Pages

2010. január 26., kedd

Ehető ajándék


Misi bátyám második nagyfia, "hármas számú versenyzője", az a Zoli(ka), aki decemberben szalagavatózott, tegnap 18 éves lett. Most már nagykorú. Most már hivatalosan is művelheti azokat a szülő-kiborító dolgokat, amiket eddig is. Zoli(ka) egy gyönyörű fiatalember, rendkívül sármos és bájos, és hát... elég sok fejfájást okoz a szüleinek. Én mindig csak a pozitív oldalát látom, de nem én élek vele együtt... Érdekes, ő ugyanúgy Zoltán Gábor, mint az én Zoltánom (Gáborom). Hogy ez az egybeesés teszi-e, vagy mégis inkább néhány láthatatlan húr, mindenestre a két Zoli nagyon szereti egymást és jól megértik egymást. (Persze ez igaz Danira is, Zoli bátyjára is, pedig ott egyik név sem egyezik...)

Zolit szombaton ünnepeltük nagycsaládi körben. Mostanában egyre többször fordul elő, hogy a naggyá cseperedett gyerekeknek a (nagy) család közös ajándékot vesz. Így volt ez most is, ezért aztán nem törhettem a fejem valami testre szabott meglepetésen... De aztán mégis... Valahogy nehezen törődök bele abba, hogy a neves ünnepeken csak egy borítékot adjak. Úgy döntöttem, hogy saját készítésű lesz a kis plussz. Zoli még csak apró kisgyerek volt (a babakor végén), amikor is egyszer együtt nyaraltunk Zoli(ka) korán kelt, majd, miután kilencen voltunk, összesen kilencszer reggelizett.... Mindenkinek társaságul szolgált.... Jó étvágyú volt, no... Zoli(ka) a mai napig olyan, mint Gombóc Artúr: a csokit - és minden más édességet - bármilyen formájában szereti. Szerencsére hasonlatossága Gombóc Artúrral itt meg is áll.

Szóval elővettem Anyutól az ünnepekre kapott könyvemet, ahol mindenféle - ajándéknak való - mézeskalács csodák receptjei találhatók. Abból megsütöttem két kis dobozt. Azt utána kidekoráltam: egyiket olajjal összekevert arany csillámporral (ettől mondjuk a díszített felület ehetetlenné vált, de maradt azért elég fogyasztható rész), a másikat marcipánnal. A nagyobbik dobozkába pedig Stahl-féle trüfliket (csokigolyókat) gyártottam, a kisebbikbe pedig a lányok "gyurmáztak" marcipán-figurákat (már aki... Zita alapanyaga valahogy eltűnt.... a gyomrában).
Végül pedig a ZOLI 18 mézeskalács-betűket is bevontam marcipánnal, ráragasztottam a dobozok tetejére. A dobozokat pedig szalaggal körbekötöttem (hogy egybe maradjon, no meg díszítésképpen). Melléjük került Emma és Imó két, különösen jól sikerült, marcipán-figurája, és már készen is volt!!!!!


Az ünnepelt nagyon meglepődött, nagyon örült, és szerintem már nem sok van meg az ajándékból....

Remélem, hogy nagyszerű felnőttélet vár rád, Zoli! (most már tényleg levakarjuk onnan azt a "ka" végződést...)

2010. január 25., hétfő

Tájékoztattak bennünket

Méghozzá arról, hogy mindkét lányunk pompásan tanul, továbbra is. Kiválóan megfeleltek teljes serege köszöntött ránk a tájékoztató füzet (leánykori nevén: ellenőrző) közepébe beragasztott lapról. A matek, a magyar, mind irodalmi, mind nyelvtani szemszögből, a torna, a nyelvek..... Dicséretből is akadt szép számmal, itt magyarból, ott tornából, amott nyelvből. Apró különbségek, kicsinyke gyengeségek azért vannak.

Ott van rögtön a magatartás. Míg a szorgalom persze duplán példás, Zita mindig szóra kész szája sajnos többet jár a kelleténél, órákon (is). Ezért aztán "jó"-t kapott - amivel tulajdonképpen semmi bajom; főleg, hogy tudom, hogy ez csak a cserfessége hozadéka. Hogy informatikából is csak a jól megfeleltig jutott el, az sem zavar túlságosan. Valahogy nem vonzódott eddig nagyon a számítógéphez, mi pedig ezt különösen értékeltük. Nincsenek számítógépes játékaink, nem hallgatunk mesét a gépen keresztül (arra ott vannak a meselemezek, no meg a mesekönyvet felolvasó szülői szájak), egyáltalán, nincs a gép az életünk középpontjában. Ezért aztán csak az utóbbi időben ül be Zita a billentyűzet mögé egyre sűrűbben. Megtanult "pötyögni", a google-on keresni, iwiw-ezni (no, ez "hasznos"!! :-) ), és mostanában a saját regényét írja rendületlenül, akárhányszor támad egy kis szabad ideje.... De az informatika jegye még nem tükrözi az itthoni szorgalmát...


Emma tájékoztatója sem lett teljesen "egyhangú", noha az ő magatartása persze példás, és informatikája sincs még (szerencsére, mert ő aztán fényévekre van a számítógép-használattól). Őt rajzból nem illették meg a kiválóan megfelelttel, ugyanis, bár hosszan dicsérik, túl lassúnak találták... Hát, ezért sem tudtam őt megdorgálni... szerintem a "művészet" nem gyorsaság kérdése. Amúgy meg, köztudott, hogy Emma a komótos fajtából való (és most igen visszafogottan fogalmaztam). Hogy környezetből sem ütötte meg a kiváló szintet, nos, ez már kicsit bosszantóbb és érthetetlenebb, hiszen szinte a kedvenc tantárgya. De megegyeztünk: ezentúl jobban átolvassa a felmérőjét, így nem maradhat benne olyan, hogy "egység" hegység helyett, és talán nem ott ragad le, hogy melyik kép a nagyobb, amikor azt kell megállapítani, hogy melyik a tenger és melyik a tó, hanem észreveszi a delfint és a pálmafát is....


Félévi bizonyítvány-osztás volt pénteken. És mi nagyon büszkék vagyunk iskolás lányainkra.

2010. január 21., csütörtök

Nagyon hosszú hétvége


Hegytető. Szikrázó hó, napsütés. Hideg, ami rózsásra csípi az arcokat. Hideg, amitől jól esik a forralt bor. Síelés. Társaság. nagyon jó társaság. Remek síelés. Esti bulik, baráti beszégetések. Gyerekbulik, iglu-építkezés. Jó kedv, isteni kaja. Nagy pihenések, kellemes fürdőzések. Gerlitzenen voltunk múlt péntektől keddig.

(a képekért köszönet Valinak)

2010. január 14., csütörtök

Szeretem

Szeretem, ahogy reggel kijön, hunyorogva, hosszú, gyönyörű, fekete hajzuhataga még szabadon omlik a vállára, az egész napos copfosság előtt. Szeretem, hogy mindig annyi a mondanivalója, és hogy mindent megoszt velem. Szeretem, hogy a legapróbb dolgokért is tud lelkesedni. Szeretem elképesztő kitartását, ahogy zokszó és panasz nélkül teljesíti minden feladatát, akár késő este is. Szeretem benne, hogy jó versenyző, hogy szívesen megy versenyre, a maximum felett teljesít. És azt is szeretem benne, hogy mindezzel együtt jó vesztes is, indulat és irigység nélküli. Szeretem, hogy igazi könyvmoly lett, hogy kíváncsisága határtalan, hogy nyitottsága példartékű. Szeretem.


Szeretem, ahogy félénken mosolyog, ahogy babásan bújik. Szeretem, hogy egy olyan álomvilágban él, ahová mindenki vágyik: állatok és növények a barátai, mindenki barátságos vele, mert a barátságosságot vonza. Szeretem, hogy adottságait ugyancsak természetesen éli meg; szerény, mert gyárilag kimaradt belőle az önteltség. Szeretem benne, hogy ezzel együtt hiú, mindig készen arra, hogy a kölnimből vagy a sminkemből "csenjen" egy picit. Szeretem benne, hogy arca mindig derűs, ha pedig mégis elkeseredne, az egész lénye egy kétségbeesés, gyámolítandó madárka. Szeretem benne, hogy Zolit látom, ha ránézek, ugyanazzal az őszinte naív és végtelenül kedves bájjal. Szeretem.


Szeretem a kis madárcsontos fejecskéjét. És szeretem azt is, hogy (Apukám frappáns megfogalmazása szerint) "egy fantasztikus kis komputer" van ebben a kobakban. Szeretem, hogy intelligenciája a humorban fejeződik ki leginkább. Szeretem, hogy bohóckodik is. Szeretem határozottságát, szinte átlátszó karcsú, de izmos alakját. Szeretem, ahogy őszintén odasimul, ahogy menedéket kér és kap. Szeretem, ahogy magyaráz, ahogy elmélyülten rajzol, ahogy "telefonálgat" "szerelmével", ahogy figyel és ahogy akar. Szeretem, hogy igazságos, figyelmes és pontos. Szeretem, hogy megbocsátó, barátkozó és családszerető. Szeretem.


Szeretem, hogy nőies báját egy pillanatra sem veti le. Szeretem, hogy reggel azonnal tevékenységbe kezd: rajzol, barbiezik, épít. Szeretem pihe-puhaságát, és szeretem azt is, hogy gömbölyűsége ellenére nagyon ügyes minden mozgásban. Szeretem, ahogy azt mondja "Ana!", és, hiába buzdítom arra, hogy ne alkalmazza túl gyakran, szeretem azt az esdeklő, "vertkutya" tekintetét, amivel mindenkit levesz a lábáról. Szeretem kecses, ösztönösen elbűvölő mozdulatait, és szeretem végtelen rugalmasságát- a szó összes értelmében. Szeretem, ahogy szereti a testvéreit, szeretem, ahogy ragaszkodik. Szeretem, ahogy felszegi az orrocskáját, amikor alszik. Szeretem.

2010. január 13., szerda

Decemberi visszatekintő V. - Síelés



Ez a hat nap úgy telt, ahogyan megálmodtam: nyugisan.... Már az út is remek volt (eltekintve egy apró epizódtól, amikor is Apukám a saját, diesel.meghajtású autójukba, többévtizedes rutintól vezetve, benzint töltött - de szerencsés vége lett a történetnek, csak ők egy picit később érkeztek meg...). Az autónkban hátul egymással szembe fordítottuk az üléseket. Így aztán, félúttól hátra ültem én is, társasoztunk, kártyáztunk, viháncoltunk a csajokkal. Az utakon alig voltak, így szinte elrepült az a bő nyolc óra, amit a kocsiban töltöttünk.

A Zapfenhof szállodában már ismerősként, puszival és örömmel köszöntöttek minket (hiszen már egy évtizede visszajárunk, néha még nyáron is). A már megszokott szobáinkat foglalhattuk el (két négyszemélyes) és a már megszokott minőségű isteni ételeket fogyasztottuk, és a már megszokott pancsikolást végeztük szinte minden nap a kis benti medencében és a kinti jacuzziban. Egyébként pedig: sokáig aludtunk, békésen megreggeliztünk, még békésebben összecihelődtünk, felmentünk a pályákra, síelgettünk, megebédeltünk, síelgettünk még egy picit, lejöttünk, fürödtünk és/vagy koriztunk, és/vagy sétáltunk.

Vacsora közben és után társasoztunk, szóval remek volt.... A két Kicsi becsülettel megtanulta a síelés alapjait. Eleinte az egész bébi-pályán gyakoroltak hol velem, hol Apa-Zolival. Ez Anyukámnak is jó volt, aki a tavalyi szekrényes balesete miatt most még nem térhetett vissza a síeléshez, viszont azon a nem túl hosszú és nem túl meredek pályán ő is fel-le sétálgathatott a Kicsik mellett (ők pedig a mozgószőnyegen húzatták fel magukat).

De két-három nap után már megtanultak annyira, hogy a hosszabb, csákányos-felvonós pályán is lemenjenek. Sőt! Remekül megtanultak önállóan felvonózni is!

Így Anyukám már nem tudott sétálgatni a pályánál, de azért elvolt. Végül, utolsó nap Zita és Emma, no meg Zoli, snowboardot béreltek, így ők kerültek a gyakorló pályára! Délután még oktatójuk is volt, ezért aztán ripsz-ropsz belejöttek (az alapokba). Tehát sokat használtuk a kezdő pályát.



Utolsó napunk a szilveszter volt. A snowboardozós befejezés után, lementünk, kicsit már össze is pakoltunk, majd egy elnyújtott vacsora, némi álarcos beöltözés, és az erkélyen -apám által- rendezett tüzijáték után, nyugovóra tértünk, igen, még éjfél előtt...


Reggel még reggeliztünk egy fenségeset, egy újévit, majd bepakoltunk és hazaszáguldoztunk a szinte üres autópályákon. Délután már itthon is voltunk, örülve annak, hogy még egy teljes hétvége áll előttünk, mielőtt újra "munkába állnánk" mind....

2010. január 12., kedd

Decemberi visszatekintő IV. - Karácsony

Karácsonyfánk története aranyos lett. Amíg én Genfben barátnőztem, Zoli-Apa itthon állta a sarat. Zitát elvitte a barátnője anyukája lovagolni, így a három Kicsivel indult neki fát választani. És a három Kicsinek ez tetszett meg. Utoljára talán a legelső fánk volt ilyen pici (mármint kivágott, mert a kiültethetők sosem méretesek, és abból is akadt néhány közös utunk során Zolival..), dehát ez volt nekik szimpatikus. Amikor Zita hazaért, teljesen kiborult, hogy milyen kicsi a fa, és ezt adjuk Jutka Mamáéknak, akiknek mindig pici van, és vegyünk egy nagyobbat. A történet eddigi részéből talán kisejlik, hogy a favásárlás nálunk már nem az angyalok vagy Jézuska feladata: segítünk neki, ahogy a díszeket is el- és előkészítjük. Sőt! Azt tervezzük, hogy jövőre már nyugdíjazzuk őket, nyugodtan igyekezhetnek tovább, a gyerekek kifejezték azon vágyukat, hogy ők maguk díszítsék a fát. Na de kanyarodjunk vissza a fabeszerzés nehézségeihez. Én erre a "feszültségre" érkeztem haza; pontosabban arra, hogy úgy tűnt, Apa beadta a derekát az olykor igen csak határozott, már-már rámenős Nagylánynak. Tehát, Zita gyakorlatilag kész tényként tálalta nekem egy újabb fa beszerzésének tervét.

Aztán egyszer csak odajött hozzám, még hétfőn este: "Anya, eszembe jutott egy mese, ami egy szomorú kis fenyőfáról szólt, akit (amit...) senki nem akart, aztán a végén mégis arra járt egy család, ahol a gyerekeknek éppen ő tetszett meg, és nagyon boldog volt.... Mi se adjuk tovább ezt a pici fát, jó lesz, majd szeretjük! Nagyon meghatódtam.... És a fa persze maradt! Éppen csak egy asztalra tettük.


Karácsony előtti hétfőn délután értem végre nagy nehezen haza, így azon tervemet, mely szerint még hétfőn este elszállítom porontyainkat Csepelre, Mamáék frissen felújított lakásába (hát igen, Zoli gondoskodó fiúi mivolta révén, anyósom és apósom egy lakás-felújítást "kapott" Karácsonyra), gyorsan elvetettem. Végül kedden, ebéd után kerültek át, így majd' egy nappal kevesebb idő jutott a végső felkészülésre. Azért kevés alvással, de sok jó kedvvel minden összeállt, és szerdán késő délután már indultunk is értük Csepelre. Eredetileg azt akartuk, hogy még szerdán kora délután hazaugrunk velük, és meglátják, hogy ott áll a csupasz fa, felállítva, a nappaliban, hogy "kirúgja magát", majd csak utána megyünk el kedvenc éttermünkbe, a Pomod'oro-ba, ünnepélyes, évvégi, családi vacsoránkra, de az otthoni kitérőt időszűke miatt ki kellett hagyni. Pedig a fát tényleg csupaszon hagytuk ott.... Aztán arra járhatott egy angyal, még az is lehet, hogy maga az Arkangyal (aki feltűnően hasonlított Mihály nevű apukámra), így a vacsorából hazaérve, ott várt minket egy varázslatosan feldíszített fácska. Az ajándékok persze még nem voltak alatta, talán majd az éjszaka leple alatt odakerülnek....

Ezzel biztattuk amúgy is bágyadt leszármozattainkat, ahogy ágyba dugtuk őket. Zitát meg megkértem, hogy reggel hét előtt ne merjen megjelenni nálunk....

Hét óra nulla-nullakor beállított a hálószobánkba két nagyobbik leányunk.... Csakhogy a Kicsik aludtak.... Zitát és Emmát már igen nehéz volt visszatartani, de azért még félórát bírták. Akkorra megjelent a két álmosszemű  Apróság is. Zoli-Apa még beszaladt a fához, hogy a fényeket és a csillagszórókat meggyújtsa. A zenére már nem tudtak várni, inkább énekeltünk.... Az ajándékbontás nagy ujjongás és "nézd, nézd!" felkiáltások közepette zajlott. Klára és Imó a nappaliban leterítették a frissen kapott nagy takarójukat és párnájukat és belevetették magukat.

Amikor a kedélyek egy kicsit lenyugodtak, asztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk az előző este -éjszaka-, szerénységem által, készített finomságokat: kuglóf, muffin és kakaós-csiga is volt, hogy mindenki megtalálja a kedvencét az asztalon. A "szent reggeli" után lassan át is öltöztek a csajok, mert tíz órakor már jött értük a mi Lacink, aki önfeláldozó keresztapaként, barátként és családtagként ismét vállalta, hogy elviszi mind a négy nőpalántánkat (ráadásként még Juli kolléganőjük-barátnőm lányát is) a Disney on Ice-ra. Így aztán még nekünk is jutott egy kis nyugi, pihenés, karácsony, Zolival, kettecskén.

A Disney on Ice után (ahol bevallottan összeettek minden malacságot), mímeltünk egy könnyű ebédet, játszottunk egy jót az új szerzeményekkel,

majd szedelődzködtünk, hogy Anyuéknál folytassuk az ajándék-bontogatást és az ünneplést, Bátyámékkal együtt, mindezeket megkoronázva egy -szokás szerint- isteni vacsorával. Hazatérvén, fáradtan és boldogan szédültünk mindannyian az ágyba.

25-én lazán indult a nap, majd amíg én nagyszüleim sírjánál tettem tiszteletemet (nagymamám egy dec. 24-én halt meg, nagypapám pedig egy december 26-án született), Zoli elvitte a csipet-csapatot moziba, az Alvin és a mókusok II-re. Premier volt ez, még sosem vágott neki így, egy programnak, egyedül. Hiába, nőnek a lányok. Egyébként, remélem, hogy túl sok ilyen egyedüli programja nem lesz, mert olyan lelkesen mesélt mindenki a filmről még napokon át, hogy komolyan 'irigykedni" kezdtem, hogy én lemaradtam... A "család-újraegyesítés" után pedig  elmentünk ebédelni Csepelre, Zoli szüleihez, hogy még egy kör erejére ünnepeljünk, a szép, felújított lakásban. Ez az ebéd is vidáman telt, ide pedig Laci csatlakozott (egy utcában lakik Jutka Mamáékkal, meg különben is: családtag, aki még ajándékokkal is elhalmozott minket.... persze mi is őt). Csepelről hazatérve elmerültem a pakolászás művészetében, hiszen másnap reggel már útra is keltünk kedvenc téli célpontunk felé: Zillertalba!

2010. január 11., hétfő

Repül a labda


Távolról indítom a tegnap esti kis "esemény" leírását. Csak, hogy a főszereplőről először jó szó essék....

Az van, hogy megtörténni látszik anyai rettegéseim és reményeim egyike. Mindig is tartottam attól, miközben vágytam rá, hogy egyszer csak valaki a szemembe nézzen és azt mondja: a gyerekem nagyon tehetéges, figyeljek rá oda! Persze, Zita esetében már kiderült, ahogy ezt a gyerekorvosunk a lehető legjobban megfogalmazta, hogy "különleges gyerek". De nála ez a teherbírásban, a mindenhez való készségben fejeződik ki, bár szerintem a fuvolában egy kicsit több is lehetne a dologban, de a legnagyobb energiáit mégsem a zenére, hanem inkább a sportra irányítja (gyanítom, hogy itt az erős apai példa és a neki való tetszeni vágyás is közrejátszik).

Emma teljesen más "tészta". Csendes, visszafogott, mindenki szereti, mindenkit szeret és csak szerényen mosolyog. Aki nem feltűnősködő, de aki nélkül nem buli a buli! És, hát, mintha lenne egy kis extra-adottság a kezeiben. Már az első tenisz-óra után azt mondta az edzője, hogy elámult. Azóta pedig félelmetes ütemben fejlődik. Miközben azon mérgelődik, hogy nem tudja úgy megütni a labdákat, ahogy Gyuri (a 25 éves edzője...) és miközben csak egy szótagos válaszokat ad Gyurinak, persze mosolyogva. És Gyuri imádja. Csakhogy.... ő nem készít fel senkit versenyre, mert "szereti a gyerekeket", meg - szerintünk- nincs is elég önbizalma hozzá....

Nemrégiben kiderült egy-s-más. Már egyszer megemlítette Gyuri, hogy abban a csarnokban, ahol játszanak (ott három pálya van egymás mellett), az összes edző Emmára "feni a fogát", neki meg azt mondták, hogy "el ne rontsa"! (kedvesek, így persze Gyurinak sem nő az önbizalma...). Azok az edzők versenyedzők, eredményes versenyedzők. Karácsony előtt pedig egyszer kifakadtam Gyurinak, hogy Emmának nincs most annyi kedve jönni, úgy érzi, hogy nem elég ügyes. Micsoda? Gyuri mondta, hogy dehát mindenki Emmát nézte ki magának, és csak azért nem tud neki "játszótársat" keríteni,, mert az ő korosztályában senki nincs az ő szintjén. Hűha.

Most, januárban pedig, azzal az ötlettel állt elő Gyuri, hogy maradjon meg a heti két edzés vele, de menjen Emma egy harmadik alkalommal a csoportba, amelyik versenyekre is felkészít, azzal az edzővel, aki már a nyáron kiszemelte Emmát....

Jó. Benne vagyunk Zolival, csak ezt még az érdekelttel is meg kellett beszélni. Aki a beszélgetés során többször elsírta magát: Ő nem akarja otthagyni Gyurit! Mondtuk neki, hogy nem kell, csak egy kiegészítő edzés jönne (ami eddig is volt neki a suliban, a tornateremben, a tornatanárral és pár, általában nagyobb, gyerekkel), más hozzá hasonló korú gyerekekkel. De ő nem akar versenyezni, mert ott nézők is vannak!!!! Mondtuk neki, hogy másik nagy szerelme esetében, a kézilabdánál (ahol állítólag hasonló tehetséggel bírhat) is kellene versenyezni, és különben is, még nyerhet is, és akkor kupát/érmet is szerezhet. Kezdett megnyugodni. Nagy nehezen megegyeztünk, hogy egyszer megnézi ezt a csoportot. Ha nem tetszik, akkor nem kell menni.

De valóban így van-e? Ha ott is azt mondják, hogy nagyon ügyes, akkor hagyhatjuk-e, hogy ne bontakoztassa ki jobban a tehetségét? De erőltethetjük-e, csak azért, mert tudjuk, hogy lenne ott keresnivalója? Most úgy gondolom, hogy nem fogunk semmit sem erőltetni, de tény, hogy nagy a kísértés... És mi van, ha már ez a rábeszélés is az volt?

És akkor most elérkezem a tegnap estéhez. Emmával nehéz nap végén voltunk: ez a megbeszélést követő "másnap" volt, amit a félévi matek-felmérő jegyében töltöttünk. És hát, a matek nem az erőssége. Emlékeimben úgy él, hogy a második volt a legnyögdécslősebb Zitával is, hát majd csak túl leszünk rajta. Valahogy a hibát sem a tanárban, sem a gyerekben nem találom, ezért a módszert gyanúsítom. Na mindegy. Szóval végre a végére értünk a gyakorlásnak és a nem egyszerű napunknak (lásd az előző bejegyzést), jöhetett a vacsora! Amíg én terítettem, Zoli a két Kicsivel "labdázott" a nappaliban, egy szobai, puha lasztival.

Vacsorára kértem ezúttal egy pohár bort, talán stresszoldás végett is. Vannak (vagy inkább csak voltak) nekünk ilyen csinos, igazi vörösboros, magas és öblös poharaink. Abba töltött nekem (és magának is) Zoli. A vacsora eleje mindig azzal telik, hogy a gyerekeknek szedünk, töltünk, felvágunk, megfújunk, összekeverünk, stb. Ők már jóval előrébb tartanak mindig, mint mi (ami Klára tempójánál azért jó, mert akkor nem sokkal később fejezi be, mint mindenki más...)
Emma hamar végére ért a vacsorájának. És a kissé mozgás-szegény, viszont idegileg felettébb kimerítő nap után, labdázhatnékja támadt. De nem úgy, ahogy Apa és a Kicsik tették: ülve, gurígatva, a nappaliban... Hanem focizva, futva az egész házban.... ott is, ahol ettünk. És a többszöri felszólítást, mely szerint hagyja abba, de legalábbis máshol folytassa, persze meg sem hallotta....

És egyszer csak... Elszállt a labda az orom előtt, és telibe kapva, elkaszálta az én (teli) boros poharamat. Hullott a szilánk minden ételre, ami az asztalon volt és fröccsent a bor mindenhová: asztalra, falra, földre, és.... hát igen: szegény Imóra! Az igazság az, hogy a helyzet hihetetlenül komikus volt: Imónak az a szokása, hogy elmerül a falatozásban: ha igazán neki tetsző az étel, akkor kizárja a külvilágot és eszik... Nos, a rántott csirke a kedvenc kategória, így aztán még váratlanabbul érte őt a "támadás", mint minket. és ott ült, szegény, fejecskéje a tányérja fölött, csöpögött róla a vörösbor, bele a tányérjába és sírt.

Kár, hogy senki nem fotózta le.... A majd előbújó mosolyomat elrejtve, először Emmának javasoltam a mihamarabbi távozást, utána pedig belémhasított: nehogy szilánk legyen Imó szemében! De az szerencsére nem volt, így már mosolyogni is mertem, ahogy levettem róla a vörösboros pólóját, és lemostam a vörösboros arcocskáját. Utána, az előszoba padján ücsörögve (a konyhát katasztrófa-sújtotta területnek nyilvánítottuk, és a helyreállításokig mindenkit evakuáltunk onnan), egy kis islert majszolgatva (vigasz-díjként, hiszen bár nem ehet elvileg este édességet, de ezúttal a vacsora sem jött igazán össze...).

Összepakoltunk, kidobtunk, porszívóztunk, felmostunk. Emma bűnbánó és könnyes arccal jött elő, bocsánatot kért mindenkitől és mindenki megbocsátott. Éppen csak felhívtam a figyelmét arra, hogy nagy baj is lehetett volna, így, ha lehet, a jövőben mellőzze a labdás sportokat a házban...

Ha így folytatja, úgyis jut neki elég házon kívül....