Étkezőkocsik és mozdonyok

Szerintem mindenkinek vannak "heppjei", apró hóbortjai, mániái, "fixa ideái". Zolinak az (egyik) ilyen az étkezőkocsi. Nagy vágya, hogy egyszer úgy utazzunk vonattal, hogy az étkezőkocsiban vacsorázunk. Persze, valószínűleg, ilyenkor amolyan Agatha Christie-s Orient expresszt képzel el, hangulatos és kifejezetten szép étkező-részzel, zamatos ételekkel és elegáns, no meg udvarias, pincérrel.... Pénteken azzal jött haza drága hites Uram, hogy ezen a hétvégén "Étkezőkocsik és mozdonyok versenye" lesz a Vasúttörténeti Parkban, nem akarunk-e esetleg kimenni. Hát dehogynem!!!!! A két Kicsi harsány csatakiáltással és határtalan lelkesedéssel fogadta az ötletet, a Nagyok jóval mérsékeltebben. Utólag, Zita bevallotta, hogy attól félt, hogy unalmas lesz, de ez szuper volt!

Tegnap délután vágtunk neki ennek a "túrának". Bár a program-ajánlóban külön szerepelt, hogy a versenyben lévő étkezőkocsikban majd lehet enni is, az ebédet még itthon fogyasztottuk el, csak utána kerekedtünk fel. Így aztán a mozdony-versenyről le is maradtunk, de nem úgy az eredményhirdetésről (ahol a győztes mozdony-vezetők, a Forma 1-es pilótákhoz hasonlóan pezsgővel locsolták le egymást) és egy örökké emlékezetes (vagy ahogy Zita mondta "egy életre szóló") kalandról...

Az történt ugyanis, hogy először is körbejártuk az étkezőkocsikat, de kb. az ötödik után már megelégelték a csajok (azért megnéztünk még egyet-kettőt az eksztázis szélén lévő apjuk kedvéért), így az eredményhirdetést várva még megmásztunk egy-két XIX. századi mozdonyt, megcsodáltuk hogy hol tárolták a szenet, hová lapátolták és próbáltuk kitalálni a sok kallantyú-fogantyú-dugattyú lehetséges funkcióit. Utána, némi friss, gőzölgő kürtős kalács segédletével, végigasszisztáltuk az eredményhirdetést. Amiből megtudhattuk, hogy létezik olyan, hogy "Étkezőkocsik nemzetközi szervezete", továbbá kiderült, hogy volt "Legjobb séf", "Legkedvesebb kiszolgálás", "Legdekoratívabb tálalás", "Legfinomabb nemzeti specialitás" díja (meg még biztos más is, amit nem jegyeztem meg).

Már az eredményhirdetés alatt kinézték a lányok maguknak a kocsiszínt (vagy nem tudom, hogy mi ennek a vasutas megfelelője), ahol sok mozdony pöfögött a fordító-korong körül, és azokba fel lehetett mászni, sőt a dudát is meg lehetett húzni. Még a mozdonyos körre vagy a hajtányozóra is fel szerettek volna szállni, de oda külön jegy kellett volna, ráadásul még eszméletlen nagy sor is állt. Ezért megnéztük inkább a kocsiszínben lévő vonat-darabokat (volt hálókocsi, étkezőkocsi, mozdony, mozgó posta, omnibusz (???)). Onnan kikeveredvén, úgy döntöttünk, hogy megmászunk néhány működő mozdonyt, a dudálás kedvéért. Még mielőtt felkapaszkodtunk volna az első utunkba kerülőre, szájtátva végignéztük, ahogy a fordító-korong elforgat egy gyönyörű fekete, piros-kerekű mozdonyt, ami aztán elpöfög Rákosrendező felé. Felkászálódtunk egy szép, mint később kiderült osztrák, mozdony-csodára, ahol a két "masiniszta" készségesen felelgetett (angolul) kérdéseinkre, majd egyszer csak mondott valamit az egyik a másiknak, aztán pedig odavetette nekünk: "most mi jövünk". Ami azt jelentette, hogy most az a mozdony ment a fordító-korongra... Kérdeztük, hogy leszálljunk-e. Mondták, hogy maradjunk nyugodtan, meg úgysem lenne idő, hogy mind a hatan lemásszunk. Így esett az meg, hogy mi is elpöfögtünk Rákosrendezőig (majdnem) egy bécsi mozdony-matuzsálemmel és két kedves masinisztájával. Most aztán láthattuk, hogy mit kezdenek a kallantyúkkal-dugattyúkkal-fogantyúkkal! Sok mindent elmagyaráztak nekünk, amikor volt rá érkezésük és most már azt is értjük, hogy miért vannak ketten egy mozdonyon. A csajok nagyon élvezték, bár egy idő után panaszkodni kezdtek a melegre, mert bizony forróság, az volt!

Egy picit visszavittek minket (tolatva!), onnan pedig visszasétáltunk a parkba, nagy vidáman és feldobódva a nem mindennapi élménytől (végülis így, sorbanállás és jegyvétel nélkül, tudtunk tenni véletlenül egy kört egy mozdonnyal!). A csajok még kikönyörögtek egy kört a kis kerti vasúton, Zita Klárával ment, Emma Imóval és az is annyira tetszett nekik, hogy kissé szenesen-feketén, megizzadva és kipirulva, de nagyon jókedvűen sétáltunk vissza az autóhoz. A koronát kedvenc cukrászdánkban, a Szamócában, tettük fel, ki egy islerrel, ki egy fagyival, ki egy capuccinóval..... Ez a délután igazi "dolce vita" volt, ennyi élménnyel és ennyi édességgel...

Képeket csak a telefonommal tudtam készíteni és amint rájövök, hogy hogyan tudom azokat a számítógépre is átvarázsolni, ideteszek párat.