Levél a távolból

Pontosabban küldemény. És a nagyon távoli távolból.

Zsenge ifjúkoromban, pont a 21. születésnapomat is belefoglalóan, egy kerek hónapot töltöttem Ausztráliában. Régi nagy álmom vált ezzel valóra, és ez az utazás is olyan volt, mint egy hónapon át tartó álom. Vagy tündérmese. Hihetetlen, de tényleg csak és kizárólag jó dolgok történtek velünk. Velünk, mert egy aranyos német barátnőmmel, Stefanieval voltam ott. Így aztán, ha szóba jön Ausztrália, nekem rögtön mosolyoghatnékom támad.

Még "babaszobás" koromban találtam rá Judit blogjára, aki éppen akkortájt költözött ki a messzi kontinensre. Persze rendszeresen olvastam, mert nagyon szórakoztatóan írt az általam nagyon kedvelt országról, népről (bár személy szerint, nekem valamiért sosem volt vágyam ott is élni). Aztán eltűnt a babaszobás porondról, és csak jóval később akadtam rá mostani blogjára, amit azóta is rendszeresen olvasok és mindenkinek ajánlok. Judit kedvesen keveri az ausztrál érdekességekről való híradást a saját életük apró és nagyobb történéseinek szórakoztató elmesélésével.

Úgy látszik, hogy az Ausztrália iránti szeretet "genetikailag kódolt", mert Zita lányom már szinte rajong ezért a távoli helyért. Először angol órán ismerkedtek meg mélyebben az ország jellegzetességeivel, aztán persze a Minimaxon ment "Bindi" sorozat is sokat segített. Szóval egy jó ideje a koalákért rajong, Ausztráliáról tájékozódik ott, ahol tud. Nagy kedvence az általam anno összeállított fényképalbum lapozgatása, és nagyszabású terveket sző arról, hogy majd ő is gyűjt és megdolgozik azért a pénzért, amiből aztán tud repülőjegyet venni és költőpénzt vinni Ausztráliába. Ugyanis azt is elmeséltem neki, hogy egyetemistaként elég sok "mellékest" vállaltam (korrepetálás, baby-sitterkedés, nyári munka) ahhoz, hogy megteremtsen ennek az utazásnak a lehetőségét. És, becsületére váljon, ő sem úgy tervezi, hogy tőlünk kérné a rávalót... :-) Egyszer, valamelyik "ausztrál beszélgetés" során, megemlítettem neki, hogy szoktam olvasni Judit blogját. Jaj, az őt is érdekli, meg is néztünk pár képet!

Mikor már a számítógép háttérképének is az Ulurut állította be és folyton a koalákról, kengurukról és wombatokról beszélt, úgy gondoltam, hogy tehetnék valamit, ami igazán felvillanyozná! Ezért aztán vettem a bátroságot, és egy pofátlan kéréssel fordultam Judithoz: megtenné-e, hogy küld a lányaimnak egy ausztrál állatos képeslapot, mert azzal hihetetlen nagy örömet okozna? Judit szinte "postafordultával" (mármint internetes posta fordultával!!! :-) ) jelezte, hogy ment a képeslap, "meg egy kis meglepi is". Azt saccolta, hogy kb. másfél-két hét telik majd el, mire megérkezik.

Hát, csütörtökön megérkezett! Este a két Naggyal értem haza (az Ikrek a zeneoviban dalolásztak, ahová hős nagymamájuk, Anyukám fuvarozta el őket), és megtaláltuk az értesítőt küldemény érkezéséről. A címzettek leánykáim voltak. Hú, már ettől nagy izgalomba jöttek a csajok, hiszen mindig ők nyitják ki a postaládát és sűrűn zsémbelnek, hogy nekik soha nem ír senki.... Juj, mi lehet ez? Én mosolyogtam, mondtam, hogy sejtem.. Na, nem hagytak békében, rávettek, hogy azonnal menjünk el a Postára érte. Így aztán újra autóba szálltunk, és hamarosan a Postán kígyózó hosszú sorban toporogtunk, türelmetlenül. Közben próbáltak találgatni, hogy ki küldhetett és mit. Mondanom sem kell, nagyon távol jártak a megoldástól!!!!

Végre megkaptuk a "küldeményt". Addigra már megegyeztek, hogy Zita viszi, Emma pedig kibontja az autóban. Persze Zita hamarosan felfedezte az "Australia" feliratot a bélyegzőnél, így felsikkantott! Juj de jó!

Direkt vittem fényképezőgépet....
Emma bontotta:

Zita pedig eksztázisban:

A meglepi négy kis "szütyő", táskácska, amelyek Ausztráliát "reklámozzák": kis rajzokkal, feliratokkal, koalával. Zita szinte révületben volt a váratlan kincstől. Persze ő nem is tépte le a cédulát sem, hiszen azon egy " I love Australia" felirat volt.

Amikor megjöttek a Kicsik, az örömködés folytatódott. Ezt Judit nem tudta, de Klára igazi táska- és szütyő-őrült, így ő az ő kis kékével ment aludni is, és rengetegszer elismételte: "Anya, mondd meg a barátnődnek, hogy nagyon-nagyon-de-nagyon köszönöm!!!!"

Hát, Judit: NAGYON-NAGYON-DE-NAGYON KÖSZÖNJÜK!!!!!!!! Igazán kedves volt tőled ez a gesztus! Azóta mind a négy lány az ausztrál táskákkal jár, egy tapodtat sem tesznek nélkülük. Nagy örömet okoztál, hálás vagyok!

Hétvége

Ha már pár napja megígértem, egy gyors visszatekintést csak adnék a múlt hétvégénkről.

Szóval, az úgy volt, hogy Sárvárra készültünk: mind a hatan, meg még Anyuék is. Aztán, a hét során kiderült, hogy 11 éves mosogatógép-matuzsálemünk a többszöri próbálkozás ellenére sem tudja újra felvenni a munkát. No meg a sütőm is kezdi a végelgyengülés jeleit mutatni, bár ő még tartja magát. Ezért aztán, Zoli azt javasolta, hogy ezúttal a józanság győzzön: túl nagy luxus lenne el is utazni és a fél háztartási (nagy)gép parkot megújítani. És hát győzött a józan ész. Sebaj, több is veszett Mohácsnál, csak én készültem már nagyon egy főzésmentes, relaxálós hétvégére....

Itthon maradtunk, de persze nem unatkoztunk... (hatosban nagyon nehéz!!!!).
Péntek délután már el is kezdődött a víkend egy....
Csajos shoppinggal.
Ez úgy jöhetett létre, hogy Zoli egészen korán végzett, így le tudta vezényelni a három Kicsi péntek délutáni programját (Emmának torna, KlárImónak a kihagyhatatlan agyagozás), ezért aztán, Zita vívása után, elmehettünk kettesben, "shoppingolni". Na, ez így nagyképű, de annyit jelent, hogy vettünk a vasárnapi zsúrra ajándékot a barátnőjének (persze a könyvesboltba magának is kisírt egy könyvet, amit, mire e sorokat pötyögöm, már el is olvasott...), betértünk a Médiamarktba egy-két DVD-ért, és egy ittunk egy jót a frissenfacsart gyümölcslé bárban. És olyan jó volt, egy picit kettecskén....

Szombaton, főként...
Állati jó programokat
bonyolítottunk. Először is, amíg én megfutottam a szombat kora-délelőtti körömet Zitával (az edzésre) és Emmával (zongorára), addig Apa-Zoli kitakarította a nyulakat Klára és Imó aktív részvételével. Ez ott méltányolandó, hogy amikor Gizi és Lulu hozzánk kerültek, Zoli kerek-perec kijelentette: ő a nyulakkal nem fog foglalkozni! Aztán, amikor a Tropikáriumban jártunk, elmentünk egy irgalmatlanul nagy és gazdagon felszerelt állatkereskedés mellett. Ott Zoli volt az, aki kinézett valami hatalmas ketrecet, mondván, hogy a nyárra vegyünk nekik egy olyat, legyenek egy kicsit kényelmesebben, szegénykék.... Öhöm, öhöm... Most meg az alomcsere sem esett nehezére. Ej-ej, Zoli, csak nem megkedvelted Te is ezt a két imádnivaló szőrgombócot?

Ebéd után Zoli kerekedett fel három leánykánkkal, név szerint Imóval, Zitával és Emmával, hogy elzarándokoljanak kedvenc lovardánkba, egy jó kis lovaglásra. Külön mondom aranyos kis ifjú olvasómnak, Beának, hogy mindkét "Nagylány" osztályban lovagol már! Mi addig Klárával itthon maradtunk és megmozgattuk az összes társasjátékunkat.... Nagy szüksége van ilyen kis különfoglalkozásokra legcingárabb ámde leghatározottabb lányomnak, de erre majd máskor, részletesebben is, kitérek.

Miután hazajött a lovas csapat, Zitával együtt még Fred, a teknős helyét is kitisztítottuk. Ezalatt Zoli pedig elvitte Klárával sétálni Scottyt, a kutyánkat. Emma pedig ujjongva figyelte a kertbe a múlt héten kitett madáretető környékét, ugyanis szinte egy teljes csapatnyi jött csemegézni, méghozzá Emmus kedvenc madárkái közül: cinkék és vörösbegyek élvezhették Emma emberi jóságából kifolyólag a csemegét!

A vasárnap is kellemesen telt, eltekintve attól a ténytől, hogy egy igazi hegynyi vasalnivalót kellett leküzdenem. Jó volt, például az...

Origami
miatt is...  Az történt ugyanis, hogy Zoli már jó ideje ígérgeti a Csajoknak, hogy majd origamiznak. Klárának és Imónak konkrét elképzelése is volt, hogy mit, hiszen ők már egy komplett "szakkört" végigcsináltak kb. egy éve, Vivi türelmes vezényletével. Tehát húsvéti kosárkát kellett készítenie Zolinak, aki utoljára talán tizenévesen hajtogatott. Néha "nyafogott" is egy kicsit, hogy ezt vagy azt most nem tudja, hogy hogyan csinálja, de ilyenkor mindig megjegyezte, enyhe nehezteléssel, valamelyik leányzóm, hogy "Vivi tudná!" Zoli tehát újra nekifutott a problémának, és, becsületére váljon, csak elkészült mindhárom kosárka (Zita nem vett részt ebben, ő tanult, mert délután zsúrra ment).

Az ebédet Anyunál költöttük el, Zita a délutánt az Erzsébetligeti uszodában töltötte, "vizes buliban", a három Kicsit pedig mi szórakoztattuk itthon.

És ha már szórakozás, akkor...
Mozi!
Ez ügyben pedig az történt, hogy Zolinak pénteken egy olyan prezentációja volt, amihez projektor szükségeltetett. Ezt kölcsönkapta Morgitól (aki "egyébként" az Ikrek keresztapukája), és csak a keddi foci alkalmával kellett visszavinnie. Már régebben beszélgettünk egyszer Zolival arról, hogy milyen jó lenne megszüntetni a tévét. Mondjuk, szerintem ez nála "bukna meg" elsőként, hiszen akkor mi lenne a focimeccsekkel? Meséltem neki, hogy olvastam valahol egy interjút Bartos Erikával, az Annapeti sztárírónőjével, amelyikben elmondja, hogy náluk nincs tévé, csak egy kivetítőt "engednek ki" néha egy-egy családi DVD-nézésre, amit pedig számítógépről vezérelnek. Bennünk is felmerült egy ilyen megoldás lehetősége. Hát, a tévénk még (sajnos) megvan, de kipróbáltuk a kivetítős megoldást, most, élve a kölcsönkapott projektor lehetőségével... A nappali falára vetítettünk, beforgattuk a kanapét, pattogtattam kukoricát, hoztam pár pokrócot és már indult is a mozi! Először péntek este (a Zita által frissen megvásároltatott filmmel), de aztán, a nagy sikerre való tekintettel, szombaton is! Vasárnap már fellázadtam: most már mesét akarok olvasni este!!!! Mindenesetre, tényleg nagy élmény! (Elárulom: Zoli meg én is megnéztünk egy eléggé átlagos Sandra Bullock filmet, de egy csapásra nagyon élvezetes volt, csak úgy a kép mérete, meg az egész "móka" miatt). Szóval, megfontoljuk a kivetítő-dolgot....

Na tessék, rövid akartam lenni, de persze nem sikerült

Nőnap-névnap

Mit tehet egy férfi, akit családi körben kizárólag és nagy számban CSAK NŐK vesznek körül?

Nők, akik...

...számára ő nyújt támaszt és vígaszt a bajban, akik....

...imádják őt, és valljuk be, ő is imádja őket....

...., na mit?

Hát, őszintén, nem sokat, de annyit azért igen, hogy nőnapon ünnepli a névnapját!!!!!

Boldog névnapot, drága Zolim!

Majd

...leírom, hogy miként is telt a hétvégénk. De előtte egy rövid eszmefuttatás. Pont erről a szócskáról, hogy "majd". Netán "mindjárt". Esetleg. "később". Aggódom, hogy túl sokszor használjuk, mi, szülők. És van két dal, melynek szövegei mindig arra buzdítanak, hogy ha törölni nem is lehet ezeket a kifejezéseket, de legalább ritkíthatjuk őket. Mert kell és muszáj. Hogy miért?
Íme az első dalszöveg, amit Zorán énekel nekünk magyarul. Gyönyörűen, "gombócot a torokba" módon.



Elég bénán sikerült beraknom, de azért itt van. Szóval.... Szinte feljajdulok, amikor a reggel korán eltávozó és az egyre későbbre tolt vacsorára hazaeső Zolitól hallom, ahogy ígérgeti: "Klára, most már tényleg találunk neked egy judozási lehetőséget, és MAJD én elhordalak!", vagy "Emmácska, akkor MAJD gyakoroljuk azt a helyesírást, jó?", vagy "Zita, MAJD megmutatom a nyáron, hogy hogyan kell kislabdát hajítani, jó?", és persze Imó is kap ezekből az ígéretekből. Amiket Zoli komolyan is gondol... Csak valahogy ritkán fér bele abba a szűken szabott korlátba, amit időnek hívunk. De persze, nem csak Zoli van így ezzel. Amikor kénytelen vagyok főzni, vagy matekleckét magyarázni, sokszor hallom magamat is, ahogy a Kicsiknek mondom: "MINDJÁRT jövök játszani, CSAK MÉG... megfőzök, kiteregetek, leckét íratok, stb..." Utálom... És akkor pedig teljesen kétségbe esem, amikor kiderül: nem jutott idő a beígért játszásra, akár a lecke, akár a teregetés miatt... És ők joggal reklamálnak....

És jöhet a másik dal, talán a legszívfacsaróbb az amúgy sem vidám Máté Péter dalok közül:


Igen, az a nyavalyás idő csak nem áll meg. És mikor ennek a két dalnak a mondanivalójára gondolok, akkor... hagyom a vasalást, és kimegyek dobálni a labdát a kutyának, leveszem a hőn áhított társast a szekrény tetejéről és leülök velük játszani, elmegyek az anyukáját nemrég elvesztett barátnőmhöz, hogy a kapujára rejtsek egy kis vigasztaló kedvességet, és nem mulasztom el megsimítani Anyukám hátát, amikor azt mondom neki, hogy "köszönöm, finom volt az ebéd", visszahívom a rég nem látott ismerőst, aki a véletlen találkozásunk során azt mondja, hogy "semmi jó nincs most vele", biciklivel megyünk az oviba, mert úgy szeretnék a Kicsik, ebéd előtt megyek a Nagyokért, mert megkértek rá, felolvasom Zitának este azt, amit kért, pedig ő már tényleg önjáró "esti mese" ügyben, befekszem Emma mellé este, mert ezt a mai napig igényli, Zoli elé teszem a vacsorát, mert jól esik neki, csak azért is szakítok egy órát a kávézásra hívó barátnőmre, virágot viszek János sírjára. És nap-mint-nap emlékeztetem magam arra, hogy fantasztikus életem, fantasztikus családom van, és ezt meg kell becsülnöm, meg kell köszönnöm a Sorsnak nap-mint-nap. Mégpedig úgy, hogy odaadom nekik azt, ami a legértékesebb: az IDŐT. A többi mind-mind mellékes.

Különbözőek

Mégpedig nagyon. Mármint az Ikrek. Klára meleg kakaót iszik reggel, Imola hideg tejet. Klára cselgáncsozni szeretne, Imola zongorázni (annyira, hogy rendszeresen beül Emma zongoraóráira...). Klára ráköszön mindenkire az utcán, a boltban, bárhol, Imola még akkor is a fenekembe bújik, ha ismerőssel találkozunk. Imola többször szed étkezésnél, és nagy buzgalommal, csendben belapátol mindent, Klára egy kisadag felén nyammog órákig, közben folyamatosan beszél. Imola úgy fejezi ki ragaszkodását, hogy rám elemeli bociszemű tekintetét, és azt mondja "Anya, imádlak!", Klára pedig úgy, hogy visítva perel velem, hogy miért nem (csak) vele foglalkozom. Klárának nem pördül az "r" hang, Imola a kétbetűs mássalhangzók miatt jár logopédiára. Imola nyugodt, Klára hisztis. Klára határozott, Imola bizonytalan. Imola sokat nyafog, Klára meg sokat veszekszik. Klára jár Varázsoviba, Imola nem. Imola eljár a Nagyokkal lovagolni hétvégente, Klára nem hajlandó.


Amikor megszületnek, olyan egyértelmű rengeteg minden. Pár pillanat (esetünkben perc) különbséggel sírnak fel, és onnantól kezdve mindent együtt és nagyjából egyszerre csinálnak: együtt éhesek, együtt fáradtak, együtt sírnak, egyszerre vágynak anya karjaiba, egyszerre kell pelenkázni őket. Utána is együtt próbálkoznak az élet minden terén: a séták közös babakocsiban zajlanak, egyszerre etetjük őket (nagyjából..), egyszerre (vagy az elején egymás után) fürdetjük őket. Ott ülnek együtt az esti mesénél, és az ovi kapuján is egyszerre haladnak át. Egyszerre visszük el őket úszni, hiszen egyiknek sem kéne belefulladnia a vízbe. És úgy egyáltalán: egyszerre mutatjuk meg nekik az élet dolgait. Amiből ők egyszer csak - és nem feltétlenül EGYSZERRE!!!!- elkezdenek szemezgetni. Egyiknek ez "ízlik", tetszik, a másiknak az. Az egyik erre indulna, a másik itt maradna.

És akkor mi, szülők, egy picit zavarba jövünk. Hát most akkor kétféle módon kell kezelni őket? Kétfelé kell őket hordani? Kétféle szemléletmódot kell nekünk EGYSZERRE elfogadni? Hát, igen. Öt és majd' féléves kislányaim egyre gyakrabban szembesítenek azzal a ténnyel, hogy ők egész egyszerűen két, EGYSZERRE született testvér. És, ha teljesen természetes az, hogy elfogadom, hogy Emma teniszezni szeretne, Zita pedig fuvolázni, vagy, hogy Zitának villa kell a reggeli lekváros kalácshoz, Emma pedig a mai napig azt igényli, hogy befeküdjünk mellé az ágyba, este, elalváskor, akkor ugyanígy bele kell abba törődnöm, hogy amikor Klára szoknyát húz, Imola biztos, hogy nadrágot, és amikor Klárát a természettudományos könyvek érdeklik (az ő szintjén), Imola még mindig Hamupipőkéhez kötődik.

Van még egy évünk, de komolyan elkezdtünk már azon is gondolkodni, hogy az iskolában egy vagy két osztályba menjenek-e.... Van érv erre is meg arra is. Mert azért az továbbra is nyilvánvaló, hogy Klára ragaszkodik Imolához és Imola ragaszkodik Klárához. Imola szereti Klárát és Klára szereti Imolát.

Kívánságműsor

Gyerekkoromban, minden hétfő délután a Kossuth Rádió Kívánságműsorát hallgattuk, a Nagymamámmal, néha Nagypapámmal is. Nem mondom, hogy imádtam, mert tele volt magyar nótával, ami azóta sem vált a kedvenc műfajommá. Nem úgy, mint Nagymamámnak, aki rajongott ezekért a dalokért. Ezért aztán, amikor közelgett nagyszüleim aranylakodalma, fogtam magam és írtam egy - szerintem - nagyon szép levelet a rádiónak, jó előre, pontosan jelezve a dátumot, és kértem valamelyik kedvencüket (már nem emlékszem a konkrét nóta címére). Természetesen az esemény "rangját" és fontosságát is kihangsúlyoztam. És ott ültem Nagymamám mellett egész délután, azon a bizonyos napon. És nem olvasták be a kérésemet és nem játszották le a dalt. Hihetetlenül csalódott voltam; meg is "haragudtam" a kívánságműsorokra.

Első engesztelődésem akkor történt, amikor, nászútunkról hazérvén, kocsiban ülve, egyszer csak meghallottuk Jutka "mama" (azaz: Zoli anyukája - aki akkor még távol állt a mamaságtól) hangját, ahogy nekünk küld egy dalt... Céline Dion érzelmes, "titanicos" száma volt, amit addig nem szerettem, azután is csak az így született érzelmi kötődés miatt.

Második "közeledésem" vissza, a kívánságműsorhoz akkor esett, amikor, kb. két évvel ezelőtt valahonnan hazafelé tartva, Zita figyelte a kívánságműsort. Megkérdezte, hogy bárki küldhet-e dalt. Mondtuk, hogy igen. Kérdezte, hogy küldhet-e ő is, hiszen aznap volt Dani nevű keresztfiam (Zita unokatestvére) születésnapja. Tárcsáztam tehát a számot, és odanyújtottam Zitának a telefont. Ő megszeppenten ugyan, de szépen végigmondta, hogy mit szeretne és kinek. Majd visszaadta a telefont. "Na?- kérdeztük- mit mondtak?" Zita valami olyasmit mormogott, hogy azt mondta a bácsi, hogy azt a számot már nem tudják leadni, mert nemrég ment le. Vigasztaltuk Zitát, hogy majd legközelebb. De a rádió szólt tovább. És egyszer csak Zitus hangját hallottuk meg! Hát mégis beadták! Igaz, azt a részt "kivágták", ahol a konkrét számot kérte, de az kiderült, hogy az unokabátyjának küldi a nótát. Úgy örült!!!! Amikor elmondtuk az érdekeltnek és a családjának, Évi sógornőm még le is "szidott" minket, hogy miért nem szóltunk, hogy hallgassák. Hát csak azért, mert azt hittük, hogy nem lesz belőle semmmi.

És végül.... Szombat délután, amikor a Tropikáriumba mentünk, ismét a kívánságműsor szólt, bár a rádiót már máshogy hívják... Kérdeztem Zolit, hogy küldjek-e egy dalt Emmának. Megvonta a vállát, aztán valahogy már oda is értünk. Visszafelé még mindig tartott a műsor, már csak alig félóra volt hátra. És pont bemondták a telefonszámokat, amik közül az SMS-számot véletlenül sikerült megjegyeznem. Bepötyögtem, és mondtam Zolinak, csak megpróbálom! Úgy gondoltam, hogy az a jó, hogy ha leadják, biztos meghalljuk, hiszen addig az autóban leszünk, amíg a műsor véget nem ér.

"Már csak egy dal maradt ebben a műsorban - kezdte  műsorvezető....." És bemondott egy szülinapost. Majd... "Emma lányunk 8. születésnapjára kérünk szépen egy vidám dalt. Anya, Apa és a három tesó: Zita, Klára és Imola"
Hatalmas visongás következett. Az érdekelt-ünnepelt pirosló pofival és elkerekedett szemekkel nézett ránk: "Ezt most mindenki hallotta vagy csak a mi kocsinkban szól?" Mondtuk, hogy ezt most mindenki hallotta az országban, aki ezt a rádiót hallgatja. Teljesen odavolt. Vigyorgott, vigyorgott és vigyorgott.

Na. Most már kibékültem a kívánságműsorokkal. És azt nem is gondoltam volna, hogy ekkora örömet lehet vele okozni.

Emma születésnapjával kapcsolatos írásaimat pedig ezzel most lezárnám. No meg pár fotóval. Amolyan "ilyen volt - ilyen lett", vagy "akkor és most" stílusban.
2002-ben:

Zsigereimbe mélyen beleivódott és még ma is élénken él az a hihetetlen boldogság, ami eltöltött, amikor így, a kezemben tarthattam azt az édes kis Csöppséget!
2010-ben:

És most szinte ugyanott fáj, fizikailag kínoz, a tudat és a tény, hogy már ennyire megnőtt, ilyen nagy lett, és nem tarthatom már úgy, a karjaimban, a könyököm belsejére fektetve.

A Nagy Kékség

Emma születésnapja kéken indult, és egy kis "ünneprontó" házi feladat írás intermezzo után (hiába, már napok óta porosodott az íróasztaluk, ami jól is van, csak hát, hétfőn folytatódik a suli..), kéken is folytatódott.

Egy könnyű kis ebéd után (Klára ki is jelentette: "Anya, ez nem is komoly ebéd!"), felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a már régóta célba vett, de eddig valahogy soha el nem ért, Tropicáriumot. Itt csak egy kis morgós zárójelként jegyezném meg, hogy ami eddig kicsit taszított, most is megviszolyogtatott: minek kell egy ilyen különleges vonzerővel rendelkező, jó kis program-lehetőséget egy bevásárlóközpontban elhelyezni? Nem tetszett, hogy végig kellett caplatni a Camponán (mert helyismeret hiján pont a túlsó végén parkoltunk le). Kicsit nyomasztott. Na, mindegy.

A csajok már a bejárati műcápánál lelkesedtek, és, tulajdonképpen, végig a cápákat várták. Addig azért végigtanulmányoztuk az összes kis akváriumot, kisebb-nagyobb édesvizi és tengeri halat, a lenyűgöző kígyókat (az egyiknél sokat el is időztünk, hogy kigabalyítsuk képzeletben, hogy hogyan is fekszik egymás "körül" két kígyó - amit én egy darabig kitartóan egynek gondoltam...). Meglestük a szoborszerű alligátort, megcsodáltuk a tengeri csillagokat és a teljesen szelídnek tűnő piranhákat is. Sőt, Zita vezényletével főként (aki szokásához híven be volt sózva és nehezen viselte legidősebb húga alaposságát), az összes fülhallgatót is kipróbálták....

Végül, csak odaértünk a valóban legnagyobb látványossághoz: a cápás és rájás óriásakváriumhoz, aminek a közepén egy átlátszó alagút található, ahol ugye a látogatók csodálhatják ezeket a félelmetes állatokat. No, itt sokat elidőztünk, volt sok hű meg há és persze ujjongás és visongás. A végén, a rája-simogatóra már alig maradt energiájuk.

Elmondható, hogy nagyon élvezték a programot. Az ünnepelt teljesen elégedett volt, de a legközelebbi családtagok sem panaszkodhattak. Csupán csak a Tropikárium nevét nem bírják megjegyezni. Klára pl. rendszeresen Planetáriumot mond. Emma meg vissza-visszakérdezett, hogy "hol is voltunk, Anya"?

A napra a koronát a vacsora tette fel, amit Emma kedvenc éttermében, a hozzánk igen közel eső, "Kis Tirolban" költöttünk el. De útközben még történt egy apróság, ami talán a legnagyobb eksztázist okozta a nap folyamán....