Kívánságműsor

Gyerekkoromban, minden hétfő délután a Kossuth Rádió Kívánságműsorát hallgattuk, a Nagymamámmal, néha Nagypapámmal is. Nem mondom, hogy imádtam, mert tele volt magyar nótával, ami azóta sem vált a kedvenc műfajommá. Nem úgy, mint Nagymamámnak, aki rajongott ezekért a dalokért. Ezért aztán, amikor közelgett nagyszüleim aranylakodalma, fogtam magam és írtam egy - szerintem - nagyon szép levelet a rádiónak, jó előre, pontosan jelezve a dátumot, és kértem valamelyik kedvencüket (már nem emlékszem a konkrét nóta címére). Természetesen az esemény "rangját" és fontosságát is kihangsúlyoztam. És ott ültem Nagymamám mellett egész délután, azon a bizonyos napon. És nem olvasták be a kérésemet és nem játszották le a dalt. Hihetetlenül csalódott voltam; meg is "haragudtam" a kívánságműsorokra.

Első engesztelődésem akkor történt, amikor, nászútunkról hazérvén, kocsiban ülve, egyszer csak meghallottuk Jutka "mama" (azaz: Zoli anyukája - aki akkor még távol állt a mamaságtól) hangját, ahogy nekünk küld egy dalt... Céline Dion érzelmes, "titanicos" száma volt, amit addig nem szerettem, azután is csak az így született érzelmi kötődés miatt.

Második "közeledésem" vissza, a kívánságműsorhoz akkor esett, amikor, kb. két évvel ezelőtt valahonnan hazafelé tartva, Zita figyelte a kívánságműsort. Megkérdezte, hogy bárki küldhet-e dalt. Mondtuk, hogy igen. Kérdezte, hogy küldhet-e ő is, hiszen aznap volt Dani nevű keresztfiam (Zita unokatestvére) születésnapja. Tárcsáztam tehát a számot, és odanyújtottam Zitának a telefont. Ő megszeppenten ugyan, de szépen végigmondta, hogy mit szeretne és kinek. Majd visszaadta a telefont. "Na?- kérdeztük- mit mondtak?" Zita valami olyasmit mormogott, hogy azt mondta a bácsi, hogy azt a számot már nem tudják leadni, mert nemrég ment le. Vigasztaltuk Zitát, hogy majd legközelebb. De a rádió szólt tovább. És egyszer csak Zitus hangját hallottuk meg! Hát mégis beadták! Igaz, azt a részt "kivágták", ahol a konkrét számot kérte, de az kiderült, hogy az unokabátyjának küldi a nótát. Úgy örült!!!! Amikor elmondtuk az érdekeltnek és a családjának, Évi sógornőm még le is "szidott" minket, hogy miért nem szóltunk, hogy hallgassák. Hát csak azért, mert azt hittük, hogy nem lesz belőle semmmi.

És végül.... Szombat délután, amikor a Tropikáriumba mentünk, ismét a kívánságműsor szólt, bár a rádiót már máshogy hívják... Kérdeztem Zolit, hogy küldjek-e egy dalt Emmának. Megvonta a vállát, aztán valahogy már oda is értünk. Visszafelé még mindig tartott a műsor, már csak alig félóra volt hátra. És pont bemondták a telefonszámokat, amik közül az SMS-számot véletlenül sikerült megjegyeznem. Bepötyögtem, és mondtam Zolinak, csak megpróbálom! Úgy gondoltam, hogy az a jó, hogy ha leadják, biztos meghalljuk, hiszen addig az autóban leszünk, amíg a műsor véget nem ér.

"Már csak egy dal maradt ebben a műsorban - kezdte  műsorvezető....." És bemondott egy szülinapost. Majd... "Emma lányunk 8. születésnapjára kérünk szépen egy vidám dalt. Anya, Apa és a három tesó: Zita, Klára és Imola"
Hatalmas visongás következett. Az érdekelt-ünnepelt pirosló pofival és elkerekedett szemekkel nézett ránk: "Ezt most mindenki hallotta vagy csak a mi kocsinkban szól?" Mondtuk, hogy ezt most mindenki hallotta az országban, aki ezt a rádiót hallgatja. Teljesen odavolt. Vigyorgott, vigyorgott és vigyorgott.

Na. Most már kibékültem a kívánságműsorokkal. És azt nem is gondoltam volna, hogy ekkora örömet lehet vele okozni.

Emma születésnapjával kapcsolatos írásaimat pedig ezzel most lezárnám. No meg pár fotóval. Amolyan "ilyen volt - ilyen lett", vagy "akkor és most" stílusban.
2002-ben:

Zsigereimbe mélyen beleivódott és még ma is élénken él az a hihetetlen boldogság, ami eltöltött, amikor így, a kezemben tarthattam azt az édes kis Csöppséget!
2010-ben:

És most szinte ugyanott fáj, fizikailag kínoz, a tudat és a tény, hogy már ennyire megnőtt, ilyen nagy lett, és nem tarthatom már úgy, a karjaimban, a könyököm belsejére fektetve.