Távolról indítom a tegnap esti kis "esemény" leírását. Csak, hogy a főszereplőről először jó szó essék....
Az van, hogy megtörténni látszik anyai rettegéseim és reményeim egyike. Mindig is tartottam attól, miközben vágytam rá, hogy egyszer csak valaki a szemembe nézzen és azt mondja: a gyerekem nagyon tehetéges, figyeljek rá oda! Persze, Zita esetében már kiderült, ahogy ezt a gyerekorvosunk a lehető legjobban megfogalmazta, hogy "különleges gyerek". De nála ez a teherbírásban, a mindenhez való készségben fejeződik ki, bár szerintem a fuvolában egy kicsit több is lehetne a dologban, de a legnagyobb energiáit mégsem a zenére, hanem inkább a sportra irányítja (gyanítom, hogy itt az erős apai példa és a neki való tetszeni vágyás is közrejátszik).
Emma teljesen más "tészta". Csendes, visszafogott, mindenki szereti, mindenkit szeret és csak szerényen mosolyog. Aki nem feltűnősködő, de aki nélkül nem buli a buli! És, hát, mintha lenne egy kis extra-adottság a kezeiben. Már az első tenisz-óra után azt mondta az edzője, hogy elámult. Azóta pedig félelmetes ütemben fejlődik. Miközben azon mérgelődik, hogy nem tudja úgy megütni a labdákat, ahogy Gyuri (a 25 éves edzője...) és miközben csak egy szótagos válaszokat ad Gyurinak, persze mosolyogva. És Gyuri imádja. Csakhogy.... ő nem készít fel senkit versenyre, mert "szereti a gyerekeket", meg - szerintünk- nincs is elég önbizalma hozzá....
Nemrégiben kiderült egy-s-más. Már egyszer megemlítette Gyuri, hogy abban a csarnokban, ahol játszanak (ott három pálya van egymás mellett), az összes edző Emmára "feni a fogát", neki meg azt mondták, hogy "el ne rontsa"! (kedvesek, így persze Gyurinak sem nő az önbizalma...). Azok az edzők versenyedzők, eredményes versenyedzők. Karácsony előtt pedig egyszer kifakadtam Gyurinak, hogy Emmának nincs most annyi kedve jönni, úgy érzi, hogy nem elég ügyes. Micsoda? Gyuri mondta, hogy dehát mindenki Emmát nézte ki magának, és csak azért nem tud neki "játszótársat" keríteni,, mert az ő korosztályában senki nincs az ő szintjén. Hűha.
Most, januárban pedig, azzal az ötlettel állt elő Gyuri, hogy maradjon meg a heti két edzés vele, de menjen Emma egy harmadik alkalommal a csoportba, amelyik versenyekre is felkészít, azzal az edzővel, aki már a nyáron kiszemelte Emmát....
Jó. Benne vagyunk Zolival, csak ezt még az érdekelttel is meg kellett beszélni. Aki a beszélgetés során többször elsírta magát: Ő nem akarja otthagyni Gyurit! Mondtuk neki, hogy nem kell, csak egy kiegészítő edzés jönne (ami eddig is volt neki a suliban, a tornateremben, a tornatanárral és pár, általában nagyobb, gyerekkel), más hozzá hasonló korú gyerekekkel. De ő nem akar versenyezni, mert ott nézők is vannak!!!! Mondtuk neki, hogy másik nagy szerelme esetében, a kézilabdánál (ahol állítólag hasonló tehetséggel bírhat) is kellene versenyezni, és különben is, még nyerhet is, és akkor kupát/érmet is szerezhet. Kezdett megnyugodni. Nagy nehezen megegyeztünk, hogy egyszer megnézi ezt a csoportot. Ha nem tetszik, akkor nem kell menni.
De valóban így van-e? Ha ott is azt mondják, hogy nagyon ügyes, akkor hagyhatjuk-e, hogy ne bontakoztassa ki jobban a tehetségét? De erőltethetjük-e, csak azért, mert tudjuk, hogy lenne ott keresnivalója? Most úgy gondolom, hogy nem fogunk semmit sem erőltetni, de tény, hogy nagy a kísértés... És mi van, ha már ez a rábeszélés is az volt?
És akkor most elérkezem a tegnap estéhez. Emmával nehéz nap végén voltunk: ez a megbeszélést követő "másnap" volt, amit a félévi matek-felmérő jegyében töltöttünk. És hát, a matek nem az erőssége. Emlékeimben úgy él, hogy a második volt a legnyögdécslősebb Zitával is, hát majd csak túl leszünk rajta. Valahogy a hibát sem a tanárban, sem a gyerekben nem találom, ezért a módszert gyanúsítom. Na mindegy. Szóval végre a végére értünk a gyakorlásnak és a nem egyszerű napunknak (lásd az előző bejegyzést), jöhetett a vacsora! Amíg én terítettem, Zoli a két Kicsivel "labdázott" a nappaliban, egy szobai, puha lasztival.
Vacsorára kértem ezúttal egy pohár bort, talán stresszoldás végett is. Vannak (vagy inkább csak voltak) nekünk ilyen csinos, igazi vörösboros, magas és öblös poharaink. Abba töltött nekem (és magának is) Zoli. A vacsora eleje mindig azzal telik, hogy a gyerekeknek szedünk, töltünk, felvágunk, megfújunk, összekeverünk, stb. Ők már jóval előrébb tartanak mindig, mint mi (ami Klára tempójánál azért jó, mert akkor nem
sokkal később fejezi be, mint mindenki más...)
Emma hamar végére ért a vacsorájának. És a kissé mozgás-szegény, viszont idegileg felettébb kimerítő nap után, labdázhatnékja támadt. De nem úgy, ahogy Apa és a Kicsik tették: ülve, gurígatva, a nappaliban... Hanem focizva, futva az
egész házban.... ott is, ahol ettünk. És a többszöri felszólítást, mely szerint hagyja abba, de legalábbis máshol folytassa, persze meg sem hallotta....
És egyszer csak... Elszállt a labda az orom előtt, és telibe kapva, elkaszálta az én (teli) boros poharamat. Hullott a szilánk minden ételre, ami az asztalon volt és fröccsent a bor mindenhová: asztalra, falra, földre, és.... hát igen: szegény Imóra! Az igazság az, hogy a helyzet hihetetlenül komikus volt: Imónak az a szokása, hogy elmerül a falatozásban: ha igazán neki tetsző az étel, akkor kizárja a külvilágot és eszik... Nos, a rántott csirke a kedvenc kategória, így aztán még váratlanabbul érte őt a "támadás", mint minket. és ott ült, szegény, fejecskéje a tányérja fölött, csöpögött róla a vörösbor, bele a tányérjába és sírt.
Kár, hogy senki nem fotózta le.... A majd előbújó mosolyomat elrejtve, először Emmának javasoltam a mihamarabbi távozást, utána pedig belémhasított: nehogy szilánk legyen Imó szemében! De az szerencsére nem volt, így már mosolyogni is mertem, ahogy levettem róla a vörösboros pólóját, és lemostam a vörösboros arcocskáját. Utána, az előszoba padján ücsörögve (a konyhát katasztrófa-sújtotta területnek nyilvánítottuk, és a helyreállításokig mindenkit evakuáltunk onnan), egy kis islert majszolgatva (vigasz-díjként, hiszen bár nem ehet elvileg este édességet, de ezúttal a vacsora sem jött igazán össze...).
Összepakoltunk, kidobtunk, porszívóztunk, felmostunk. Emma bűnbánó és könnyes arccal jött elő, bocsánatot kért mindenkitől és mindenki megbocsátott. Éppen csak felhívtam a figyelmét arra, hogy nagy baj is lehetett volna, így, ha lehet, a jövőben mellőzze a labdás sportokat a házban...
Ha így folytatja, úgyis jut neki elég házon kívül....
