná! Már meghaladta a 10-es példányszámot, mert megkapták a szüleink is és egy-két kisgyerekes baráti család. De Zita kikotyogta a suliban és egyik barátnőjének anyukája (akivel én is nagyon jóban vagyok) kifejezetten kérte, hogy kaphasson egy példányt karácsonyra. Ők elolvasták, tetszett nekik. Ez az anyuka elmesélte egy másiknak, a kislány pedig másik osztálytársnak. Az lett belőle, hogy egyre több "megrendelés" érkezik hozzánk: "Apa, X, Y és Z is szeretné elolvasni. kaphatnak egy példányt?" Lassan bestseller lesz... :-)

Most még tovább kéne adnom a könyves labdát, ugye? Hát, azok közül, akiket én olvasok, még ketten nem írtak ilyet, úgyhogy nosza! Ági (Hanna és az ikrek) és Vera (Turi család), mi fért bele nektek a 2008-as évbe?