Grábóc és Gemenc

Nos,Verának teljesen igaza van: a Mecseknek nincs "csúnya" része. Bár Pécs belvárosába nem mentünk be (a lakóautók ezt nagyon megnehezítették volna), így a "fővárosát" nem láttuk, a vidékét viszont keresztül-kasul jól bejártuk!

Első reggel egy Grábóc nevű kis zsákfaluban ébredtünk. Gyöngyi már fél 9-re szervezett egy kísérőt, aki bemutatta nekünk az ott található Szerb Orthodox templomot és a mellette található kolostort. Nagyon érdekes volt minden, amit mesélt (köztük számomra pl. az a tény, hogy ennél a vallásnál is igen elutasítóak a nőkkel szemben, hiszen külön terembe mehettek csak be és az is, hogy bár bő kétórás minden egyes szertartásuk, azt illik állva végigbírni!!!!), de ami igazán meghökkentő volt, az, hogy mostanra már egy Szerb sem lakja a falut, ahogy a kolostort is csupán csak két apáca (ők is csak a nyári időszakban) - a képen az egyik, aki a gyomlálgatás előtt egy telefonnal szaladt be a templomba....
A gyerekek egészen türelmesen viselték a hosszas magyarázatokat, de nem kellett kétszer mondani, hogy menjünk vissza a lakóautóhoz, mert sietnünk kell a számukra izgalmasabbnak tűnő következő célpontunkhoz: a gemenci erdőhöz!

Hogy miért kellett sietni, mikor az erdő ott volt és - reméljük - ott is lesz még sokáig? Azért, mert várt minket Balázs, a túra-vezetőnk (akit ugyancsak Gyöngyi áldásos szervező-tevékenységének köszönhettünk), aki körbevezetett minket az erdő egy részén és közben folyamatosan mesélt, magyarázott, mutogatott érdekes dolgokat. Ugyan nehéz rangsorolni, de nekem talán ez volt a leglenyűgözőbb része az egész kirándulásunknak. A gemenci erdő buja növényzete, a vaddisznó-dagonyák és a szarvas-csapások felfedezése, a vadszeder mámorító íze, a holt Duna-ág pompás és nyugtató látványa, tele békalencsével és tavirózsával (és milyen jó, hogy most már a gyerekeim is tudják, hogy miket is takar ez a két mókás név!), a szajkók és más madarak rikkantása és látványa, a zöld és a természet ilyen kézzelfoghatósága felért egy masszázzsal, egy nagy alvással és egy pihentető, olvasós délutánnal együttesen!
De egyszer csak visszaértünk a kiindulóponthoz és elbúcsúztunk vidám túravezetőnktől. Mindez Pörbölyön történt, ahonnan a Gemenci kisvasút indul. Természetesen a vonatozás is a terveink között szerepelt, de mielőtt még felszálltunk volna a gyakorlatilag csak miattunk indított nyitott vasútra, még volt időnk sétálni egyet a vadleső körül, ahol aztán egy igencsak felháborodott vaddisznó-család kísérgetett minket, alig hagyva lehetőséget arra, hogy az őzikékben is gyönyörködhessünk.

Végül aztán felszálltunk a kisvasútra, ahol elköltöttük jól megérdemelt, és előre becsomagolt, ebédünket! Pár megállóval arrább leszálltunk, aholis egy játszótéren múlattuk az időt addig, amíg visszafelé is elindult velünk a vidám kis vonatocska!

Nomád élet

Természet Anyó elővette már az őszi palettáját, próbálgatja is a színeit. De mivel kissé "szeles" ilyenkor, közben még ezer más teendőjét is igyekszik ellátni: engedi hát a napot, hogy megmelengesse a kirándulókat, lehetővé teszi, hogy a le nem szüretelt szőlő még édesebbé válhasson és segít, hogy a kellemes melegtől ittragadt madaraknak is legyen még idejük útra kelni.

Ebben a káprázatos, igazi indián nyárban vágtunk hát neki, életünkben először LAKÓAUTÓVAL, egy hosszú hétvégének. A célpont egy számomra fehér folt volt édes hazánkban: a Mecsek. Tulajdonképpen csak három éjszakát és két és alig fél napot töltöttünk ott, de annyi élménnyel lettünk gazdagabbak, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem a felsorolásukat.

De talán a lakóautós benyomásokkal indíthatnék. Aki szereti a teljes kötetlenséget, a "hátamon a házam" csiga-érzést, a nomád, "akárhol-alhatunk-és-alszunk-is" üdítő mámorát, a mindennap máshol vagyunk, de mégsem kell ki-be rámolni örömét, akit nem zavar, hogy öt másik embertársával lakik alig pár négyzetméteren és nem feltétlenül tusol le alaposan minden nap, viszont lenyűgözi, hogy eszméletlen sok szépséget láthat rövid idő alatt, akinek nem mindig a pihenés a fontos, hanem azt felülírhatja az élmény is, annak való. Aki szereti a kényelmet, a nyugalmat a mellékhelységben, akinek kicsit nagyobb a térigénye és nehezen visel el sok embert egy helyen, aki nem feltétlenül van attól elragadtatva, hogy az előbb még étkező most már az ágya, aki fél akárhol letáborozni a "pusztaságban" vagy a falu végén, aki ragaszkodik a napi két hosszas pancsoláshoz és nem szeret aggódni azon, hogy van-e elég víz, gáz és megy-e a fűtés éjszakai is, akinek fontos, hogy egy utazás során pihenjen is, annak nem való. Négy gyermekünk határtalan lelkesedését és alkalmazkodó-képességét látva, ők biztosan az első kategóriába tartoznak. Ami minket, kissé elgyötört szülőket illet, mi ide-oda billentünk a kettő között.....

Első éjszaka én alig aludtam, úgy rettegtem a nem is tudom mitől, Grábóc nevű falu kolostárának bejáratánál leparkolva. Utána helyet cseréltem Zolival, és a következő két éjszaka már kellemesebben telt. A lányok (köztük az idegen helyen és helyzetben nehezen alvó Zita is!) simán elaludtak a számukra is nagy mértékben szokatlan megoldásban! A három Kicsi ugyanis a vezetőfülke felett található "alkóvban" szundizott együtt, míg Zita a hátsó traktusban található emeletes ágy felső részén. Én ugyanezen ágy alsó részén töltöttem először az éjszakát, majd utána az étkező-asztalból és utasülésekből összállítható ágyon (amit ugye reggelente vissza kellett alakítani, hogy ott étkezhessünk és utazhassanak a lányok). A lakókocsiban elköltött étkezéseket rendkívüli módon élvezték a csajok, ahogy azt is, hogy még menet közben is el tudtak menni pisilni (bár kicsit olyan volt, mintha egy légörvénybe keveredett repülőn tették volna ezt). A bérlési helytől én vezettem haza a hatalmas lakóautót és azon morfondíroztam, hogy kezdő koromban egy Lancia Y10-es mini-autót vezettem, és lám, hol tartok. Ki tudja, egyszer még egy csuklós Ikarus-busz kormánya is a kezem közé kerül.... Utána viszont már Zoli vette át a pilóta-szerepet, gondosan követve társ-lakóautónkat, ahol ugyancsak egy Zoli ült a kormány mögött.

Mert nem hatosban vágtunk neki ennek a kalandnak, hanem "felbújtóinkkal" együtt. Gyöngyi és Zoli barát-házaspárral és az ő három gyerekükkel. Ők már tesztelték a lakóautózást a nyáron, nekik nagyon megtetszett és kérdezték, volna-e kedvünk nekünk is kipróbálni ezt az utazási módot. Mi pedig abszolút vevők voltunk rá! Mivel a javasolt úticéljuk pont megegyezett a mi terveinkkel, már el is döntöttük! Utána pedig nagyon jó dolgunk volt, mert Gyöngyi jobbnál jobb programokat, látni- és tennivalókat kutatott fel, nekünk már csak élvezni kellett ezeket!

Hogy miket? Hamarosan elmesélem!!!!!
(és fotókat is teszek majd be, ha Gyöngyiéktől megszerzem őket)

Ovis történet még egyszer

Csak gyorsan leírom még a Sáronos fejleményeket. Sokakat megindított ez a fojtogatós történet, túl a hozzászólásokon, még több magán e-mailt is kaptam.

Szóval, az történt, hogy beszéltem az óvó nénikkel. Ők elmesélték, hogy többször is beszéltek anyukával, aki nagyon megdöbbent és megijedt, és ígéretet tett, hogy beszél a lánya fejével. Aztán hétfőn Sáron odament Imóhoz és bocsánatot kért tőle, ígérvén, hogy többé ilyet nem csinál, az anyukája is elnézésünket kérte. Az óvoda-vezetőnő is bejött a csoportba, hogy beszéljen Sáronnal. Nos, ezek után mi lehetne az én teendőm? Miután a lányaimban egyáltalán nem maradt meg ez az esemény traumatikusan (kicsit sajnálom is, hiszen akkor nem mérték fel, hogy mekkora szörnyűség volt ez!), szerintem nekem is kutya-kötelességem adni még egy esélyt egy öt és fél éves kislánynak.

Fenntartásaim azért vannak. Az óvónő mondta, hogy mindig rajta az egyik szeme, nagyon fél, hogy valami hasonló ismét megesik, de most Sáron nagyon "viselkedik". Hát igen. Számomra a hangsúly a "most"-on van. Mondtam is neki, hogy szerintem nem ezen a héten kell aggódni, hanem majd pár hét múlva, amikor "elfelejtődik" egy kicsit a dolog.... Az is kiderült, hogy Sáron hivatalosan nem is magatartás-zavaros.... Hm, hm.

Szóval, így állunk. Imó sebei elmúltak, nem tart attól, hogy oviba menjen és határozottan kedvesen üdvözli az őt sérelmezőt.

Most pedig nekilátok sürgős teendőimnek. Ugyanis, miután iskolás leánykáink ma kirándulnak, holnapra pedig valami rejtélyes okból kifolyólag szabadnapot kaptak, hát kihasználjuk a hosszú hétvégét és nekivágunk egy igencsak izgalmasnak tűnő kalandnak!

Amikor visszatértünk, elmesélem!!!!

Klára is kérhetett

Ez már majdnem két hete történt, dehát a krónikás néha azzal is lefoglalja magát, hogy éli az eseményeket, nincs mindig ideje le is írni őket...:-)

Szóval, újonnan teremtett családi hagyományunk idei utolsó élvezője Klára volt, azaz, ő is kívánhatott egy napot a szüleivel, névnapja alkalmából. Nos, nem volt egy teljes nap, mert hamar végigrohant az általa kijelölt helyen, ami csakúgy, mint Emmánál, most is az Állatkert volt. De ennek ellenére nagyon élvezte az egészet, az egyedüliséget, a főnökösséget, az irányítást és a megszakítás nélküli csacsogás lehetőségét.

Az tény, hogy a Budapesti Állatkert már nem rejt nagy meglepetéseket kis (nagy) családunk számára, de ettől még mindig szívesen megyünk mind. Klárának ezúttal az volt a fontos, hogy etethesse az állatokat. Míg Emmával elmerülten és szinte órákig néztük a falatozó (és marakodó) medvéket, meg a fürdőző vízilovakat, addig Klárának nem jelentett élményt a kígyó-simogatási lehetőség, vagy a gorillák bemutatója, ő kecskéket, zsiráfokat és tevéket akart táplálni. Így aztán vettünk három zacskó zoo-csemegét és a többi állatot futólag megtekintve, végignyargaltunk az állatkerten, hogy aztán sokat időzhessünk a kecskéknél, a zsiráfoknál és a tevéknél.

Közben ropit ropogtattunk, majd a fárasztó etetés-futás biatlon után megpihentünk egy kicsit az állatkert cukrászdájában egy isler erejére....
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, az állatkert shop-jában is eltöltöttünk egy kis időt. Először is, Klára nagy vágya volt egy plüss-állat (ezúttal egy pandára esett a választása, továbbá ikertesója részére pedig egy pingvint kért), más részről pedig egy másik, június közepe óta fennmaradt, restanciánkat kellett még pótolnunk. Ugyanis két Nagylányunk egy-egy örökbefogadott állatot kért a kitűnő bizonyítványukért. Nos, ezt is megejtettük végre, így aztán Zita a legifjabb magyar orrszarvú, Lissimba "keresztanyja" lett, Emma pedig Sandrát, a zsiráf-lánykát fogadta örökbe. Az oklevelekkel (és egy-egy, a keresztgyereket ábrázoló kulcstartóval) felszerelkezve indultunk hát haza, egy teljesen elégedett Klárával közöttünk.Hazafelé még megosztott velünk egy csomó közlendőt (Zita nagy konkurrenciája lett ám ő!), itthon pedig vidáman folytatta ugyanezen tevékenységét a köré sereglő testvérhaddal is.

Bajnok

Évente 2-3-szor kerül megrendezésre az Önkormányzat és egy kerületi újság ápolásában a Fórum-futás nevezetű verseny. Az önkormányzati parkból van a rajt és egy kb. 2 km-es kört téve, ugyanide kell visszaérni. Mindig sokan szoktak ezen részt venni, most hétfőn meg pláne rengetegen vágtak neki a távnak, miután gyönyörű idő is volt. Bárki indulhat, nemek és korcsoportok szerint lehet nevezni, a legkisebbek a 6 évesek vagy annál fiatalabbak, a legidősebbek pedig a 40 felettiek bőven nagypapa (vagy nagymama) korig. Az (általános) iskolás korosztályokat kétévekre osztják. Így aztán idén Zita a szerencsés korcsoportba került (1999-2000, a maga '99 decemberével pont a közepén van), Emma kevésbé (2001-2002).

Büszkén jelenthetem, Zitus idén másodszorra is a dobogó legfelső fokára állhatott a korosztályán belül!!!!! (Hogy összesen hányadjára, arról folynak a családban viták: vagy negyedjére vagy ötödjére) Nagyon örült az eredménynek, meg persze mi is, annak meg pláne, hogy jutalmul egy könyvet kért!!!!

Emmus bébi is lefutotta, de lássuk be, ő rövidtávon jó (60 méteren lefutja a nővérét!!!), nála már az is nagy szám, hogy ezt a távot teljesítette!! Így az ő 6. helyének is nagyon gratuláltunk, jövőre, a szerencséseb korcsoporttal meg talán a dobogó is elérhető lesz!
Zitával Zoli futott (én már nem bírtam volna azt az iramot), Emmával én. Nagy családi futás volt ez!!!! Jövőre már a Kicsik is szeretnének nekivágni!!!!

Étkezőkocsik és mozdonyok

Szerintem mindenkinek vannak "heppjei", apró hóbortjai, mániái, "fixa ideái". Zolinak az (egyik) ilyen az étkezőkocsi. Nagy vágya, hogy egyszer úgy utazzunk vonattal, hogy az étkezőkocsiban vacsorázunk. Persze, valószínűleg, ilyenkor amolyan Agatha Christie-s Orient expresszt képzel el, hangulatos és kifejezetten szép étkező-részzel, zamatos ételekkel és elegáns, no meg udvarias, pincérrel.... Pénteken azzal jött haza drága hites Uram, hogy ezen a hétvégén "Étkezőkocsik és mozdonyok versenye" lesz a Vasúttörténeti Parkban, nem akarunk-e esetleg kimenni. Hát dehogynem!!!!! A két Kicsi harsány csatakiáltással és határtalan lelkesedéssel fogadta az ötletet, a Nagyok jóval mérsékeltebben. Utólag, Zita bevallotta, hogy attól félt, hogy unalmas lesz, de ez szuper volt!

Tegnap délután vágtunk neki ennek a "túrának". Bár a program-ajánlóban külön szerepelt, hogy a versenyben lévő étkezőkocsikban majd lehet enni is, az ebédet még itthon fogyasztottuk el, csak utána kerekedtünk fel. Így aztán a mozdony-versenyről le is maradtunk, de nem úgy az eredményhirdetésről (ahol a győztes mozdony-vezetők, a Forma 1-es pilótákhoz hasonlóan pezsgővel locsolták le egymást) és egy örökké emlékezetes (vagy ahogy Zita mondta "egy életre szóló") kalandról...

Az történt ugyanis, hogy először is körbejártuk az étkezőkocsikat, de kb. az ötödik után már megelégelték a csajok (azért megnéztünk még egyet-kettőt az eksztázis szélén lévő apjuk kedvéért), így az eredményhirdetést várva még megmásztunk egy-két XIX. századi mozdonyt, megcsodáltuk hogy hol tárolták a szenet, hová lapátolták és próbáltuk kitalálni a sok kallantyú-fogantyú-dugattyú lehetséges funkcióit. Utána, némi friss, gőzölgő kürtős kalács segédletével, végigasszisztáltuk az eredményhirdetést. Amiből megtudhattuk, hogy létezik olyan, hogy "Étkezőkocsik nemzetközi szervezete", továbbá kiderült, hogy volt "Legjobb séf", "Legkedvesebb kiszolgálás", "Legdekoratívabb tálalás", "Legfinomabb nemzeti specialitás" díja (meg még biztos más is, amit nem jegyeztem meg).

Már az eredményhirdetés alatt kinézték a lányok maguknak a kocsiszínt (vagy nem tudom, hogy mi ennek a vasutas megfelelője), ahol sok mozdony pöfögött a fordító-korong körül, és azokba fel lehetett mászni, sőt a dudát is meg lehetett húzni. Még a mozdonyos körre vagy a hajtányozóra is fel szerettek volna szállni, de oda külön jegy kellett volna, ráadásul még eszméletlen nagy sor is állt. Ezért megnéztük inkább a kocsiszínben lévő vonat-darabokat (volt hálókocsi, étkezőkocsi, mozdony, mozgó posta, omnibusz (???)). Onnan kikeveredvén, úgy döntöttünk, hogy megmászunk néhány működő mozdonyt, a dudálás kedvéért. Még mielőtt felkapaszkodtunk volna az első utunkba kerülőre, szájtátva végignéztük, ahogy a fordító-korong elforgat egy gyönyörű fekete, piros-kerekű mozdonyt, ami aztán elpöfög Rákosrendező felé. Felkászálódtunk egy szép, mint később kiderült osztrák, mozdony-csodára, ahol a két "masiniszta" készségesen felelgetett (angolul) kérdéseinkre, majd egyszer csak mondott valamit az egyik a másiknak, aztán pedig odavetette nekünk: "most mi jövünk". Ami azt jelentette, hogy most az a mozdony ment a fordító-korongra... Kérdeztük, hogy leszálljunk-e. Mondták, hogy maradjunk nyugodtan, meg úgysem lenne idő, hogy mind a hatan lemásszunk. Így esett az meg, hogy mi is elpöfögtünk Rákosrendezőig (majdnem) egy bécsi mozdony-matuzsálemmel és két kedves masinisztájával. Most aztán láthattuk, hogy mit kezdenek a kallantyúkkal-dugattyúkkal-fogantyúkkal! Sok mindent elmagyaráztak nekünk, amikor volt rá érkezésük és most már azt is értjük, hogy miért vannak ketten egy mozdonyon. A csajok nagyon élvezték, bár egy idő után panaszkodni kezdtek a melegre, mert bizony forróság, az volt!

Egy picit visszavittek minket (tolatva!), onnan pedig visszasétáltunk a parkba, nagy vidáman és feldobódva a nem mindennapi élménytől (végülis így, sorbanállás és jegyvétel nélkül, tudtunk tenni véletlenül egy kört egy mozdonnyal!). A csajok még kikönyörögtek egy kört a kis kerti vasúton, Zita Klárával ment, Emma Imóval és az is annyira tetszett nekik, hogy kissé szenesen-feketén, megizzadva és kipirulva, de nagyon jókedvűen sétáltunk vissza az autóhoz. A koronát kedvenc cukrászdánkban, a Szamócában, tettük fel, ki egy islerrel, ki egy fagyival, ki egy capuccinóval..... Ez a délután igazi "dolce vita" volt, ennyi élménnyel és ennyi édességgel...

Képeket csak a telefonommal tudtam készíteni és amint rájövök, hogy hogyan tudom azokat a számítógépre is átvarázsolni, ideteszek párat.

Egy éve már

Egy éve már, hogy János, drága "fogadott" Bátyám, az Igaz Barát, feladta a harcot a rák ellen és eltávozott az élők sorából. Egy éve már, hogy nincs velünk, de nem telt még el úgy egy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Hiányzik és annyira szeretnék beszélgetni vele! De nem lehet. Ehelyett, elmegyek holnap a rá emlékező misére és viszek egy szál virágot a sírjára.

Még most is könnyek szöknek a szemembe és még most sem sikerült elfogadnom, hogy miért pont őt jelölte ki a szeszélyes sors erre a kegyetlen végre. Ha van Menyország, te biztos ott vagy, János!